Ezzel még biztosan adós vagyok. Joe Hill Spóra című könyve a
megjelenése idején (ami nem is olyan rég volt) viszonylag nagy reklámot kapott,
és nagy reményeket is fűztek hozzá. Mindkettő érthető, ha tudjuk, hogy Stephen
King fiáról van szó. Már nem emlékszem, hogy ez az információmorzsa honnan
jutott el hozzám, de meglehetősen kíváncsivá tett; tudni akartam, hogy vajon az
ifjú szerző képes-e legalább hasonlót alkotni, mint az általam (és még sokak
által) kedvelt édesapja. Így hát a legutóbbi Black Friday akció keretében
megszereztem a könyvet.
Az elolvasása
hosszabb ideig váratott magára; több, mint három hónappal a megszerzése után
vettem a kezembe, közvetlenül azután, hogy becsuktam az E. A. Poe
novelláskötetet (erről is írtam). Terjedelmes mű, kb 900 oldal, tartani sem volt
egyszerű, ennek ellenére három hét alatt olvastam el. Magamhoz képest még ez is
soknak számít, ha élvezetes a könyv, viszont itt nehezítő körülményként ott
volt az időhiány; jobbára reggel a Komárom felé tartó vonaton olvastam, néha a
visszaúton is loptam magamnak egy kis időt, esetleg esténként, ha már az
aznapra szánt tanulnivalóval végeztem, és más nem akadt.
A fülszövegből
kiderül, hogy egy világvégeregényről van szó. Új járvány üti fel a fejét a
világban; az emberek testén tetoválásra emlékeztető, fekete-arany jelek
jelennek meg, majd spontán meggyulladnak, s az így keletkezett tűzben lelik
halálukat. Kiderül, hogy a járvány egy új, eddig fel nem fedezett gomba
spórájával terjed. Ezt már tudják, amikor mi a történetbe csöppenünk. A
főszereplő egy ápolónő, aki a férjével fogadalmat köt, hogy amint
megfertőződnek (azaz megjelennek a a jelek a bőrükön), öngyilkosok lesznek. A
nő véleménye azonban megváltozik, amint kiderül, hogy gyermeket vár. Férje
elhagyja, ő pedig próbál túlélni. Végigkövethetjük, amint talál egy csoportot,
akik tudják uralni a fertőzést, amint ezt ő is megtanulja, a csoport életét, a
bujkálást az égetőkommandó elől.... Nem folytatom. Ezt mind elolvashatjátok a
könyv hátoldalán, az internetes leírásban.
A címválasztás szerintem magyarul jobban sikerült, mint
az eredeti. Angolul The Fireman címmel jelent meg, ez a tulajdonképpeni
második főszereplő tűzoltót jelöli, aki képes a fertőzés uralására. Számomra
a Spóra figyelemfelkeltőbb cím, mintha csak egyszerűen A
Tűzoltó lenne. Semmi esetre sem egy világvégeregényre gondolnék ilyen
címmel, lehet, hogy le sem vettem volna a polcról.
A történet izgalmas, fordulatos, bár néhol
kiszámítható. Az író stílusa hasonlít Kingéhez, de mégsem teljesen ugyanolyan.
Könnyed, lendületes, hétköznapi szavakat, szófordulatokat használ, helyenként
trágárságtól sem mentes. És egyértelműen mai. Termékmegjelenítést és
aktuálpolitikát is tartalmaz (felfedezhető természetesen, hogy a szerző kinek
az oldalán áll), valamint rengeteg utalás is van különböző művekre,
színészeket, írókat, politikai személyeket és egyéb híres embereket említ meg.
A cselekmény ideje nem túl sok, gyakorlatilag egy terhesség idejéig tart. A
könyv közepe felé egy kicsit lassabban halad, a végére viszont felpörögnek az
események - ez már csak ilyen King-féle vonás, és úgy tűnik, hogy öröklődik. Ha-ha A végére nem mondanám egyértelműen, hogy happy
end, inkább keserédes a befejezés. De tulajdonképpen nincs is befejezés, a
történet nem zárul le, ha nagyon rágnák a rajongók Mr Hill fülét a
folytatásért, lenne honnan felvenni a történet fonalát, és nem is lenne olyan
nehéz.
A világvége
hangulat felépítése véleményem szerint zseniálisan sikerült. Ha az ember egy
kicsit belegondol a leírtakba, hogy egyik pillanatról a másikra tűnnek el a
megszokott dolgaink, amelyek nélkül szinte már élni sem tudunk... Félelmetes.
SPOILER következik: Az egyik kedvencem, amikor a főszereplő a Google-t szeretné
megnyitni, viszont mivel már a szerkesztők is a járvány áldozatai lettek, a
főoldalon a Google felirat helyett Goodbye, a Google keresés és a Jó napom van
gombok helyett pedig A keresés véget ért és a Jó napjaink voltak feliratok
vannak. Ha valami, akkor az azért már elég para, ha Google sincs! SPOILER vége
Szerintem maga a
spóra is nagyon jó ötlet; tulajdonképpen az ideális biológiai fegyvert írta
meg. Gyorsan terjed (és nem is úgy, ahogy gondolják először), láthatatlan, és
kiirtja a világot. (Az, hogy az előállítása illetve a beszerzése olcsó-e, nem
derül ki a könyvből, és itt meg is állítom ezt a gondolatot; habár időnként én
is azt mondom, hogy a világ megérett a pusztulásra, nem támogatom az
emberiséget ily módon kiirtó törekvéseket. Ha mennünk kell, majd azt
Természetanya elintézi.) Borzongató belegondolni, hogy ilyen tulajdonképpen
akár létezhet is (én úgy gondolom, hogy a feltételes mód nem is helytálló már -
az anthrax hasonló ebből a szempontból).
De bármennyire is világvége, és bármennyire nem
szépirodalom, mostanában a legszebb szerelmi vallomást (amit nem én kaptam)
ebben a könyvben olvastam. Így aztán nem helytálló már a múltkoriban a
"Melyik könyvön sírtál utoljára?" kérdésre adott válaszom. (Az akkori
válasz és a teljes kérdéssor itt).
Még ezen kívül egyszer megríkatott, az utolsó oldalaknál. Nem is emlékszem,
hogy volt-e más könyv, amelynek a befejezésénél csak ültem az ágyon,
szorítottam magamhoz a könyvet, és folytak a könnyeim. (Papám könyvei talán,
amiket a saját életéről írt, de az kicsit más tészta.) Szóval, jár a köszönet
az élményért Mr Hillnek.
Olvasás közben fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó
lenne a Spóra jelét magamon viselni, és ez a befejezéskor meg
is erősödött. Ha már úgy is tetoválásra hasonlít.... ;)
