Színez a tű, telik a vászon

Aki ismeri a Blind myself Testem a vászon című számát, máris kitalálhatta, hogy a bejegyzés tetoválásról fog szólni. Egy hete készült el a negyedik tetoválásom, ennek kapcsán úgy döntöttem, körbejárom ezt a témát egy kicsit.

A tetoválás ha nem is teljesen egyidős az emberiséggel, bizonyítottan velünk van évezredek óta. Arról a legtöbben tudnak, hogy a civilizált világtól távol élő törzseknél is jelen volt/van különböző formában: ősi vallási jelképek, varázslatokat segítő motívumok, esetleg rangot is jelképezhetett. Ez azt mutatja, hogy egy agyon régi tradícióról van szó. Az pedig, hogy Ötzin, a Jégemberen is találtak, arra enged következtetni, hogy az első tetoválás legalább ötezer évvel ezelőtt készülhetett. Találtam olyan adatot is, amely szerint időszámításunk előtt 6000 évvel jelenhetett meg. Bárhogy is van, vitán felül áll, hogy nem újkeletű dologról van szó. Az, hogy manapság kik viselik, sokkal inkább az.

A köztudatban az van, hogy régen csak a prostituáltaknak és a bűnözőknek volt. Ez csak részben igaz; őket valóban így jelölték meg, de a másik oldalon ott van például Egyiptom és India, vagy akár a kopt kultúra, ahol a fent is említett minták szélesebb körben terjedtek el, más jelentést hordozva. Mára szinte már divattá nőtte ki magát, a fiatalabb generációkat nézve körülbelül minden harmadik embernek díszíti már valamilyen, akár egész apró minta a testét. Talán a társadalom is kezdi egyre inkább elfogadni, hogy ez nem rossz dolog, és hogy nem az alapján kell megítélni valakit, hogy van-e tetoválása és milyen, viszont ez egy hosszú és lassú folyamat. A tapasztalat az, hogy a tetovált felület nagysága egyenes arányosságot mutat viselője iránt megjelenő előítélettel szemben. Ezt rossz dolognak tartom, mert attól, hogy valaki nem szokványosan néz ki, még lehet értékes ember. Sőt, legtöbb esetben még értékesebb is, mint az átlag, a normális. Mégis, lehet hallani sztorikat, hogy az embereket nem vették fel egy munkahelyre a tetoválásuk miatt, vagy ha fel is vették, takarniuk kellett ruhával, sminkkel, ahogy lehetett. Olyanról is hallottam, hogy egy felmérés szerint kevésbé szívesen fogadják el az emberek az ételt egy olyan pincér kezéből, akinek a karján tetoválás van. Ez utóbbit már csak azért sem értem, mert ha egy szépen kidolgozott, igényes mintáról van szó, akkor még esztétikai szempontból sem kellene, hogy zavaró legyen. Nyilván nem egy saját magának gombostűvel alkotott "Jucika" feliratról beszélek. Azt gondolom, hogy az embereknek el kellene szakadniuk az említett sztereotípiáktól, és sokkal inkább azt nézni, hogy az az adott ember hogy végzi el a munkáját (ha a munkáltató szemszögéből nézzük).

Személy szerint nekem sosem volt bajom azzal, ha valakinek mindkét karja teli van varrva, sőt, egy ilyen embert általában érdekesebbnek találok, mert nyilvánvalóan minden egyes mintának megvan a története. Mikor varratta, miért varratta, milyen különleges jelentése van, (ha van, mert az is előfordulhat, hogy nincs, csak megtetszett neki) stb. Az pedig, hogy én is szeretnék, tizenévesen fogalmazódott meg bennem először. Akkor még Harry Potter villámsebhelyét akartam a homlokomra, egy akkor szeretett zenekar logóját a tarkómra, és egyéb hasonlóan őrült dolgokat, amik ahogy jöttek, úgy el is múltak, amit nem bánok, mert nem kellően átgondolt ötletek voltak, amiknek később úgyis egy takarás lett volna a következménye. Az elsőt végül is 19 évesen csináltattam meg, néhány héttel a szakításom után. ("Ez az, most már végre lehet, senki nem szól bele"). Hat pici cicatappancs került a jobb alkarom belső oldalára. Akinek van tetoválása, annak ismerős lehet az, hogy amint kijöttem a szalonból, már tudtam, hogy nem ez az utolsó.

                                         

Magyar Gergő, V2 Tattoo

Szinte nincs is olyan ember, akinek csak egy van. Legalább még egyet mindenki varrat. Nekem a második fél év elteltével készült el, egy skorpió a jobb felkarom belső oldalán. A horoszkópom. Születésnapi ajándék volt, papámtól kaptam. Igen, ebből látszik, hogy a család elfogadja, olyannyira, hogy a szűk családi körben már szinte mindenkinek van.

Magyar Gergő, V2 Tattoo

A harmadik a második egyetemi évem után készült: egy sárkány a hátam felső részére. A legyőzhetetlenséget szimbolizálja. Eredetileg egy mászó sárkányt akartam az egyik lapockámra, de a tetováló meggyőzött, hogy legyen inkább egy olyan, ami repül, mert jobban néz ki, szebben ki lehet dolgozni. A méretén is a kidolgozhatóság érdekében változtattunk, így a végeredmény teljesen más lett, mint az eredeti elképzelés, de nem bántam meg. Ahogy most, egy hete sem.

