Az informatika miatt butul a nyelvünk?

A bejegyzést egy, a moly.hu egyik zónájában olvasott kérdés ihlette. A kérdezőt nem nevezem meg; a kérdés röviden arra irányult, hogy lehetséges-e, hogy az informatikai nyelv használata miatt gyérül a ma emberének szókincse, gyengül a helyesírása. Ahogy a válaszomat írtam az említett oldalon, felötlött bennem, hogy ez a téma megérdemelné, hogy ne csak egy hozzászólás erejéig foglalkozzak vele.

A nyelv folyton változik, ez tagadhatatlan. Ennek oka, hogy egy élő, dinamikus rendszerről beszélünk, amely az adott kornak megfelelően formálódik mindaddig, amíg használják. A latin és az ógörög például már nem változik, hisz senki nem beszéli - itt most az irodalmi latinra gondolok, az orvosi latin természetesen használatban van, de annak a szókincse messze nem olyan tág, mint az irodalmi latiné (volt). Az ógörög helyett pedig megjelent a napjainkban is használatos újgörög. 

A magyar nyelv is rengeteg változáson ment keresztül a Halotti beszéd óta, habár ennek szövege még ma is meglehetősen jól érthető. És bár a magyar nem minden történelmi korban volt az ország hivatalos nyelve, annyian mégis beszélték, hogy fennmaradhatott és fejlődhetett. Ez a fejlődési folyamat nem áll meg; az utánunk következő generációknak majd azok a szavak lesznek régiesek, amelyeket mi jelenleg használunk, lesznek újonnan alkotott szavak, jövevényszavak, és biztosan lesz majd olyan is, ami kikopik a beszédből - először ritkábban használt szóként lesz jelen, aztán már csak egy-egy könyvben találkozhatunk vele, végül eltűnik, és már csak régi értelmező kéziszótárban lehet megtalálni, hogy mire is használtuk. A nyelv változása tehát alapvetően szükséges és jó dolog. 

Butulásról akkor beszélhetünk, amikor a nyelvet egyre kevésbé igyekeznek helyesen használni, a szinonimák eltűnnek, vagy amikor a szókincs feldúsul az argóból vett kifejezésekkel, trágár szavakkal. Én ide sorolom azt  a jelenséget is, amikor a jelenleg még érvényes nyelvtani szabályok figyelembe vétele nélkül fogadnak el egy új szót, azzal az indoklással, hogy nagy arányban használják. Ezzel egészen pontosan a deviszont-ra gondolok. Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy nyelvtanórán úgy tanultuk, hogy az azonos jelentésű kötőszavakat ne halmozzuk, tehát nincs olyan, hogy de viszont vagy de azonban. Az előbbi formát ennek ellenére sok embertől lehet hallani. Nem értek egyet azzal a döntéssel, hogy azért, mert elterjedt, egybeírva, új kötőszöként el kellene fogadni. Attól, hogy sokan használják, még nem helyen. Nem mellesleg a -ba/-be és a -ban/-ben ragokat még ennyien sem használják helyesen főleg a beszélt nyelvben, arról mégsem született döntés, hogy töröljük el. Vagy például a muszáj-t rengetegen írják ly-nal, mégsem nyilvánították helyesnek. (A pesszimista énem most azt súgja: egyelőre.) Ide sorolom azt is, amikor úgy írják át a szabályokat, hogy az kényelmes legyen. Gondolok itt olyan szabályokra, mint a kötőjel eltörlése a 7 szótagúnál hosszabb összetett szavak esetén. Legközelebb mi lesz? Eltörlik az ly-t, mert a j-vel megegyező a hangalakja? 

Persze ezek a változások néhány évtized elteltével senkinek nem tűnnek fel; a gyerekek már így fogják megtanulni, a generáció, aki még az előző szabályrendszert és írásmódot ismerte, kihal, így már csak nyelvi emlékként marad fenn, hogy valaha bizonyos szavakat másképp írtunk.

