Őszi kérdések és válaszok

Miss Krisztina blogján találtam ezt az őszi bloggereknek szóló kérdezz-felelek-et. Így november végén én is megválaszolom a feltett kérdéseket.

1.    A melegebb vagy az esős, borongós őszi napokat kedveled jobban?

Azt szeretem, ha az évszaknak megfelelő idő van. Ősszel ne legyen meleg, kelljen az a harisnya, az a hosszú ujjú, az a bokacsizma. Az esőt csak akkor szeretem, ha bentről nézhetem, mert utálok esernyőt cipelni (rendszeresen elhagyom).

2. Hogyan töltenél el egy esős napot?

Tegyük fel, hogy ez az esős nap hétvégére esik, és szabadon választhatom meg, mit szeretnék csinálni. (A hétköznapjaimat eléggé telezsúfoltam különböző elfoglaltságokkal, amelyeket egy esős nap nem ír felül.) A szokásos reggeli jóga után készítenék egy kancsó Earl Grey teát, bekapcsolnám az aktuális kedvenc zenémet, beburkolóznék egy plédbe, és az egész napot olvasással tölteném.  

3. Kedvenc őszi ital, étel?

Nincs kimondottan az őszhöz kapcsolódó kedvenc ételem és italom. Talán kakaóból iszom egy kicsit többet a hideg hónapokban.

4.  Milyen outfitet viselsz legtöbbször ebben az évszakban? Mutasd meg az olvasóidnak!

Az őszi megjelenésem leginkább a harisnya és a bolero viseletében különbözik a nyáritól. A harisnya vastagsága a hőmérséklettel fordítottan arányos. Ősszel előkerülnek a hosszú ujjú blúzaim és idén alsószoknyát is tudok viselni. Az alábbi két szett már tekinthető őszinek.

5.  Van kedvenc őszi recepted?

Ugyanaz a helyzet, mint az étellel és az itallal. A nagy kedvenceimet bármely évszakban elkészítem (egyébként pedig menzás vagyok).

6. Szeretsz őszi dekorációt készíteni és/vagy kidekorálni a szobád/lakásod?

Sajnos a kézügyességem nem túl jó, ezért nem állok neki saját dekoráció készítésének. A vásárolt elemek pedig az év minden napján megállják a helyüket. Az egyetlen kivétel idén a Hallowe’en tök volt, de ezt is anyukámtól kaptam.

7. Kedvenc film, ami az őszhöz kapcsolódik?

Nagyon kevés filmet nézek, a Sweeney Todd, az Éjsötét árnyék vagy az Addams family pedig nem évszakfüggő nálam.

8. Mit szeretsz a legjobban ebben az évszakban?

A színes, lehulló leveleket, a friss gyümölcsöket, és a csípősebb időt.

9. Milyen termékeket használsz a hidegebb időkben?

Alapvetően sokféle kozmetikumot használok: nappali és éjszakai arckrémet, testápolót, lábkrémet, körömágybőr-ápolót, szemkörnyék-ápolót (mindegyik avonos), körömlakkot és mindenféle sminkterméket (főleg avonosakat, utóbbiakból van egy-egy Nyx és Pupa termék is). A hideg beköszöntével a nappali arckrémet és a testápolót cserélem zsírosabbra: ezek az Avon Nutra Effects Miracle glow arckrém és az Avon Planet Spa Perfectly Purifying testvaj (vagy ugyanebből a termékcsaládból a Caribbean Escape testápoló balzsam).

10. Fotóztál valami szépet? Mutasd meg nekünk!

Kevéssé értek a fotózáshoz, ezért leginkább magamnak örökítek meg dolgokat. Nemrég a Fővárosi Állat- és Növénykertben jártam, itt készítettem néhány képet, többek között ezt is (az Állatkertben egyébként az a nap a lusta nagymacskáké volt):

11. Valami személyes kedvenc, amit még fentebb nem említettél meg?

Állandó kedvenc őszi eseményként a születésnapomat említeném meg. Az ezen kívül eső dolgok pedig minden évben mások; idén a Schattenwelt fesztivált és a The 69 eyeskoncertet említeném meg.

Ha van kedvetek, töltsétek ki ti is egy bejegyzés formájában, vagy írjátok meg kommentben a válaszokat! J

Olvasmányélmény: Mary Shelley - Frankenstein

A Frankenstein egyike a három nagy horror klasszikusnak; ha ezek nincsenek, a horror irodalom talán ma nem létezne, vagy nem itt tartana. A műfaj rajongóinak egyenesen kötelező az elolvasása, de másoknak is erősen ajánlott.