Magyar Ferenc, V2 Tattoo

Több mint két év telt el az utolsó óta, hiányzott már a bőrömet szaggató tű érzése, és pénzügyileg is most álltam úgy, hogy szóba jöhetett a következő. A terv egy goth mintha volt, bal felkarra. Elküldtem a kinézett mintát, lefoglaltam az időpontot, vártam szépen, majd november 13-án 11 órára bementem a szalonba. És itt jött az első sokk, amikor kiderült, hogy a minta, amit kinéztem, abban a formában semmiképp sem megvalósítható, ahogy én gondoltam. Nagyobbnak kellett volna lennie, de még ha ezt meg is oldjuk azzal, hogy másik testrészt választok, egy jobb felbontású képet kellett volna keresni, de nem találtak. Így kezdődött egy másfél órás ötletelés a mintát és a helyét illetően. Nem volt egyszerű, de végül sikerült egy olyan képet kiválasztani, amin egy nő két gyertyát tart a kezében. A hely pedig a bal vádlim külső oldala lett. Jobban mondva a külső oldala és a lábam első része, de mivel nagy a minta, a mostani alkalommal csak a nő arca készült el, a gyertyát tartó kezek majd csak jövőre kerülnek rám. Összességében hat órát feküdtem különböző lehetetlen pozíciókban, mire elkészült. Hála a jógának, nem volt probléma a kicsavart testhelyzetek felvételével és megtartásával, bár egyszer-egyszer elgémberedtek a tagjaim annyira, hogy felállni kicsit nehezemre esett. Plusz poén, hogy a lábam másfélszeres nagyságúra dagadt, így csodálom, hogy az amúgy is szoros csizmámat egyáltalán fel tudtam venni. Azóta ápolom rendületlenül, túl van már a hámláson, és hamarosan teljesen gyógyultnak nyilváníthatom.

Balogh Ottó, Celtic Moon Tattoo-Art Unit

S még nincs itt a vége. Ez nem csak a februári folytatást jelenti, hanem azt is, hogy vannak még terveim.

Mindegyik fotó alá odaírtam, hogy ki készítette, melyik szalonban. A szalon nevére kattintva megjelenik a Facebook oldaluk, ahol meg lehet nézni a további alkotásaikat.

Gothok, képek, sárkányok

Némileg megkésve jelentkezem ezzel az élménybeszámolóval. A képeket már többen láthattátok, így tudhatjátok, hogy ez a bejegyzés (illetve a nagy része) a IV. Országos Gothic Találkozóról (a továbbiakban OGT) fog szólni. Igen, idén végre eljutottam ide is. Amióta tudomást szereztem az elsőről, egyáltalán arról, hogy szerveznek ilyesmit, azóta menni akartam. A környezetemben nemigen voltak soha más gothok, nem ismertem a szubkultúrából senkit, így nem is éreztem magam igazán ide valónak. Akkor is úgy gondoltam már, hogy ezen segítene, ha ellátogatnék erre a találkozóra. Viszont nem volt kivel, egyedül pedig nem akartam menni, illetve amelyik évben már lett volna társaságom, éppen ütközött valami más, sokkal előbb szervezett programmal. Idén viszont Budapestre köt a szakmai gyakorlat és a munka is, így az adott volt, hogy helyben leszek a találkozó napján, és társaságom is akadt, Cathreen Misery személyében. Neten keresztül ismerjük már egymást egy ideje, és hosszú, tartalmas levelezésünk után úgy gondoltuk, ideje egy személyes találkozóval megpecsételni a barátságunkat, és erre az OGT-t találtuk a legmegfelelőbbnek. Ő sem volt még, és én sem, és abban maradtunk, hogy ha esetleg mégse sikerülne senkihez odacsapódni legalább egy kicsit beszélgetni, boldogítjuk majd egymást. Az OGT hivatalosan délután 4-kor kezdődött, mi már néhány órával előbb találkoztunk, hogy egy kicsit tudjunk beszélgetni, mielőtt elveszünk a sok új ember és a sok szép ruha között; mert így volt.

Este 6 körül kezdett igazán beinduli a rendezvény, a legtöbben, akkor érkeztek. Nyilván nem mindenki volt abban a szerencsés helyzetben, mint én, hogy nem dolgozott aznap, illetve sokan jöttek vidékről, az utazás pedig igencsak hosszú lehet. Voltak emberek, akiket látásból ismertem, vagy valamit hallottam róluk, de a jelenlévők nagy része ismeretlen volt számomra, de mindenki, tényleg mindenki nagyon jól nézett ki. Cathreennel csak ámultunk, amikor megérkeztek a viktoriánus hölgyek az abroncsos szoknyáikban, amiket többen saját maguk készítettek. Mellettük először kissé alulöltözöttnek éreztem magam az egyszerű hosszú csipkeszoknyámban, aztán végül azzal hessegettem el a gondolatot, hogy én az ottani öltözetemet tudom a mindennapokon is viselni (és meg is teszem), míg ők nagy valószínűséggel nem; ez most egy ilyen esemény, mindenki igyekezett a legtöbbet kihozni a kinézetéből, beleadni mindent, amit esetleg máskor, máshol nem lehet. Épp ezért éreztem úgy, hogy most, ebben a pillanatban, ebben a néhány órában nem ciki akár tátott szájjal bámulni másokat, és hebegve-habogva kinyögni néhány dicsérő szót a másiknak. Sokan tettük ezt. Sőt, én meg is örökítettem az általam legszebbnek, legjobban öltözöttnek ítélt embereket.

