51. hét: Edgar Allan Poe összes elbeszélései

Edgar Allan Poe munkássága akkor kezdett el jobban érdekelni, amikor 2018-ban megismerkedettem Legjobb elbeszéléseivel, szintén a Szukits kiadó jóvoltából. Az év végén találtam meg egy hirdetésben Összes elbeszéléseinek ezt a kiadását, és annyira megtetszett, hogy rögvest meg is rendeltem. Az elolvasása rekordideig tartott.

Kiadó: Szukts
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 628+602
Fordítók: Babits Mihály, Bart István, Bartos Tibor, Ferencz Győző, Galamb Zoltán, Göncz Árpád, Habony Gábor, Juhász Viktor, Káli Diána, Király György, Kovács Kristóf, Kristóf Eszter, Nemes Ernő, Oszlánszky Zsolt, Sántha Dávid, Szabó Kata, Szántai Zsolt, Szente Mihály, Takács Ferenc, Tüzes Enikő, Vétek Gábor
Az olvasás ideje: 2019. január 17. – 2020. december 19.

A fülszöveg:
„E. ​A. Poe (1809-1849) összes elbeszéléseinek első kötetét tartja kezében az Olvasó. Kiadónk célja az volt, hogy a sokat vitatott, ugyanakkor kortársaira és a későbbi írógenerációkra egyaránt oly nagy hatással lévő író munkásságát végre a magyar rajongók is teljes egészében áttekinthessék. Jelen kritikai kiadással arra törekedtünk, hogy e rendkívül sokszínű életmű magyarul eddig hozzá nem férhető darabjai is eljuthassanak a közönséghez, s egyúttal a már korábban megjelent írások is hordozzanak új tartalmat. Ezt kívánja szolgálni a rendkívül széles jegyzetapparátus is. Poe, az emberi lélek nagy ismerője, prózai műveivel megteremtette az amerikai irodalomnak azt a „sötét” irányzatát, amelyet elsősorban Hawthorne, Bierce és Faulkner neve fémjelez, de ugyanígy kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai irodalomban is. Verne Gyula az ő ihletésére indult írói útján és első regénye, A jégszfinx Poe Arthur Gordon Pymjének folytatásaként olvasható. A manapság kriminek nevezett műfaj szintén sokat köszönhet neki. Sherlock Holmes, Hercule Poirot és a többiek A Morgue utcai kettős gyilkosságból tanulták azóta is gyakorolt módszerüket. Kritikai írásai, amelyeket hírlapíróként jegyzett, a hozzáértő műkritikus képét tárják elénk, míg verseivel az európai líra olyan nagyságára hatott, mint Baudelaire.

Edgar Allan Poe élete olyan, hogy novellaként csak saját maga írhatta volna meg. De nem írta meg, hanem végigélte, és ehhez képest stílszerűen halt meg. Kétkötetes sorozatunk e hatalmas életmű előtt kíván tisztelegni.”

A borító:
Mindkét köteté rendkívül igényes; az első fókuszában egy koponya, toll és homokóra, a másodikéban pedig a holló az, ami jelzi, kinek a műveit tartjuk a kezünkben. Öröm rájuk nézni, bár a méretük miatt nem igazán alkalmasak arra, hogy az ember a tömegközlekedésen szemezgessen belőlük.

Így tetszett:
Két teljes évemet kísérte végig Poe munkássága, ezért nagy sikerként könyvelem el magamban, hogy a végére értem. Nem is olyan egyszerű értékelni; minden egyes novelláról akár egy mondatot írni is egy jó hosszú bejegyzést eredményezne, és egy mondatban nehezen lehet érdemben nyilatkozni. Épp ezért egy általános véleményt mondok, néhány kedvencet megemlítve.

A kiadó az elbeszélések rendszerezésénél a kronológiai sorrendet követte. Ez nem rossz taktika, ugyanakkor benne van a pakliban, hogy az ember elolvas 10 olyan novellát, amelyek kevésbé tetszenek, mire elér egy számára jóhoz. Én is tapasztaltam ezt a minőségbeli ingadozást, és valóban nem mindegyik írás nyerte el a tetszésemet, míg mások miatt az egekig magasztalom Poe zsenialitását. Ezek inkább az elvontabb, sötétebb elbeszélései, detektívtörténetei. A hajózással kapcsolatosakat, vagy a fejtegetéseket sokszor kifejezetten untam, habár az Arthur Gordon Pymet szerettem – ezt egyébként inkább definiálnám kisregényként, mint elbeszélésként.