Nálam is régóta várólistán volt már (nagyjából azóta, hogy Stephen King Danse Macabre-ját olvastam, kb 2011-ben), tehát épp ideje volt pótolni. Molyon pedig találtam rá egy kihívást, ami még idénre szólt, tehát adta magát, hogy ez legyen a következő olvasmány Az éhezők viadala trilógia után (melynek értékelése itt olvasható). Megvenni nem akartam, ezért a könyvtárban kerestem meg, ahol kicsit félve tudatták velem, hogy jelenleg csak egy angol nyelvű példány van bent. Én azt mondtam, nem baj, eredetiben úgyis minden jobb, és nekem se árt, ha nemcsak a hivatalos, szakmai angolt használom napi szinten.

Mary Shelley – Frankenstein, avagy a modern Prometheus

Kiadás éve: 1985

Kiadó: Penguin

Oldalszám: 266

A fülszöveg (a könnyebb érthetőség érdekében a magyar változatot teszem ide):

„Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét (a fülszöveg rosszul tudja, tizenkilenc volt) évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?”

Kicsit furcsa érzés úgy negatív véleményt mondana valamiről, aminél nem biztos, hogy én magam 19 évesen tudtam volna jobbat írni. Mégis azt kell mondanom, hogy nehéz szülés volt. Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, sokat vártam tőle, és az igazat megvallva, csalódnom kellett. Egyáltalán nem ilyen történetre számítottam, de bár ez lett volna a legkevesebb!

Az 51 oldalnyi előszót (ami már önmagában el tudja venni az ember kedvét) leszámítva életem leghosszabb 210 oldala volt. Gondoltam, ó, tök rövid, leülök és egy fél délután alatt végzek is vele. Ehhez képest közel három hétig tartott, és ebben nem csak az időhiány játszott szerepet. Egyszerűen nem érdekelt. Nem éreztem késztetést arra, hogy folytassam, nem voltam kíváncsi arra, mi történik, és nem akartam továbbolvasni azért, nehogy a szereplők valamit csináljanak nélkülem.

A felépítése számomra borzalmas volt – indulunk egy levéllel, amelynek írója elmeséli, hogy találkozott valakivel, aki elmeséli neki az életét, köztük azt is, hogy az általa kreált teremtmény ELMESÉLI NEKI, hogy vele mi történt, amíg nem láttuk. A történetben történetet még megemésztem, de ez már kicsit sok volt. Véget nem érő monológok, én meg olvasom, olvasom… a semmit.

Hiányoltam azt, ahogy Frankenstein a szörnyet megalkotja és életre kelti. Persze a végén megmagyarázza, hogy miért nem mesélte el, és többé-kevésbé elfogadható is az indoka, így viszont ez a rész rendkívül homályos marad (én pedig igazából erre lettem volna kíváncsi). Frankenstein karaktere is olyan semmilyen. Bár Mary Shelley gyönyörű mondatokat írt, mégis kevéssé jött át számomra az, hogy a kísérleteit kíváncsiságból, tudásvágyból vagy ambícióból végzi. Többet olvastam a nyomorúságáról, mint az ambícióiról.

A szörnyet is hiteltelennek éreztem a tökéletes angolságával. Először nagyon megütköztem rajta, mivel szentül meg voltam róla győződve, hogy teljesen primitív, aztán ahogy haladt a saját sztorijával, megtudtam, hogy volt ideje és lehetősége megtanulni rendesen beszélni. Hogy írni hogyan tanult meg, az továbbra is rejtély, és talán jobb is, ha nem gondolkozom rajta. Az pedig egyenesen idegesített, ahogy ő is a saját nyomorúságát ecsetelte. Életemben nem olvastam még könyvben ennyi nyávogást a meg nem értettségről és a kitaszítottságról. Nemcsak bosszantó, de a történetet is megakasztja (ami egyébként sem túl eseménydús), és nehézkes is volt olvasni.

A lezárással nem volt gondom, de iszonyúan vonatott volt a vége (is). Az utolsó 20 oldal volt a legszörnyűbb: „Na, mindjárt vége! Még mindig nem? Ez még csak két oldal volt?”