A kézművesek asztalaitól is szinte képtelenség volt elszakadni. Számomra mindig is egy csoda volt, ha valaki ékszereket készít, akár magának, akár másoknak, mivel én nem értek hozzá. Szeretném megtanulni, de valahogy mindig találtam más elfoglaltságot, ami fontosabb volt, vagy épp jobban lekötött, ezért folyton elfelejtődött. Így aztán maradtam a mások által alkotottak csodálásánál. Nagyon szép dolgok voltak, nagyon jó áron. Legszívesebben mindent elhoztam volna az összes asztalról. Végül úgy döntöttem, hogy kisebb összegért mind a négy készítőtől veszek valamit; két fülbevalóval, egy gyűrűvel és egy karkötővel tértem haza.

A koncertekre nem mentem be, részben a jegy miatt (aminek az árát ékszerre költöttem :P ), de inkább azért, mert az emberekre akartam fókuszálni. Koncertre máskor is mehetek, de szubkultúra-tagokkal ismerkedni nem mindig lesz lehetőségem. Azóta is meggyőződésem, hogy jól döntöttem. Rengeteg új embert ismertem meg; remélhetőleg ezek az ismeretségek barátsággá fejlődnek majd, de ha ez nem is lesz így, már annak is örülni fogok, ha a következő évi találkozón felismernek páran.

Majdnem az esemény végéig maradtam; egyszerűen jó volt ott lenni a sok hasonló ember között, beszélgetni, táncolni a cyberekkel (akkor is, ha fogalmam se volt eddig, hogy hogy kell), és a hangulatot az éjjel megérkező eső sem rontotta el. Ha röviden akarom összefoglalni: varázslat volt, aminek az elkövetkező években is részese akarok lenni. 

Most ugorjunk vissza az időben egy kicsit, az OGT-t megelőző napra. Ezen a napon egy másik, még régebbi álom válhatott valóra. Kis (néha nem is kis) irigységgel vegyes ámulattal nézegettem mindig is a goth modellek képeit, arról álmodozva, hogy egyszer rólam is készülnek majd ilyen képek. Hogy én is goth hercegnő leszek. Azon a napon az lettem. Egy háromszettes fotósorozat készült rólam, a képek a frissen létrehozott Facebook-oldalon láthatók. Tulajdonképpen nem ez volt az első fotózásom; tavaly már készített rólam egy barátnőm képeket, de az utómunkálatok nem fejeződtek be, a nyers fotókat pedig nem szeretném megosztani, mert így értelmét veszti a dolog.

Furcsa érzés volt a kamera előtt állni. Teljesen kezdő vagyok, igazából sosem fotóztak még, így valamennnnyire magától a kamerától is féltem, illetve van bennem egyfajta kényszer arra, hogy úgy fogjam fel az egészet, mint egy feladatot, amit meg kell oldani, emiatt aztán kicsit nehezebben sikerült ellazulni, nem "szugerálni a szememmel". Pár óra elteltével már oldottabb hangulatban folytatódhatott a fotózás, egy másik helyszínen. Temető, várromok, és belvárosi utca. Három helyszín, három téma, három különböző ruhával. Többet is szerettem volna, de eléggé elfáradtam, a fotósom pedig még jobban, ezért abban maradtunk, hogy a többi tervezett szettet máskor valósítjuk meg. Azok már talán még jobban kidolgozott témák lesznek. Majd kiderül. Mindenesetre élveztem, és nagyon-nagyon tetszenek a képek.

Két hét telt el az OGT óta. Valahogy sokkal inkább élőnek érzem magam azóta, annak ellenére is, hogy a minap jegyezték meg, hogy úgy nézek ki, mint valami halott menyasszony, és kértek, hogy térjek vissza az élők közé. Az utca embere sosem változik. :) Én viszont igen. Teljesebb leszek, azáltal is, hogy egy hatalmas alkotási vágy van bennem. Ez az egyik oka annak, hogy sárkányokat kezdtem rajzolni. A másik az irdatlan Trónok-harca mániám, ami az új évaddal most tetőzőtt. E kettő hatására született meg az ötlet, hogy megtanulok rajzolni, mégpedig sárkányokat. Sosem tartottam jónak magam rajzból, mások mondogatták, hogy egyáltalán nem rossz, de nekem mindig annak tűntek a "műveim". Az a tervem, hogy szabadabb estéimen (amikor nem blogbejegyzést írok) egyszerűbbtől a kidolgozottabbak felé haladva, minden nap lemásolok egy sárkányrajzot. Eddig kettő született: itt és itt láthatók. Kivételesen én is azt mondom, hogy nem sikerültek rosszul. A cél természetesen az, hogy saját magamtól tudjak majd sárkányokat rajzolni. De ez még messze van, a cél felé vezető út pedig valószínűleg hosszú és rögös lesz, de meg fogok birkózni ezzel is. :)

Enni vagy nem enni - gondolatok az egészséges életmódról, és egy újabb küldetés befejezése

Érkezett hozzám nemrég egy kérés, miszerint írjak egy bejegyzést az étkezésről, egészséges életmódról. Épp kapóra jött, mivel a héten fejeztem be egy újabb, saját magam által kiszabott küldetést, ami ehhez a témához kapcsolódik.