A nekem jobban tetsző, illetve a válogatáskötetből már ismert elbeszélések az első kötetben kaptak helyet, de találtam jót a másodikban is. Változatlanul kedvencek a feleség haláláról szóló novellák, a három Auguste Dupin-sztori, minden, ami az élve eltemetésről szól, illetve természetesen Az ovális portré (amelyet fel is olvastam), illetve A szemüveg. A legszörnyűbb pedig a Heuréka volt, azzal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.

Az elbeszélésein túl a kötetek tartalmaznak néhány kritikát, esszét, cikkeket, „alkotóértékeléseket”, és végül a leveleit is. Ezek is vegyesek, például A műalkotás filozófiáját nagyon szerettem, , A vers alapjai pedig elképesztően fárasztó volt a verslábakkal, a ritmizálással, és egyáltalán azzal, hogy melyik miért jó vagy miért rossz. Érdekes, hogy kritikáiban Poe támadja a dagályos fogalmazást, miközben elmélkedéseiben maga is így ír; sokszor alig tudtam követni. Ilyenkor a stílusa is átvált régiesebbe, nehezebben olvasható és érthető. A leveleit jobban élveztem, kicsit közelebb hozott a lelkivilágához, ugyanakkor sajnáltam is; ha valóban olyan élete volt, mint amiről a gyámjának írt levelekben beszámol, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy így alakult az élete.

Boldog vagyok, hogy megismerhettem ezeket az írásokat, és hogy a polcomon tudhatom őket. Biztos vagyok benne, hogy időnként elő fogom venni némelyiket, ezúttal már nem sorban olvasva, csak szemezgetve belőlük, ha éppen Poe-olvasós hangulatom lesz. Összességében egy jó erős 4-est érdemel.

14. hét: Rövidkék - egy hosszú bejegyzésben

Az elmúlt hétre nagyon nem volt ötletem olvasmány tekintetében. A vállalt kihívások nagy részét teljesítettem, a fennmaradók pedig vagy hosszabb határidejűek, vagy éppen nem tudom megszerezni a szükséges könyveket. Hosszan bámultam a könyvespolcom olvasatlan példányait, de nem tudtam dönteni. Már arra gondoltam, hogy segítségül hívom a moly random gombját, míg végül beugrott, hogy április elseje van. Miért is nem olvasok valamit Rejtő Jenőtől, ha már úgyis ingyen elérhetők az e-könyvei? Lapozgattam a jobbnál jobban hangzó címek között, míg végül döntöttem. Egy rövidebb műre esett a választásom. Így aztán elhatároztam, hogy a 14. hét a rövid könyvek hete lesz.

Rejtő Jenő: Az elsikkasztott pénztáros

Kiadó: Adamo Books
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 78
Az olvasás ideje: 2020. április 1. Este 8 és 10 óra között

A fülszöveg (nem az e-könyvhöz, hanem az eredeti kiadáshoz tartozik, mely négy történetet tartalmaz:
„Az elsikkasztott pénztáros négy – ma elbeszélésnek mondanánk, annak idején filléres regényként ismert – Rejtő-"etűdöt" tartalmaz. A címadó írás a balek csetlés-botlásáról és – természetesen – végzetszerű szerencséjéről szól; a Járőr a Szaharában légiós –, A Fekete Kapitány kalóztörténet; a Pipacs a fenegyerek pedig a klasszikus P. Howard-i jellemkomikum és nyelvi humor briliáns miniatűrje. Ez utóbbiból származik Pipacs remek slágere: „Az élet olyan, mint a nádszál: Ma még vidáman kacagsz, De holnap jön Pipacs bácsi a konyhakéssel…”
Íme a sorozat tizenegyedik, utolsó előtti darabja. Az Egy bolond száz bajt csinál (amely cím kétségtelen igazságtartalommal rendelkezik) nem tartozik a közismert P. Howard-művek közé. Pedig ez is fogalommá vált figurákkal ajándékozza meg az olvasókat: e regény egyik főszereplője például Vucli Tóbiás, az önműködő villamosjegy feltalálója…”

Azért ezt választottam, mert kellően fura volt a címe, és kellően rövid is volt bolondok napi olvasmánynak; kifejezetten pár órás olvasnivalót kerestem aznapra. Olvastam már Rejtőt, ismerem a stílusát, mégis újra meglepődtem rajta. Az a mondatszerkesztés, egyáltalán az alapötlet, a szókincs… Az ember betegre neveti magát rajta. Az elsikkasztott pénztáros tulajdonképpen egy végtelenül aranyos sztori egy balekról és a becsületről. Egyszerű, de nagyszerű. A szereplőket is azonnal megkedveltem, Curzon urat időnként sajnáltam is. A hangulatot érzékeltetendő, három idézetet hoztam a könyv elejéről; egyébiránt a felét idemásolhatnám, ha az összes kedvenc idézetet meg akarnám osztani.