De hogy pozitívumot is említsek: nyelvi szempontból különösen érdekes volt. Egy régebbi angolt olvashattam, ahogy már fentebb említettem, gyönyörű mondatokkal és olyan szerkezetekkel, amelyeket ma már egyáltalán nem, vagy csak elvétve használunk. A legnagyobb meglepetés számomra az I know not és múlt idejű verziója, az I knew not volt. Természetesen utána kellett néznem, hogy ezt hogy engedhette meg a nyelvtan, és arra jutottam, hogy ebben az időszakban még sokkal közelebb állhatott az angol a némethez, mint a jelen korban (ha megnézzük, ez az Ich weiß nicht és az Ich wußte nicht analógiája). A thou arst/willst-en és társain már nem lepődtem meg. Ha másért nem, az újonnan megismert nyelvi fordulatok miatt érdemes volt elolvasni.

Kérdezhetnétek, hogy miért olvastam végig, ha ennyire nem tetszett. Egyrészt nem szeretek könyvet félbehagyni; megadom nekik az esélyt arra, hogy később jobbak legyenek, vagy hogy a végére rájöhessek, miért nem rosszak, hanem egyenesen zseniálisak. Ez a megvilágosodás most sajnos elmaradt. A másik ok a kihívás volt, amelyet teljesíteni akartam, a harmadik pedig az, amivel a bejegyzést kezdtem: a műfaj kedvelőinek kötelező. Itt is érvényes az, amit a zenénél (főleg a goth zenénél) szoktam mondani: nem kell a legelsőnek tetszenie (elég, ha a második tetszik), de tudd, melyik volt az, amiből kiindulva az összes többi, amit ma ismersz, megszületett.

Pontozás: Moly: 3/5, blog: 6/10

Értékelésre felkészül: Jane Eyre.

Közelmúltbeli olvasmányok

Ismét olvasmányélményekkel jelentkezem!

Az elmúlt hetekben igencsak rákapcsoltam az olvasásra; ennek egyik oka már megint egy kihívás volt, amelyet a Molyon találtam. A címe: Nothing lasts forever. Well, I do. A teljesítéshez két könyvet kellett elolvasni, az egyiknek olyannak kellett lennie, amelynek meghal a főszereplője, a másiknak pedig bármilyen formában kellett megjelenítenie a halált. Nem túl vidám téma, sőt, az első feltétel elég kemény spoilerezés, de tetszett a kihívás, ezért jelentkeztem rá. A baj csak az volt, hogy egy héttel a kihívás vége előtt találtam rá, így olyan könyveket kellett keresnem, amelyeket ez idő alatt biztosan be tudok fejezni.

Így történt, hogy elzarándokoltam a könyvtárba, és azzal a (számára is meglepő) kérdéssel fordultam a könyvtáros hölgyhöz, hogy legyen kedves a fenti kritériumoknak megfelelő műveket ajánlani. Ezen kívül felkerestem a másik jó barátomat, a Google-t is. Végül a következőket vettem ki:

·         John Green – Csillagainkban a hiba

·         Patrick Süskind – A parfüm – egy gyilkos története

·         Danielle Steel – Hullócsillagom

·         Mihail Solohov – Emberi sors

·         Szabó Magda – Az ajtó

·         Janet Evanovich – Két ravatal

A kihívást a rövid idő ellenére duplán sikerült teljesíteni. A megadott idő alatt a lista első két kötetét olvastam el, plusz megtoldottam A ragyogással és a Holdgyermekkel. Utóbbiról nemrég írtam kritikát, itt olvasható.

A listában következő két művet a kihívás lezárulta után olvastam, Az ajtó olvasása folyamatban van, a Két ravatal pedig a soron következő lesz, amely egy másik kihíváshoz megfelelő lesz.

Mivel rövid idő alatt, feszített tempóban olvastam őket, esélyem sem volt arra, hogy mindegyikről külön, hosszú értékelést írjak, ezért döntöttem úgy, hogy egy bejegyzésben, tömörebben fejtem ki róluk a véleményemet, illetve az sem utolsó szempont, hogy nem akartam egy nap alatt négy bejegyzéssel elárasztani sem a blogot, sem a facebook idővonalát. Igyekszem a legkevésbé érzékeltetni, hogy melyik mű melyik feltételnek felel(t) meg.

