3 éve moly

Fontosak nekem a dátumok, az évfordulók, szeretek róluk megemlékezni. A bejegyzés apropója így hát: Ma pontosan három éve regisztráltam a Moly.hu-ra.

Hogy miért tettem?

Puszta kíváncsiságból. Facebookon láttam egy ismerősömnél az akkor még automatikusan posztolt tevékenységeket erről az oldalról: elkezdte ezt a könyvet, befejezte ezt a könyvet, értékelt egy könyvet, átvett egy kitüntetést. Egy ideig csendben figyeltem ezeket, aztán egy napon úgy döntöttem, megnézem már, hogy ez micsoda.

Hogy jól tettem-e?

A lehető legjobban. Akkor még nem tudtam túl aktív lenni, az egyetem minden időmet lefoglalta, a tankönyveken kívül mást alig olvastam, nem tudtam még egy közösségi oldallal is foglalkozni. Akkor sem, ha az a közösségi oldal a legkedvesebb hobbimhoz kapcsolódik.

Mert mire is jó a Moly?

Azoknak, akik nem tudják: ez tulajdonképpen a könyvmolyok közösségi oldala, ami egy hatalmas adatbázison alapul. Vezethetők az aktuális olvasmányaink percre pontosan, kiadással összekötve. Felvehetjük a saját könyvpéldányainkat, és listát készíthetünk azokról, amelyeket szívesen elolvasnánk (Várólista), illetve amelyeket szeretnénk megvenni (Kívánságlista). Az elolvasott könyveket csillagozással és szövegesen is értékelhetjük.
Ezen kívül rengeteg fórumtopic létezik az oldalon (amelyeket itt zónának hívnak), amelyekben a többi mollyal lehet beszélgetni, nem csak könyvekről.
Lehet polcokat létrehozni, amelyeken a nekünk tetsző módon rendszerezhetők a könyvek (pl. 2020-ban szeretném olvasni, vagy Előrendeltem). A szempont bármi lehet.
Kommentálhatjuk egymás aktivitását, követhetjük a többi molyt és privátban is lehet levelezni, így még barátokat is szerezhetünk.
A kedvenceim pedig a kihívások: ezek arról szólnak, hogy meghatározott időn belül, meghatározott feltételekkel kell megadott számú könyvet elolvasni, a teljesítésért kitüntetés jár, ami a profilon megjelenik.
Ennél jóval több funkciója van, amelyeket nem említettem, mert nem használom, vagy még nem is ismerem. Az oldalt ugyanis folyamatosan fejlesztik, mindig akad valami újdonság.

Mit kaptam a Molytól?

Rengeteg jó olvasmányt és hatalmas motivációt az olvasmánylistám és a magánkönyvtáram bővítéséhez.

Ahogy böngészünk, szembejönnek velünk olyan új megjelenések, amelyekkel nem biztos, hogy találkozunk, mert ritkán járunk könyvesboltba, vagy ha járunk is, egy bizonyos jól bevált sarkot keresünk, figyelmen kívül hagyva az összes többi polcot. Az utóbb időben nem egyszer rendeltem elő olyan könyvet, amelyet itt láttam és olvastam az ajánlóját. A boltban nem biztos, hogy észrevettem volna őket.

Az érdeklődésem is sokat bővült, amióta tag vagyok itt. Korábban hajlamos voltam leragadni a kedvenc történeteimnél és íróimnál, ezeket olvasgattam újra. Ehhez a bővüléshez a kihívások járultak hozzá a legnagyobb mértékben. Nem kezdtem volna például science fiction-t olvasni, ha nem találok egy kihívást, amelyet Isaac Asimov 100. születésnapja alkalmából indítottak, és valószínűleg ennyi krimit se olvasnék, ami most már elképzelhetetlen lenne. A klasszikusok irányába is kinyíltam a kihívások által, habár ezeket korábban is kedveltem.

Tulajdonképpen abban is szerepet játszik, hogy vettem egy e-book olvasót, ezáltal ösztökélve magam az idegen nyelven olvasásra, amiről hajlamos vagyok megfeledkezni.

Egy jó barátot már biztosan, és több kedves netes ismerőst.

Végül pedig: rekordokat: idén először sikerült 50, illetve még ennél is több könyvet és 20 ezer oldalt elolvasni.

Hogyan tovább?

Úgy, ahogy eddig. A rekordjaimat nem feltétlenül megdönteni, hanem inkább fenntartani szeretném, és a műfajok tekintetében még tovább szeretném szélesíteni a látókörömet. Hosszú távú cél pedig az, hogy a saját könyveim olvasottságát (merthogy ezt is tudja ám mérni!) 90% körüli értékre tornázzam fel. 100—ra semmiképp nem szeretném, hisz egyfajta életcélom, hogy mindig legyen a polcomon olvasatlan könyv (és persze elég nagy polc, és elég nagy szoba, hogy mindannyian elférjenek).

Kinek ajánlom?

Mindenkinek. Annak is, aki sokat olvas, hogy nyomon követhesse, és még több szuper könyvet találjon. És annak is, aki most ismerkedik a könyvek világával: sokkal könnyebb megtalálni azt, amelyik mollyá változtat minket, ha bátorítást kapunk egy-egy véleményből, vagy a többi tagtól.

Végezetül:

A bal oldali könyvet akkor olvastam, amikor regisztráltam az oldalra, a jobb oldali pedig az aktuális. Azt hiszem, jól látható a kontraszt. 

Nem cicát tartok, hanem cicával élek

Egyre többektől lehet hallani, hogy náluk a kutya, cica, hörcsög, stb. nem csak egy kiskedvenc, hanem családtag. Kisállataink kezdenek megszűnni csak kiskedvencnek lenni, ma már sokkal előkelőbb helyet foglalnak el az életünkben, mint sok-sok évvel ezelőtt. Igaz ez az én kis Hygge cicámra is.

