Az informatika miatt butul a nyelvünk?

A bejegyzést egy, a moly.hu egyik zónájában olvasott kérdés ihlette. A kérdezőt nem nevezem meg; a kérdés röviden arra irányult, hogy lehetséges-e, hogy az informatikai nyelv használata miatt gyérül a ma emberének szókincse, gyengül a helyesírása. Ahogy a válaszomat írtam az említett oldalon, felötlött bennem, hogy ez a téma megérdemelné, hogy ne csak egy hozzászólás erejéig foglalkozzak vele.

A nyelv folyton változik, ez tagadhatatlan. Ennek oka, hogy egy élő, dinamikus rendszerről beszélünk, amely az adott kornak megfelelően formálódik mindaddig, amíg használják. A latin és az ógörög például már nem változik, hisz senki nem beszéli - itt most az irodalmi latinra gondolok, az orvosi latin természetesen használatban van, de annak a szókincse messze nem olyan tág, mint az irodalmi latiné (volt). Az ógörög helyett pedig megjelent a napjainkban is használatos újgörög. 

A magyar nyelv is rengeteg változáson ment keresztül a Halotti beszéd óta, habár ennek szövege még ma is meglehetősen jól érthető. És bár a magyar nem minden történelmi korban volt az ország hivatalos nyelve, annyian mégis beszélték, hogy fennmaradhatott és fejlődhetett. Ez a fejlődési folyamat nem áll meg; az utánunk következő generációknak majd azok a szavak lesznek régiesek, amelyeket mi jelenleg használunk, lesznek újonnan alkotott szavak, jövevényszavak, és biztosan lesz majd olyan is, ami kikopik a beszédből - először ritkábban használt szóként lesz jelen, aztán már csak egy-egy könyvben találkozhatunk vele, végül eltűnik, és már csak régi értelmező kéziszótárban lehet megtalálni, hogy mire is használtuk. A nyelv változása tehát alapvetően szükséges és jó dolog. 

Butulásról akkor beszélhetünk, amikor a nyelvet egyre kevésbé igyekeznek helyesen használni, a szinonimák eltűnnek, vagy amikor a szókincs feldúsul az argóból vett kifejezésekkel, trágár szavakkal. Én ide sorolom azt  a jelenséget is, amikor a jelenleg még érvényes nyelvtani szabályok figyelembe vétele nélkül fogadnak el egy új szót, azzal az indoklással, hogy nagy arányban használják. Ezzel egészen pontosan a deviszont-ra gondolok. Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy nyelvtanórán úgy tanultuk, hogy az azonos jelentésű kötőszavakat ne halmozzuk, tehát nincs olyan, hogy de viszont vagy de azonban. Az előbbi formát ennek ellenére sok embertől lehet hallani. Nem értek egyet azzal a döntéssel, hogy azért, mert elterjedt, egybeírva, új kötőszöként el kellene fogadni. Attól, hogy sokan használják, még nem helyen. Nem mellesleg a -ba/-be és a -ban/-ben ragokat még ennyien sem használják helyesen főleg a beszélt nyelvben, arról mégsem született döntés, hogy töröljük el. Vagy például a muszáj-t rengetegen írják ly-nal, mégsem nyilvánították helyesnek. (A pesszimista énem most azt súgja: egyelőre.) Ide sorolom azt is, amikor úgy írják át a szabályokat, hogy az kényelmes legyen. Gondolok itt olyan szabályokra, mint a kötőjel eltörlése a 7 szótagúnál hosszabb összetett szavak esetén. Legközelebb mi lesz? Eltörlik az ly-t, mert a j-vel megegyező a hangalakja? 

Persze ezek a változások néhány évtized elteltével senkinek nem tűnnek fel; a gyerekek már így fogják megtanulni, a generáció, aki még az előző szabályrendszert és írásmódot ismerte, kihal, így már csak nyelvi emlékként marad fenn, hogy valaha bizonyos szavakat másképp írtunk.

Az informatikai rendszerek, és az informatikai nyelv is nagyban hozzájárul a jelenleg használt nyelv változásához. Jó vagy rossz irányba? Én azt gondolom, hogy mindkét válasz igaz lehet.

Jó iránynak nevezném azt, hogy a megjelenésével az új technológiai vívmányokat pontosan a nevükön tudjuk nevezni, az így kapott jövevényszavak bővítik a szókincset, és nemzetközileg is használhatók. Ez utóbbi egyben hátrány is lehet, mert ha ezeknek az új szavaknak nincs magyar megfelelője, esetleg nehezebben illeszthető be a nyelvbe. Személy szerint én jobban szeretem, ha van magyar megfelelője - nem kedvelem az idegen szavakat, bármilyen eredetűek legyenek is, annak ellenére, hogy magam a magyaron kívül három idegen nyelven beszélek. Valóban nem mindig találó a magyar megfelelő, de ha ismerem és nem hangzik nagyon sután, igyekszem inkább azt használni. Olyat például én sem mondok, hogy a facebook-on "tetszikeltem" egy bejegyzést. 

Rossz iránynak nevezném azt, amit az SMS megjelenése idézett elő. Tudniillik, az első SMS-ek nem lehettek végtelen hosszúságúak. Én 160 karakterre emlékszem, de elképzelhető, hogy más készülékeken ez a szám más volt - ezt nem tudom, de a lényeg, hogy korlátozott számú karakter állt rendelkezésünkre az üzenet megírásához. Emiatt alakultak ki a "vok", "naon", "jó8", és hasonló rövidített szavak, betűkombinációk. Ez még önmagában nem feltétlenül jelent butulást, hiszen rövidítések eddig is voltak, és azok sem feltétlenül logikusak. A probléma inkább abban áll, hogy ezek nem, vagy nem teljesen törlődtek el azáltal, hogy az SMS-ek karakterszámának korlátozása megszűnt, illetve létrejöttek a chat alkalmazások, ahol már egyáltalán nem volt szükség ezek használatára. Véleményem szerint ez a jelenség egyfajta lustaságot hozott elő az emberekben. "Mi a fenének írjam le rendesen, ha a másik így is megérti?" Az igényes nyelvhasználat itt indulhatott el a lejtőn.

Az internetes felületeken látottak alapján pedig ez egyre csak romlik. Manapság mintha nem lenne divat helyesen beszélni, helyesen írni. Úgy vélem, ez nem az informatikai rendszerek hibája, hiszen a telefonokon található helyesírásellenőrzők még segíteni is tudnának azoknak, akiknek bármilyen oknál fogva gyengébb a helyesírásuk. Természetesen ezek sem tökéletesek, hiszen nem mindegyik program ismeri fel például az összetett szavakat, vagy az igekötős igéket, ezért rendszeresen külön íratja őket. Azzal kapcsolatban nincs információm, hogy irányultak/irányulnak-e fejlesztések ennek kiküszöbölésére - annyit tudok, hogy az én telefonom programja ilyen hibát már nem követ el.