Nem igazán vagyok megelégedve a testemmel. Akik ismernek, nem értik, miért; vékony vagyok, homokóra alakom van, és a lábaimon is látszik még, hogy anno napi 6 kilométert bicikliztem (3-ra volt az iskola). Mégis van valami, ami soha nem tetszett magamon, ez pedig a hasam. A gerincem túlzott homorúsága miatt jobban előredomborodik, mint kellene, emiatt soha nem lesz olyan lapos, amilyennek szeretném. A minap viszont tükörképemet vizsgálgatva megállapítottam, hogy nem csak a fenti probléma miatt néz ki úgy, ahogy. Aznap megfogadtam, hogy egy hónapra letiltok mindenfajta nasit. Chips, csoki, gumicukor, süti, stb. Csak a Nutellát és a fagyit hagytam meg, az előbbit azért, mert a Nutellás kenyér mindig is az egyik főétkezésem volt (általában a reggeli és/vagy az uzsonna), utóbbit pedig a nyárra való tekintettel. (Na persze. Inkább csak nem tudtam róluk lemondani.) Ezenkívül rendszeresebbé tettem a jógát és beiktattam plusz hasizomgyakorlatokat is. A hónap szépen lassan (vagyis nem annyira lassan) el is telt. Ez alatt az idő alatt nem álltam mérlegre, és nem is mértem se derékbőséget, se semmilyen bőséget. Mérlegre azóta sem álltam, de a mérőszalagot a kezembe vettem. Az eredmény: mínisz két centi a derékból, mínusz két centi a hasról, és mínusz öt centi mellről (nagy boldogságomra csak az úgynevezett melltartóháj tűnt el).

Hogy milyen volt ez az egy hónap nasi nélkül? Tulajdonképpen semmi extra. Az első két héten egyáltalán nem hiányzott. A második vége felé kezdett felébredni a sóvárgás, mert hát én hiába "diétázom", ha a velem élő(k) nem, és ő(k) bizony igényli(k) a nasit időnként, amit persze én viszek haza. A harmadik hét viszont pokoli volt. Bármit megadtam volna egy zacskó gumicukorért vagy egy Mars szeletért. Mégsem vettem. A negyedik hétre eltűnt a sóvárgás, és az utolsó édességmentes nap másnapján a jutalomnak szánt egy csomag Pilóta piskótatallért sem egyedül fogyasztottam el, és nem is azzal az érzéssel, hogy jajj, de hiányzott már. A további terv: edzés úgy, ahogy eddig, az édességet pedig az elveimhez mérten - akkor, amikor megkívánom.

Az elmúlt években mindig ahhoz tartottam magam, hogy "Egyél, amit akarsz!" Ha tanácsot kérnének tőlem, ugyanezt mondanám. Nyilván ez olyan embereknek szól, akiknek nem kell valamilyen betegség miatt (diabetes, Crohn, stb) egész életükben diétázniuk. De ha az ember egészséges, ne vonjon meg magától semmit. Igaz, én nem vagyok a szó orvosi értelmében teljesen egészséges; autoimmun pajzsmirigy-alulműködésem van.Mégis, amikor valakinek csak annyit mondok, hogy pajzsmirigyes vagyok, túlműködőnek hisznek, mert az alulműködés jellegzetes tünete a hízás, nálam viszont ez nincs. Ilyenkor jön a kérdés, hogy hogy csinálom, mit eszem. És a meglepő válasz: mindent. Lehet, hogy csak szerencsém van, bár több betegtől hallottam már, hogy ugyanezt az elvet követik, amit én, és jól vannak, míg nagyon sokan nagyon sokféle diétát próbáltak már, és se nem fogytak, se jobban nem érzik magukat. Persze elképzelhetőnek tartom azt is, hogy szerepet játszik benne a betegségtudat is. Én reggel beveszem a gyógyszert, félévente elmegyek kontrollra, hogy megnézzük, minden rendben van-e, és ezzel letudtam az egészet. Fel sem tűnik, hogy tulajdonképpen hormonzavaros vagyok, és valószínűleg egész életemben gyógyszeres kezelésre lesz szükségem. Nem gondolok bele. 5 éves korom óta ezzel élek, volt idő hozzászokni.