Odahaza vidéken mindig voltak cicáink, a szeretetük tehát adott volt. Ők viszont kinti cicák voltak, akik időnként bejöhettek, ki hosszabb, ki rövidebb időt volt képes a házban tölteni. Benti cicám tehát sosem volt. Amikor Budapestre költöztem, olyan albérletet találtam, ahol nem volt engedélyezett az állattartás, így hiába szerettem volna, nem hozhattam. 7 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy olyan lakást találjak, ahol megengedik. 7 év alatt annyira vágytam már egy cicára, hogy a legutóbbi költözésnél fontos szempont volt az, hogy a kinézett lakás kisállatbarát-e. Nagyon boldog voltam tehát, amikor megtudtam, hogy végre valóra válhat ez az álmom is.

A nyáron a szülői háznál sok kiscica született, közülük választottam ki Hyggét, aki július 19-én költözött be. 

Ekkorra már majdnem minden szükséges felszerelés rendelkezésre állt: cicaágy, alomtálca, etető tálka, kislabda. A hordozó hiányzott csak, így szegényt egy dobozban hoztuk fel. Nagyon félt, egész úton simogattam, amíg el nem aludt. 130 km/h sebességnél, az autópályán lelte  meg a teljes nyugalmat. Ekkor találtam ki, hogy Hyggének fogom hívni. (A hygge egy dán szó, és azokra a pillanatokra utal, amelyekben a legapróbb dolgoktól érzünk boldogságot. Újdonsült kiscicámat elnézve, amint békésen alszik, ez jutott először eszembe.)

A következő héten otthonról dolgoztam, hogy segítsek neki megszokni az új helyét. Sokkal könnyebb dolgom volt, mint gondoltam. Nagyon hamar kézhez szokott, és állandóan úgy helyezkedett, hogy valahogy hozzám érjen,

és persze a munkában is segíteni akart.

Gyorsan megtanulta használni az almot is, bár az előszobaszőnyeget végül fel kellett vennem, mert az egyik felét játéknak, a másikat viszont wc-nek nézte. Nem bizonyult kidobott pénznek a cicaágy sem, azóta is abban alszik (már amikor alszik),

 pedig dobozkája is van. Azóta kapott egy cicapalotát is, napközben le se lehet vakarni róla.

Majdnem pontosan három hónapja vált a család tagjává, ami nem túl hosszú idő, mégsem tudnám már elképzelni, hogy ne legyen itt velem, ne várjon az ajtóban, amikor hazajövök, vagy hogy ne keltsen fel hétvégén korábban, mert éhes. 

Minden nap szerez nekem néhány boldog pillanatot azzal,  hogy a vállamra támaszkodva az arcom nyalogatásával fejezi ki a szeretetét, 

és még több vidám percet okoz a folyamatos bohóckodásával, 

(habár néha neki is ban rossz napja, amikor csak mereng)

már-már parkournak beillő rohangálásával, hülye és nem hülye helyeken, 

lehetetlen pozícióban alvással. 

Még mindig szereti felügyelni a munkámat,

és olvasni is együtt szoktunk.

Néha meg egyszerűen csak elolvadok tőle.

Olyan-e mint egy kisgyerek? Határozottan. A saját kajája nem kell neki, de az én chipseszacskómba belenyúl. Mert az jobb. Vagy ha öt percig nem hallok felőle; ekkor biztos lehetek abban, hogy forral valamit.

Néha egészen emberi, például amikor a kanalamból a kis mancsával kivesz egy kevés zabkását és a szájába teszi. 

Vagy amikor élvezettel hallgatja a zenét. 

Az ember azt várja, hogy egyszer csak megszólal. Kíváncsi lennék, mi mondanivalója lenne.

Soraimat egy, az állatok világnapján már ellőtt idézettel zárnám: 

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik." - Anatole France 

10 tanács egy 16 nyelven beszélő embertől - nyelvtanulóknak Lomb Katótól

Tavaly decemberben olvastam egy orosz nyelvű cikket, amely akkor annyira megtetszett, hogy megígértem az orosztanáromnak, hogy magyarra fordítom. Azóta is húzom, de ma érzek magamban motivációt. Az eredeti cikket oroszul tudók itt olvashatják. A fordítás a sajátom, a hibákért vállalom a felelősséget. J

Dacára annak, hogy végzettsége szerint vegyész volt, Lomb Kató egyike volt a világ első szinkrontolmácsainak; 8 nyelven fordított folyékonyan, ám összesen 16 nyelven értett és dolgozott. Mindezt úgy, hogy az ő idejében nem voltak sem anyanyelvi beszélők hangfelvételeit tartalmazó CD-k, sem Skype, sem nyelviskolák.

Megdöbbentő, hogy Lomb az általa beszélt nyelvek többségét, autodidakta módon sajátította el; kizárólag tankönyvek és az éppen tanult nyelven íródott szépirodalmi művek használatával. Megközelítése középpontjában „a nyelvben való elmélyülés” áll: a nyelvtan elsajátítása párhuzamosan az eredeti szövegek és az élő beszédben leggyakrabban használt állandósult szókapcsolatok megtanulásával.

Lomb Kató megalkotott a nyelvtanulóknak tíz nagyon egyszerű, de hatékony szabályt, amelyeket lefektetett „Így tanulok nyelveket” című könyvében is. Érdekes olvasmány mindenkinek, bármilyen idegen nyelvet tanuljon is:

1.    Minden nap foglalkozz a nyelvvel! Még ha kevés időd van is, szánj legalább 10-15 percet egy új kifejezés megtanulására vagy ismétlésére. A tanulás reggel a leghatékonyabb.

2.    Ha hamar elmegy a kedved a nyelvtanulástól, találd ki a saját algoritmusodat. Például: egy kis tanulás, aztán egy kis zene, szünet gyanánt egy kis séta. Csak ne hagyd abba!