Nem segít a dolgon az sem, hogy más felületeken nincs helyesírásellenőrzés, például a facebook webes felületén, vagy akár a blogger.com-on sem, ahova a bejegyzésemet gépelem (ezért sem szoktam észrevenni az esetleges elütéseket). Így aztán a rosszabb helyesírású embernek nem hívja fel a figyelmét semmi arra, hogy helytelenül írt valamit. Ha pedig valaki szóvá teszi, azt rögtön nyelvtannácinak bélyegzik.  Sokat javulna a helyzet, ha legalább látható lenne a rossz. A vizuális memória véleményem szerint itt ugyanúgy működhetne, mint az olvasásnál.

Pár szót a szókincsről: A szókincs gyérüléséért egyértelműen nem az informatikai rendszerek és az informatikai nyelv jelenlétét hibáztatnám, a fentebb már említett helyes és igényes nyelvhasználatra való igény hiányát sokkal inkább. Az igényes nyelvhasználat ugyanis nem merül ki a helyesírásban. Beletartozik az, hogy képesek vagyunk egyszerű bővített mondatokban kifejezni a gondolatainkat, mindezt lehetőleg szóismétlés nélkül. Ide tartozik az is, hogy ha egy definíciót adunk meg, akkor a megmagyarázandó szót ne önmagával magyarázzuk. Egyáltalán: legyenek kifejezéseink arra, hogy megmagyarázzuk -  ne legyen például olyan, hogy a három éves gyerek megkérdezi, hogy mit jelent az a szó, hogy csábító, és erre az a válasz, hogy "Hát az, hogy valami csábító." 

A szókincs gyérülése abban is megnyilvánul, hogy egy érvelést nem tudunk igazán hatásosra megírni, mert nincsenek a birtokunkban a megfelelő szavak, kifejezések. Még egyszerűbb példa pedig a hézagpótlók és az "izé" használata arra, amit nem tudunk megnevezni. Nem mondom, hogy velem nem fordul elő, hogy valaminek hirtelen nem jut eszembe a neve; akkor van probléma, ha ez általánossá válik.

Hogy mi lehet a fentiek oka? Elcsépeltnek hangozhat már, de nagyon sokat számít az, hogy az emberek nem olvasnak. Hogy idő vagy érdeklődés hiányában, az teljesen mindegy, az eredmény mindkét esetben ugyanaz lesz. Ok lehet az is, hogy a sajtó is igénytelenedik: gyenge minőségű újságcikkek születnek, a rádióműsorokban pedig lassan alap szónak számít a "sz*r", amiért körülbelül tíz évvel ezelőtt még minimum egy szép kis fejmosás, ha nem eltiltás vagy kirúgás járt. Lehetségesnek tartom, hogy nem is olyan sokára még ennél cifrábbakat is fogunk látni/hallani. És hogy a tévé se maradjon ki: a manapság népszerű műsorok messze nem igényesek a nyelvhasználatot tekintve; a fiatalok kifejezőkészségét nem fogja javítani egy olyan műsor, amelyben a "Hát nem t'om." és társai a legértelmesebbek, és amelyek nézése közben könyvek százai lesznek öngyilkosok. Hasznosabb lenne, ha megmentenénk ezeket a könyveket.

Összegzésképpen annyi mondanék, hogy nem az informatika miatt butul el a nyelvünk. Ha mindenképp összefüggésbe akarjuk hozni vele, akkor azt mondhatjuk, hogy annak nem megfelelő használata lehet az ok. De ezért is mi magunk vagyunk a felelősek.

Frissítés: Időközben eszembe jutott, hogy nem említettem meg egy rendkívül idegesítő jelenséget, amelyet az elmúlt néhány évben tapasztaltam; ez pedig az igekötők hibás használata. Egészen pontosan a "be" igekötő használata mindenhez, még akkor is, ha az adott esetben nem az kell. Vannak újonnan kreált szavak, ahol még a jelentésmódosító tulajdonság belemagyarázható, ilyen például a "bealszik". Ezt talán már el is fogadjuk helyesnek, de én nem szeretem használni; maradok a régi, jól bevált "elalszik"-nál. Számomra elfogadhatatlan egyéb alakok például a "befényképez"és a  "bemikróz". Az előbbit az egyetemen hallottam sokszor, amikor arról volt szó, hogy a jegyzetünket fényképezzük LE, és töltsük fel egy közösen használt tárhelyRE (nem tárhelyBE). A másodikat már nem igazán emlékszem, hogy milyen bejegyzésben láttam, de ott nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá. A mikrózni önmagában is megállja a helyét, nem szükséges hozzá igekötő, de ha valaki nagyon ragaszkodik hozzá, akkor inkább a "meg"-et használja. Nem tudom elképzelni, honnan jöhetett az, hogy mindenhez a "be" kerüljön, de elképesztő igénytelenséget mutat; mintha a nyelvhasználók nem tudnák, hogy ezen kívül létezik másik igekötő is, vagy hogy annak mi a jelentése.

Megkésett évnyitó

Kissé megkésve jelentkezem a 2018-as év összefoglalójával, és az új évre szóló terveimmel. Így jár az, aki két végén égeti a gyertyát; mire hozzájut a fogadalomlista megírásához, már ki is húzhat rajta néhány tételt.

Eseménydús évem volt; 2018-cal megkezdődött az utolsó egyetemi félévem, kórházi gyógyszertári és közforgalmú gyógyszertári gyakorlattal, szakdolgozatírással és -védéssel, illetve az utolsó nagy megmérettetéssel, az államvizsgával. Nem volt könnyű. Inkább volt hihetetlen és ijesztő, hogy eddig  eljutottam. (Erről az időszakról részletesebb bejegyzéseket olvashatsz itt, itt és itt) Annak ellenére, hogy zsúfolt 6 hónap volt, sokkal könnyebben vettem, mint a megelőző négy és fél évet. Nem mondom, hogy nem vágtam földhöz az államvizsga-tesztkönyvet (dehogynem!), vagy hogy nem ültem sírva fölötte a bukás víziójával (dehogynem!), mégis szívesebben gondolok vissza az utolsó szemeszterre, mint az összes többire. A dolgot pedig még magánéleti probléma is tetőzte - nem sokkal a nagy vizsga előtt éltem meg egy szakítást. Váratlan volt és fájdalmas. Egy új szerelem viszont hamar meggyógyított; talán neki is köszönhetem, hogy az utolsó vizsgáimra izgulva bár, de boldogan mentem, nem kisírt szemmel, zombiként. Neki, és minden barátomnak, akit felhívhattam a nehéz időszakban, és mindenkinek, aki bármi módon próbált belém lelket önteni, és segíteni túllépni ezen. Egyszóval: köszönöm!

