Translate

2017. július 5., szerda

Átváltozás

Nem egy embertől hallottam illetve olvastam már, hogy atrocitás érte a kinézete, az öltözködése miatt. Az emberek beszólogatnak, kérdezősködnek, és újra meg újra bebizonyítják, hogy fogalmuk sincs, kik vagyunk.
Személy szerint engem az utca embere soha nem bántott az öltözködésem miatt; nyilván egy-egy megjegyzést kaptam, de soha nem támadtak rám, még csak szóváltásba sem keveredtem senkivel emiatt. Lehet, hogy jól kezelem, lehet, hogy egész egyszerűen nem is akarnak szólni. Nem tudom. Azt tudom, hogy nem szólok vissza, csak mosolygok, és igyekszem valami frappánsat válaszolni az olyan kérdésekre, mint: "Hogy van a Sátán?" Nem tudom, most megyek hozzá, visszafelé elmesélem. 
A legutóbbi eset, amikor bármiféle megjegyzést tettek, egy péntek este volt nagyjából egy hónappal ezelőtt, az éppen partyjárattá alakuló 4/6-os villamoson. Kissé már ittas, nálam néhány évvel fiatalabb srác mért végig, majd közölte a nyilvánvalót: Fekete a szád! Szürke volt, de a sötétség és az alkohol számlájára írtam ezt a kis tévedést, majd annyi volt a válaszom, hogy tudom.
-Nem gondoltál valami nőiesebb színre?
-Nem. (Nem mintha fűzőben, miniszoknyában és magassarkúban nem lettem volna elég nőies, de mindegy.)
-Mi vagy te, valami halálisten?
Pillanatnyi hatásszünet, majd: -Igen!
Firtatta még egy kicsit, hogy mi vagyok, olyan vagyok-e,mint az emósok, én is vagdosom-e magam. Ha már ilyen érdeklődő, gondoltam, felvilágosítom, hogy legalább aznapra legyen fogalma a dologról (másnap úgyse fog rá emlékezni). Igazából valamilyen szinten élveztem a helyzetet. Egy ideje szinte várom a pillanatot, amikor elmesélhetem az utca emberének egy beszólás kapcsán, hogy mi is ez. Régen ezt nem tettem volna; el kellett telni néhány évnek a fővárosban, szabadon, a tiltásoktól mentesen.
Nem mindig lehettem önmagam. Mindenki hallott már elnyomó kapcsolatról, szülői ellenzésről, kirekesztésről. Valamilyen szinten mindből kaptam egy adagot. Nem most tudatosult már bennem, hogy én goth vagyok. Az sem most pattant ki a fejemből, hogy hogy akarok kinézni, öltözni, sminkelni. Kiskamaszként kezdtem egyre több feketét hordani, a gimibe valami rocker-goth-metallady-ötvözetként kerültem. Az volt a szárnybontogatás időszaka. Vagyis lett volna, ha nem szólt volna közbe valami. És valaki.
Az első kapcsolat nagyon meghatározó az emberek életében, főleg, ha hosszú. A jobbik eset, ha az ember szép emlékekkel jön ki belőle. Nálam ez nem így történt. Nem volt olyan régen, mégis távolinak érzem, annyi minden változott azóta; legfőképpen én magam. Azt a négy évet az elnyomás időszakaként, vagy "a régi életem"-ként szoktam emlegetni. Apróságnak tűnik, ha az ember nem öltözhet úgy, ahogy szeretne. Az is, ha a párja nem kedveli az általa hallgatott zenét, vagy nem ért egyet az életfelfogásával. Mégis nagy dolog, ha a szeretett személy pont azt nem szereti bennünk, akik igazából vagyunk.
Először a bakancsot kellett elhagynom. Akkoriban egy málhazsák volt az iskolatáskám, azt is le kellett cserélnem, és a ruháimat is. Farmer-póló-sportcipő. Semmi smink, semmi körömlakk, még hosszú köröm sem.Még az is felvetődött, hogy fessem vissza barnára a hajamat, de ebbe már én sem mentem bele. Barátaim nem voltak; akik lettek volna, mind elmaradoztak, mert egyiket sem tűrte meg. És "a beteg agyamat" sem.
Az érettségihez közelítve kezdtem el "lázadni". Szép lassan adagoltam mind a sminket, mind a kicsit nőiesebb ruhadarabokat. Eljutottunk oda, hogy a piros körömlakk még tetszett is neki, és az első fűzőmet is viszonylag barátságosan fogadta. Az első egyetemi év alatt kezdtem el jobban foglalkozni a goth szubkultúrával, jobban utánanéztem dolgoknak, és a ruhatáramat is elkezdtem apránként átalakítani. A második szemesztertől kezdve ment könnyebben a dolog. Ekkor szakítottunk.
Két évet töltöttem egyedül; ez alatt az idő alatt többnyire megtaláltam önmagam, de most, újabb két év eltelte után érzem azt, hogy lassan sikerül kiteljesedni. Még nem valósítottam meg minden álmomat (például a goth fotózás és a zenekar még várat magára), de szép lassan pótlom ezeket is. Sokat segített az is, hogy az egyetem egy új közösséget jelentett; egy olyat, akik már fűzőben, hosszú szoknyában, és sötét sminkkel ismertek meg és fogadtak el. Ezt a korszakot egy új névvel kezdtem; senkinek nem engedtem, hogy a keresztnevemen szólítson. Maradtam Szumi. 
Szumi az volt, akiben egyszerre élt a goth nő, a metál lady és a "normális" lány. Először különválasztottam ezt a hármat, aztán egy idő után a "normális lány" el is tűnt. A másik kettőt pedig mostanra már szinte teljesen egybeolvasztottam. Ehhez az kellett, hogy találkozzak valakivel, aki azóta is a legfőbb lelki támaszom, és akitől minden téren többet kaptam az eddigi idő alatt, mint "a régi életemben". Még többet hozott ki belőlem; régóta alvó tulajdonságaimat ébresztette fel, és segített olyanokat is megtalálni, amikről nem is tudtam, hogy vannak. Szumiból egy év múlva Vadóc lett - kiforrottabb, teljesebb, mint valaha. Persze fejlődni még mindig van hova. Ma már büszke vagyok arra, hogy a goth szubkultúrához tartozom, és ezt soha senki miatt sem változtatnám meg. Jelen van a mindennapi életemben, az egyetemen, a vizsgákon, a gyakorlaton, és a munkahelyemen is; de erről majd legközelebb.