No de térjünk vissza ahhoz a bizonyos egészséges életmódhoz. Nem vagyok híve a túlzott egészségesen táplálkozásnak, ami manapság ennyire nagy divat lett. Részemről a dolog kimerül abban, hogy akkor eszem, amikor éhes vagyok, és annyit, amennyire a szervezetemnek szüksége van. Egy időben használtam kalóriatáblázatot kíváncsiságból, hogy tényleg beviszem-e a szükséges mennyiséget, és sokszor tapasztaltam azt, hogy mindenféle számolgatás meg gondolkozás nélkül szinte pontosan annyit viszek be. 

Időnként kicsit többet, időnként kicsit kevesebbet; ahogy a szervezet épp kívánja. Általában egy "zabálós nap" után egy "koplalós nap" szokott jönni, teljesen magától, nem kényszerből. Később aztán merő feledékenységből elhagytam a számolgatást, de az adagokhoz tartom magam. Eszem szénhidrátot, eszem húst szinte minden nap, nem csak fehéret, vöröset is, és nem csak gyümölcsöt nassolok. Nem érdekel, hogy bio vagy nem bio, és az sem, ha még este fél tizenegykor pizzát eszem. Ha valami ételt vagy édességet nagyon megkívánok, megfőzöm, megveszem; hozzájutok valahogy. Mert a szervezet jobban tudja, hogy mire van szüksége. Így jelez, ha valamiből hiány van. Dietetikus tanácsa, hogy ha valami után nagyon sóvárgunk, akkor azt meg kell enni, ha diétázunk, akkor is, mert a szervezetben ilyenkor hiány van valamiből, amit a kívánt étel tartalmaz. Ezt a tanácsot követem én is a mindennapjaimban, és javaslom is mindenkinek.

A diétáknál sokkal fontosabbnak tartom a mozgást. Ki kell tapasztalni, hogy kinek mi a megfelelő forma, mi az, amit a mindennapjaiba be tud építeni, és élvezi is. Nekem a jóga vált be egyrészt a kis intenzitása miatt, másrészt a fentebb említett gerincprobléma miatt is, plusz nem is gondolná az ember, hogy milyen izomláz tud kialakulni akár egy félórás gyakorlástól is, pedig látszólag csak ide-oda hajolgatunk, nyújtunk, stb. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 5 éve csinálom; most épp jobban belefér az időmbe, máskor pedig egyáltalán nem.

Oldalakat lehetne ezzel a témával megtölteni, de nem szándékozom ezt tenni. Lényeg a lényeg: egyél amit akarsz, egyél, amit szeretsz, és keress valami testhezálló sportot, és ami még nagyon fontos: pihenj és aludj eleget! (Próbáltam kevésbé női magazinosan megfogalmazni, de nem sikerült. Bocsi. ^^)

Beépített gothság

Ahogy ígértem, mesélek egy keveset arról, hogy hogyan is építem be a goth stílust a mindennapjaimba. Az évek során a egyre inkább azzá a típusú emberré válok, aki a külsejét tekintve magának szeretne megfelelni, nem pedig egy másik embernek vagy különböző szabályoknak.

Az egyetemi éveim alatt szereztem be több goth stílusú ruhadarabot, és kezdtem őket minél gyakrabban viselni. Az volt a célom, hogy az új társaság már így ismerjen meg és fogadjon el. Működött. A gólyatáborban is szereztem barátokat, és később a félév során is. Nem voltak előítéletesek, nem féltek tőlem. Vagy csak elsőre nem mondták. Az egyik legjobb barátnőm mesélte el, hogy először, amikor meglátott úgy gondolta, hogy nem leszünk jóban, mert az ő rózsaszín álomvilága nem illik össze az én fekete álomvilágommal. Mégis úgy döntött, hogy ad nekem egy esélyt. Azóta többször is elmondta, hogy jól döntött.

Hallgatótársaimnál kicsit nehezebben ment a családdal való elfogadtatás. Igyekeztem lassan, cseppenként adagolni a dolgot. Egyre többször jelentem meg otthon is az új ruháimban, és próbáltam minél kevésbé magamra venni, ha valami nem tetszett nekik. Először még az otthoni címre rendeltem a ruhákat és kiegészítőket, de később úgy döntöttem, hogy a budapestire fogom. Így én bonthatom ki először, és nem is kell heteket várni, hogy felpróbálhassam. Ebből az lett, hogy egy ruhadarabot több hete vagy hónapja hordtam már, mire ők látták. Végül aztán elfogadták, vagy beletörődtek. Mindegy is, melyik.