Az utolsó egyetemi hónapokban már intenzíven kerestem állást; végül két helyen voltam interjún, a második helyre fel is vettek (az első munkahelyi tapasztalatokról itt olvashatsz). A munkámat azóta is imádom, és bár az év végi hajrában kissé elfáradtam, mondhatom, hogy máris rengeteget tanultam. (És még mennyi minden fogok!)

Sajnos az orosz nyelv tanulásával lassabban haladtam, mint szerettem volna; a nyelvvizsga már biztosan átcsúszik jelen évre, de még nem látom, hogy pontosan mikorra. Legkésőbb a tavasz folyamán szeretném letenni, de ez nagyban függ attól is, hogy menyi időm lesz rá a hétköznapokban. Nem csak ez az egy dolog nem jött össze a tervek közül; az éneklést nem tudtam újrakezdeni, amit nagyon sajnálok, mert rettenetesen hiányzik. Ha néhanapján egyedül vagyok itthon, és énekléssel töltöm az időt, érzem, hogy nem olyan már a hangom, mint amikor különórákra jártam. A jelenlegi terv az, hogy a nyelvvizsga után kezdem újra. Szerettem volna a jógát is újra beiktatni az életembe. Ez nem sikerült, helyette viszont elkezdtem úszni és konditerembe járni. 5 nap, felváltva úszás és kondi - 3 ilyen, 2 olyan. Eredményt még nemigen látok, ami számomra kissé elkeserítő, viszont remélem, hogy csak még egy kis idő kell, és nekem is feltűnik majd a változás. Az igazat megvallva a december sport szempontjából laza volt; ahogy sűrűsödtek a feladatok a munkahelyemen, és egyre többet bent kellett lennem, nem volt már időm arra, hogy elmenjek úszni vagy edzeni. A mozgás és az orosz között kellett választanom; az utóbbit választottam, de még ennek is a rovására ment némileg az időhiány. Megváltást jelentett a téli leállás és az ünnepek eljövetele.

Új helyeken is jártam 2018-ban: a párommal voltunk Hajdúszoboszlón (aminek nagyobb a füstje mint a lángja), Stuttgartban (elmentem biciklizni és autókat nézegetni - igen, én), és Eplényben, ahol is életemben először síeltem. Nehézkesen indult, mivel az első napon balga módon kihagytuk a tanulópályán való csúszkálást, így a hegyről lefelé jövet bénáztam két órán keresztül; többet feküdtem a hóban, mint nem, aminek a végeredménye egy kissé meghúzott térd és egy motoros szánnal lejövetel lett. Másnap már okosabbak voltuk: párom másfél órára beküldött a tanulópályára, majd amikor ott már elég magabiztos voltam (értsd: tudtam, merre van az előre, és nem is estem el), újra megpróbálkoztam a heggyel. Ezúttal én győztem. A harmadik napon pedig az egyik alkalommal esés nélkül tudtam lejönni. Úgy érzem, fejlődőképes vagyok, és ahhoz képest, hogy viszonylag későn kezdtem, hamar elsajátítottam a legalapvetőbb dolgokat. Természetesen bőven van még hova fejlődni. Kezdésnek jó volt, új tapasztalatnak jó volt, és a kettesben töltött hétvégére is szükségünk volt már. Egy fantasztikus év még fantasztikusabb befejezése pedig az volt, hogy a párom megkérte a kezem. Az új évbe tehát menyasszonyként léptem be.  Sokáig hittem azt, hogy ez velem sosem fog megtörténni, szinte már teljesen lemondtam róla. Nem gondoltam, hogy lesz valaha valaki olyan őrült, hogy velem akar leélni egy életet. Tévedtem. Mégis van. :)

Ahogy tavaly, úgy most sem tudom, mit várjak ettől az évtől, tervek viszont vannak:

• költözés: a nyáron szeretném megvalósítani; párommal együtt, a munkahelyemhez közelebb szeretnék lakni - vagy ha nem is közelebb, de közlekedés szempontjából jobb helyen
• többet olvasni: amikor a moly.hu-n megnéztem a 2018-ban elolvasott könyvek számát, nem voltam elégedett. Idén szeretném ezt a számot növelni, akár még nem olvasott könyvek elolvasásával, akár már ismert művek felelevenítésével
• építeni a közösségi oldalaimat: több fotó, több blogbejegyzés, nagyobb aktivitás
• beiratkozni a könyvtárba: ezt már 5 éve kellett volna. E hónapban megtörtént.
• orosz nyelvvizsga: most már tényleg
• újra énekelni: lásd fentebb
• meglátogatni legalább egy ismeretlen helyet, akár belföldön, akár külföldön
• megfelelően összehangolni a munkát a magánélettel: elég pihenés, énidő, hobbik, amelyek kikapcsolnak

Kívánom mindenkinek, hogy minél több dolgot tudjon kihúzni a saját listájáról! Én is ezen leszek. :)

Mese egy babonáról

Két hete már, hogy a már említett, napi színekre vonatkozó babonával szakítottam. Jelentem, jól vagyok!

Nagyon régen, még általános iskolás koromban olvastam valahol arról, hogy a színek szerencsét hoznak. Nem emlékszem már a cikkre, de a lényege az volt, hogy minden naphoz megadott egy színt, amit viselni kell ahhoz, hogy a nap szerencsés legyen. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de egy idő után megfogalmazódott, hogy ki kellene próbálni. Hittem is meg nem is, de amennyire tudtam, megpróbáltam követni az előírást: hétfőre fehér, keddre piros, szerdára lila, csütörtökre kék, péntekre zöld, szombatra fekete, vasárnapra arany (ezt sárgával helyettesítettem). Nem emlékszem, hogy működött-e, arra se, hogy miért hagytam fel vele akkor, de biztos, hogy nem tartott ki sokáig ennek az új szabályrendszernek a követése. A gimnáziumi évek alatt is megjelent egy-egy hónapra, de vagy meguntam, vagy egyéb okból ismételten felhagytam vele, ezúttal hosszabb időre, már-már el is feledkeztem róla.