Az informatikai rendszerek, és az informatikai nyelv is nagyban hozzájárul a jelenleg használt nyelv változásához. Jó vagy rossz irányba? Én azt gondolom, hogy mindkét válasz igaz lehet.

Jó iránynak nevezném azt, hogy a megjelenésével az új technológiai vívmányokat pontosan a nevükön tudjuk nevezni, az így kapott jövevényszavak bővítik a szókincset, és nemzetközileg is használhatók. Ez utóbbi egyben hátrány is lehet, mert ha ezeknek az új szavaknak nincs magyar megfelelője, esetleg nehezebben illeszthető be a nyelvbe. Személy szerint én jobban szeretem, ha van magyar megfelelője - nem kedvelem az idegen szavakat, bármilyen eredetűek legyenek is, annak ellenére, hogy magam a magyaron kívül három idegen nyelven beszélek. Valóban nem mindig találó a magyar megfelelő, de ha ismerem és nem hangzik nagyon sután, igyekszem inkább azt használni. Olyat például én sem mondok, hogy a facebook-on "tetszikeltem" egy bejegyzést. 

Rossz iránynak nevezném azt, amit az SMS megjelenése idézett elő. Tudniillik, az első SMS-ek nem lehettek végtelen hosszúságúak. Én 160 karakterre emlékszem, de elképzelhető, hogy más készülékeken ez a szám más volt - ezt nem tudom, de a lényeg, hogy korlátozott számú karakter állt rendelkezésünkre az üzenet megírásához. Emiatt alakultak ki a "vok", "naon", "jó8", és hasonló rövidített szavak, betűkombinációk. Ez még önmagában nem feltétlenül jelent butulást, hiszen rövidítések eddig is voltak, és azok sem feltétlenül logikusak. A probléma inkább abban áll, hogy ezek nem, vagy nem teljesen törlődtek el azáltal, hogy az SMS-ek karakterszámának korlátozása megszűnt, illetve létrejöttek a chat alkalmazások, ahol már egyáltalán nem volt szükség ezek használatára. Véleményem szerint ez a jelenség egyfajta lustaságot hozott elő az emberekben. "Mi a fenének írjam le rendesen, ha a másik így is megérti?" Az igényes nyelvhasználat itt indulhatott el a lejtőn.

Az internetes felületeken látottak alapján pedig ez egyre csak romlik. Manapság mintha nem lenne divat helyesen beszélni, helyesen írni. Úgy vélem, ez nem az informatikai rendszerek hibája, hiszen a telefonokon található helyesírásellenőrzők még segíteni is tudnának azoknak, akiknek bármilyen oknál fogva gyengébb a helyesírásuk. Természetesen ezek sem tökéletesek, hiszen nem mindegyik program ismeri fel például az összetett szavakat, vagy az igekötős igéket, ezért rendszeresen külön íratja őket. Azzal kapcsolatban nincs információm, hogy irányultak/irányulnak-e fejlesztések ennek kiküszöbölésére - annyit tudok, hogy az én telefonom programja ilyen hibát már nem követ el.

Nem segít a dolgon az sem, hogy más felületeken nincs helyesírásellenőrzés, például a facebook webes felületén, vagy akár a blogger.com-on sem, ahova a bejegyzésemet gépelem (ezért sem szoktam észrevenni az esetleges elütéseket). Így aztán a rosszabb helyesírású embernek nem hívja fel a figyelmét semmi arra, hogy helytelenül írt valamit. Ha pedig valaki szóvá teszi, azt rögtön nyelvtannácinak bélyegzik.  Sokat javulna a helyzet, ha legalább látható lenne a rossz. A vizuális memória véleményem szerint itt ugyanúgy működhetne, mint az olvasásnál.

Pár szót a szókincsről: A szókincs gyérüléséért egyértelműen nem az informatikai rendszerek és az informatikai nyelv jelenlétét hibáztatnám, a fentebb már említett helyes és igényes nyelvhasználatra való igény hiányát sokkal inkább. Az igényes nyelvhasználat ugyanis nem merül ki a helyesírásban. Beletartozik az, hogy képesek vagyunk egyszerű bővített mondatokban kifejezni a gondolatainkat, mindezt lehetőleg szóismétlés nélkül. Ide tartozik az is, hogy ha egy definíciót adunk meg, akkor a megmagyarázandó szót ne önmagával magyarázzuk. Egyáltalán: legyenek kifejezéseink arra, hogy megmagyarázzuk -  ne legyen például olyan, hogy a három éves gyerek megkérdezi, hogy mit jelent az a szó, hogy csábító, és erre az a válasz, hogy "Hát az, hogy valami csábító." 

A szókincs gyérülése abban is megnyilvánul, hogy egy érvelést nem tudunk igazán hatásosra megírni, mert nincsenek a birtokunkban a megfelelő szavak, kifejezések. Még egyszerűbb példa pedig a hézagpótlók és az "izé" használata arra, amit nem tudunk megnevezni. Nem mondom, hogy velem nem fordul elő, hogy valaminek hirtelen nem jut eszembe a neve; akkor van probléma, ha ez általánossá válik.

Hogy mi lehet a fentiek oka? Elcsépeltnek hangozhat már, de nagyon sokat számít az, hogy az emberek nem olvasnak. Hogy idő vagy érdeklődés hiányában, az teljesen mindegy, az eredmény mindkét esetben ugyanaz lesz. Ok lehet az is, hogy a sajtó is igénytelenedik: gyenge minőségű újságcikkek születnek, a rádióműsorokban pedig lassan alap szónak számít a "sz*r", amiért körülbelül tíz évvel ezelőtt még minimum egy szép kis fejmosás, ha nem eltiltás vagy kirúgás járt. Lehetségesnek tartom, hogy nem is olyan sokára még ennél cifrábbakat is fogunk látni/hallani. És hogy a tévé se maradjon ki: a manapság népszerű műsorok messze nem igényesek a nyelvhasználatot tekintve; a fiatalok kifejezőkészségét nem fogja javítani egy olyan műsor, amelyben a "Hát nem t'om." és társai a legértelmesebbek, és amelyek nézése közben könyvek százai lesznek öngyilkosok. Hasznosabb lenne, ha megmentenénk ezeket a könyveket.

Összegzésképpen annyi mondanék, hogy nem az informatika miatt butul el a nyelvünk. Ha mindenképp összefüggésbe akarjuk hozni vele, akkor azt mondhatjuk, hogy annak nem megfelelő használata lehet az ok. De ezért is mi magunk vagyunk a felelősek.

Frissítés: Időközben eszembe jutott, hogy nem említettem meg egy rendkívül idegesítő jelenséget, amelyet az elmúlt néhány évben tapasztaltam; ez pedig az igekötők hibás használata. Egészen pontosan a "be" igekötő használata mindenhez, még akkor is, ha az adott esetben nem az kell. Vannak újonnan kreált szavak, ahol még a jelentésmódosító tulajdonság belemagyarázható, ilyen például a "bealszik". Ezt talán már el is fogadjuk helyesnek, de én nem szeretem használni; maradok a régi, jól bevált "elalszik"-nál. Számomra elfogadhatatlan egyéb alakok például a "befényképez"és a  "bemikróz". Az előbbit az egyetemen hallottam sokszor, amikor arról volt szó, hogy a jegyzetünket fényképezzük LE, és töltsük fel egy közösen használt tárhelyRE (nem tárhelyBE). A másodikat már nem igazán emlékszem, hogy milyen bejegyzésben láttam, de ott nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá. A mikrózni önmagában is megállja a helyét, nem szükséges hozzá igekötő, de ha valaki nagyon ragaszkodik hozzá, akkor inkább a "meg"-et használja. Nem tudom elképzelni, honnan jöhetett az, hogy mindenhez a "be" kerüljön, de elképesztő igénytelenséget mutat; mintha a nyelvhasználók nem tudnák, hogy ezen kívül létezik másik igekötő is, vagy hogy annak mi a jelentése.

Megkésett évnyitó

Kissé megkésve jelentkezem a 2018-as év összefoglalójával, és az új évre szóló terveimmel. Így jár az, aki két végén égeti a gyertyát; mire hozzájut a fogadalomlista megírásához, már ki is húzhat rajta néhány tételt.

Eseménydús évem volt; 2018-cal megkezdődött az utolsó egyetemi félévem, kórházi gyógyszertári és közforgalmú gyógyszertári gyakorlattal, szakdolgozatírással és -védéssel, illetve az utolsó nagy megmérettetéssel, az államvizsgával. Nem volt könnyű. Inkább volt hihetetlen és ijesztő, hogy eddig  eljutottam. (Erről az időszakról részletesebb bejegyzéseket olvashatsz itt, itt és itt) Annak ellenére, hogy zsúfolt 6 hónap volt, sokkal könnyebben vettem, mint a megelőző négy és fél évet. Nem mondom, hogy nem vágtam földhöz az államvizsga-tesztkönyvet (dehogynem!), vagy hogy nem ültem sírva fölötte a bukás víziójával (dehogynem!), mégis szívesebben gondolok vissza az utolsó szemeszterre, mint az összes többire. A dolgot pedig még magánéleti probléma is tetőzte - nem sokkal a nagy vizsga előtt éltem meg egy szakítást. Váratlan volt és fájdalmas. Egy új szerelem viszont hamar meggyógyított; talán neki is köszönhetem, hogy az utolsó vizsgáimra izgulva bár, de boldogan mentem, nem kisírt szemmel, zombiként. Neki, és minden barátomnak, akit felhívhattam a nehéz időszakban, és mindenkinek, aki bármi módon próbált belém lelket önteni, és segíteni túllépni ezen. Egyszóval: köszönöm!

Az utolsó egyetemi hónapokban már intenzíven kerestem állást; végül két helyen voltam interjún, a második helyre fel is vettek (az első munkahelyi tapasztalatokról itt olvashatsz). A munkámat azóta is imádom, és bár az év végi hajrában kissé elfáradtam, mondhatom, hogy máris rengeteget tanultam. (És még mennyi minden fogok!)

Sajnos az orosz nyelv tanulásával lassabban haladtam, mint szerettem volna; a nyelvvizsga már biztosan átcsúszik jelen évre, de még nem látom, hogy pontosan mikorra. Legkésőbb a tavasz folyamán szeretném letenni, de ez nagyban függ attól is, hogy menyi időm lesz rá a hétköznapokban. Nem csak ez az egy dolog nem jött össze a tervek közül; az éneklést nem tudtam újrakezdeni, amit nagyon sajnálok, mert rettenetesen hiányzik. Ha néhanapján egyedül vagyok itthon, és énekléssel töltöm az időt, érzem, hogy nem olyan már a hangom, mint amikor különórákra jártam. A jelenlegi terv az, hogy a nyelvvizsga után kezdem újra. Szerettem volna a jógát is újra beiktatni az életembe. Ez nem sikerült, helyette viszont elkezdtem úszni és konditerembe járni. 5 nap, felváltva úszás és kondi - 3 ilyen, 2 olyan. Eredményt még nemigen látok, ami számomra kissé elkeserítő, viszont remélem, hogy csak még egy kis idő kell, és nekem is feltűnik majd a változás. Az igazat megvallva a december sport szempontjából laza volt; ahogy sűrűsödtek a feladatok a munkahelyemen, és egyre többet bent kellett lennem, nem volt már időm arra, hogy elmenjek úszni vagy edzeni. A mozgás és az orosz között kellett választanom; az utóbbit választottam, de még ennek is a rovására ment némileg az időhiány. Megváltást jelentett a téli leállás és az ünnepek eljövetele.

Új helyeken is jártam 2018-ban: a párommal voltunk Hajdúszoboszlón (aminek nagyobb a füstje mint a lángja), Stuttgartban (elmentem biciklizni és autókat nézegetni - igen, én), és Eplényben, ahol is életemben először síeltem. Nehézkesen indult, mivel az első napon balga módon kihagytuk a tanulópályán való csúszkálást, így a hegyről lefelé jövet bénáztam két órán keresztül; többet feküdtem a hóban, mint nem, aminek a végeredménye egy kissé meghúzott térd és egy motoros szánnal lejövetel lett. Másnap már okosabbak voltuk: párom másfél órára beküldött a tanulópályára, majd amikor ott már elég magabiztos voltam (értsd: tudtam, merre van az előre, és nem is estem el), újra megpróbálkoztam a heggyel. Ezúttal én győztem. A harmadik napon pedig az egyik alkalommal esés nélkül tudtam lejönni. Úgy érzem, fejlődőképes vagyok, és ahhoz képest, hogy viszonylag későn kezdtem, hamar elsajátítottam a legalapvetőbb dolgokat. Természetesen bőven van még hova fejlődni. Kezdésnek jó volt, új tapasztalatnak jó volt, és a kettesben töltött hétvégére is szükségünk volt már. Egy fantasztikus év még fantasztikusabb befejezése pedig az volt, hogy a párom megkérte a kezem. Az új évbe tehát menyasszonyként léptem be.  Sokáig hittem azt, hogy ez velem sosem fog megtörténni, szinte már teljesen lemondtam róla. Nem gondoltam, hogy lesz valaha valaki olyan őrült, hogy velem akar leélni egy életet. Tévedtem. Mégis van. :)

Ahogy tavaly, úgy most sem tudom, mit várjak ettől az évtől, tervek viszont vannak:

• költözés: a nyáron szeretném megvalósítani; párommal együtt, a munkahelyemhez közelebb szeretnék lakni - vagy ha nem is közelebb, de közlekedés szempontjából jobb helyen
• többet olvasni: amikor a moly.hu-n megnéztem a 2018-ban elolvasott könyvek számát, nem voltam elégedett. Idén szeretném ezt a számot növelni, akár még nem olvasott könyvek elolvasásával, akár már ismert művek felelevenítésével
• építeni a közösségi oldalaimat: több fotó, több blogbejegyzés, nagyobb aktivitás
• beiratkozni a könyvtárba: ezt már 5 éve kellett volna. E hónapban megtörtént.
• orosz nyelvvizsga: most már tényleg
• újra énekelni: lásd fentebb
• meglátogatni legalább egy ismeretlen helyet, akár belföldön, akár külföldön
• megfelelően összehangolni a munkát a magánélettel: elég pihenés, énidő, hobbik, amelyek kikapcsolnak

Kívánom mindenkinek, hogy minél több dolgot tudjon kihúzni a saját listájáról! Én is ezen leszek. :)

Mese egy babonáról

Két hete már, hogy a már említett, napi színekre vonatkozó babonával szakítottam. Jelentem, jól vagyok!

Nagyon régen, még általános iskolás koromban olvastam valahol arról, hogy a színek szerencsét hoznak. Nem emlékszem már a cikkre, de a lényege az volt, hogy minden naphoz megadott egy színt, amit viselni kell ahhoz, hogy a nap szerencsés legyen. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de egy idő után megfogalmazódott, hogy ki kellene próbálni. Hittem is meg nem is, de amennyire tudtam, megpróbáltam követni az előírást: hétfőre fehér, keddre piros, szerdára lila, csütörtökre kék, péntekre zöld, szombatra fekete, vasárnapra arany (ezt sárgával helyettesítettem). Nem emlékszem, hogy működött-e, arra se, hogy miért hagytam fel vele akkor, de biztos, hogy nem tartott ki sokáig ennek az új szabályrendszernek a követése. A gimnáziumi évek alatt is megjelent egy-egy hónapra, de vagy meguntam, vagy egyéb okból ismételten felhagytam vele, ezúttal hosszabb időre, már-már el is feledkeztem róla.

