Kissé nehézkesen indult a viszonyunk Mr. Lovecrafttal tavaly ősszel. Összes műveinek első kötetét felemás érzésekkel csuktam be, és ugyan a mérleg nyelve pozitív irányba billent, mégsem volt olyan katartikus élmény, mint amire számítottam. Többen biztattak aztán, hogy ne adjam fel, mert a második kötet mérföldekkel jobb. Nem szokásom feladni, most sem tettem.
Kiadó: Szukits
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 572
Fordítók: Bihari György, Galamb Zoltán, Gálvölgyi Judit, Kornya Zsolt, Nagy
Gergely, Sóvágó Katalin, Tézsla Ervin
Az olvasás ideje: 2022. január 9. – 2022. március 24.
Az első kötethez képest a második jelentősen terjedelmesebb. Szerencse, hogy novellát reggel és este olvasok csak, még, illetve már az ágyban, így kevesebb gondot okozott, hogy hogyan is tartsak egy ekkora könyvet, főleg hónapokon keresztül.
Szokásomhoz híven novelláról novellára
haladtam, a hosszabbakat pedig részegységenként olvastam, már ha voltak
ilyenek. Borítékolható volt, hogy nem jutok hamar a végére, de végül a nagyobb
terjedelem dacára hamarabb végigolvastam, mint az első kötetet. Ez annak is
köszönhető, hogy tudatosan ügyeltem arra, hogy a reggeli és az esti novella
közül legalább az egyik minden nap meglegyen.
Tudtam már, hogy milyen stílusra
számítsak, és kevésbé is viselte meg az agyamat a terjengősség. Ennek még az is
oka lehet, hogy a második kötetbe gyűjtött művek sokkal jobban elnyerték a tetszésemet
az elsőben összeszedetteknél. Ez nemcsak a novellákra igaz, hanem az utolsó
részben felsorakoztatott irodalmi tanulmányokra is.
A novellák közül a kedvencek a Nyarlathotep, A lesben álló rettenet, a Rémület Dunwich-ben, a Pickman modellje, a Vén Bogaras és a Harry
Houdini: A fáraók börtönében lettek. Ezeknél
mind a cselekmény, mind a hangulat jobban magával tudott ragadni. Főként a Rémület Dunwich-ben idézte emlékeimbe a
nemrég felfedezett Arkham Horror társasjátékot; Lovecraft világát én most már
mindig ezzel fogom párhuzamba vonni. A Vén Bogaras pedig természetesen azért,
mert Poe.
A tanulmányok közül pedig a Természetfeletti
rettenet az irodalomban tetszett a legjobban. Egyértelműen olyan érzésem
volt, hogy ez ugyanaz volt Lovecraft jelenében, mint amit Stephen King Danse
Macabre-ja jelent nekünk. Mintha az említett mű egy elődjét olvastam volna, valamit,
amihez King is visszanyúlt, amikor a saját hasonló témájú értekezését írta.
Kevés olyan írás volt ebben a
kötetben, amellyel különösebb bajom volt, az egyik ilyen viszont egyértelműen
az Álmok a boszorkányházban. Vagy az
én hangulatom nem volt hozzá megfelelő, vagy túlságosan időben szétszabdalva
olvastam, esetleg bármi más indokból, de ez nem tudott elkapni. Valószínűleg
neki kellene futni még egyszer, amikor rendesen van rá időm; lehetségesnek
tartom, hogy megváltozna a véleményem. A Juan
Romero átalakulásával pedig egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, máig nem
tudom hova tenni, hogy az mi volt.
Mindent összevetve, a második
kötet olvasása után egyértelműen ki tudom mondani: én szeretem Lovecraftot!
Nagy köszönet tehát mindenkinek a biztatásért, igazatok volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése