27. hét: Jussi Adler-Olsen: Fácángyilkosok - A Q-ügyosztály esetei 2

Napok óta Q-ügyosztály lázban égek. Egészen pontosan egy hete, amikor is elkezdtem a sorozatot a Nyomtalanullal (értékelés a címre kattintva). Sajnos az élet közbeszólt, ezért kevesebb időm maradt a napi olvasásra, így a második kötetet lassabban végeztem ki.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 382
Fordító: Szőke Zsolt
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. július 4.

A fülszöveg:
Egy tóparti nyaralóban brutálisan meggyilkolnak egy testvérpárt. A rendőrség egy csoport gazdag és befolyásos családból származó diák között keresi az elkövetőket. A bizonyítékok azonban nem perdöntőek, így egy idő után vádemelés nélkül félreteszik az ügyet. Ám kilenc évvel később az egyik gyanúsított feladja magát, és beismeri, hogy ő volt a tettes. Az eset aktái valamiképp mégis az elfekvő ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztályt vezető Carl Mørck asztalára kerülnek, aki először arra gondol, hogy tévedésről van szó. Végül csak beleássa magát az esetbe, és rájön, hogy itt bizony bűzlik valami. A nyomok egy csapzott hajléktalanon, Kimmie-n keresztül az ország három leghatalmasabb férfijához vezetik. De a triumvirátus maga is kétségbeesetten kutat az utcán élő nő után, mert olyan tudás birtokában van, ami egy életre tönkreteheti őket. A hajtóvadászat kezdetét veszi…“

A borító:
Az előző kötethez hasonlóan itt is két fekete-fehér képet látunk a borítón; a dominánsabb a cím alatt helyezkedik el, és egy nőalakot ábrázol, amit (feltehetően) egy alagútban, esetleg csatornában guggol. A cím feletti képen egy vonatot látunk. A fülszöveget olvasva valószínűsíthető, hogy a képen az ügy megoldásának kulcsát ismerő hajléktalan nő szerepel, aki sokkal inkább fiatal, konszolidált kinézetű lánynak tűnik. Ez a kép, és a cím feletti vonat képe is később nyer értelmet, ahogyan a cím is.

Így tetszett:
Az előző kötettel, és az abban megjelenő üggyel összehasonlítva a második sokkal bonyolultabb. Több szál és több idősík jelenik meg párhuzamosan, és sokszor csak a fejezet harmadik-negyedik mondatánál derül ki, hogy kit és mikor látunk éppen. Nagyon oda kell figyelni, könnyen el lehet veszni a történetben. Az egyik szál természetesen a Q-ügyosztályé és a nyomozásé. Egy másik szálat kapnak a hatalmasok, egy harmadikat pedig Kimmie, az utcán élő nő. Utóbbi szereplők múltjára is rálátást kapunk, így fokozatosan feltárulnak előttünk azok az események, amelyek után Carl, Assad és újdonsült kolléganőjük, Rose nyomoznak.

A cselekmény szövevényes, kevésbé fordulatos, ugyanakkor tökéletesen szemlélteti, milyen helyzetbe kerül egy nyomozó, ha érinthetetlen emberekre gyanakszik egy bűntény során. A Q-ügyosztály minduntalan akadályokba ütközik: az ügy régi volta, a korábban megszületett ítélet és a volt internátusi diákok összetartása mind-mind a nyomozás hátráltatására hivatottak. Carlék persze nem nyugszanak bele, és mindent megtesznek, hogy az akadályokat elhárítsák és felgöngyölítsék az ügyet. Emiatt úgy éreztem, kissé vontatottan haladunk előre, és volt egy olyan érzésem is, ami az utolsó 60 oldalnál erősödött, hogy itt nem lesz megoldás, nem lesz ítélet. Megoldás végül lett; olyan, ami hűen tükrözi azt, hogy ilyen magas pozícióban levő emberekhez hogyan lehet hozzányúlni. Mindeközben a háttérsztori, amely Carl magánéletével foglalkozik, szintén halad előre egy lassú tempóban. Kíváncsian várom, mi sül ki belőle.