Az egyetemi évek alatt aztán megint eszembe jutott, ahogy az önmagam kiteljesedése felé vezető utat kezdtem járni. Jobban kezdett érdekelni a wicca vallás, ahol szintén szerepelnek színek a különböző rituálékhoz, és valamiképpen összemostam a kettőt, illetve a hármat, a goth stílust figyelembe véve. Az alap mindig a fekete volt, ehhez társítottam az adott naphoz rendelt színt. Ekkor már tényleg elhittem, hogy ezen múlik, hogy aznap jó napom van-e, sikerül-e a vizsga, stb. Az élet közben persze időnként jelezte, hogy nem így van; hiába viseltem a kék fűzőmet a fehér blúz fölött egy csütörtöki vizsgán, ha egy olyan tételt sikerült kihúznom, amihez nem sok közöm volt. Kék ide vagy oda, megbuktam. Mégis úgy éreztem, hogy a részemmé vált az, hogy az adott naphoz rendelt színt viseljem. Az igazság az, hogy csak megszoktam.

Kérdezték páran, akiknek elmeséltem, hogy így öltözöm, hogy nem kötöttség-e ez. Tulajdonképpen sokáig fel sem merült bennem, hogy az. Inkább egyfajta segítségnek éltem meg az örök "mit vegyek fel?" kérdésnél. Sokkal egyszerűbb volt reggel a döntés úgy, hogy ma kedd van, piros nap, így nem kellett az egész szekrényben keresgélni az aznapi összeállítás darabjait. Az, hogy a kedd piros nap, leszűkítette a lehetőségek számát, így megkönnyítette a választást. Itt jöhet a másik kérdés, amit nemrég egy kolléganőm tett fel nekem: "És mi van akkor, ha aznap nincs kedved az adott színhez?"  Valami olyasmit válaszoltam, hogy ez nem szokott előfordulni; később jöttem rá, hogy ez csak félig igaz.

Ez a kérdés indított el végül egy folyamatot bennem, aminek hatására átértékeltem ezt a dolgot. Két éven át töretlenül tartottam magam valamihez, amit gyerekfejjel olvastam, nem is igazán működik, és mellesleg a wicca sehol sem írja, hogy ezt kell, így kell. Ennek kapcsán gondolkoztam el azon, hogy vajon miért így párosították a színeket és a napokat. Körülbelül a fele érthető, a fele nem. Vasárnap, arany/sárga: Sunday = a Nap napja. A Nap arany, sárga, narancs; ez rendben van. Hétfő, fehér (ezt gyakran ezüsttel helyettesítettem): Monday => "Moonday" = a Hold napja. A Holdhoz köthető az ezüst, ez is rendben van. Amikor erre rájöttem, felvetődött, hogy lehet, hogy a többi napnál is a bolygóhoz köthető szín van, és így értelmet is nyerne. Utánanéztem, hogy az az ezotéria melyik naphoz melyik bolygót rendeli. A keddhez a Marsot. A Mars a vörös bolygó, tehát stimmel a piros. A szerdához a Merkúrt. A bolygó színe itt nem segít, így megint segítségül hívtam az angol nyelvet: Mercury. A szó a higanyt is jelenti. A higany folyékony fém, ami egy elég furcsa párosítás. Ahogy a kék és a piros is, amelyből kijön a lila. Csütörtökhöz tartozik a Jupiter. Itt a római főistenre asszociálva érthető a kék, amit alapvetően egy férfias színnek gondolunk. A péntekhez a Vénusz tartozik. Itt se a római mitológia nem működik, de még a görög se. Lehet viszont azt mondani, hogy a péntek =Friday/Freitag => "szabad nap". A hét utolsó munkanapján zöld jelzést kapsz az esti programhoz. A szombathoz a Szaturnuszt rendelik, az angol neve is mutatja: Saturday. Ez így még nem tisztázza, hogy miért feketét kell viselni. A szombat héber nyelvű elnevezése viszont segít: Sabbath. Innen már csak egy lépés, hogy ebből Black Sabbath legyen. Voilá!