2017. június 24., szombat

Egy küldetés vége

Aki ismer, az tudja, hogy imádok sminkelni. Rengeteg szemhéjpúderem, szemceruzám és rúzsom van, többféle márka, többféle árnyalat. A reggeli rutinom része, hogy nagyjából 15-20 perc (ha időm engedi, inkább kétszer ennyi) alatt összehozzak valami tetszetős sminket, ugyanis nagyon-nagyon ritka eset, hogy enélkül menjek bárhova, ahhoz vagy olyan szintű időhiány kell, hogy egy tus+szempillaspirált ne lehessen feltenni, vagy apokalipszis. 
Igyekszem magam fejleszteni ezen a téren. A két legfontosabb dolog: 
1) minél jobb technikával, minél precízebben dolgozni, és 
2) ezt minél gyorsabban művelni.

Nemrég felfedeztem a Pinterestet (közösségi oldalak terén mindig is egy kicsit le voltam maradva), amit arra kezdtem el használni, hogy ötleteket merítsek az aznapi sminkhez. Ebből aztán hamarosan megszületett az ötlet, hogy mi lenne, ha lemásolnám ezeket, és valamilyen formában megosztanám a nagyérdeművel, hogy hogy sikerült. Erre a célra létrehoztam egy Instagram fiókot (link az oldalsávban, reklám vége.). Ha majd egyszer millió követőm lesz, és megkérdezik, hogy mi volt az alapötlet, majd azt fogom mondani, hogy az volt a célom, hogy ezzel bátorítsam a nőket arra, hogy ne arra hivatkozva ne sminkeljenek, hogy ők nem tudnak. Én se tudok. Sőt, ma már az aktuális "trendek" szerint sminkbakinak számító dolgokat  is elkövetek, mert nekem akkor is jobban tetszik a füstös szem vörös rúzzsal.  
Az Instagramra posztolgatás közben aztán eszembe jutott, hogy ezt igazából egy 30 napos kihívás formájában is csinálhatnám, ezért a meglevő bejegyzéseket gyorsan átírtam, majd a napok számának megjelölésével folytattam a posztolgatást. Minden nap egy kép az aktuálisan kinézett sminkről, egy közeli, egy félkész, és egy teljesen kész. Természetesen ez a felállás sem azonnal jutott eszembe; mentségemre szóljon, hogy nem így készültem.