3.    A kontextus a mindenünk. Soha ne önálló szavakat tanulj, használd annyi kontextusban, amennyiben csak lehet. Például, ha megjegyezted azt, hogy „strong wind”, az egyik szó automatikusan elő fogja hívni a másikat.

4.    A leghasznosabb, ha kijegyzeteled az állandósult szókapcsolatokat, és igyekszel minél gyakrabban használni őket a beszédben.

5.    Gondolatban fordíts le mindent, ami a szemed elé kerül – reklámokat, dalszöveg-részleteket, párbeszédeket, újságcikkek címeit. Bemelegíti az agyat és hasznos a memória fejlesztéséhez is.

6.    Hasznos, ha megtanulsz pár rövid szöveget vagy párbeszédet. Nem csak azt kell megtanulni, ami száz százalékig helyes, vagy amit a tanárod előzetesen kijavított.

7.    A kész mondatokat és kifejezéseket írd le és jegyezd meg egyes szám első személyben. Például: „I am only pulling your leg” (Csak húzom az agyadat).

8.    Nem szabad egy nyelvet elkülönítve tanulni. A vár minden oldalát be kell venni: nézz filmeket, olvass könyvet és újságot eredeti nyelven, beszélgess az interneten anyanyelvi beszélőkkel. (Lomb Kató például Gogol Holt lelkek című könyvével és annak lenyűgöző szókincsével kezdett oroszul tanulni.)

9.    Ne a hibától félj, hanem a kijavítatlan hibától. Soha semmit nem hagyj ellenőrzés nélkül. Inkább nézd meg kétszer.

10.  Legyél biztos abban, hogy bármi is legyen, te megtanulod ezt a nyelvet! Mindenképpen eljön az a pillanat, amikor a minőség túlnő a mennyiségen, és a nyelvi akadály megszűnik.

Végezetül: mikor a 86 éves Lomb Kató találkozott 54 éves barátjával, megfogalmazta neki az életfilozófiáját: „Steve, te még nagyon fiatal vagy! Olyan sok éved van még nyelvet tanulni!”

 

 

8 (4+4) dolog a home office-ról

A home office (ékes magyar nevén az otthoni munka) nem új találmány, nálunk mégis most, a veszélyhelyzetben, illetve emiatt terjedt el szélesebb körben. Amelyik munkáltatónak lehetősége volt rá, hogy minél több dolgozónak biztosítsa ehhez a feltételeket, az megtette. Így ismerkedhettem meg én is ezzel a lehetőséggel.

Ebben a bejegyzésben a saját benyomásaimat szeretném megosztani. Hangsúlyozom, hogy ez nem kőbe vésett dolog; ami nekem előnyösnek számít, azt más hátrányként élheti meg és viszont. Sőt olyan is van, hogy ugyanaz a dolog tud egyszerre előnyös és hátrányos is lenni. Az elmúlt két hónapban nem állandóan voltam itthon, így a tartós home office-ról nem tudok nyilatkozni. A legtöbbet az elmúlt hónapban dolgoztam itthonról; ugyan hetek óta az irodában kellene már lennem, mindig akadt valami, ami miatt hazaküldtek minket. Vegyesek az érzelmeim az itthoni munkával kapcsolatban. Jó dolognak tartom, de annak is igazat adok, aki szerint ezt is meg lehet unni.

Most pedig következzék a listám a home office két oldaláról:

Pro

·         Rugalmasan osztom be a munkát és a vele töltött időt

      Alapvetően is rugalmas munkaidőben dolgozom, ami már önmagában is ad egy kis szabadságot, hiszen a törzsidőn kívüli időt úgy szervezi az ember, ahogy akarja, ez mégis egy bizonyos időintervallumra szorítja a munkaórákat, tartsanak ezek 6-tól 14 vagy 9-tól 17 óráig. Az otthoni munka lehetővé tudja tenni azt, hogy ezt az időt több kisebb intervallumra bontsuk, és egy esetleges napközben elintézendő ügy is könnyebben kezelhető, mint ha bent dolgozunk a munkahelyünkön. Elintézek egy kupac feladatot, elszaladok bevásárolni, majd visszaülök a laptop elé egy másik adag feladathoz. Az irodában ez nehézkesen menne.

·         Nem kell szabadságot kivenni, ha csomagot vagy szerelőt várok

Ez főleg azoknak nagy segítség, akiknek hozzám hasonlóan, a korukból adódóan kevés szabadnapjuk van, és nagyon nem mindegy, hogy ezeket mire veszik ki, főleg, ha olyan helyen dolgoznak, ahol a szabadságuk egy részét meghatározott időben kell kivenni.

A felnőttkori szobafogság definícióját mindenki ismeri: „Csomagját 8-17 óra között szállítjuk a megadott címre.” Azaz biztosan akkor fogok jönni, amikor leugrottál a zöldségeshez. #maradjotthon

Ezt ugyan meg lehet oldani úgy is, ha egyenesen a munkahelyünkre kérjük a csomagot, de vannak olyan cégek, akik ezt nem engedik meg, jelen helyzetben pedig sok webshop, vagy például a könyvkiadók csak házhozszállítást vállaltak.

Ha pedig valami elromlott (ahogy annak lenni kell), és a szerelő kedd reggel tud jönni, vagy a villanyóra-leolvasás mindkét megadott időpontja ütközik a munkaidővel, a legjobb megoldás a home office. Csönget, beengedem, lefotózza az órát, viszontlátásra. Megyek is vissza dolgozni.