John Green – Csillagainkban a hiba

Sokat emlegetett történetről van szó, talán nem is a könyv, hanem a belőle készült film miatt. Két rákos fiatalt ismerhetünk meg, akik egy csoportterápián találkoznak, és lassanként szerelem szövődik közöttük. Mégsem ezt helyezik a középpontba, hanem a főszereplő törekvését arra, hogy megtudja, hogy végződik a kedvenc könyve. A szerelmi szálat én mellékesnek éreztem, szerintem érdemben nem ad hozzá sokkal többet, mintha csak barátok maradtak volna. Talán csak azt villantja meg, hogy a szerelem és a párkapcsolat mindenkinek jár, és nem kell (vagy nem szabad), hogy egy betegség ennek akadálya legyen. Többen furcsállták, hogy ezt olvasom; talán romantikusra vágytam, hogy ilyen nyálas valamihez nyúltam? Tulajdonképpen, ha a kihívás miatt nem ajánlják, eszembe sem jutott volna elolvasni.

Pozitív csalódás volt. Tinédzserek szemszögéből megírt, aranyos és egyben szomorú történet; a várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem nyálas, csöpögős, sőt még a romantikus címkét sem akasztanám rá. Humorral viszont annál inkább találkozhatunk; fekete humorral, amellyel ezek a betegek, vagy valamely testi fogyatékkal élő emberek élnek azért, hogy ne vagy kevésbé legyen úrrá rajtuk az elkeseredettség, a depresszió az állapotuk miatt. A humor e fajtáját a való életből is ismerem, és elképzelésem szerint a szerző is, annyira találó és annyira hiteles, ahogy megtűzdelte vele a történetet.

Hogy a filmet megnézem-e, még nem döntöttem el.

Patrick Süskind – A parfüm – egy gyilkos története

A parfüm azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek filmadaptációjával korábban ismerkedtem meg, mint magával a könyvvel. Sajnos vagy nem sajnos, ez valamelyest befolyásolta is az olvasmányélményt.

A történet egy különleges szaglással megáldott, ám saját szaggal nem rendelkező fiatalemberről szól, aki a parfümkészítés fortélyait kitanulva, tudományát arra igyekszik felhasználni, hogy a saját szagát alkossa meg, amellyel az egész világot meghódíthatja, és ezáltal helyet biztosít neki a társadalomban. (Eltérés a filmtől: a filmben egy legendás parfüm legendás 13. összetevőjét keresi – a maga nemében mindkettő érdekes, a filmes megoldás talán eladhatóbb.)

A főszereplőt a szerző visszataszító emberként írja le, többször úgy éreztem olvasás közben, mintha ő maga is undorodna tőle. Rám viszont ez nem volt hatással, amit a filmélménynek tudtam be; nekem a főszereplő ott kimondottan szimpatikus volt.

Nagyszerű példát láthatunk arra, hogy mi történik, ha az ember a jelleméből adódóan rosszra használja fel rendkívüli képességét. Grenouille esetében a legfőbb szerepet eredendő romlottsága játszotta, ehhez társult a társadalomból való kivetettség, és az alapvető normák ismeretének hiánya, illetve figyelmen kívül hagyása.

A történet végét nem árulom el, annyit viszont igen, hogy ez az egy nem tetszett benne. Az író stílusa viszont annál inkább; ahogy a szagok leírása rendkívül jól sikerült, szinte éreztem a virágillatot, és a város bűzét is. A saját parfümjeimre is más szemmel tekintek azóta.

Danielle Steel – Hullócsillagom

Ez volt a másik, amin a környezetemben élők meglepődtek. Hogy én valaha Danielle Steel olvassak? Magam sem gondoltam volna soha. Mikre nem veszi rá az embert egy kihívás! Persze, azt a véleményt még mindig tartom, hogy ha valamit nem ismerek, akkor nem illik ítélkezni. Az írónőről nem is tudtam sokat, csak annyit, hogy romantikus könyveket ír, sok regénye jelent meg, és nagy számban fogynak. A téma sosem volt a kedvencem, ezért nem is éreztem különösebb igényt arra, hogy megismerjek akár egy vékony szeletet is DS munkásságából. A Hullócsillagom viszont más – ez egy igaz történet, amely az írónő egyik fiáról szól.

A könyv megírásának célja az írónő saját bevallása alapján az volt, hogy segítséget nyújtson más mániás depresszióban szenvedő embereknek, vagy azok hozzátartozóinak. Így szeretné felhívni a figyelmet ennek a betegségnek a súlyosságára, és arra is, hogy a mentális betegségeket komolyan kell venni.

Nick Trainán már egész kisgyermek korában megmutatkoztak az első tünetek, majd ezek az idő előrehaladtával egyre súlyosabbakká váltak. Szétszórtság, abnormálisan felgyorsult életvitel, hangulatingadozások, dühkitörések, magatartásproblémák, tanulási nehézségek, valamint a levertség, az életerő és mindenféle motiváció hiánya, alkohol- és kábítószerfogyasztás.