Változatlanul szeretek belelátni a tettes elméjébe is. A legjobban Kimmie szála tetszett. Viszontagságos múltjába is bepillantást nyerhetünk, és világosan látszanak az indítékai és őrültsége is. Teljességgel megérthető, hogy mit miért tesz; a bosszúvágy és nem teljesen ép elméje hajtja. Az a típusú karakter, akinél nehéz eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll; én egy sötétebb szürke jellemnek mondanám, akiben alapvetően megvan a jóság, a jó szándék, de az élettörténete miatt felülkerekednek a negatív vonások, jellemének sötét oldala.

A hatalmasok egyértelműen ellenszenvesek voltak számomra. Tipikusan azok az emberek, akik azt gondolják, hogy a pénzük miatt bármire képesek és bármit megtehetnek, ezért nincs félnivalójuk. A történet igazolja is ezt a gondolkodást.

Carl és Assad változatlanul jó páros, sokat nevetek Assad nyelvi botlásain és a kettőjük közötti ping-pongon. Rosét is kedvelem, és a főnökével ellentétben nem találom idegesítőnek. Plusz piros pont jár a szerzőnek azért, hogy alternatív stílusú karakternek írta meg őt. Nem írja le pontosan, melyik szubkultúrába tartozik, de a külseje alapján én punkra vagy goth-ra tippelek, inkább az utóbbi felé tendálva. Ha leírná valamelyik részben, milyen zenét hallgat…

Ez alkalommal kicsit többet jegyzeteltem, több gondolat ragadta meg a figyelmem illetve nevettetett meg. Jöjjenek most ezek:

„Jellemző a nyaralásra. Hogy véget ér.”

„Mindenki maga választja meg a halálát.”

„A friss vidéki levegő akkor a legjobb, ha füstszűrőn keresztül tüdőzi le az ember.”  - láncdohányosoknak ismerős lehet az életfilozófia

„Szükségtelen a becézés, a behízelgés és az ajándékeső, ha az emberek csupán egyvalamire ácsingóznak igazán: a tiszteletre.”

„Ha megszűnik egy akadály, fix, hogy jön egy másik.”

Jussi Adler-Olsen ezzel a résszel is jót alkotott, és ugyan az előző rész egy hajszállal jobban tetszett, kíváncsian várom a folytatást. Máris elkezdem.

4,5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

26. hét/2: Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul - A Q-ügyosztály esetei 1

A Q-ügyosztály iránti rajongásom 2018-ban kezdődött, amikor a mozikba került A 64-es betegnapló. Amikor beültem a filmre, fogalmam sem volt, hogy egy könyvadaptációt látok, ráadásul egy sorozat negyedik részéből. Kifelé jövet megállapítottam, hogy végre egy olyan filmet láttam, ahol nem balfékek a nyomozók, és azt is tudtam, hogy meg akarom ismerni ennek a sztorinak a könyvváltozatát, sőt, az egész sorozatot is. El is kezdtem összegyűjteni a könyveket; a sorozat a nyolcadik rész megjelenésével és a szinte már sehol nem kapható hatodik rész beszerzésével lett teljes. Ideje volt hát elkezdeni elölről.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 500
Fordító: Szöllősi Adrienne
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. június 27. + 3 perc

A fülszöveg:
„A középkorú, kissé kiégett nyomozót, Carl Mørköt kiváló kopónak tartják, de mivel fárasztó alak, kollégái nem dolgoznak vele szívesen. Amikor megalakul a Q-ügyosztály az egyszer már lezárt, felderítetlenül maradt ügyek újravizsgálására, Carlt ennek élére száműzik. Az íróasztalára halmozott poros dossziék közül minden lelkesedés nélkül húzza elő egy népszerű politikusnő évekkel ezelőtti eltűnésének anyagát. A nőt utoljára egy komp fedélzetén látták értelmi fogyatékos öccsével. A rendőrség álláspontja szerint a csinos, harmincas Merete Lynggaard nagy valószínűséggel a tengerbe esett, bár a teste sosem került elő. Miután Carl Mørk és egyetlen segítsége, az eredetileg kávéfőzésre és takarításra mellé beosztott arab menekült, Assad munkához lát, csakhamar megdöbbentő részletek kerülnek felszínre. Ám annak kiderítése, hogy mi történt valójában, szinte lehetetlennek tűnik…”

A borító:
A sarokban kuporgó nő és a cím fölött látható elhagyatott ház képe előrevetíti, hogy emberrablós sztorit fogunk olvasni. A fekete-fehér kép számomra azt is jelzi, hogy lesz benne valami nyomasztó. A fülszöveg hozzáolvasásával pedig az is sejthető, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.

Így tetszett:
A prológus után a dán rendőrség életébe csöppenünk bele, egyenesen a közepébe. A hely, az emberek, minden úgy tárul elénk, mintha mindig is ismertük volna őket; nincs bevezetés, felületes a szereplők jellemzése vagy a hely leírása. Mindent képzelj el, ahogy akarsz. Vagy ne, hiszen úgyis tudod, ki/mi hogy néz ki, és igazából mindegy is. Jussi Adler-Olsen nem bajlódik ilyen részletekkel, és azt hiszem, igaza is van. Ezek elterelik a figyelmet a tartalomról. Arra pedig igencsak oda kell figyelni.

A cselekmény két szálon és két idősíkon fut: az egyik a rendőröket mutatja a történet jelenében, a másik pedig az eltűnt nőről szól, és öt évvel korábban indul. A szálakat és az idősíkokat folyamatosan váltogatva bontakozik ki előttünk az ügy minden részlete. Korábban is említettem már, hogy szeretem ezt a fajta történetvezetést: hogy látom azt, amit a nyomozó nem, és azért szurkolok, hogy jöjjön rá arra, amit én már tudok.

Itt még annyi csavar van a dologban, hogy sem én, sem ők nem tudják, ki állhat a nő eltűnése mögött. Egy idő után persze az áldozat szálán a szerző lelövi a poént, de addig is jó volt tippelgetni, és még jobb volt látni beigazolódni a sejtésemet. A cselekmény eléggé összetett, szépen elrejtette a kapcsolódási pontokat, és persze igyekszik minket összezavarni egy másik ügy bemutatásával is. Tulajdonképpen ez utóbbi még életszerű is, elvégre soha senki nem csak egy ügyön dolgozik.

Különösen tetszett az, ahogy a hangulatot fokozta. Lassan, észrevétlenül. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ráz a hideg és az ujjaimmal dobolok a könyvön, épp csak nem kezdtem rágni a körmöm. Az utolsó oldalakon nagyon izgultam, szurkoltam Carlnak és Assadnak, hogy sikerrel járjanak, mielőtt késő lesz. A befejezés végül nagyon szép volt, kicsit meg is könnyeztem.

A szereplőket kezdettől fogva nagyon szerettem. Ha nem ismertem volna már korábbról A 64-es betegnaplót, minden bizonnyal másképp állok a mostanra kedvenc rendőrkarakteremmé vált Carl Mørck-höz, de így tudtam hova tenni a nyers modorát, és hatalmasakat nevettem rajta és Assadon. Utóbbit akkor is rögtön megkedveltem volna, ha most találkozom vele először. Meretét sajnáltam ugyan, de különösebb szimpátiát nem éreztem iránta, és a többi szereplő is semleges maradt. A visszatérő szereplőknél majd a sorozat többi részénél elbillen a mérleg.

A nyelvezet mai, egyszerű és könnyed, és bár a dán nevek elsőre furcsák lehetnek, hamar meg lehet szokni és gyorsan lehet haladni az olvasással. Egy-egy fordítási vagy szerkesztési hibára lettem csak figyelmes, például a vezetéknevek néhányszor összekeveredtek, illetve az egyik oldalon azt állítják, hogy az áldozat kapszulában vette be a THC-t, a másikon pedig már tablettáról beszélnek. A vége felé pedig a dátumot rontották el: 2002.03.02. után öt évvel, két hónappal és tizenhárom nappal nem 2007.03.02. van, hanem 2007.05.15. (A következő említésnél már jó volt.) Ezek ugyan apróságok, mégis megütközik rajtuk az ember egy pillanatra.