·         Hatékonyabban lehet dolgozni

      Ez némiképp összefügg az első ponttal. Valaki a hajnali órákban tud jobban koncentrálni, másoknak ez inkább este megy. Ha nincs egy meghatározott idősáv, amikor mindenképpen elérhetőnek kell lenni, lehet ennek megfelelően szervezni a napot. Mindenki maga tudja, hogy mikor, milyen körülmények között tud a legjobban koncentrálni, mikor a leghatékonyabb a munkája, így tudja csoportosítani a feladatait. Ezen kívül otthon kiesnek a munkahelyi zavaró tényezők: traccsparti a folyosón, a másik kolléga telefonja, az a munkatárs, akit nem kedvelsz, stb. Ez megint mindenkinek más, meg az is, hogy hogy birkózik meg vele (pl. fülhallgató), mégis jelenthet egyfajta stresszforrást, ami a hatékonyságot csökkentheti. Otthon ezek a tényezők biztosan nem játszanak szerepet.

      Ezen kívül ott vannak azok az üres idők, amiket az ember azzal tölt, hogy elsétál a mosdóba a folyosó végére, vagy végigállja a sort a menzán vagy a büfében (és még oda is el kell menni). Otthon mind a fürdőszoba, mind a konyha elérhetőbb közelségben van. Aki határidőkkel dolgozik, tudja, hogy ezek a csak félórás mutatványok is mennyit tudnak számítani.

·         Nem kell utazni

      Erre ugyan jelenleg én panaszkodhatom a legkevesebbet (gyalog járok, és öt perc alatt beérek), de reggeli, indulás előtti rutinom nekem is van, amit, ha otthon dolgozom, nem kell csinálni. Sokan viszont messziről járnak, az utazás akár napi 3-4 órát is igénybe vehet, ami elfecsérelt idő, ha az ember nem tudja hasznosan tölteni – például képtelen olvasni a buszon, vagy túl sokszor kell átszállni. Home office-ban ez az idő is hasznos idővé válik, akár munkára, akár pihenésre, vagy szabadidős tevékenységre fordítjuk. Az én reggeli rutinom ideje a felére redukálódik, ha itthon vagyok; kevesebb időt töltök a ruha kiválasztásával („itthonra ez is jó lesz”), vagy egyenesen pizsamában ülök le a géphez („megnézem a leveleket, majd utána felöltözöm”), nem sminkelek (csak akkor, ha mégis megyek aznap valahova), és a reggelit és a kávémat is a gép előtt fogyasztom el, amit egyébként indulás előtt tennék. Ezáltal hamarabb tudok elkezdeni dolgozni és hamarabb is tudom befejezni. Még egy előny: ha nem kell utazni, nem kell annyival korábban felkelni. Ez azoknak jó, akik egyébként máskor szívesebben aludnának tovább.

·         Minden ugyanúgy elvégezhető, mint az irodából

      Ha biztosítják a távoli hozzáférést, és minden munkafolyamat működik digitálisan, akkor ezen nincs is mit magyarázni.

 

Contra

·         Akaratlanul is többet/tovább dolgozunk

      Amíg az irodából hazajövök, ha lejár a munkaidő, és nem gondolok vele másnap reggelig, otthon sokkal nehezebb a gép elől felállni. „Még ezt gyorsan.” „Ez csak tíz perc, belefér még mára.”, „Ez sürgős, erre még válaszolok.” A két percből aztán fél óra, egy óra lesz, mert közben beesik még három ilyen csak két perces feladat. Ismerős, ugye?

·         Összefolyik a munka és a magánélet

      Ez a pont az előzőből következik. Otthoni munkánál nehezebben határozunk meg egy „mára ennyi” időpontot, amikor kikapcsoljuk a gépet és másnapig nem vesszük elő. Megfelelő tudatossággal persze ez kezelhető, és összehangolható a kettő. A lényeg, hogy tudatosan kell meghatározni azt az intervallumot, amikor dolgozunk, és azt a másikat, amikor nem. „Most elmegyek futni, kiszellőztetem a fejem, elolvasok egy novellát, aztán visszaülök.”

      Abban is van valami, hogy az otthoni munkához ki kell jelölni egy bizonyos területet a lakásban, nem szabad az ágyban vagy a kedvenc fotelünkben dolgozni, mert a tudatalattink összekapcsolja a munkával járó stresszt azzal a hellyel, ahol azt végezzük, ezért nem fogunk tudni jól aludni. Magam azt vettem észre, hogy amikor a babzsákfotelban dolgoztam, utána képtelen voltam nyugodtan olvasni benne; át kellett telepedni máshova.

·         Ellustulunk

      Ha be kell menni az irodába, ahhoz illik egy bizonyos módon felöltözni, akár van dress code, akár nincs. Teljesen logikus, hogy otthon nem a legjobb ruháinkban, talpig sminkben ülünk a gép előtt, viszont magamon is észrevettem, hogy nagyobb kedvvel mozdultam ki otthonról akár élelmiszert vásárolni, ha már eleve szépen felöltözve és kisminkelve, indulásra készen álltam, mintha az egészet az átöltözéssel kellett volna kezdeni. Edzeni ugyan nem járok, itthon jógázom reggelente, de biztos vagyok benne, hogy az itthoni munka után az edzőterembe sem lenne motivációm elmenni.

·         A társas interakciók hiánya

      Persze, írásban kommunikálunk a kollégákkal,és megbeszélések is vannak Skype-on vagy Teams-en keresztül, ez mégsem ugyanaz, mint reggel 9-kor, amikorra mindenki beér, együtt kávézni vagy teázni a kollégákkal, majd délben egy másik csapattal ebédelni az étkezőben. Nem beszélgetünk, nem építjük a kollégákkal a kapcsolatainkat, így elvész annak az esélye is, hogy valamelyikükkel akár munkahelyen túlmutató barátságot köthessünk. Lehetne azt mondani, hogy az ilyen beszélgetések a munka rovására is mehetnek, ami igaz is lehet, ha valaki a nyolc órából négyet ezzel tölt, viszont növelheti a hatékonyságot, ha valaki egy kis nem munkáról való beszélgetéssel szellőzteti ki a fejét. Mások meg kimennek cigizni.