Tanulmányaimból kifolyólag valamennyire ismerem a mániás depressziót (más néven bipoláris zavart); találkoztam vele elméletben is, és volt alkalmam találkozni, beszélgetni is ilyen betegekkel, a könyv így újat nem igazán mondott a témában. Arra mindenképp jó volt, hogy ilyen fiatal valakiről is olvastam, mivel azok a betegek, akikkel találkoztam, mind felnőttek voltak.

Ha viszont nem tudtam volna, hogy igaz történetet olvasok, azt mondanám, hogy néhány részt tekintve az írónőnek kicsit élénk a fantáziája. 13 évesen szex meg kábítószerek, ráadásul rendszeresen? Bármennyire is tudom az eszemmel, hogy ezek ma is létező dolgok, mégis furcsán hat. Mintha Nick végig, az összes cselekedetében két évvel idősebb lett volna a valódi koránál, mintha az írónő nem jól emlékezne, mit hány évesen csinált a fia. Mégis, a naplóiból vett idézetek is őt igazolják. Nincs jogom tehát kételkedni.

Nagy tisztelet jár Danielle Steelnek azért, hogy képes volt mindezt megírni. Nem lehetett könnyű a történteket átélni frissen, majd a könyv írásakor még egyszer. Egyetlen dolog van, amit még mindig nem értek: ha az írónő saját pszichiátere (vagy pszichológusa – egyszer így hívja, egyszer úgy) az elmesélések alapján azt mondta, hogy Nick akár mániás depresszióban is szenvedhet, miért nem hozzá vitte el rögtön? Miért kellett a különböző orvosokat, kórházakat, táborokat végigjárni?

Amiért mégis nagyon lehúztam a molyos értékelést: az írói stílus. Rengeteg az ismétlés; ha minden csak egyszer lenne leírva, a könyv a harmadrészével rövidebb lenne. Néha nem tudtam eldönteni, hogy azért ír le mindent pár oldallal később még egyszer, vagy sokadszor, mert a) hülyének néz, b) elfelejtette, hogy ezt már mondta, c) mindig minden művében ismétli magát, vagy d) nem akarta ennyiszer ismételni önmagát, de a szerkesztő benne hagyta, hogy látszódjon, mennyire felkavarta az írónőt a sok emlék.

Az ismétlések között is a legzavaróbb az volt, amikor arról írt, hogy Nick mellett a másik nyolc gyerekre is gondolnia kellett, mert őket is szerette. Egy-két említés még egy dolog. De amikor minden problémánál megjelenik ez a mondat, felmerül bennem, hogy nekem, mint olvasónak, vagy saját magának akarja bizonygatni a leírtakat. Nyilvánvaló az írásból, hogy Nick volt a kedvence. Az is egyértelmű, hogy egy problémás gyerek jóval több figyelmet igényel. Nem kell ezt ragozni, főleg nem ennyiszer.

Ahogy egy minta nem minta, és egy mérés nem mérés, úgy egy könyv alapján sem lehet ítéletet mondani egy íróról. Mindazonáltal, nem hiszem, hogy valaha valami mást is el fogok olvasni Danielle Steeltől.

Mihail Solohov – Emberi sors

Utolsóként nagyon röviden egy novelláskötetről teszek említést. Tíz novella szerepel benne, melyek döntően a kozák nép és a szovjethatalom II. világháború körüli viszonyát mutatják be. Nehéz, fájdalmas témákat boncolgat, olvasni mégis könnyű. Legjobban az Idegen vér és az Emberi sors című elbeszélések tetszettek, de mindegyik nagyon jól bemutatja az egyszerű emberek életét és gondolkodását abban a világban. Remek példa ez a kötet arra, hogy miért szeretem az orosz szerzőket.

A fenti vélemények zanzásított változatai olvashatók a Molyon is. Idővel jelentkezem majd a maradék két könyv értékelésével is, ha külön nem is, akkor a mostanihoz hasonlóan. Ha bárkinek bármelyikhez sikerült kedvet csinálnom, vagy esetleg már olvasta is, szívesen megismerném a véleményét. 

Könyves kihívás 2018

Ez is eljött. Cathreen Misery barátnőm meghívott egy bloggereknek szóló kihívásban való részvételre. Ezúton is köszönöm, hogy rám (is) gondoltál, és ezzel is kiszabadítottál a szakdolgozatom javítgatásából egy kis időre! Érdekesek ezek a blogger-kihívások; hihetetlen, hogy ugyanarról a témáról mennyiféle bejegyzés tud születni, mennyi vélemény, mennyi történet létezik és lát napvilágot egy ilyen kérdéssor hatására.

A mostani kihívás könyvekkel, olvasással kapcsolatos. Aki ismer, tudja rólam, hogy nagyon szeretek olvasni; nem nagyon van olyan, hogy a "Most éppen mit olvasol?" kérdésre az lenne a válasz, hogy "Semmit." Még a nagyon zsúfolt, semmire rá nem érős időszakokban is van egy könyv, amelyben valahol benne van a nagybátyámtól kapott, kék, török imaszőnyegre emlékeztető könyvjelző (tényleg Törökországból hozta szuvenírként, kézzel készült darab). Ha pedig egyet elolvastam, még aznap keresek egy másikat, csak hogy megmaradjon a tendencia. Így aztán testhezálló feladatot kaptam. A kihívás lényege: 10 kérdés, 10 válasz. 

Íme:

-Top 3 könyves dolog, ami idegesít

 Nem egyszerű sorrendet felállítanom e három között. Nagyjából egy szinten vannak, és egyszerre igen ritkán találkozom velük ugyanannál a könyvnél. Hangulattól is függ, hogy éppen melyik zavar jobban. A jelenlegi sorrendet az alapján állítottam fel, hogy melyik jelenséget észlelve hagynék/hagyok félbe egy könyvet hamarabb. Nem biztos, hogy soha többet nem folytatom, de egy időre biztosan leteszem ilyenkor.

Harmadik helyezett az, amikor az író nagyon bő lére ereszti a mondandóját. Félreértés ne essék, nem a könyv hosszúságával van bajom, hanem azzal, amikor ugyanazt a gondolatot olvasom egy oldalon keresztül, tizenháromféleképpen megfogalmazva, természetesen barokk körmondatokban, hogy csak a legvégére jusson el a tudatomig, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz,mint ami az előbb meg azelőtt meg azelőtt volt, csak máshogy, lehetőleg még egy kicsit megcsavarva, más szavakkal..... Számomra nehézkessé teszi az olvasást; nem halad előre a történet, vagy ha ismeretterjesztő könyvről van szó, nem ad új információt, így nincs kedvem folytatni. Ha a könyvnek nem az a célja, hogy több oldalról szemléltessen egy problémát a könnyebb megértés vagy véleményalkotás érdekében, akkor felesleges oldalakat kitölteni azzal, hogy sokszor írja le ugyanazt. Ha viszont a téma érdekes, és az említett jelenség nem fordul elő aránytalanul sokszor, végigolvasom a könyvet. Lassabban, de átrágom magam rajta.

A második az unalmas cselekmény. Értelemszerűen ez regényeknél érvényes. Nagyon sokan vannak, akik ennél a jelenségnél hagyják félbe a könyveket. Bizonyos szempontból igazuk is van. Ha tényleg nem történik semmi egy regényben, nincs jellemfejlődés, és gyakorlatilag semmiről nem szól, akkor tényleg időpazarlás vele foglalkozni. Én mindig szoktam egy esélyt adni azoknak a műveknek is, amelyek elsőre unalmasan indulnak; jártam már úgy, hogy a könyv háromnegyedénél nyert értelmet a sztori, felpörgött, és onnantól egy abszolút szerethető történet lett belőle. Ismeretterjesztő könyvekre vonatkoztatva azt mondanám, hogy a második helyezett a nem megfelelő részletesség. Ez jelentheti azt is, hogy mélyebb részletekbe menően tárgyalja az adott témát, mint amennyire engem foglalkoztat, ezért a túl sok információ miatt válik unalmassá, vagy azt is, hogy a témán belül nem azokat a pontokat részletezi, amelyekre én kíváncsi vagyok. Ezekben az esetekben már megfontolom a továbbolvasást; a regényeket általában végigolvasom így is, az ismeretterjesztő könyveknél leginkább az számít, hogy meddig jutottam, mire felfedeztem ezt a problémát. Ha már legalább a feléig eljutottam, akkor végigolvasom. Ha nem, akkor fellapozom a tartalomjegyzéket, és az alapján döntöm el, hogy érdemes-e folytatni.

