3. hét: Daniel Kalla - A kolostor átka

A könyvet a karácsonyra kapott Libris utalványon vettem; a lehető legjobb választás volt. Borító és fülszöveg alapján ítéltem. Rég olvastam már ilyen friss kiadványt; amikor múlt szombaton megvettem, a Moly rendszerében még 6 nap volt hátra a megjelenésig. Úgy tűnik, az első értékelője is én leszek – az említett oldalon legalábbis. Január 15-én kezdtem el olvasni, viszont ekkor alig az egytizedéig jutottam; nem volt sok időm. A következő két napon egyáltalán nem tudtam a kezembe venni, de szombaton pótoltam – a házimunka befejeztével nekiültem, és csak a biológiai szükségletek szólíthattak el tőle. Január 18-án, éjfél előtt 5 perccel fejeztem be. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

Kiadó: Lettero

Kiadás éve: 2020

Oldalszám: 392

Fordító: Daróczi Péter

A fülszöveg:

„1348, Genova
A fekete halál, az emberiség legpusztítóbb pestisjárványa eléri a várost. Rafael Pasqua, a jó hírű orvos naplójában egyre szaporodnak a bejegyzések, ahogy a gyilkos kór riasztó tempóban szedi áldozatait. Rafael még nem tudja, de mire lecseng a járvány, Európa lakosságának majdnem a fele odavész.
2019, Genova
Az olasz kikötőváros több száz éves kolostorának helyén luxuslakópark épül. Az egyik munkást furcsa betegség támadja meg, és kiderül: tünetei megegyeznek a középkor félelmetes ragályáéval. Aztán a betegek száma fékezhetetlenül nőni kezd. Lehet köze egy XIII. századi kolostornak a rettegett fertőzés újjászületéséhez? Isten büntetése, vagy ördögi cselszövés áll a háttérben?
Milyen titkot rejthet egy szakadozott középkori napló? Tényleg megakadályozhatja milliók halálát?“

Orvosi krimi, thriller vagy science-fiction, esetleg historical-fiction? Talán mindegy is. Tulajdonképpen mindháromba beleillik: a főszereplők orvosok, bűntény van, tudomány van, és történelem is van – egyszóval minden, amit szeretek. Pestistjárvány? Még jobb!

A borító gyönyörű, némiképp informatív, de nem lő le mindent. Tetszenek a domború vércseppek és a tű, amely utal arra, hogy nem csak a vallásról lesz itt szó.

Szeretem az olyan könyveket, ahol párhuzamosan két idősíkon játszódnak az események, aztán vagy összeérnek, vagy nem. Itt össze is ér meg nem is. Nem jutunk el a középkorból a jelenkorba, de régmúlt esemény leképeződik a jelenben is. A nyomozás szempontjából a sztori félig gondolkodós, félig hátradőlős. A félig a terjedelemre is értendő – nagyjából a könyv feléig van időnk gondolkodni a rejtély megoldásán, majd a szerző felkínálja a megoldást (na de nem teljesen), innentől csak azt kell néznünk, hogy a szereplők mikor találják meg a múlttal való párhuzamokat. A rejtély végső megoldására kicsivel a szereplők előtt jöttem rá – nem lövöm le, mi ez, de szerintem zseniális. Semmi csoda, semmi nagy csavar (csak kicsi), mégis ez adja a nagyszerűségét.

Nincs túl sok szereplő és nincsenek felesleges szálak sem, könnyen követhető, hogy épp hol tartunk. A két idősíkot élesen elválasztja a perspektívával: a jelent külső szemlélőként mutatja be, a múlt pedig egyes szám első személyben, naplóként jelenik meg. A két idősíkot a lehető legjobban hangolja össze – egyik sem előzi meg túlságosan a másikat annak ellenére, hogy az események mindkét idősíkon elég gyorsan pörögnek. Nehezebben észrevehető, hogy a múltat és a jelent a betűtípusokkal is elkülöníti – nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezeket használják, de szerintem a jelen Times New Roman, a múlt pedig Arial Narrow betűtípussal íródott. Ügyes húzás!

A szereplőkről nem sokat tudunk meg, kötődni nem tudtam egyikükhöz sem. Alana, Nico és Doktor Pasqua szimpatikus volt, Zanetti és az érsek nem, Byron pedig először inkább ellenszenves volt, aztán átfordult szerethetőbe. Még egy kicsit több emberi megnyilvánulásnak örültem volna a szereplők részéről; kissé robotszerűnek tűntek – vagy olyanoknak, akiknek a munkájuk miatt nincs idejük az érzelmekkel foglalkozni. Alana vívódása a két férfi között azért egész emberközeli volt, és örültem, hogy végül tudott dönteni.

Az orvosi részek feltűnően pontosak voltak –egy idő után ez gyanús lett, így arra egy kis időre abbahagytam az olvasást, hogy a szerzőnek utánanézzek. Nem lepődtem meg: ő maga is orvos. A nyelvezete sem nehéz; időnként szakszavakat használ, de ezeket valamilyen módon megmagyarázza: vagy lábjegyzetként, vagy magába a szövegbe teszi a „fordítást” egy párbeszéd részeként vagy a szereplő saját gondolataként. Nekem, mint szakmabelinek nem okozott gondot ezek megértése, de pozitívum, hogy a szerző gondol a nem egészségügyi végzettségű olvasókra is.

Nagyon tetszett az, ahogy rávilágít az emberek viselkedésére egy katasztrófahelyzetben. Van itt minden: rettegés, tudatlanság, pánik, bűnbakkeresés, rasszizmus. A legfigyelemreméltóbb párhuzam az utóbbi kettővel kapcsolatos: a középkorban az emberek a zsidókat kiáltották ki bűnbaknak, a 2019-ben játszódó fejezetekben pedig rögtön bioterrorizmusra, az ISIS-re, a muzulmánokra gondolnak, figyelmen kívül hagyva az őket esetlegesen felmentő bizonyítékokat. Az adott csoportok ellen irányuló támadásokat is láthatjuk mindkét idősíkon, ami a valósághűsége miatt is megrázó.

Egyetlen percig sem unatkoztam; a téma miatt és a lendületessége miatt is letehetetlen volt. Az volt az érzésem, hogy enni sem mehetek ki, mert a szereplők még valamit csinálnak nélkülem. Minden sorát imádtam. Legszívesebben nem is ötöst adnék rá, hanem hatost.

Kedvenc idézetek:

„A halál étvágya kielégíthetetlen.”

„Próbálja meg eladni a házát, ha tárol valakit a fagyasztóban!”

„Az önfejűsége miatt meghalhatott volna, vagy ami ennél rosszabb, belekeveredik egy nemzetközi inciensbe.” – Ezen jót nevettem, mert eszembe jutott egy hasonlóan megfogalmazott Harry Potter idézet: „…még egy ilyen remek ötlet, és mindhárman meghalunk. Vagy akár ki is csaphatnak.”

Azt hiszem, legközelebb is megbízom a borítós-fülszöveges megérzéseimben.

5/5 (ami igazából 6/5)

Stephen King - Aki kapja, marja (Bill Hodges II)

Folytatódik a Bill Hodges-trilógia, az Aki kapja, marja című kötettel. Az első kötet nagyon tetszett (a szövegre kattintva elolvasható, mennyire), ezért bíztam benne, hogy a másodiktól is hasonló élményeket kapok. S bár ennek az olvasása egy kicsit hosszabbra nyúlt (december 4. és december 15. között olvastam), nem csalódtam benne, sőt. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 504

Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

A Mr. ​Mercedes-ben bemutatkozó hősök eklektikus hármasának főszereplésével itt a mesteri, lélegzetelállító folytatás egy olvasóról, aki túlzásba viszi a rögeszmés rajongást egy emberkerülő íróért.

„Ébresztő, géniusz!” – így kezdődik Stephen King letehetetlen új regénye egy bosszúvágyó olvasóról. Az ébresztő John Rothsteinnek, az ikonikus írózseninek szól, aki megteremtette az imádott és világhírű Jimmy Goldot, de többé már nem publikál. Morris Bellamy pedig őrjöng, nemcsak Rothstein hallgatása miatt, hanem azért is, mert a nonkonformista Jimmy Gold eladta magát a karrierért a reklámszakmában. Morris megöli Rothsteint, és igen, a pénzt is kipakolja a széfjéből, de az igazi kincset azok a noteszok jelentik, amelyekben lehet még legalább egy Gold-regény.

Alighogy elrejti a pénzt és a noteszokat, Morrist nemi erőszakért bevágják egy szigorított fegyházba. Évtizedekkel később egy Peter Saubers nevű kamasz, akinek az apja súlyosan megsérült a Mr. Mercedes-merényletben, megtalálja a kincset, úgyhogy a Bill Hodges-féle csapatnak most Pete-et és családját kell megvédenie az egyre eszelősebb és vérszomjasabb Morristól, aki harmincöt év után kiszabadult, és követeli vissza a noteszait meg a pénzét.

King a Tortúra óta nem foglalkozott az olvasóval, aki addig bálványozza az írót, amíg baj nem lesz belőle. Az Aki kapja, marja nemcsak vérfagyasztó, bravúros krimi, de azt is bemutatja, hogyan formálja az irodalom az életet – jól vagy rosszul, most és mindörökké.

Az első oldalakon rögtön két gyilkosságnak lehetünk szemtanúi: végignézzük, ahogy Morris Bellamy megöli a kedvenc íróját, és újra átéljük a már ismert Mercedeses gyilkosságot, ezúttal másvalaki szemszögéből. Kevéssé ráznak meg könyvekben olvasott gyilkosságok, John Rothstein halála után néhány napig mégsem tudtam könnyű szívvel felvenni a könyvet. Sok elmebeteg karakterrel találkoztam már, ott van például Brady Hartsfield is az első kötetből a terrorista jellemvonásaival, valamiért Morris Bellamytól és az ő tettétől iszonyodtam jobban. Nehéz megmondani, melyikhez kell őrültebbnek lenni: behajtani egy Mercedessel a tömegbe, vagy megölni a kedvenc íródat a kiadatlan műveiért.  Mindkettőben van egyfajta fanatizmus, és bár az utóbbi csak egy ember ellen irányul, a lélektana sokkal rosszabb. Mindkettőnél van egy kattanás; csak míg Brady esetében bekattant valami, Morrisnál inkább az át a megfelelő igekötő. Érzékelhető a különbség, ugye?

Amikor már tudtam folytatni, az első kötethez hasonlóan lendületesen haladtam vele. Az eseményeket ugyanúgy kívülről szemléljük, mindenkiből látunk egy kicsit. Látjuk, mi zajlik Morris fejében és Peter Saubers fejében. Nem kell sokat agyalni a dolgokon, csak figyelni, mikor és hogyan érnek össze az események. Na meg, hogy mikor bukkan már fel Bill Hodges – valamivel a 200. oldal előtt, sokkal inkább mellékszereplőként. Szép a párhuzam Peter és Morris karaktere között: ugyanazon íróért rajonganak, és mindkettőjüket hatalmukba kerítik a noteszok – de mindkettőjüket másképp. Peter szándékai nemesek – a talált pénz névtelen feladásával a szülein, a noteszok eladásával a húgán szeretne segíteni, de nehéz szívvel válik meg olyantól, aminek a létezéséről csak ő és a könyvesbolt tulajdonosa tud. King remekül szemlélteti, hogyan képes összeroppanni egy ilyen titok súlya alatt egy tizenéves, aki nem akar segítséget kérni.