 

Ennyi idő alatt még nem sikerült eldöntenem, hogy ha választanom kellene, bejárnék, vagy inkább itthonról dolgoznék tartósan. Nem volt gondom az otthoni munkavégzéssel, és bár egyszer-egyszer elcsúsztam, tudtam tartani azt, hogy ettől eddig dolgozom, most elteszem, és holnapig nem érdekel. 

Jól esett viszont két hét után úgy felöltözni, ahogy szoktam, és találkozni a kollégákkal. Valószínűleg az arany középutat céloznám meg: heti x nap bent, y nap otthon.  

Ti szívesebben dolgoznátok otthonról? Vannak még érveitek a felsoroltakon kívül?

 

 

Az olvasóvá válásról

Hans Christian Andersen és Csukás István születésnapján, a gyermekkönyvek világnapján megragadnám az alkalmat, hogy a mesék és az olvasás fontosságáról, az olvasóvá válásról írjak néhány sort.

Azt mondják, az a gyerek, akinek a szülei mesét olvastak, nagyobb eséllyel válik olvasó felnőtté, mint az, aki nem esti mesével aludt el. Én magam erősítem ezt a megfigyelést; előbb olvasó gyerek, majd olvasó tinédzser, végül olvasó felnőtt lettem. A gyerekkori mesehallgatás másik pozitív hozadékának mondják a szókincs gyarapodását és a képzelőerő fejlődését is.

Anyukák, apukák, bölcsis nénik, óvónénik, –bácsik nálam jobban tudják, hogy melyik korosztálynak milyen típusú mese való; én annyit tudok, hogy röviddel és egyszerűvel kezdünk, majd ahogy érünk, úgy tudnak lekötni minket az egyre hosszabb és komplexebb történetek. Nyilvánvalóan egyénenként is változik, hogy pontosan mikor lehet szintet lépni a mesével. Nem feltétlenül baj az, ha az elvártnál picit később tudja valaki végighallhatni a Hófehérkét. Laikusként úgy gondolom, a lépcsőket nem érdemes kihagyni, és feladni sem kell, ha bizonyos típusú mesék nem jönnek be. Amennyire emlékszem, nekem világéletemben a hercegnős mesék tetszettek, talán még az állatosak is. Ezekből is a klasszikusakat ismertem, nem a Disney-féle csillivilli változatot.

Nem vagyok biztos benne, de valószínűleg a gyerekként hallgatott mesék befolyással vannak arra, hogy majd a saját gyerekeinknél milyeneket részesítünk előnyben. Én többek között Grimm-meséket hallgattam, majd később olvastam; nekem Hófehérke 7 éves volt, Hamupipőke mostohanővérei pedig csonkították magukat, hogy beleférjen a lábuk a cipőbe. Emlékszem, amikor a Disney-verzióval találkoztam, megdöbbentem és felháborodtam – már amennyire 6-7 évesen ez lehetséges -, hogy ez micsoda hülyeség, és nem is így van. Sokan az eredeti Grimm-meséket túl erőszakosnak tartják, ezért is jelentek meg a különféle „tompított” verziók. Videokazettán például olyan Hamupipőke-feldolgozást láttam, ahol a mostohanővérek hideg illetve meleg vízben áztatták a lábukat a siker reményében. Kevésbé drasztikus, az biztos. Sokáig lehetne vitatkozni azon, hogy melyik a jobb; én az eredetit pártolom. A gyerekek ugyanis nem úgy képzelik el a leírtakat/hallottakat, ahogy azt mi tesszük felnőttként. Magamból indulok ki: amikor azt hallottam, hogy a mostohatestvér a nagykéssel levágta a nagylábujját, én elhittem, hogy az csak úgy megy, mint a hajnál, és az egészet egy csepp vér nélkül képzeltem el. Felnőtt fejjel olvasva nem ezt látom. Ennélfogva nem találom veszélyesebbnek az eredeti verziót. Persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy melyikkel ismerteti meg a (leendő) gyerekét. A hangsúlyt inkább magára a megismertetésre helyezném, ezzel lehet ugyanis lerakni az alapokat egy leendő olvasó elméje számára. Ezzel lehet felkelteni az érdeklődését aziránt, hogy újabb történeteket, világokat ismerjen meg. Hogy milyeneket? Teljesen mindegy.

Véleményem szerint ugyanis kis korban és talán még jóval később is a minőség sokkal inkább másodlagos; nem öt évesen leszünk szépirodalom-kedvelők. Lehet, hogy ehhez huszonötnek kell lenni. Vagy harmincötnek. Vagy negyvenötnek. Vagy még többnek. De az is lehet, hogy soha nem fogjuk kedvelni a szépirodalmat, és ezzel a világon semmi baj nincs. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy megtaláljuk, milyen típusú történetek érdekelnek minket. Ebben segíthetnek kis korban a szüleink, akik megfigyelik, melyik mesét kell unásig olvasniuk, hogy aztán egy hasonlóval, de mégis másikkal lephessenek meg minket. Később pedig, amikor az a bizonyos Első Könyv elolvasásra kerül, magunk segíthetünk magunkon; Tetszett? Igen. Akkor még több ilyet. Nem? Akkor próbáljunk valami mást! Sajnos sokan az első kudarcnál (=nem tetsző könyvnél) feladják, és sokszor éveknek kell eltelnie, amíg újra könyvet fognak a kezükbe. Szülőként, nagytestvérként, barátként, vagy külső szemlélőként, ha ismerjük az illető érdeklődési körét, könnyen segíthetünk: például adjuk a gamer kezébe a kedvenc számítógépes játékából írt regényt! (Kipróbáltam, működik. J ) Ha egyszer sikerül elkapni a fonalat, a többi megy magától.