Számomra a legidegesítőbb pedig az, amikor a szerző kiszól az olvasónak a műből. Véleményem szerint nem könyvbe, legfőképp nem regénybe való a "te, kedves Olvasóm" megszólítás és ennek különböző változatai. Olyannal is találkoztam egy életrajzi témájú kötetnél, amelynél a szerző nem teljesen időrendben haladt, hanem időnként előreszaladt egy kicsit, majd a következő bekezdést azzal indította, hogy "Na de még csak itt és itt tartunk." Ha képtelen tartani az időrendet, akkor legalább tagolta volna másképp. A sokadik ilyennél becsuktam a könyvet, és visszaadtam a tulajdonosának. Annyira zavaró volt, hogy nem tudtam semmi másra figyelni; nem is emlékszem semmilyen információra belőle. 

-Három könyves vallomás

Először: Valamikor 10 éves korom környékén indult a Ponyclub nevű közösség. Lovakat kedvelő gyerekeket találtak meg vele, és minden hónapban egy bizonyos összegért lovakhoz kapcsolódó ajándékokat küldtek. Minden csomaghoz tartozott egy könyv; kb 120 oldalas, lovas történetekkel. Némelyik különálló történet volt, de sok tartozott sorozathoz. Évekig tagja voltam ennek a "klubnak", nagyon sok könyvet gyűjtöttem össze, és persze minden elolvastam. Egy idő után aztán kezdték rendszertelenül küldeni a csekkeket, nem igazán tudtuk követni, hogy éppen milyen elmaradást is várnak tőlünk, így aztán visszamondtuk a tagságot. Volt viszont egy akkori kis barátnőm, aki szintén tag volt, egy kicsivel tovább, mint én, így kölcsönadta a további könyveket. Az egyiket egy nyáron az udvaron olvastam; akkor elég sok apró rovar talált meg olvasás közben, persze a könyvre is rászálltak. Jobb ötlet híján lepöcköltem őket, viszont ezzel a mozdulattal apró, fekete csíkokat hagytam a könyv lapjain. Visszagondolva, elég rossz minőségű lehetett az a körömlakk, ha így meg tudta festeni azokat a lapokat. Mivel gyorsan haladtam a könyvvel, elképzelhetőnek tartottam, hogy amikor visszaadom, nem hiszi majd el nekem a barátnőm, hogy végigolvastam. Így aztán néhány további lapon is ejtettem pár ilyen "fekete" sebet, függetlenül attól, hogy tényleg egy muslincát hajtottam-e el róla. Arról szóltam neki, hogy történt egy kis baleset a könyvvel, de azt nem tettem hozzá, hogy némelyik csík nem a véletlen műve volt. 

Másodszor: Rossz szokásom, hogy olvasás közben gyűrögetem a könyveket. Főként a puhafedeles példányokon látszik meg, ha olvastam őket. Sokszor nem is tudok róla, annyira belefeledkezem az olvasásba; csak akkor veszem észre, ha leteszem, hogy pár órája még nem így nézett ki a borító, vagy ha egy családtag látja, és megjegyzi, hogy "Hú, de izgalmas lehet az a könyv!" Tényleg viccesen nézhet ki, ahogy ülök egy helyben, szinte teljesen mozdulatlanul, miközben az ujjaim megállás nélkül járnak a könyv borítóján. Kemény fedelű kötet mostanában ritkábban volt a kezemben, a mozdulat ott is megvan, de büntetlenül. Régebben a még éppen hátraevő oldalak tetejét pörgettem az ujjaimmal; erről már leszoktam. A Harry Potter-köteteimen viszont látszik, hogy nem teljes nyugalomban olvastam őket. A 4-5. kötet lapjainak a teteje a borítónak megfelelően kék vagy zöld. (De lehet, hogy csak simán koszos.)

Harmadszor: Szent meggyőződésem, hogy ha elolvastam egy könyvet, akkor az vastagabb lesz, mégpedig azért, mert benne maradt a lelkem egy darabja. Leginkább azoknál a könyveknél veszem ezt észre, amelyek nagyon tetszettek. Persze az ép eszemmel (hogy mivel?) tudom, hogy csak azért  tűnik vastagabbnak, mert az olvasással fellazítom a szűz könyv összepréselt, vagy éppen a rég olvasott példánynak a többi által összenyomott lapjait, de ez túl egyszerű, túl logikus és túl evilági magyarázat. Mennyivel jobban hangzik a saját magyarázatom?!