Az egyetemi évek alatt aztán megint eszembe jutott, ahogy az önmagam kiteljesedése felé vezető utat kezdtem járni. Jobban kezdett érdekelni a wicca vallás, ahol szintén szerepelnek színek a különböző rituálékhoz, és valamiképpen összemostam a kettőt, illetve a hármat, a goth stílust figyelembe véve. Az alap mindig a fekete volt, ehhez társítottam az adott naphoz rendelt színt. Ekkor már tényleg elhittem, hogy ezen múlik, hogy aznap jó napom van-e, sikerül-e a vizsga, stb. Az élet közben persze időnként jelezte, hogy nem így van; hiába viseltem a kék fűzőmet a fehér blúz fölött egy csütörtöki vizsgán, ha egy olyan tételt sikerült kihúznom, amihez nem sok közöm volt. Kék ide vagy oda, megbuktam. Mégis úgy éreztem, hogy a részemmé vált az, hogy az adott naphoz rendelt színt viseljem. Az igazság az, hogy csak megszoktam.

Kérdezték páran, akiknek elmeséltem, hogy így öltözöm, hogy nem kötöttség-e ez. Tulajdonképpen sokáig fel sem merült bennem, hogy az. Inkább egyfajta segítségnek éltem meg az örök "mit vegyek fel?" kérdésnél. Sokkal egyszerűbb volt reggel a döntés úgy, hogy ma kedd van, piros nap, így nem kellett az egész szekrényben keresgélni az aznapi összeállítás darabjait. Az, hogy a kedd piros nap, leszűkítette a lehetőségek számát, így megkönnyítette a választást. Itt jöhet a másik kérdés, amit nemrég egy kolléganőm tett fel nekem: "És mi van akkor, ha aznap nincs kedved az adott színhez?"  Valami olyasmit válaszoltam, hogy ez nem szokott előfordulni; később jöttem rá, hogy ez csak félig igaz.

Ez a kérdés indított el végül egy folyamatot bennem, aminek hatására átértékeltem ezt a dolgot. Két éven át töretlenül tartottam magam valamihez, amit gyerekfejjel olvastam, nem is igazán működik, és mellesleg a wicca sehol sem írja, hogy ezt kell, így kell. Ennek kapcsán gondolkoztam el azon, hogy vajon miért így párosították a színeket és a napokat. Körülbelül a fele érthető, a fele nem. Vasárnap, arany/sárga: Sunday = a Nap napja. A Nap arany, sárga, narancs; ez rendben van. Hétfő, fehér (ezt gyakran ezüsttel helyettesítettem): Monday => "Moonday" = a Hold napja. A Holdhoz köthető az ezüst, ez is rendben van. Amikor erre rájöttem, felvetődött, hogy lehet, hogy a többi napnál is a bolygóhoz köthető szín van, és így értelmet is nyerne. Utánanéztem, hogy az az ezotéria melyik naphoz melyik bolygót rendeli. A keddhez a Marsot. A Mars a vörös bolygó, tehát stimmel a piros. A szerdához a Merkúrt. A bolygó színe itt nem segít, így megint segítségül hívtam az angol nyelvet: Mercury. A szó a higanyt is jelenti. A higany folyékony fém, ami egy elég furcsa párosítás. Ahogy a kék és a piros is, amelyből kijön a lila. Csütörtökhöz tartozik a Jupiter. Itt a római főistenre asszociálva érthető a kék, amit alapvetően egy férfias színnek gondolunk. A péntekhez a Vénusz tartozik. Itt se a római mitológia nem működik, de még a görög se. Lehet viszont azt mondani, hogy a péntek =Friday/Freitag => "szabad nap". A hét utolsó munkanapján zöld jelzést kapsz az esti programhoz. A szombathoz a Szaturnuszt rendelik, az angol neve is mutatja: Saturday. Ez így még nem tisztázza, hogy miért feketét kell viselni. A szombat héber nyelvű elnevezése viszont segít: Sabbath. Innen már csak egy lépés, hogy ebből Black Sabbath legyen. Voilá!

A legtöbb magyarázatot én kreáltam magamnak. E tény is látszik rajtuk, valamint az is, hogy közel sem egységesek ezek a magyarázatok, mind a hétre nem lehet ugyanazt ráhúzni, amiből az következik, hogy a párosításnak ilyen alapja biztosan nincs, és másmilyet sem találtam, így nagy valószínűséggel semmilyen alapja sincs. Ez volt az egyik ok, amiért úgy döntöttem, hogy felhagyok vele. A másik pedig az volt, hogy végignéztem az összes képet, amit két év alatt magamról és a szettjeimről készítettem, és megállapítottam, hogy sokkal jobbak voltak azok az összeállítások, amelyeknél nem törődtem azzal, hogy milyen nap van, csak felvettem, amihez kedvem volt. A sminknél szintúgy - szebbek és jobbak voltak a régiek. (A képek egyébként kezdetben az előző barátom kedvéért készültek; ritkán találkoztunk, de mindig tudni akarta, hogy hogy nézek ki aznap, ezért lefotóztam és elküldtem neki. Aztán amikor már túl sok helyet foglaltak a képek a telefonon, felmásoltam őket a laptopomra. Azóta is megvannak, és ez lehet, hogy furcsán hangzik, de időnként visszanézve őket, hatalmas segítséget nyújtottak ahhoz, hogy meglássam, ha valami különösen előnyös, vagy különösen előnytelen.) Ezen a ponton döntöttem el, hogy nem várom meg sem a naptári újévet, sem Halloweent (a wicca/pagan) újévet, hogy "levetkőzzem" ezt a szokást. Azt hiszem, ez most már végleges.

A színeket azóta sem hagytam el, mert szinte mindegyiket nagyon megszerettem. Mostanában inkább a harmóniára törekszem, ezért most éppen aszerint válogatok, hogy a heti körömszínemmel passzol-e. Így a múlt héten végig zöldben jártam, ezen a héten kékben. Hogy a jövő héten mi lesz, még nem döntöttem el. Egyszer lehet, hogy ezt a kényszert is elhagyom, és belátom, hogy nem kell mindennek tökéletesnek lennie. Egyelőre a megfelelési kényszer erősebb. Az viszont biztos, hogy ez a döntés is egy jele annak, hogy az életemben egy új korszak kezdődött el. Lehet, hogy tényleg a 25 év a kamaszkor vége?

Végezetül jöjjön néhány kép: szombaton és vasárnap fekete és sárga helyett mindkét nap piros, és néhány jobban sikerült szemsmink az elmúlt két hétből.

Ezt itt úgy hívják: Legyen benne az összes szín a NYX Fire palettáról!

Ez itt az éjszaka és a sarki fény.

Ez pedig a mindegy, csak valahova hadd tegyem bele a Venom-ot!