Végezetül hadd meséljem el a saját történetemet, és azt, miért is született meg igazából ez a bejegyzés.

A következő képen látható mese sokaknak ismerős lehet:

Nos, én ezen tanultam meg olvasni. Ezen, és sok más, a Mesetarisznya című könyvben olvasható mesén. Az első olvasós emlékképem, amint a szobában a heverő mellett ülök magam alá húzott lábakkal, a heverőn nyitva az említett könyv, és csukott ajtó mellett hangosan olvasom az egyik mesét (a Gyors munkát), mikor anyukám benyit, hogy megnézze, miben is mesterkedem. Ekkor vált világossá a családom számára, hogy tudok olvasni. Körülbelül 5 éves voltam; az elmondások alapján a Szerencsekerékből tanultam meg a betűket, de ez egy másik történet.

Az a bizonyos Első Könyv pedig, mint a korosztályomból sokaknak, a Harry Potter és a bölcsek köve volt, 7-8 évesen. Valamilyen alkalomra kaptam, talán születésnapra. Nem emlékszem már, milyen indíttatásból álltam neki, de nem is fontos – a lényeg, hogy levettem a polcról. És milyen jól tettem! Majd húsz évvel később több mint 200 elolvasott könyv (egészen pontosan 248), és többezer oldal van mögöttem – legalábbis ennyire emlékszem. Alsós koromban lehetett még néhány akár otthoni, akár könyvtári mesekönyv, amelyek nem jutottak eszembe az összesítésnél (köszi, Moly!). És igen, kedvelem a szépirodalmat. Nem a kedvenc műfajom ugyan, de időnként jól esik (kétszer elolvasni a Nyomorultakat)

.  

Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy az olvasás mennyire fontos, hasznos, és a már említetteken kívül mennyi pozitív hozadéka van. Ezek egyikével búcsúzom mára:

„Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.” – George R. R. Martin

Generációnk problémái - az Y- és Z-generáció, mint fiatal felnőttek

„Ezek a mai fiatalok!” – akik minden korban megvoltak, és akikre az idősebbek mindig furcsán, esetenként rossz szemmel néztek. Semmi különös nincs abban, ha a feljövő generáció nem olyan, mint az azt megelőző. Betudható ez a technológiai fejlődésnek, a világ változásának, az evolúciónak, bárminek. A fiatalabb nem feltétlenül rosszabb. Egyszerűen: más.

Az Y-generáció utolsó és a Z-generáció első tagjai lennének most ezek a mai fiatal felnőttek. Aki nem ismeri ezeket a csoportokat: az Y generációba az 1981-1994, a Z-be az 1995-2009 között születettek tartoznak. Ugyan ez a csoportosítás nagyrészt mesterséges, és a fejlett technológiával való viszonyt veszi alapul (a jellemzőkről nagy vonalakban itt lehet olvasni), újabban mindegyik generációra jellemző viselkedésformákat is megfigyeltek; ebben benne van a világnézet, a munkához való viszony, minden. A legérdekesebb számomra még is az a réteg, akik a generációváltás határán születtek. Ők egy kicsit még ilyenek, egy kicsit már olyanok. Bizonyos dolgokról még így vélekednek, másokról már úgy. Talán ők a legváltozatosabb csoport, akiknél még annyira sem lehet általánosítani, mint azoknál, akik nem a váltás éveiben születtek.

Én magam épp egy generációváltáskor születtem: ’94-esként utolsó Y generációs vagyok. Ha viszont két hónappal később születtem volna, már első Z-s lennék. A mai bejegyzésben a saját korcsoportom problémáiról szólok. Fentebb írtam, hogy a generációváltáskor születettek esetében nehezebb általánosítani. Én mégis megpróbálom, ugyanis ha körülnézek a kortársaim között, azt látom, hogy mind ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. A következőkben a saját környezetemben tapasztaltakat írom le. Következzenek tehát annak a korcsoportnak a problémái, akik nem tudnak jót csinálni.

Saját korcsoportomat olyannak látom, akik megfelelési kényszerrel küzdenek, ugyanakkor nem találják a helyüket a világban. Szeretnének valahova tartozni, szeretnék, ha megértenék és felnőttként kezelnék őket – amiként azok is, egy teljesen más szemlélettel, mint amilyenekkel a szüleink rendelkeztek a mi korunkban. Ma a 30 az, ami az ő idejükben a 20-nak számított; érthetők tehát a részükről felénk érkező elvárások: legyen végzettséged, legyen egy biztos állásod, állj a saját lábadon, legyen legalább párod, de jobb, ha gyerek is van, meg lakás, autó. Vagy legalább a szándék mindezekre. Nem hinném, hogy a mi generációnk ezeket nem szeretné. Amit látok, az az, hogy igenis igény van ezekre, de később. Nem egyszerre szeretnénk mindezt, mert ma a lehetőségek nem adottak ahhoz, hogy minden egyszerre vagy rövid időn belül legyen. A mi korosztályunk nem akar görcsölni azon, hogy ez vagy az még nincs; élvezni akarja a fiatalságot, amíg lehet – hisz a húszas évek eleje (vagy akár a közepe is) elment az útkeresésre. Kevesen vannak ma, akik 18-20 évesen pontosan tudják, mit akarnak az élettől, és azt is, hogy ezt hogyan érjék el. Jómagam ezen kevesek közé tartozom, és örülök neki. Viszont ahol csak tudom, hangsúlyozom, hogy amit én csináltam, az a legritkább a velem egyidősek körében. Sokan vannak, akik látszólag csak úgy vannak bele a világba. Igazából ők még keresik az útjukat, és frusztrációt éreznek, amikor látják, hogy más már megtalálta.

Ezek a fiatalok az útjuk keresése közben elég sok ellentmondással találkozhatnak, amik egyáltalán nem segítik őket abban, hogy meg is találják. Ez tovább növelheti a frusztrációt. Az ellentmondások, problémák a következő frontokon lehetnek:

1.  Egyetem vagy nem?

Minden szülőnek boldogság, ha a gyereke diplomát szerez. Még nagyobb, ha el is tud vele helyezkedni és szereti is, amit csinál. Sokaktól elvárják azt, hogy főiskolára, egyetemre menjenek, miközben ők nem akarnak, vagy nem oda akarnak, vagy éppen azt sem tudják, hogy akarnak-e. Ilyenkor történik az, hogy felvételiznek egy valamilyen szakra, ami elsőre jól hangzik, aztán az első néhány hónapban kiderül, hogy mégsem olyan jó, nem tetszik neki, nem érdekli. Hozzáteszem, ez olyan esetben is előfordulhat, amikor a fiatal maga választotta a szakot; itt is lehet olyan, hogy nem azt kapta, amire gondolt. Mit lehet ilyenkor tenni? Végigcsinálni/-szenvedni vagy otthagyni.

A környezetemben azt tapasztalom, hogy bármelyiket is választotta a kortársam, egyik sem jó. Mert: „Sok értelme volt így elvégezni, ha nem szereti.”, „Ha elsőre látta, hogy nem tetszik, miért nem hagyta ott?”, „Többet ért volna egy szakmával, nem kell mindenkinek diploma.” Ha viszont ott hagyta: „Micsoda link alak, nem lesz belőle semmi.”, „Legalább valami papír lenne a kezében.”

Kérdem én: melyik a jobb? Megszerezni azt a nyavalyás papírt egy olyan szakon, amit az ember fia/lánya gyűlöl, és tudja, hogy pályaelhagyó lesz, vagy felállni, és keresni mást, ahol nagyobb valószínűséggel találja meg a számításait? Egy ponton nyilván meg kell állapodni, örökké keresni sem lehet. De fogadjuk el, hogy ez valakinek hosszabb ideig tart!

2.      Munkaerőpiac

Sok helyről hallani, milyen gondot okoznak a munkaerőpiacon az Y-osok és a Z-sek. Kevés munkáért nagy pénzt, és 2 éven belül főnöki széket. Természetesen ez a gondolkodás kezdő munkavállalóként nem szerencsés, mondhatni hibás, mert ez nem így megy, és nem csak azért, mert azokban a bizonyos főnöki székekben X, adott esetben Baby Boom (BB) generációs valakik ülnek. Azt a korosztálynak kell elfogadni, hogy ezekhez idő, megfelelő végzettségek, és nagy adag szerencse is kellhet.

Azt viszont a felettünk levő generációknak kellene (szerintem) elfogadni, hogy manapság már nem húzzuk ki a nyugdíjig ugyanazon a munkahelyen. Friss vélemények szerint 5 évente váltani kellene, mert ezzel érhető el a fejlődés, tágabb szemlélet, nagyobb tapasztalat. Ha ezt nem is tartjuk be, igenis szükség van arra, hogy váltsunk, ha a körülmények nem megfelelők, legyen szó az anyagiakról, a kollégákkal való viszonyról, vagy akár a szabadidőről.

Ebben a generációban megfigyelhető jelenség az ún. „job-hopping”, ami nagyjából annyit jelent, hogy az illető ugrál egyik munkahelyről a másikra; mindig arra, amelyik szerinte valamilyen szempontból megfelelőbb az előzőnél – teszi mindezt rövid időtávokkal, pl. havonta, vagy a próbaidő keretein belül bárhogy (még ezalatt, vagy a végén nem hosszabbít).

Ezen a fronton az idősebb generációtól a következő ellentmondásos kommenteket kaphatják: „Most fiatal, most kellene neki váltogatni, minden hónapban máshol dolgozhatna!”, illetve „Hogy néz az ki az önéletrajzban, ha ennyi munkahelye volt?”, „Miért nem tud sehol megmaradni?”

Jellemző az Y- és a Z-generációra, hogy teljesen más szempontok szerint keresnek munkát és munkahelyet, mint ahogy a szüleik és nagyszüleik tették. Nem szívesen vállalják el azokat a munkákat, ahol valamelyik feltétel, amit maguknak szabnak, nem teljesül, csak a tökéleteset fogadják el, és csak a végső esetben kötnek kompromisszumot, és amint lehet, váltanak. Többen vállalják azt is, hogy adott ideig nem dolgoznak, ha van megfelelő tartalékuk, ha nem találnak megfelelőt.

Érzékenyebbek a munkaidő-magánélet egyensúly felborulására is. Ez a korosztály már nem az, aki ott marad túlórázni különböző okokból, a szabadidejüket feladva. Szeretik, ha a munka nem tölti ki az életüket, hanem mellette lehet egy hobbijuk, vagy bármilyen kikapcsolódási lehetőségük. Nem evő-alvó-dolgozó robotok akarnak lenni, hanem olyan emberek, akik a munkájukon kívül is teljesnek érezhetik magukat.

Az ellentmondás pedig: „Ha ilyen rossz ott dolgozni, miért van még ott, miért nem keres mást?”, „Tönkre fog menni ebben, veszélyezteti az egészségét.”, ha pedig mégis felmond, életbe lép a fent már említett „minek ugrál ennyit”, vagy, ha a fent említett munkanélküliséget választja (önként vagy kényszerből), „Ilyet a mai világban nem lehet csinálni.”

Véleményem szerint munka nélkül nem érdemes lenni, én sem váltanék úgy, hogy előtte nem biztosítottam be magam egy másikkal, de adódhatnak kényszerhelyzetek, amikor mégis így kell tenni, és az is előfordulhat, hogy valakit kirúgnak, és adott ideig nem talál másik helyet. Az ilyen helyzetekre érdemes felkészülni és tartalékolni – bármikor, bármi lehet.