-Az utolsó alkalom, amikor sírtál egy könyvön

Bármikor, bármin tudok sírni, ami valamilyen formában megérint. Ezért talán meglepő, amikor azt írom, hogy a könyv, aminek legalább egy lapját eláztattam: Stephen King - Az. Nem írom le, hogy melyik az a jelenet; aki olvasta, privátban megkérdezheti, úgy szívesen elmondom, de itt nem szeretnék spoilerezni. Van benne egy jelenet, ahol az író számomra nagyon átélhetően festi le a szereplők érzelmeit. Semmi cifrázás, csak egyszerűen leírja azt, ami van. Azt hiszem, épp emiatt az egyszerűség miatt voltannyira valósághű, és emiatt érintett meg annyira. 

-Könyvek száma az éjjeliszekrényeden?

Jelenleg nincs éjjeliszekrényem, így az ágyamban tartom az éppen aktuálisan olvasott könyvet, szorosan a párnám mellett, illetve ha tudom, hogy van lehetőségem napközben is beleolvasni, akkor a táskámban lapul. Mindig csak egy könyv van vagy itt, vagy ott; nem szeretek párhuzamosan többet olvasni. Nem valószínű, hogy összekeverném a cselekményeket, de szeretem a teljes figyelmemet egy történetnek szentelni. Ha annyira tetszik, akkor úgysem tudom letenni, tehát nem is vennék elő másikat. 

-Kedvenc rágcsálnivalód olvasáshoz?

Ilyenem nincs. Nem szeretek olvasás közben enni, ha éhes vagyok, arra a kis időre inkább leteszem. (Addig olvasok, amíg egy olyan részhez érek, ahol le tudom tenni, és utána eszem.) Tea vagy egy pohár szörp viszont majdnem mindig van mellettem (fontos a megfelelő mennyiségű folyadék bevitele).

-Három könyv, amit bárkinek ajánlanál?

Timur Vermes - Nézd, ki van itt!

Stephen King - Bilincsben

Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei

-Egy kép a könyvespolcodról?

Több polcon tárolom a könyveimet, a nagy részüket még nem költöztettem el a vidéki otthonomból. Sajnos nem találtam képet a kedvenc polcomról, így be kell érni egy szegényesebbel. Ez lenne tehát a pesti könyvespolcom:

Stephen King többi műve sajnos nincs most velem; 37 van meg belőlük. Ezenkívül több regénysorozat: Harry Potter, Percy Jackson, Rémálom... A már fent említett lovas könyvek, és nem is emlékszem pontosan, hogy még mi. (A moly.hu-n összeírtam.)

-Milyen sokat jelentenek neked a könyvek?

Röviden: nagyon sokat. Másik világokat, rengeteg sok megélt életet (aki nem olvas, annak csak egy élete van, aki igen, annak több száz - mondá vala egy bölcs ember), kikapcsolódást, szókincset, műveltséget, és sok hasznosan és kellemesen eltöltött órát. 

-Legnagyobb könyves titkod

Nincs igazán nagy titkom; semmit nem olvastam titokban, sosem rejtegettem könyvet mások elől, a környezetem mindig tudta, hogy éppen mit olvasok. Talán egyvalami van, amit a félreértések elkerülése végett nem feltétlenül szoktam reklámozni,  az pedig a Mein Kampf elolvasása. Érettségi előtt olvastam; van bennem egyfajta érdeklődés a náci Németország iránt, ami akkor erősebb volt, mint most. Érettségin a szóbelin is azt húztam, naná. Leszögezném azonban, hogy nem vagyok náci, és szimpatizáns sem. Távol áll tőlem a rasszizmus, mások elítélése az alapján, hogy milyen a bőrszíne vagy a vallása. Számomra az egész inkább történelmi szempontból érdekes, illetve ebben az esetben az ideológiát akartam jobban megérteni. Nem igazán akartam elhinni, hogy amik történtek, azoknak az alapja ebben a könyvben van leírva, vagy hogy nem csúszott-e el valami nagyon csúnyán a leírtak félreértelmezésével. A tartalmába most nem mennék bele, aki szeretné, elolvashatja bátran, mindenféle következmény nélkül meg lehet venni. Hosszú és tömény olvasmány, az biztos. 

- Kihívott bloggereim:

Erre a kérdésre sajnos vagy nem sajnos nem fogok kielégítően válaszolni. 5 embert nem tudok kihívni, kevesebbet pedig nem szeretnék, ezért én megszakítom a láncot. 

Köszönöm még egyszer, hogy részese lehettem! :)