A szakdolgozat margójára - nemi betegségek az én szememmel

Az egyetemi élet egy mérföldköve, amikor elkészül a szakdolgozat. Rengeteg munka, belefektetett energia, ráfordított idő van benne, megfűszerezve némi értetlenkedéssel, bosszúsággal. Felemelő érzés viszont, amikor a konzulens az egészre rábólint, mondván, hogy így már rendben van, nyomtatásba lehet adni. Innen már biztos, hogy célegyenesben vagy, és egy oktatóm szavaival élve, már két kézzel fogod a diplomádat, csak még a másik felén is fogja valaki. A héten az enyém is elkészült, jelenleg épp a nyomdában pihen, a borítójára várva, hétfőn pedig elhozhatom, megcsodálhatom még egyszer, aztán búcsút veszek tőle egy kis időre.

A szexuális úton terjedő betegségek diagnosztikájáról írtam; maga a téma véleményem szerint kevesek számára érdekes, ha felsorolnám a módszereket, semmit nem mondanának azoknak, akik nem jártasak a témában egy kicsit, így ezekre nem is fogok most kitérni. Írás közben viszont felmerült néhány gondolat, amelyekről azt éreztem, hogy megérdemelnek egy bejegyzést, ha másért nem, azért, hogy kiadjam magamból őket, de talán néhány embernek segítek is velük ebben a témában.

Legtöbben hallottunk már szifiliszről, gonorrhoeáról (tripperről/kankó), HIV-ről/AIDS-ről; csak hogy a legismertebbeket említsem. Nincsenek információim arról, hogy az átlag ember mennyire van tisztában azzal, hogy ezek pontosan mik, és nem is az a célom, hogy itt orvosi vagy mikrobiológiai szempontból jellemezzem őket, vannak erre megbízható oldalak, laikusoknak is, és persze kérdezni is lehet, ha valaki úgy gondolja. Leginkább az előfordulási arányra szeretném felhívni a figyelmet, ami engem is megdöbbentett, miközben a dolgozat bevezetéséhez gyűjtöttem statisztikai adatokat.

Százezer gimnazistából 37-nél diagnosztizáltak szifiliszt, 137-nél gonorhhoeát. Egy kicsit megfoghatóbban: A volt gimimbe most 578 diák jár. Az adatokból számolva az jön ki, hogy 0,21 szifiliszes és  0,79 gonorrhoeás van. Mivel tört diák nincs, egy tízes szorzóval máris könnyebben emészthetővé válik. Tehát, nagyjából  6000 diákból van 2, akinek szifilisze, és 8, akinek gonorrhoeája van. (3000-ből 1 illetve 750-ből 1, akinek így jobban tetszik.) Az egyetemisták, fiatal felnőttek korosztályánál ezek a számok egy picit magasabbak. Végiggondolva, nem olyan nagy számok ezek, egy kisebb iskolában nem valószínű, hogy van, egy nagyobban is csak elvétve. Mégis, engem rossz érzéssel tölt el, hogy egyáltalán van adat ebből a korosztályból. Nem akarok találgatni, hogy ez minek tudható be, valószínűleg nem is fog soha kiderülni.

Azt viszont kijelenthetem, hogy a szexuális felvilágosítás nincs a helyzet magaslatán. Nagyjából emlékszem még azokra az alkalmakra, amelyeken én általános iskolásként és gimisként részt vettem, de ott sem vitték túlzásba a dolgot. Mintha tabu lenne. Tény, hogy nem is igazán tudják ott fent eldönteni, hogy kinek a feladata lenne ez, a szülőé vagy az iskoláé; mindkettő a másikra hárítaná, mert kényes téma. Pedig nem kellene annak lennie.

Az ilyen felvilágosító órák nagy része emlékeim szerint arról szól, hogy mit hogy hívnak, mit hova kell bedugni, és hogy is lesz a gyerek. Jobb esetben némi szó esik a fogamzásgátlásról is, ami szintén egy fontos téma, azonban azt elfelejtik, hogy nem csak a terhesség az, ami egy védekezés nélküli együttlét következménye lehet. Talán egy-egy szóval megemlítik, de nem hinném, hogy túlzott figyelmet kap. Mostanában a médiában sem látom sehol, hogy bármilyen kampány lenne (igaz, tévét sem igen nézek); jó pár évvel ezelőtt még lehetett óvszerreklámokat látni, amelyek felhívták a figyelmet az alkalmi kapcsolatok veszélyét jelentő nemi úton terjedő betegségekre. Jó kezdeményezés, de valahogy eltűnt, elhalt.

A fiatalok így viszont nem tudják, hogy mibe is ugranak bele egy alkalmi együttléttel. Ha nem mondják el nekik, nincsenek tisztában azzal, hogy (milyen) betegségeket kaphatnak el, melyik hogyan terjed (és hogyan nem). Nem tudják, hogy a tünetmentesség nem jelenti azt, hogy nem vagyunk fertőzöttek, vagy hogy nem fertőzünk meg más embereket. Így azt sem tudják, hogy egyszerű szűrővizsgálatokkal ezekre a lappangó, bujkáló fertőzésekre fényt lehet deríteni.

Az sem segít a dolgon, ha az óvszer használatát cikinek, vagy szükséges rossznak tekintik. Tény, hogy vannak emberek, akiknek ront az élményen az a plusz réteg, de a kérdés az, hogy melyik rosszabb: a plusz egy réteg, vagy az apró, pici hólyagok a nemi szerveden? A plusz egy réteg, vagy a sárga trutyi, amelyik három nappal később ébredéskor Bon Jour! felkiáltással üdvözöl? A plusz egy réteg, vagy a fekély, aminek látványától azt hiszed, hogy le fog rohadni a hímtagod? A plusz egy réteg, vagy a magyarázkodás a testeden mindenhol jelen levő pöttyök miatt a második stádiumban? A plusz egy réteg, vagy a későbbi meddőség, ami egy tünetmentes fertőzés miatt alakul ki? A plusz egy réteg, vagy az, hogy esetleg a továbbadod a neked panaszt nem okozó fertőzést a majdani párodnak?

Még mindig zavar az a plusz egy réteg?

Összegzés és kitekintés a jövőbe

Elszállt egy újabb év. 2017-et röviden összefoglalva úgy jellemezném: a hullámvasút éve. Eseményekben bővelkedett, jókban és rosszakban egyaránt. Az első pár hét a szokásos egyetemista élettel telt; vizsgaidőszak, majd új szemeszter -ezúttal végre valahára egy kellemesebb, amit már nagyon régóta ígértek a felettem járók -, közben munka.