„Curzon úr, e regényünk hőse, sajnos, nélkülözte mindazon kvalifikációkat, amelyek alkalmasak arra, hogy egy embert regényhőssé tegyenek.”

„Elég közismert típusa a polgárnak az a tömegvonzás hatása alatt álló egyén, aki elhatározta, hogy mától kezdve takarékoskodni fog, de a mozi előtt kifüggesztett színes plakát vonzása megváltoztatja akaratát.”

„Húszezer elszabadult, bűnre éhes dollár elsikkasztott egy védtelen pénztárost.” – upsz, spoiler.

5/5

Egy két óra alatt elolvasott kisregény mégsem felel meg a 14. hétre – gondoltam. Felborítaná az arányokat. Így hát elővettem az én régóta hanyagolt Kindle-ömet, és megkerestem a hét másik rövid olvasmányát.

Miguel Estrada: Madhouse

Kiadó: Magánkiadás
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 116
Az olvasás ideje: 2020. április 3. – 2020. április 4.

A fülszöveg (saját fordításban, az eredetit itt olvashatják az angolul tudó érdeklődők):
„Ne beszélj idegenekkel…

Amikor a szülei válásával szembesül, a tizenegy éves Lucas elmenekül otthonról abban a reményben, hogy családja újra egyesül, hogy megtalálja. Az üres utcákon sétálgat, amikor felveszi egy titokzatos nő, aki felajánlja, hogy gondoskodik róla és szerető családot biztosít neki.

A fiú egy ágyhoz bilincselve ébred egy omladozó házban a semmi közepén, és a legmélyebb félelmeivel kell szembenéznie, hogy túléljen új otthonában.”

Ismét egy kis nyelvgyakorlás, bár ez amerikai angol volt, nem brit. Nem baj, gondoltam, egynek jó lesz. Egynek valóban jó volt. A szerző venezuelai, és ez az első megjelent műve. Egyáltalán nem rossz, sőt, én biztosan gyengébbet írnék. Az elejét túl gyorsnak és túl drámainak, mondhatni brazil szappanoperásnak éreztem, nem volt életszerű. Valahogy az egésszel ez volt a baj: nem volt életszerű. Nem mintha a horrornak feltétlenül annak kellene lennie, sőt, inkább az ilyesmi soha ne váljon valóra. A sok Stephen King után viszont hiányoltam a valósághoz való nagyobb mértékű kapcsolódást, az összetettséget, vagy valami mögöttes tartalmat. Túl egyszerű volt, és túl egyértelmű. Kíváncsi leszek a szerző további munkásságára is, mert tehetségesnek gondolom. Az ötlet ugyanis jó, a megvalósítás is jó lesz majd, és azért utolsó mondattal sikerült megborzongatnia. Szabad fordításban két idézetet hozok a könyvből.

„Ilyen zavart elméknek nem kellene tudni pihenni, nem?”

„A címkéken olyan bonyolult nevek voltak, hogy kételkedett benne, hogy bárki, akinek nincs PhD-ja, ki tudja őket ejteni.”

4/5

Végezetül egy novelláskötetet hoztam egy japán szerzőtől, Murakami Harukitól. Mivel nem kedvelem az animéket és a mangákat, bizonyos szintű előítélettel és óvatossággal viszonyulok mindenhez, ami japán. Tulajdonképpen a párom unszolására olvastam el, mert nem volt jobb ötletem, ő pedig erősködött, hogy tetszeni fog. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, és talán a jövőben nyitottabban állok majd hozzá a japán szerzőkhöz.

Murakami Haruki: Köddé vált elefánt

Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 408
Fordító: Nagy Anita
Az olvasás ideje: 2020. április 2. – 2020. április 8.

A fülszöveg:
„A Köddé vált elefánt című kötet Murakami Haruki korai novelláinak legjavából válogat. Rafinált olvasmányok ezek, látszólag egyszerűek, mégis súlyosak. Különös, felkavaró és elgondolkodtató élmény valamennyi. Többségünk mégis azért szereti Murakamit, mert a szerző a megismerhetetlent járja körül, az olvasó pedig szeret belemerülni a misztikus, talányos, sokszor átláthatatlan meseszövésbe.
A kötet tizenkét év novellatermését fűzi egy csokorba. A rövid elbeszélések már előrevetítik azoknak a kultikussá vált nagyregényeknek a sokkal összetettebb és bonyolultabb világát, amelyek meghozták a nagy áttörést, és Murakamit a világ egyik legismertebb, legolvasottabb szerzőjévé emelték.”