A gyakorlati helyeimre és a munkahelyemre is amennyire tudom, beviszem. Egy drogériában dolgozom, ahol a kötelező munkaruha fehér póló, fekete nadrág és zárt cipő. Legalábbis ezt mondták, amikor jelentkeztem. Először tartottam magam ehhez, majd megtudtam, hogy a nadrág helyett szoknyát is viselhetek. Ez nagy könnyebbséget jelentett, tekintve, hogy nem hordok nadrágot. Télen sem. A zárt cipővel nem volt gond, télen csizmát hordok, nyáron viszont másra volt szükség. Úgy gondoltam, egy fekete balerinacipővel talán kiegyeznek. Így is volt. A munkahelyi öltözékem tehát: fehér felső, az éppen aktuális szoknya, mindenképp stílusba vágó, és balerina. Ha kesztyű is van rajtam aznap, azt le szoktam venni, de minden más kiegészítő marad. A smink szintén. Egyedül a fekete rúzst hanyagolom, bár egyszer már azt is megpróbáltam, és semmi probléma nem volt vele. Sőt, többen mondták hogy nagyon tetszik nekik a stílusom, és az is, hogy merek így öltözni. Annak a számlájára írom, hogy elégedettek velem és a teljesítményemmel, így nem kötnek bele abba, hogy hogy nézek ki. Másoknak is azt szoktam javasolni, hogy próbálják meg megtalálni az egyensúlyt a hétköznapi és a munkahelyi kinézetük között. Azokon a napokon, amikor dolgozom, már reggel egy kicsit moderálom a külsőmet; a legdurvább, legsokkolóbb szereléseket meghagyom az olyan napokra, amikor nem kell menni. Eddig bevált. A későbbiekben is tartani fogom magam ehhez az elvhez. Szerintem, ha az ember először "bedolgozza" magát valahova, megismerik, megtudják, hogy hogy teljesít, nagyobb elfogadásra számíthat minden tekintetben. Persze lehet, hogy nekem csak szerencsén volt eddig, jó helyeken voltam, jó főnökeim voltak, stb. Máshol lehet, hogy nem működik az elméletem, de ez majd elválik. Egy próbát mindenképp megér.

Jövőre végzek. Gyógyszerész leszek, és fehér köpenyre fognak ítélni. Ezt jóval szigorúbban veszik majd, mint a drogériában, ahol még diákként dolgozom. A köpeny alatt viszont mindegy, mi van. Ha akarom, csipkeblúz. Ha akarom, fehér fűző.  A smink változatlan, a kiegészítők maradnak. Kivéve a kesztyű és  a fekete rúzs. És ha mindez a majdani főnökömnek is megfelel, akkor talán egyszer oda is eljutok, hogy fehér, ujjas fűzőben szolgálhatom ki a betegeket. Szólok, ha így lesz. ;)

Átváltozás

Nem egy embertől hallottam illetve olvastam már, hogy atrocitás érte a kinézete, az öltözködése miatt. Az emberek beszólogatnak, kérdezősködnek, és újra meg újra bebizonyítják, hogy fogalmuk sincs, kik vagyunk.

Személy szerint engem az utca embere soha nem bántott az öltözködésem miatt; nyilván egy-egy megjegyzést kaptam, de soha nem támadtak rám, még csak szóváltásba sem keveredtem senkivel emiatt. Lehet, hogy jól kezelem, lehet, hogy egész egyszerűen nem is akarnak szólni. Nem tudom. Azt tudom, hogy nem szólok vissza, csak mosolygok, és igyekszem valami frappánsat válaszolni az olyan kérdésekre, mint: "Hogy van a Sátán?" Nem tudom, most megyek hozzá, visszafelé elmesélem. 

A legutóbbi eset, amikor bármiféle megjegyzést tettek, egy péntek este volt nagyjából egy hónappal ezelőtt, az éppen partyjárattá alakuló 4/6-os villamoson. Kissé már ittas, nálam néhány évvel fiatalabb srác mért végig, majd közölte a nyilvánvalót: Fekete a szád! Szürke volt, de a sötétség és az alkohol számlájára írtam ezt a kis tévedést, majd annyi volt a válaszom, hogy tudom.

-Nem gondoltál valami nőiesebb színre?

-Nem. (Nem mintha fűzőben, miniszoknyában és magassarkúban nem lettem volna elég nőies, de mindegy.)

-Mi vagy te, valami halálisten?

Pillanatnyi hatásszünet, majd: -Igen!

Firtatta még egy kicsit, hogy mi vagyok, olyan vagyok-e,mint az emósok, én is vagdosom-e magam. Ha már ilyen érdeklődő, gondoltam, felvilágosítom, hogy legalább aznapra legyen fogalma a dologról (másnap úgyse fog rá emlékezni). Igazából valamilyen szinten élveztem a helyzetet. Egy ideje szinte várom a pillanatot, amikor elmesélhetem az utca emberének egy beszólás kapcsán, hogy mi is ez. Régen ezt nem tettem volna; el kellett telni néhány évnek a fővárosban, szabadon, a tiltásoktól mentesen.

Nem mindig lehettem önmagam. Mindenki hallott már elnyomó kapcsolatról, szülői ellenzésről, kirekesztésről. Valamilyen szinten mindből kaptam egy adagot. Nem most tudatosult már bennem, hogy én goth vagyok. Az sem most pattant ki a fejemből, hogy hogy akarok kinézni, öltözni, sminkelni. Kiskamaszként kezdtem egyre több feketét hordani, a gimibe valami rocker-goth-metallady-ötvözetként kerültem. Az volt a szárnybontogatás időszaka. Vagyis lett volna, ha nem szólt volna közbe valami. És valaki.