Februárban énekórákra kezdtem járni; régi vágyom volt, hogy eljussak egy tanárhoz, aki felméri a hangterjedelmemet, és eldönti, hogy érdemes-e foglalkozni vele, fejleszteni. Az első alkalommal kiderült, hogy szűk három oktáv a hangterjedelmem. Meglepő volt, mert előtte csak magamnak énekelgettem otthon, a fél évvel azelőtt indult egyetemi kóruson kívül nem foglalkoztam vele komolyabban. Őszig hetente jártam órára, fejlődtem is sokat; a három oktáv kibővült, és a technikám is jobb, mint azelőtt bármikor. Jelenleg szüneteltetem, sajnos az időbaosztás és egyéb dolgok miatt nem fér bele, de bízom benne, hogy legkésőbb a nyáron újra tudom kezdeni.

Május végén fogtam bele egy sminkes küldetésbe; nagyon érdekes élmény volt, és sok tapasztalattal gazdagodtam a végére. A június viszont kapásból rosszul kezdődött: kirobbant ugyanis a sokat emlegetett diákmunka-botrány, melynek alapja, hogy többszáz diák nem kapta meg a májusi fizetését. Sajnos én is ennek a többszáznak az egyike vagyok. Elég rosszul érintett, hogy tulajdonképpen abban a hónapban ingyen dolgoztam, és az is, hogy a hivatalosnak hitt iskolaszövetkezet, amin keresztül bejelentettek, mégsem volt teljesen az. Egy kicsit megrendült a bizalmam az ilyenekben. A munkát végül egy másik szövetkezeten keresztül bejelentve tudtam folytatni, és szerencsémre volt annyi félretett pénzem is, hogy a bevétel nélküli hónapomban is ki tudjak fizetni mindent, amit addig is én vállaltam. A hónap végén kezdtem el jelen blogot írni, hirtelen felindulásból.

Júliusban aztán kezdődött a két hónapos gyógyszertári gyakorlatom, ami fizetéssel kecsegtetett, mellette jártam a drogériába is dolgozni, így az elköltött félretett pénz is vissza tudott jönni, és egy tetoválásra való is összegyűlt. A gyakorlatot ugyanabban a patikában töltöttem, ahol az előző évit is, ismerős környezetben, jó hangulatban, és új ismeretekkel gazdagodva. Szabadidő ugyan nem sok volt, és nyaralni sem jutottam el, viszont egy régebbi vágyam teljesült azzal, hogy az OGT-re el tudtam menni.  Találkoztam egy régebbi barátnőmmel, a szintén blogger Cathereen Miseryvel, akit egy internetes felületen ismertem meg, és az OGT adta meg az első lehetőséget a találkozásra. Új embereket is sikerült megismerni, és több közösség tagja is lettem ezáltal. Az első fotózásomra is sikerült végre sort keríteni.

Szeptember végén kezdődött az új szemeszter, az utolsó előtti. Fáradtan fogtam neki; nem sok idő volt a pihenésre a gyakorlat után, és bár jóval könnyebbnek ígérkezett, mint bármelyik eddigi, mégsem tudtam olyan lazán venni. Azt már tudtam az elején, hogy még egyszer nem csinálom végig azt, amit a nyáron. Kiégettnek éreztem magam, ezért úgy döntöttem, felhagyok mindennel, ami nem egyetem és nem a drogériai munka. Időt akartam hagyni a pihenésre és a szakdolgozatomra is, aminek februárra el kell készülnie. Később, ha rendeződik minden, újult erővel vetem majd bele magam a korábbi pörgős életbe.

Az őszi szemeszter nagyon gyorsan ment el, egy újabb fotózáson kívül nem akadt különösebb jelentős esemény. Végül elérkezett a vizsgaidőszak, a Karácsony és az év vége. Az utolsó két hét nyugalmasan telt, jól sikerült vizsgákkal, békés ünnepekkel, és amennyire lehetett, pihenéssel.

Hogy mik a tervek az új évre? Túlélni az utolsó félévet (fél lábbal is menni fog már), lediplomázni, majd állást találni rövid időn belül. Szeretnék egy orosz nyelvvizsgát is, ha lehet, akkor még az államvizsga előtt, de ha nem fér bele, a nyáron mindenképpen. Szeretném visszahozni az ősszel abbahagyott hobbikat, legfőképp az éneklést és a jógát. De legfőképp kialakítani és élvezni a diploma utáni életet. Folytatom a blogolást, és a "modellkedést" is, tervben van már egy új sorozat, de még az időpontban nem vagyunk biztosak. Két koncertre biztosan szeretnék majd eljutni, a Within Temptation-re és a Nightwish-re; a jegyeket még nem vettem meg, de a közeljövőben tervezem.

Kíváncsian várom, mit hoz majd 2018. Annyi biztos, hogy izgalmas lesz, és hogy új korszak kezdődik majd vele az életemben.

Zárnám is soraimat, és Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! :)

Novemberi karácsony

Eljött a november, hűvösebbre fordult az idő, megérkezett az igazi őszre jellemző eső. Bekapcsoltuk a fűtést, felvettük a melegebb ruhákat, átállítottuk az órát. Reggel sötét van, ahogy útra kelünk az iskolába vagy munkába, és akkor is sötét van, amikor hazafelé tartunk. Visszafordíthatatlanul közeleg a tél. Ezt láthatjuk a boltokban megjelenő karácsonyi díszekről, karácsonyfák... Mi van??? 

Igen, sajnos ez a valóság. Akár a plázába, akár egy szupermarketbe térünk be a napi vagy a heti bevásárlást intézni, lépten-nyomon abba botlunk bele, hogy közeleg a karácsony. A kereskedelem segítőkészen emlékeztet, hogy itt az ideje az ünnepekre gondolni, kitalálni, melyik szerettünknek mit veszünk majd, hogyan dekoráljuk ki a házat, milyen ételeket és édességeket készítsünk majd. Ez még normális is lenne. December elején, amikor már Joulupukki is visszarepült Lappföldre, miután tiszteletét tette nálunk is Mikulás napjának kedvéért. Jó, vegyük bele, hogy van olyan is, hogy advent, ami még ez előtt van, de az is legelőbb november végén. Most viszont november eleje van. 

Még le sem csengett a Halloween>Mindenszentek>Halottak napja (ki melyiket tartja), sőt, még el sem érkezett igazából, néhány üzlet máris lecserélte a tökfaragó készleteket és a művért piros gömbökre, csillivilli girlandokra, mikulássapkás figurákra. Egy héttel később karácsonyfákat állítottak fel a bevásárló központok folyosóin. Egy-egy helyen karácsonyi zenéket játszanak a boltban, másutt emlékeztető reklámok vannak az ajándékok megvásárlását illetően. Ma pedig a metróból a sötét villamosmegállóba feljövet egy világító Boldog Karácsonyt! feliratra lettem figyelmes. Ismét átfutott az agyamon, hogy vajon lemaradtam-e valamiről, de aztán eszembe jutott, hogy csak a héten volt a születésnapom, és még a tetoválás sincs rajtam, ami november közepén fog elkészülni. Tehát nem aludtam át az elmúlt egy hónapot, mert az az egy hónap még nem is múlt el!