Morris szándékai pedig a tulajdonképpen végtelenül egyszerűek – ő csak el akarja olvasni a noteszok tartalmát, megtudni, mi lett kedvenc főhősével, ezért viszont a szar is le van szarva alapon bármit képes megtenni. Érdekes látni, hogyan fordul át a börtönből frissen szabadult ember, hogyan tér le a jó útról, amelyen először elindult.

Billt, Hollyt és Jerome-ot is nagyon jó volt viszontlátni,az előbbi kettőt állandó csapatként. A végén fennhangon szurkoltam nekik, hogy jöjjenek rá végre, mi is Peter Saubers titka. Természetesen ez az utolsó pillanatban történik meg.

Ugyan happy endet nem vártam, mégis meglepett a befejezés. Sajnáltam, hogy így kellett történnie, de érzek egy talán nem szándékos párhuzamot a Harry Potter vagy akár a Trónok harca végével: a jelképes tárgy elpusztulása jelzi számunka, hogy a sztorinak vége, emiatt itt nem lesz több galiba. Ugyanezt látom érvényesnek a noteszokra is.

Kedvenc idézetek:

„A szar is le van szarva.” – érdekesség, hogy ezt a bölcsességet a nagyszüleimtől is hallottam már, pedig ők biztosan nem olvasták ezt a könyvet.

„Egy jó regényíró nem vezeti a figuráit, hanem követi őket. Egy jó regényíró nem teremt eseményeket, hanem figyeli, ami történik, azután leírja, amit lát. Egy jó regényíró tudja, hogy ő titkár, nem Isten” – a kötetben pontosan ezt látjuk. Ergo, Stephen King jó regényíró. J

„Senki nem olyan vak, mint az, aki nem akar látni.”

A kötet elolvasása után megint egy kissé más szemmel tekintek az irodalomra – ezúton is köszönet érte Mr Kingnek és szereplőjének, Rickynek, a Hippinek, aki a következőt állítja:

„Az idő kegyetlenül elválasztja a hülyeséget a nem hülyeségtől”

A mondat irodalomra vonatkozott. És igen. Egyszer Stephen Kingről is ki fog derülni, hogy hülyeség-e vagy sem. Valószínűleg a választ már nem fogom megtudni, de remélem, hogy a nem lesz az.

Értékelés: 5/5

Értékelésre felkészül a trilógia befejező kötete, az Agykontroll.

Olvasmányélmény: Charlotte Brontë - Jane Eyre

Charlotte Brontë – Jane Eyre című regényét egy molyos kihívás (Olvassunk gótikus irodalmat) teljesítéséhez  és a szintén molyos A Nagy Könyv kitüntetés megszerzéséhez olvastam el – ez utóbbi a világirodalom 100 meghatározó művét foglalja magában; röviden: a 100 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz.

A nyögvenyelős Frankenstein után (melynek értékelése a címre kattintva olvasható) reménykedtem, hogy ez a mű jobban fog érdekelni és tetszeni. Nem kellett csalódnom.

Charlotte Brontë - Jane Eyre

Kiadás éve: 2011

Kiadó: Lazi

Fordító: Ruzitska Mária jogutóda, Görgey Gábor, Zombory Erzsébet

A fülszövege:

„A regény vadromantikus cselekménye, érzelmessége révén nagy sikert aratott. Címszereplője koldusszegény árvalány, akit egy komisz nagynéni nevel, majd beadja a lowoodi árvaházba. Jane tanítói oklevelet szerezve egy gazdag birtokos, Rochester házában lesz nevelőnő. A bonyodalmak viszont főként ezután kezdődnek…A bátor és tiszta, önmagához és szerelméhez mindig hű Jane vezeti el a XIX. század Angliájának világába az olvasót, aki az ő tisztán látó szemével figyelheti a kastélyok színesen kavargó társasági életét és a színes kavargás mögött megbúvó könyörtelen önzést.”