Az első kapcsolat nagyon meghatározó az emberek életében, főleg, ha hosszú. A jobbik eset, ha az ember szép emlékekkel jön ki belőle. Nálam ez nem így történt. Nem volt olyan régen, mégis távolinak érzem, annyi minden változott azóta; legfőképpen én magam. Azt a négy évet az elnyomás időszakaként, vagy "a régi életem"-ként szoktam emlegetni. Apróságnak tűnik, ha az ember nem öltözhet úgy, ahogy szeretne. Az is, ha a párja nem kedveli az általa hallgatott zenét, vagy nem ért egyet az életfelfogásával. Mégis nagy dolog, ha a szeretett személy pont azt nem szereti bennünk, akik igazából vagyunk.

Először a bakancsot kellett elhagynom. Akkoriban egy málhazsák volt az iskolatáskám, azt is le kellett cserélnem, és a ruháimat is. Farmer-póló-sportcipő. Semmi smink, semmi körömlakk, még hosszú köröm sem.Még az is felvetődött, hogy fessem vissza barnára a hajamat, de ebbe már én sem mentem bele. Barátaim nem voltak; akik lettek volna, mind elmaradoztak, mert egyiket sem tűrte meg. És "a beteg agyamat" sem.

Az érettségihez közelítve kezdtem el "lázadni". Szép lassan adagoltam mind a sminket, mind a kicsit nőiesebb ruhadarabokat. Eljutottunk oda, hogy a piros körömlakk még tetszett is neki, és az első fűzőmet is viszonylag barátságosan fogadta. Az első egyetemi év alatt kezdtem el jobban foglalkozni a goth szubkultúrával, jobban utánanéztem dolgoknak, és a ruhatáramat is elkezdtem apránként átalakítani. A második szemesztertől kezdve ment könnyebben a dolog. Ekkor szakítottunk.

Két évet töltöttem egyedül; ez alatt az idő alatt többnyire megtaláltam önmagam, de most, újabb két év eltelte után érzem azt, hogy lassan sikerül kiteljesedni. Még nem valósítottam meg minden álmomat (például a goth fotózás és a zenekar még várat magára), de szép lassan pótlom ezeket is. Sokat segített az is, hogy az egyetem egy új közösséget jelentett; egy olyat, akik már fűzőben, hosszú szoknyában, és sötét sminkkel ismertek meg és fogadtak el. Ezt a korszakot egy új névvel kezdtem; senkinek nem engedtem, hogy a keresztnevemen szólítson. Maradtam Szumi. 

Szumi az volt, akiben egyszerre élt a goth nő, a metál lady és a "normális" lány. Először különválasztottam ezt a hármat, aztán egy idő után a "normális lány" el is tűnt. A másik kettőt pedig mostanra már szinte teljesen egybeolvasztottam. Ehhez az kellett, hogy találkozzak valakivel, aki azóta is a legfőbb lelki támaszom, és akitől minden téren többet kaptam az eddigi idő alatt, mint "a régi életemben". Még többet hozott ki belőlem; régóta alvó tulajdonságaimat ébresztette fel, és segített olyanokat is megtalálni, amikről nem is tudtam, hogy vannak. Szumiból egy év múlva Vadóc lett - kiforrottabb, teljesebb, mint valaha. Persze fejlődni még mindig van hova. Ma már büszke vagyok arra, hogy a goth szubkultúrához tartozom, és ezt soha senki miatt sem változtatnám meg. Jelen van a mindennapi életemben, az egyetemen, a vizsgákon, a gyakorlaton, és a munkahelyemen is; de erről majd legközelebb.

Egy küldetés vége

Aki ismer, az tudja, hogy imádok sminkelni. Rengeteg szemhéjpúderem, szemceruzám és rúzsom van, többféle márka, többféle árnyalat. A reggeli rutinom része, hogy nagyjából 15-20 perc (ha időm engedi, inkább kétszer ennyi) alatt összehozzak valami tetszetős sminket, ugyanis nagyon-nagyon ritka eset, hogy enélkül menjek bárhova, ahhoz vagy olyan szintű időhiány kell, hogy egy tus+szempillaspirált ne lehessen feltenni, vagy apokalipszis. 

Igyekszem magam fejleszteni ezen a téren. A két legfontosabb dolog: 

1) minél jobb technikával, minél precízebben dolgozni, és 

2) ezt minél gyorsabban művelni.

Nemrég felfedeztem a Pinterestet (közösségi oldalak terén mindig is egy kicsit le voltam maradva), amit arra kezdtem el használni, hogy ötleteket merítsek az aznapi sminkhez. Ebből aztán hamarosan megszületett az ötlet, hogy mi lenne, ha lemásolnám ezeket, és valamilyen formában megosztanám a nagyérdeművel, hogy hogy sikerült. Erre a célra létrehoztam egy Instagram fiókot (link az oldalsávban, reklám vége.). Ha majd egyszer millió követőm lesz, és megkérdezik, hogy mi volt az alapötlet, majd azt fogom mondani, hogy az volt a célom, hogy ezzel bátorítsam a nőket arra, hogy ne arra hivatkozva ne sminkeljenek, hogy ők nem tudnak. Én se tudok. Sőt, ma már az aktuális "trendek" szerint sminkbakinak számító dolgokat  is elkövetek, mert nekem akkor is jobban tetszik a füstös szem vörös rúzzsal.  