Értem én: kereskedelem. Hallottam arról is, hogy ha korábban kiteszik a karácsonyi dolgokat az üzletekben, nagyobb a forgalom, és többen veszik meg őket így, mint közvetlenül előtte. De kérdem én, megéri ezt ennyivel előbb? Az én munkahelyemen is kint vannak már, de még egy embert se láttam, aki karácsonyi díszt vett volna. De lehet, hogy csak akkor jöttek, amikor én nem voltam bent, ezt nem tudom. Olyannal találkoztam, aki egy akció miatt most vette meg azt a játékot a kisgyerekének, amit karácsonyra szán. Na de ha ez az akció két hét múlva lenne, akkor két hét múlva vette volna meg, ugyancsak karácsonyra. Véleményem szerint ez a korai karácsonyozás több embert idegesít, mint amennyit vonz. Igen, sok mindent olcsóbban kapnak meg most, mint karácsony hetében. Ezt viszont vagy nem tudják, vagy már egyszerűen mindenkit a hideg ráz a gondolattól, hogy ezzel kell foglalkoznia novemberben, ezért igyekszik inkább nem is gondolni rá és messze elkerüli azokat a polcokat, amin a csillogó gömbök és csúcsdíszek sorakoznak. 

Jó-e az, hogy akkor, amikor még a hónak híre-hamva sincs, az ember karácsonyi hangulaténak meg még inkább, ennyire az arcunkba tolják a közelgő, de még elég távol levő ünnepet? Én azt mondom, hogy nem. Elveszik az egésznek a varázsa, a várakozás izgalma, a meghittség érzése. Ezek helyét átveszi a frusztráció, a kellemes ünnep nyűgös ünneppé alakul át, amin mindenki csak túl akar lenni, mint egy rossz napon az iskolában vagy a munkahelyen. Ráadásul, ha a megfigyelésem nem csal, egyre korábbi időpontban kezdik. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban is így lett volna. Az adventi koszorún kívül semmit nem láttam a várakozásból. Most pedig afelé haladunk, hogy le sem kell szedni a díszeket az ablakból, a kivágott fák helyét felváltják az élők vagy a műfenyők, és egész évben feldíszítve állnak majd az otthonunkban. Mert nem lesz már értéke. 

Quality by Design

A következő poszt részben egy újdonsült barátommal való beszélgetés, részben pedig egy kedvelt ruhadarab elvesztése és utódjának keresése eredményeképp fogalmazódott meg. Volt egy bordó, merevítős míderem, nagyon szerettem, hordtam is sokat, ami a merevítők elhajlásán látszott leginkább. Egy ideje fontolgattam már a cseréjüket, de mindig halasztgattam, helyette vasalóval egyengettem ki őket időnként. Legutóbb viszont nem voltam elég óvatos, és ezt az anyag bánta. Menthetetlen. Puff neki, oda a vámpírruhám. Na jó, keressünk akkor helyette valamit. De hol?

Quality by Design -  gyógyszerész vagy gyógyszerészhallgató olvasóimnak biztosan ismerős ez a kifejezés. A szakma ezt arra használja, hogy a gyógyszerek esetében a minőséget "belegyártják" a termékbe, már a tervezés úgy zajlik, hogy ellenőrzések sorozata kíséri, hogy biztosan a megfelelő minőséget kapjuk a végére. Amint a tönkrement felsőm pótlásának lehetőségein gondolkoztam, eszembe villant, hogy tulajdonképpen ez a kifejezés a ruhákra is kivetíthető, fordított módon. De nem csak azokra, hanem minden más tárgyra, amit a mindennapi életünk során használunk. Elektronikai, műszaki cikkek, mint például egy tévé, mobiltelefon, mosógép, akármi. Ezekbe ugyanúgy belegyártják a minőséget. Csak éppen úgy, hogy rossz legyen.

Különféle helyeken lehet hallani arról, hogy fogyasztói társadalomban élünk, hogy tervezett elavulás van. A kettő összefügg. A keresletnek és a kínálatnak összhangban kell lennie. Kellene. A mai társadalom igénye viszont fokozott a legújabb dolgok iránt. A gyártók igyekeznek ezt az igényt kielégíteni, viszont ott van a minőség problémája; mindig lesznek olyanok, akik kitartanak valami mellett, amíg az működik, amíg használható, és csak akkor vesznek helyette másikat, amikor tönkremegy. Mivel is lehet ezeket a fogyasztókat rávenni arra, hogy megvegyék az újat? Azzal, hogy rontjuk a minőséget. Ha hamarabb válik használhatatlanná, a fogyasztó hamarabb kényszerül cserére. Ezzel kapcsolatban tudom ajánlani a Villanykörte-összeesküvés című dokumentumfilmet, ami a nejlonharisnya példáján keresztül dolgozza fel a tervezett elavulás témáját. A nejlonharisnyát ugyanis mindenki ismeri. Kétszer felvesszük, és elszakad. Ha olyat gyártanának, ami tartósabb, akkor milyen időközönként adnának el belőle? Valószínűleg elég ritkán. Ha mégis olyat szeretnénk, ami tovább bírja, mélyebben a zsebünkbe kell nyúlnunk. Ezt sokan nem teszik meg, mert úgy gondolják, hogy ennyit nem ér.