Kivételesen kevés idézetet hozok; nem nagyon értem rá jegyzetelni, az összes humoros mondatot pedig mégsem írhatom ki. Ezek lennének a kedvenceim:

„Carl hiába próbálta megérteni, nem talált magyarázatot a halál természetére. Csak annyit tudott róla, hogy jobbára váratlanul érkezik, végtelen csendben, és biztos a célpontjában.”

„Ez a Bak egy felfújt hólyag. Önimádó, beképzelt alak. Egy nyavalyás kis stréber. Igazi bürokrata. A feleségének minden bizonnyal adatlapokat kell kitöltenie, lehetőleg három példányban, ha ágyba akar bújni vele.”

„Hoztam haza két pizzát, tudja? És salátát. És az az igazság, hogy a pizza frissen jó. Ha kihűl és összeesik, ehetetlen.”

Ezennel kijelentem, hogy A Q-ügyosztály esetei belépett a kedvenc sorozataim közé.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

13. hét: Olvasás és nyelvtanulás: Jo Nesbø - Csótányok /Cockroaches/

Nem kihívás miatt olvastam. Kivételesen. Illetve, talán mégis; megígértem ugyanis magamnak, hogy idén több idegen nyelvű könyvet olvasok, és mivel épp az angol van terítéken, adja magát, hogy ezen a nyelven válasszak olvasmányt. Nem volt túl sok időm a könyvtár angol nyelvű kínálatában válogatni; a szerzőről már hallottam, dicsérik is, a műfajt kedvelem, a cím tetszett, a fülszöveg tetszett, a borító is tetszett, tehát egynek jó lesz, gondoltam. Asimov Alapítványa (értékelés itt) után egyébként is valami másra vágytam. Ugyan a befejezéssel átcsúsztam a 14. hétre, mégis 13. heti olvasmányként kezelem. Az olvasás ideje: 2020.03.25. – 2020.03.31.

Kiadó: Vintage
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 374
Fordító: Don Bartlett

A fülszöveg (az egyszerűség kedvéért a magyar kiadásé):
„A masszív alkoholista időszakát élő Harry Hole nyomozót Thaiföldre küldik, hogy végére járjon egy kínos gyilkossági ügynek. Norvégia nagykövetét ölték meg egy motelben, még mielőtt megérkezett volna a prostituált, akit a szobájába rendelt. Ráadásul fiatal meztelen fiúk képét is megtalálják a holmija között. A megölt férfi nem egyszerű diplomata, jó barátja Norvégia miniszterelnökének is. Nem meglepő tehát, hogy Harrytől és kollégáitól gyors és diszkrét munkát várnak. Szerencsejáték adósságok, korrupció, helyi gengszterek és kigyúrt csatlósaik, szexuális perverziók, ráadásul a trópusi hőség és a kultúrsokk, no meg az örökös harc az alkohol ellen adják azt a méregerős koktélt, amelyet Harrynek fenékig kell ürítenie.“

Brit angolt tanulok, valahogy az olyan köznapi gyakorláshoz, mint olvasás és az élőhöz közeli beszéd hallgatása, nehezen találok anyagot; mintha minden amerikai lenne. Így hát nagyon megörültem már az első oldalnál, amikor realizáltam, hogy brit angolt olvasok. Hogy miből? A kamiont lorry-nak hívta, nem truck-nak. Az élet apró örömei. Érezhető volt azért az amerikai hatás, de ez inkább a helyesírást érintette – ou-k helyett sima o-ok (colour – color), sise-ok helyett size-ok (organise – organize), de ezen igyekeztem nem fennakadni, mivel ez egyébként is inkább egyéni preferencia kérdése.