Ma van a harmincadik nap, feltettem az utolsó képet. Bevallom, az utóbbi napokban már egy kicsit untam. Nagyon sokat segített ez az egy hónap abban, hogy a következőkben több ötletem legyen, és természetesen technikailag is többet fejlődtem azáltal, hogy a saját eszközeimmel kellett valamit megalkotnom, amihez sokszor nem volt segédlet, vagy éppen azokkal az árnyalatokkal, amik a képen voltak, nem rendelkeztem. 

Bár nem arattam elsöprő sikert a műveimmel, egy sorrend azért kialakult köztük. Vagyis kettő. Az Instagram népe is felállított egy Top 3-at, és én is. A képek a helyezésekre kattintva érhetők el.
Az Instagramon ez a három nyerte el leginkább az emberek tetszését:



Részemről meglepő az eredmény, az első helyezett például szerintem egyáltalán nem lett jó, nem is hasonlít az eredetire.

Ez pedig az én személyen Top3-am:



Ti mit gondoltok?


2017. június 20., kedd

Miért is döntöttem úgy, hogy blogot nyitok?

Mindenkinek van valami, ami miatt blogot kezd írni. Valaki a saját történeteit, verseit, rajzait szeretné így megmutatni, valaki szépségtippeket osztogat, megint más a véleményét írja le a világ dolgairól. 
Nekem is volt már pár ötletem; fagyiblog, goth öltözködéssel foglalkozó blog, viseljünk minden nap szoknyát blog, másoljunk sminket Pinterestről blog (ez utóbbit végül egy Instagram-fiók formájában valósítottam meg), de mindet elvetettem valami miatt. Nem annyira egyedi, nem vagyok elég jó benne, nem értek hozzá, gagyi lenne - érveltem mindig. Nemrég viszont beleütköztem valamibe, amiknek hatására megérett bennem az elhatározás.

Ez a valami az előítélet. Nem újkeletű dolog, hogy a gothokat, és más extrém stílusú, vagy csak egyszerűen minden nap feketében járó embereket előítélet övez; valaki többször találkozik vele, valaki ritkábban. Én az utóbbi csoportba tartozom, az évek során kialakítottam egy módszert arra, hogy ezeket eltüntessem, illetve fel se ébresszem másokban az én irányomba (erről majd egy másik bejegyzésben). Talán emiatt is ért arcul csapásként az, amikor egy hozzám minden tekintetben igencsak közelálló személy családjáról megtudtam, hogy elítél minket. Borzasztó érzés tudni, hogy az ő húgát azért piszkálja a családja, mert szerintük úgy sminkel és úgy öltözik, mint egy goth. Nem ismerjük egymást, nem sokat tudok a lányról sem, de ami infóm van róla, az alapján ez az állítás nem igaz, amiből én azt szűröm le, hogy a család nem ismeri a goth stílust vagy a szubkultúrát. A nemtudással nincs is gond. Azzal van gond, amikor olyanról nyilvánítunk véleményt (leginkább rosszat), amit nem ismerünk.
De miért is gond ez? Hiszen nem engem piszkálnak. Ez igaz. Viszont az előítélet közvetve engem is érint, és mindenkit, aki a szubkultúra tagja. Valaki továbblép ezen, és azt mondja, őt nem érdekli mások véleménye. Én ezzel szemben vállalom, hogy igenis fontos számomra, hogy mások mit gondolnak rólam, ezért is érint meg mélyebben, ha (még ha közvetve is) rossz véleménnyel vannak ismeretlenül. 

Mert kik is vagyunk mi? Emberek, akik másképp gondolkoznak, másképp látják a világot, más zenét szeretnek, más irodalmat olvasnak, stb. Mindezt a "sötétebb" fajtából. Ez életérzés, egy másik lelkivilág, amit nem lehet eltünteti, ahogy este a sminket, levetkőzni, ahogy a ruháinkat levesszük. És ez bármelyik szubkultúrára igaz. Gothok, hippik, punkok, hipsterek... Mindegy. Egyszerűen mások. Lehet egyetérteni az elveikkel, vagy vitatni őket. De senki nem ítélhető el azért, amiben megtalálja önmagát. 
Lehet, hogy holnap "az a tetovált köcsög" megmenti az életed. Lehet, hogy "az a halálmadár" találja majd fel a HIV-elleni vakcinát, vagy a rák ellenszerét. Közhelynek hangzik? Lehet. De miért ne lehetne így? Ne a szubkultúrát ítéljük el! Ne azért legyen bajunk valakivel, mert ebbe vagy abba a körbe tartozik! Ne féljünk őket megismerni, kérdezni, és ha valaki ide akar tartozni, ne vegyük el tőle a lehetőséget!