Személy szerint én szívesebben fizetek ki nagyobb összeget egy termékért, ha tudom, hogy azért az árért minőséget kapok. Emiatt nem vásárolok például fast fashion boltokban. (Meg azért sem, mert a stílusomhoz az ottani ruhák nem illenek, bár elvétve akad egy-két darab, ami beépíthető.) Tapasztalataim szerint az onnan származó termékek jó esetben egy évet bírnak ki, de dobtam már el fél év használat után is ilyen boltban vásárolt ruhát. Ehhez a minőséghez képest pedig drágának tartom őket, és ahhoz képest is, hogy vannak olyan ruháim, amiket 6-8 éve hordok, és semmi bajuk nincs. Egy műbőr kabátot pedig tavaly tíz év után selejteztem le. Ebből is látszik a tendencia: az akkor vásárolt darabok még olyan minőségűek voltak, hogy ha az ember nem unta meg, vagy nem változott meg a teste úgy, hogy emiatt kelljen lecserélni, simán több éven keresztül tudta őket hordani. De hogy még messzebbre menjek: régi hűtőgépek, mikrók, mosógépek, amiket még a szüleink nászajándékba kaptak, velünk egyidősen is működnek. Némelyik lehet, hogy már pont nem, de huszonegynéhány év után már azt mondom, bőven megérte az árát, nyugdíjba mehet. A maiak nem ilyenek. Nem véletlen, hogy a garanciaidejük sem 3-4-5 év, hanem csak fél, jobb esetben egy. Kérdés, hogy a helyzet romolhat-e tovább. Nagyon remélem, hogy nem, mert ez igazából senkinek és semminek nem jó. Az előállítással termeljük a rengeteg szemetet, a használhatatlanná vált dolgokból szintén szemét lesz... És bár tény, hogy az előállításhoz emberek is kellenek, akiknek ezáltal munkája van, ami nagyszerű, viszont például azokkal mi lesz, akik ezeknek az elromlott cikkeknek a javítására szakosodtak? Valószínűleg nem lesz szükség rájuk, és hamarosan kihal az a réteg, amelyben még mosógépszerelők, tévészerelők, varrónők éltek. Én ezt nagyon sajnálom, mert én sokkal inkább annak a híve vagyok, aki szerint az elromlott dolgot meg kell javítani, ha lehet. S ha van egy termék, amit szeretek, és menthető, van lehetőségem rá, hogy még egy kicsit használjam, miért ne éljek vele? Akit csak lehet, bátorítok erre a magatartásra. Arra, hogy becsüljük meg a minőséget.

Épp ezért, a vámpírruhám hiányzó darabját is olyan helyről fogom pótolni, ahol tudom, hogy olyan terméket kapok a pénzemért, amit évek múlva is tudok hordani. Változatlanul.

Finishben

A mai nappal nekem is elkezdődött a tanítás. Bár a két hónapos nyári gyakorlat már ide tartozott, ezzel a nappal vált teljesen biztossá és visszafordíthatatlanná, hogy ötödéves lettem. Végzős. Nagyon furcsa kimondani, leírni. Belegondolni, hogy nincs egy év, és átveszem a diplomámat, változik a nevem, és megszűnök diáknak lenni. Egyszerre jó és rossz, izgalmas és ijesztő.

"Az egyetemi éveid lesznek a legszebbek!" ,"Addig örülj, amíg diák vagy!"- hangzik el szüleink, rokonaink, ismerőseink szájából ez a két mondat. Nem vonom kétségbe, hogy ez sok esetben, vagy akár a legtöbb esetben így is van. De jelentem, nekem nem az eddigi egyetemi éveim voltak a legszebbek, és egyáltalán nem örülök annak, hogy én vagyok az egyik legidősebb a munkahelyemen dolgozó diákok közül. Kevesen vagyunk mi huszonévesek. Mintha ennyi idősen már nem illene diáknak lenni. Mintha elvárnák az emberektől, hogy ennyi idősen saját keresetük legyen, és magukat tartsák el. Nem egyszer tapasztaltam már a munkahelyemen, hogy az emberek azt hiszik, állandó dolgozó vagyok, aztán hatalmasra nyílik a szemük, amikor közlöm, hogy nem, én diák vagyok. Ők nem is gondolták volna.

A diákéletnek számtalan előnyt tulajdonítanak: sok szabadidő, nyári szünet, csak a tanulásra kell koncentrálni, nincs tulajdonképpeni felelősség semmiért, és még sorolhatnám. Ezek valóban léteznek, léteztek. Számomra már csak múlt időben, a gimnáziumi évek alatt. Valakinek az egyetemi évei alatt is megvannak ezek, ez kétségtelen. De nem nekem, nekünk, akik gyógyszerésznek tanulnak. Vagy orvosnak. Fogorvosnak. De megemlíthetnék minden olyan szakot, ahol nem engedik meg a lazaságot. Ahol minden nap valamilyen gyakorlatod van, amelyeken beugrót íratnak az óra elején, ahol egy félévben összesen 23 zh-t kell írnod, ahol majd' minden napodat jegyzőkönyvírással töltöd, ahol éppúgy elvárják a folyamatos készülést, mint a gimiben, akkora anyagmennyiségekkel egy-egy zh-ra, mint anno az érettségi volt. Nem, nem örülök neki, hogy olyan dolgokkal töltöm az állítólagos legszebb éveimet, amit soha nem fogok használni a való életben.

Diákmunka. Jó dolog a szabadidőt hasznossá tenni. Pénzt keresni, kis önállóságra szert tenni, segíteni a szülőket, és a maradékot szabadon elkölteni. Én mégis szeretném már magam mögött tudni. "Majd megtudod, ha rendesen dolgozol...". Rendesen dolgozom. Most is. Kevesebbet adózom, de ha időm engedi, 6-8 órát vagyok bent. Vagy 10-et. Nyáron a gyakorlattal együtt egy héten kétszer napi 10-11 órát dolgoztam. Mondhatjuk úgy is, hogy két állásom volt. Mi is az, amit meg kéne tudnom?

Az, hogy milyen érzés az, amikor az ember csak ledolgozza a napi 8 óráját, és ezzel kész, letudta a napi teendőit (ha a ház/lakás körüli dolgokat nem számoljuk). Milyen az, amikor hazaérve nem tankönyvet vesz a kezébe, hanem egy regényt. Nem a másik munkahelyére megy, hanem színházba, koncertre, szórakozni.

Lehet azt mondani, hogy ezt eddig is megtehettem volna. Meg. De a féléveim bánták volna, és még hosszabbra nyúlik a legszebbnek kikiáltott öt évem. Elég hosszú volt ez így is. Most, a vége előtt nem sokkal, még inkább hajtanám, hogy legyek túl rajta, legyen vége. Akkor is, ha nem tudom még pontosan, merre tovább a nyáron. Akkor is, ha nehéz magamat elképzelni, ahogy ott állok a tára mögött, és felügyelet nélkül, egyedül szolgálom ki a beteget, vagy ahogy egy gyógyszer törzskönyvezésében segítek, akár még orosz nyelven is, vagy ahogy egy klinikán állok egy beteg ágya mellett, a gyógyszereléséről társalogva az orvosokkal. Nem látom még ezt. Nagyon távolinak tűnik. Talán azért, mert kiszámíthatatlan. Az egyetemi években az volt a jó, hogy öt évre előre tudtam, mi fog rám várni, fel lehetett készülni rá, megfogadni a felettem járók tanácsait, stb. Egyelőre lehetetlennek tűnik felkészülni arra, ami egy év múlva vár. Őrült nagy kontraszt. Mégis várom, hogy eljöjjön. Azt, amikor én adom oda a 3%-os kupont a pénztárban ülő diáknak.