A fülszöveg és az előszavak elolvasása után próbáltam a történeteket elemző szemmel olvasni, szándékosan keresve azt, amit a szerző mondani akar velük. A nagy részüknél sikerült, de akadt néhány novella, amelyet annyira zagyvának éreztem, hogy azt se igen tudtam kibogozni, amiről szó volt, a mögöttes tartalmát pedig egyáltalán nem fedeztem fel. A novellák minősége ilyen szempontból vegyes, de többet találtam jónak, mint nem is rossznak, csak furának. 

A Szendergés a nem alvó, olvasó nőről például igencsak elnyerte a tetszésemet, mintha csak rólam írták volna. Nagyon tetszett ezen kívül a Találkozás a 100%-ig tökéletes lánnyal egy napos áprilisi reggelen, a  Gyújtogató, a Családi ügy, a Lassú hajó Kínába és A délután utolsó kertje. A Némaság pedig egyértelműen a kedvencem lett; ez egy olyan emberi kapcsolatot dolgoz fel, amelyben a felek ösztönösen gyűlölik egymást. Ezt a novellát nagyon emberközelinek érzem; mindenki találkozott már olyannal, akit az első pillanattól kezdve nem kedvel, de nem tudná megmondani, miért. Valahogy ösztönösen érez valamilyen tulajdonságot a másikban, amely az övével, vagy az ő gondolkodásával, elveivel ellentétes. Később aztán vagy kiderül, mi ez a tulajdonság, vagy nem. Főként azonban a novella megoldása tetszett, az, ahogy a főhős sajátos némasági fogadalmának segítségével túllép ezen az ösztönös gyűlöleten. Mindannyiunknak így kellene tenni.

A másik oldalon viszont ott van a Kurblimadár és a nők kedden, a Kenguruközlemény és a Tv-emberek, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Szóval, ha van itt valaki, aki tudja, mit szeretne mondani ezekkel a novellákkal Murakami Haruki, kérem, hogy ne tartsa magában! Nagyon szeretném őket megérteni.

A történetek egyébként tényleg egyszerűek, sokszor már idegesítően hétköznapiak: feltettem a vizet, megfőztem a tésztát és aztán megettem. Majd leültem a kanapéra és bambultam. A nyelvezeten viszont meglepődtem; visszafogottabbat, kevésbé könnyedet vártam – kellemes csalódás volt.

A tizenhét novellából bőven lehet idézeteket gyűjteni, ezekkel szeretnék ma búcsúzni:

„Egyszóval, ha valami már megtörtént, az bizony megtörtént, és ha még nem, hát azzal sincs mit kezdeni.”

„Egy nem tökéletes üzenet olyan, mint egy pontatlan menetrend. Akkor már sokkal rendesebb dolog, ha ilyesmit egyáltalán nem is hozunk létre.” – így vagyok én a blogbejegyzésekkel J

„A lényeg, hogy én nem akarok elhasználódni a mintázataim ismétlésében.”

„Egy olyan életnek, amelyben nem érzem, hogy élek, nincs különösebb értelme, akkor se, ha örökké tart.”

„Ez előfordul, nem? – kérdezte. – Szerintem legalább egyszer mindenkivel előfordul. Mármint az, hogy minden egyértelmű ok nélkül utáljon valakit. Nem tartom magam értelmetlenül gyűlölködő embernek, de akkor is vannak, akik egyszerűen nem jönnek be. Észérvektől függetlenül. És az a probléma, hogy az érzés legtöbbször kölcsönös.”

„Ha most megkérdezné, konkrétan mi bajom volt vele, bajban lennék. Nem tudnék példát mondani. Csak azt hajtogatnám, hogy én egyszerűen tudtam, hogy milyen.”

„De saját egyénisége, az nincsen. Mondanivalója sincs mások számára. Akkor elégedett, ha mindenki elismeri. Közben csodálattal adózik a saját képességeinek. Pedig csak forog, amerre a szél fúj. Teljesen üres. De ezt senki nem látta át. Valószínűleg egyedül csak én.”

4/5

A hét hátralevő részében valószínűleg ismét valami rövidebbet veszek le a polcról. Hogy mit, az még számomra is rejtély. Mindenesetre valamivel a 15. héten is jelentkezni fogok.