No de nézzük a sztorit! Elég összetett – pont annyira, hogy ne lehessen kitalálni, ki a gyilkos. Szeretem, ha rájövök, még jobban, amikor nem. A szerző úgy fonja össze a szálakat és kavarja össze az egészet, hogy a végére már nem lehet tudni, ki melyik oldalon áll, ki figyel kit, ki nyomoz ki után és milyen szándékkal. A kibontakozás nekem lassú volt, sokszor éreztem azt, hogy egy helyben toporognak, hogy nem halad a történet. Mindezt tetézi az is, hogy a fejezetcímek hónapot és napot jelölnek. Az egész történet három nap alatt zajlik le, és szinte minden napra van esemény – mégis lassú. Majd az utolsó 50 oldalon megtörik a jég, és amikor már azt hisszük, hogy ez ennyi, feladják, hirtelen felgyorsulnak az események, és minden megoldódni látszik. Majd a végső lezárás előtt még egyet nyújt azon a rétestésztán, és csak nem akar már befejeződni. Félreértés ne essék, nem unalmas, csak olyan nyugodt, északi (norvég) tempóban mennek a dolgok. Csak semmi kapkodás.

A főszereplő először ellenszenves volt, aztán, ahogy kibontakozott a csinálok-is-valamit-típusú nyomozókarakter, szimpatikusabbá vált, egészen megszerettem. A többiek nagyjából semlegesek voltak, Liz és Nho inkább szimpatikus, Runa inkább antipatikus volt. Jens Brekkét és Tonja Wiiget nem tudtam hova tenni, egyszer erre billent a mérleg, egyszer arra. Ivar Løken is hasonló volt, de nála a történet közepe táján el tudtam dönteni, hogy kedvelem. Thaiföld nem igazán győzött meg a leírtak alapján; ha tényleg olyan ott a klíma, amilyennek bemutatja, akkor inkább nem megyek oda, elég nekem az itthoni nyárban fuldokolni, és a tömeg is az agyamra menne.

És a legviccesebb tényező: megint sikerült egy sorozat második részébe belenyúlnom. Kezdem azt hinni, hogy különös érzékem van ehhez. Nem volt különösebben zavaró, hogy nem ismerem az előző kötetet, de néha éreztem, hogy abban talán meglenne a válasz némelyik utalásban. Amint hozzájutok, pótlom az első kötetet, hogy erre a kérdésemre választ kapjak. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak a következő kötetek egyikében fogok. Vagy ott sem. Végül is az is kiderült, hogy ennek a kötetnek miért Csótányok a címe.

Nem klasszikus krimi, az biztos. Talán ezért is különböztetik meg a skandináv krimiket. Nagyon nem mindegy, hogy az vagy sem. Más a hangulat, más a tempó, másképp bontakozik ki a cselekmény, ami sokkal kuszább, mint elsőre tűnik. Hasonlót tapasztaltam a 64-es betegnaplónál is (nem norvég, hanem dán, és be kell vallanom, ez sem mindegy, már ha tehetek 1-1 ilyen könyv elolvasása után ilyen megjegyzést – ugyebár 1 minta nem minta/1 mérés nem mérés). Fogok még skandináv krimit olvasni, már csak azért is, hogy el tudjam dönteni, hogy a norvég vagy a dán a jobb. Egy biztos: egyiket sem véletlenül szeretik az olvasók.

Kedvenc idézeteimmel és zárójelben szabad fordításaikkal zárom soraimat:

„Bangkok, the City of Angels. The angels wore masks, cut the air with a knife and tried to remember what color the sky had been in earlier times.” (Bangkok, az Angyalok Városa. Az angyalok maszkot viseltek, késsel vágták a levegőt és próbáltak emlékezni arra, milyen színű is volt az ég korábban.)

„What comes after the ’buts’ is a lot more important than what comes before; it determines how far you can get in the department.” (Ami a ’de’ után jön, az sokkal fontosabb, mint az, ami előtte áll; meghatározza, milyen messzire juthatsz az osztályon.)

„Gambling is about luck, but betting isn’t. Betting is about two things: psychology and information. The smartest person wins.” (A szerencsejáték a szerencséről szól, a fogadás nem. A fogadás két dologról szól: a pszichológiáról és az információról. A legokosabb ember nyer.)

„All humans are basically hedonists, some just take longer to realize it.” (Alapvetően minden ember hedonista, csak néhánynak tovább tart rájönni.)

A következő hét olvasmánya számomra is meglepetés lesz; írás közben is erősen nézegettem a polcomat, hogy mivel folytassam, de nem tudom. Annyi biztos, hogy ez a hét sem fog újabb könyv nélkül eltelni.

4/5