3. Pénzügyek

Takarékoskodás, vagy élet fizetéstől fizetésig? Mindkettőre van példa a korosztályban, talán az utóbbi jellemzőbb, bár soha nem lehetek benne biztos. Kívülről olybá tűnhet, mintha az Y- és Z-generáció csak szórná a pénzt, a jövőre nem gondolva. Valójában nagyon is gondolnak a jövőre, de másmilyennek látják, mint a szüleik. Ahogy egyre nehezebbé válik a saját lakáshoz jutás, ezt a lehetőséget kezdik elvetni, és ahelyett, hogy a lehetetlennek tűnőre spórolnának, élményekre költik a pénzüket. Nem feltétlenül rossz az, ha valakinek más a fontos.

A magam részéről a kettő közé szeretek helyezkedni – fix összeget félretenni (ahogy fentebb írtam, bármikor bármi lehet), a maradékból pedig élni a lehetőségek szerint (és minél kevesebbet számolgatni). Az álmot, hogy egyszer saját lakásom legyen, nem vetem el, hiszen soha nem lehet tudni, mi történhet az ingatlanpiacon; egyelőre várok.

4. Család

Ugyan nem mindenki, de a legtöbben vágynak családra, gyerekekre. Manapság ez is egyre inkább kitolódik, kevesen vannak, akik a 20-as éveik elején vállalnak gyereket. Inkább a 30-hoz közelebb, vagy azon túl. Sőt, olyanok is vannak, akik egyáltalán nem szeretnének.

Családalapítással kapcsolatban a következő ellentmondásos reakciókba lehet botlani:

„Még fiatalok vagytok, éljetek egy kicsit, nem kell még.”, következő alkalommal pedig „Na, nektek mikor lesz?”

Szerintem mindenkinek magának kell éreznie, hogy ennek mikor jött el az ideje, ahogy azt is, hogy milyen feltételekhez köti a gyerekvállalást. Házasság, saját lakás, mindkettő, egyik se? Mindenki döntse el maga, de ami a legfontosabb: ne szülői vagy társadalmi nyomásra döntsön így vagy úgy.

Sokat lehetne a témáról beszélni, minden pontról külön is. Ezt a kis összefoglalót most azért hoztam, mert azt remélem, segít egy kicsit egymás megértésében, így remélem, azt is sikerült átadnom, miért érezheti azt a generáció, hogy semmi nem jó, akárhogy is cselekszenek. A generációk közti konfliktusok forrása ugyanis legtöbbször az információ és a kommunikáció hiánya, kisebb hányadban a megérteni nem akarás.

Szívesen olvasok a témában véleményeket, írjátok meg kommentben, mit gondoltok akár pro, akár kontra! Annyit kérek, hogy bármi is a vélemény, annak kulturált keretek között adjunk hangot, és ne nézzünk le senkit azért, mert másképp gondolja!

Zene a poszthoz:

https://www.youtube.com/watch?v=fGZ3MBYOmUs

Élményt ajándékoztam karácsonyra

A családomnál mindig is nagy hagyománya volt a karácsonynak. Én magam ugyan a napfordulót ünneplem, s igyekszem ehhez egy saját hagyományt kialakítani, de tisztelem a régi családi hagyományt is.

A karácsonyhoz jó ideje hozzátartozik az ajándékozás is családon belül, ebből mi sem maradtunk ki. Amíg gyerekek voltunk, az ajándékokat csak kaptuk, amióta nekem és az öcsémnek is van saját keresete, már adunk is – a szüleinknek, egymásnak, és természetesen a párommal is ajándékozzuk egymást.

Az ajándékok kiválasztása és az azzal járó stressz sokaknak ismerős lehet; valakit könnyű ajándékozni, de biztosan mindenkinek van olyan hozzátartozója, akinél ez minden évben gondot okoz. Az idei ajándékozás nálam rendhagyónak számít, ugyanis az eddigiektől eltérő ajándékokat adtam.

Úgy döntöttem, akinek csak lehet, élményt fogok adni. Így az ajándékul szánt könyvek közé koncertjegy és rally tesztvezetés is került. Én boldog voltam, mert ezeket egyszerű megrendelni és kiszállíttatni, csomagolni sem kell, legfeljebb egy díszborítékba, és nagy helyet sem foglal, ha el kell vinni őket a családtagoknak. A családtagok pedig azért voltak boldogok, mert az érdeklődésüknek megfelelő ajándékot kaptak, ezen belül olyat, amit biztosan tudnak hasznosítani. Fizikai formában ugyan nem feltétlenül marad meg, mert a jegy elveszik, de fotókat lehet készíteni az eseményről, amelyre azt kapták.

A döntésemhez az vezetett, hogy meguntam az olyan tárgyak keresgélését, amelyeket a családtagjaim használni tudnak és fognak is. Nem szeretek haszontalan ajándékot adni, és egy idő után egyre nehezebb olyat találni, ami hasznos is, és még nem rendelkezik vele az adott családtag. Az élmény ebből a szempontból is jobb. Az élménypláza és a feldobox honlapjai tele vannak jobbnál jobb lehetőségekkel, és a pénztárcánk terhelhetőségének megfelelően választhatunk a különböző belépőjegyek, szállások és egyéb élmények közül. Az egyetlen hátránya a bőség zavara; ez is jó lenne neki, az is érdekelné, amaz is… De vannak születésnapok, évfordulók, egyéb alkalmak is, amelyekre ugyanúgy jók lehetnek. A kuponok, jegyek ugyan korlátozott érvényességűek, de általában szűk egy éven belül kell elhasználni őket, az időpontot egyénileg lehet eldönteni és egyeztetni.

Ezúton arra biztatok mindenkit, hogy aki teheti, ajándékozzon élményt! Kevesebb stressz, nagyobb öröm. J