Az Instagramra posztolgatás közben aztán eszembe jutott, hogy ezt igazából egy 30 napos kihívás formájában is csinálhatnám, ezért a meglevő bejegyzéseket gyorsan átírtam, majd a napok számának megjelölésével folytattam a posztolgatást. Minden nap egy kép az aktuálisan kinézett sminkről, egy közeli, egy félkész, és egy teljesen kész. Természetesen ez a felállás sem azonnal jutott eszembe; mentségemre szóljon, hogy nem így készültem.

Ma van a harmincadik nap, feltettem az utolsó képet. Bevallom, az utóbbi napokban már egy kicsit untam. Nagyon sokat segített ez az egy hónap abban, hogy a következőkben több ötletem legyen, és természetesen technikailag is többet fejlődtem azáltal, hogy a saját eszközeimmel kellett valamit megalkotnom, amihez sokszor nem volt segédlet, vagy éppen azokkal az árnyalatokkal, amik a képen voltak, nem rendelkeztem. 

Bár nem arattam elsöprő sikert a műveimmel, egy sorrend azért kialakult köztük. Vagyis kettő. Az Instagram népe is felállított egy Top 3-at, és én is. A képek a helyezésekre kattintva érhetők el.

Az Instagramon ez a három nyerte el leginkább az emberek tetszését:

Harmadik helyezett

Második helyezett

Első helyezett

Részemről meglepő az eredmény, az első helyezett például szerintem egyáltalán nem lett jó, nem is hasonlít az eredetire.

Ez pedig az én személyen Top3-am:

Harmadik helyezett

Második helyezett

Első helyezett

Ti mit gondoltok?

Miért is döntöttem úgy, hogy blogot nyitok?

Mindenkinek van valami, ami miatt blogot kezd írni. Valaki a saját történeteit, verseit, rajzait szeretné így megmutatni, valaki szépségtippeket osztogat, megint más a véleményét írja le a világ dolgairól. 

Nekem is volt már pár ötletem; fagyiblog, goth öltözködéssel foglalkozó blog, viseljünk minden nap szoknyát blog, másoljunk sminket Pinterestről blog (ez utóbbit végül egy Instagram-fiók formájában valósítottam meg), de mindet elvetettem valami miatt. Nem annyira egyedi, nem vagyok elég jó benne, nem értek hozzá, gagyi lenne - érveltem mindig. Nemrég viszont beleütköztem valamibe, amiknek hatására megérett bennem az elhatározás.

Ez a valami az előítélet. Nem újkeletű dolog, hogy a gothokat, és más extrém stílusú, vagy csak egyszerűen minden nap feketében járó embereket előítélet övez; valaki többször találkozik vele, valaki ritkábban. Én az utóbbi csoportba tartozom, az évek során kialakítottam egy módszert arra, hogy ezeket eltüntessem, illetve fel se ébresszem másokban az én irányomba (erről majd egy másik bejegyzésben). Talán emiatt is ért arcul csapásként az, amikor egy hozzám minden tekintetben igencsak közelálló személy családjáról megtudtam, hogy elítél minket. Borzasztó érzés tudni, hogy az ő húgát azért piszkálja a családja, mert szerintük úgy sminkel és úgy öltözik, mint egy goth. Nem ismerjük egymást, nem sokat tudok a lányról sem, de ami infóm van róla, az alapján ez az állítás nem igaz, amiből én azt szűröm le, hogy a család nem ismeri a goth stílust vagy a szubkultúrát. A nemtudással nincs is gond. Azzal van gond, amikor olyanról nyilvánítunk véleményt (leginkább rosszat), amit nem ismerünk.
De miért is gond ez? Hiszen nem engem piszkálnak. Ez igaz. Viszont az előítélet közvetve engem is érint, és mindenkit, aki a szubkultúra tagja. Valaki továbblép ezen, és azt mondja, őt nem érdekli mások véleménye. Én ezzel szemben vállalom, hogy igenis fontos számomra, hogy mások mit gondolnak rólam, ezért is érint meg mélyebben, ha (még ha közvetve is) rossz véleménnyel vannak ismeretlenül. 

Mert kik is vagyunk mi? Emberek, akik másképp gondolkoznak, másképp látják a világot, más zenét szeretnek, más irodalmat olvasnak, stb. Mindezt a "sötétebb" fajtából. Ez életérzés, egy másik lelkivilág, amit nem lehet eltünteti, ahogy este a sminket, levetkőzni, ahogy a ruháinkat levesszük. És ez bármelyik szubkultúrára igaz. Gothok, hippik, punkok, hipsterek... Mindegy. Egyszerűen mások. Lehet egyetérteni az elveikkel, vagy vitatni őket. De senki nem ítélhető el azért, amiben megtalálja önmagát. 

Lehet, hogy holnap "az a tetovált köcsög" megmenti az életed. Lehet, hogy "az a halálmadár" találja majd fel a HIV-elleni vakcinát, vagy a rák ellenszerét. Közhelynek hangzik? Lehet. De miért ne lehetne így? Ne a szubkultúrát ítéljük el! Ne azért legyen bajunk valakivel, mert ebbe vagy abba a körbe tartozik! Ne féljünk őket megismerni, kérdezni, és ha valaki ide akar tartozni, ne vegyük el tőle a lehetőséget!