A regény az első néhány oldala kedvező képet festett: nagyon szeretem a korszakot is, amelyben játszódik, és szívese olvasok olyan történeteket, amelyekben valamilyen módon nemesemberek szerepelnek – akár főszereplőként, akár a főszereplővel szoros kapcsolatban állva. Az az első pillantásra látszott, hogy a már alig 10 évesen hányatott sorsú Jane-re előbb-utóbb öröm vár. A kérdés az volt, hogy mikor és hogyan.

Az egyes szám első személyben íródott regény címszereplője életének fontos mérföldköveit jeleníti meg részletesen: a lowoodi intézetbe helyezését, nevelőnőként való elhelyezkedését egy nemesi családnál, a kialakuló viszontagságos szerelmi kapcsolatot, annak tragédiáját, a talpra állást, és végül a beteljesedést. Látható, hogy a történet fordulatokban gazdag. A fordulatok nagy része számomra kiszámítható volt (én például hamarabb rájöttem, hogy kik is Riversék), Mr Rochester titka viszont meglepetés volt – részben számítottam a csavarra, csak a személyt illetően tévedtem.

A címszereplő mintapéldája a határozott, erős nőnek: függetlenségre vágyik, határozott véleménye van, nem hagyja, hogy irányítsák, és nem hajlandó érdekből férjhez menni. Véleményem szerint Jane karaktere a korai feminizmust testesítheti meg. Szimpatikus jellem; egyszerre sajnáltam és csodáltam. A szökése miatt ugyan nehezteltem rá, de a későbbiekben látható volt, hogy szüksége volt erre.

A történetvezetés egyáltalán nem bonyolult, végig egy szálon futnak az események, az események sorban haladnak, kevés a múltra való utalás. Nagyon tetszik az írónő stílusa is. A leírások részletesek, és segítenek abban, hogy mindent megfelelően képzelhessen el az olvasó. Gyönyörűen megfogalmazott mondatokkal adja át a látottak hangulatát is:

„Moszkitók zümmögtek a szobában, a tenger morajlása úgy hallatszott, mint a földrengés, fekete felhők gyülekeztek az égen, a hold teljes koronggal, pirosan szállt le a tengerbe, mint egy tüzes ágyúgolyó; utolsó véres sugarait a viharral vajúdó világra árasztotta.” – csodaszép a mondatvégi alliteráció, ennél szebben nem is lehetne a vérholdat megjeleníteni."

A műfajt a romantikához érzem közelebbinek, gótikus elemekből keveset véltem felfedezni.

A történet végét nem érzem igazi happy endnek, inkább a bittersweet (=keserédes) jelzővel illetném. A beteljesüléshez ugyanis hosszú, rögös út és számtalan szenvedés vezetett.

Örülök, hogy a kihívás teljesítéséhez ezt a könyvet választottam; élvezetes volt, néhol megindító, nem is gyors, de nem is lassú tempóval, és egy-két elejtett bölcsességgel.  

Kedvenc idézeteim:

„A figyelő fül oldja meg a mesélő nyelvét.”

„A lélek, az szilárd, mint a háborgó tenger mélyén bizton nyugvó szikla.”

Érdekességek:

• Charlotte Brontë maga is egy lelkész lánya volt, ahogy a címszereplő is. Az istenhit egyébként a regényben is fontos szerepet kapott.
• A szerző a lowoodi intézetet arról a leányiskoláról mintázta, amelyben maga is nevelkedett.

Értékelés: 10/10

Biztos vagyok abban, hogy mind a szerző további, mind pedig nővérei elérhető műveit is el fogom olvasni a közeljövőben. Előtte azonban még két kihívást kell teljesítenem: Stephen King Mr Mercedes-trilógiáját és Dennis Lehane Viharszigetét még erre az évre terveztem. Szurkoljatok, hogy sikerüljön!