A legtöbb magyarázatot én kreáltam magamnak. E tény is látszik rajtuk, valamint az is, hogy közel sem egységesek ezek a magyarázatok, mind a hétre nem lehet ugyanazt ráhúzni, amiből az következik, hogy a párosításnak ilyen alapja biztosan nincs, és másmilyet sem találtam, így nagy valószínűséggel semmilyen alapja sincs. Ez volt az egyik ok, amiért úgy döntöttem, hogy felhagyok vele. A másik pedig az volt, hogy végignéztem az összes képet, amit két év alatt magamról és a szettjeimről készítettem, és megállapítottam, hogy sokkal jobbak voltak azok az összeállítások, amelyeknél nem törődtem azzal, hogy milyen nap van, csak felvettem, amihez kedvem volt. A sminknél szintúgy - szebbek és jobbak voltak a régiek. (A képek egyébként kezdetben az előző barátom kedvéért készültek; ritkán találkoztunk, de mindig tudni akarta, hogy hogy nézek ki aznap, ezért lefotóztam és elküldtem neki. Aztán amikor már túl sok helyet foglaltak a képek a telefonon, felmásoltam őket a laptopomra. Azóta is megvannak, és ez lehet, hogy furcsán hangzik, de időnként visszanézve őket, hatalmas segítséget nyújtottak ahhoz, hogy meglássam, ha valami különösen előnyös, vagy különösen előnytelen.) Ezen a ponton döntöttem el, hogy nem várom meg sem a naptári újévet, sem Halloweent (a wicca/pagan) újévet, hogy "levetkőzzem" ezt a szokást. Azt hiszem, ez most már végleges.

A színeket azóta sem hagytam el, mert szinte mindegyiket nagyon megszerettem. Mostanában inkább a harmóniára törekszem, ezért most éppen aszerint válogatok, hogy a heti körömszínemmel passzol-e. Így a múlt héten végig zöldben jártam, ezen a héten kékben. Hogy a jövő héten mi lesz, még nem döntöttem el. Egyszer lehet, hogy ezt a kényszert is elhagyom, és belátom, hogy nem kell mindennek tökéletesnek lennie. Egyelőre a megfelelési kényszer erősebb. Az viszont biztos, hogy ez a döntés is egy jele annak, hogy az életemben egy új korszak kezdődött el. Lehet, hogy tényleg a 25 év a kamaszkor vége?

Végezetül jöjjön néhány kép: szombaton és vasárnap fekete és sárga helyett mindkét nap piros, és néhány jobban sikerült szemsmink az elmúlt két hétből.

Ezt itt úgy hívják: Legyen benne az összes szín a NYX Fire palettáról!

Ez itt az éjszaka és a sarki fény.

Ez pedig a mindegy, csak valahova hadd tegyem bele a Venom-ot!

A goth és az új munkahely

Kicsit több, mint egy hónap telt el azóta, hogy a diploma megszerzése után munkába álltam. Nem volt egyszerű; májusban adtam be az önéletrajzot, és végül egy sokkörös állásinterjú-sorozat után, augusztus 22-én kezdtem. A bejegyzést mégis mostanra időzítettem, mert a szeptember volt az első teljes hónapom. Az új hely mindig sok izgalmat tartogat. Új emberek, új közösség, addig teljesen ismeretlen feladatok, stb. Egyedüli újoncként talán még nehezebb beilleszkedni egy olyan csapatba, amelynek a tagjai között sokszor többéves ismeretség van. Az én esetemben pedig ott van még egy dolog, ami nehézséget okozhat: a szubkultúrába való tartozásom, az öltözködési stílusom.

Korábban szóltam már arról, hogy igyekszem a munkahelyen is megtartani a goth kinézetet, amennyire ezt a mindenkori közeg megengedi. Meséltem arról, hogy teljesen idegen helyen először visszafogom magam, nem a legextrémebb ruháimat veszem fel, nem mutatom a tetoválásaimat (a nagyokat legalábbis), a smink is egyszerűbb - kevésbé erős, a tusvonalat fent rövidebbre, lent pedig a szempillatőhöz közelebb húzom, a rúzsokat tekintve pedig marad a piros és a bogyószínek, nincs kék, zöld, fekete. Később, amikor már megismertek a kollégák, megpróbálkozom egy kis erősítéssel, és várom, hogy mit reagálnak rá, és ezt addig húzom, amíg nem mondják, hogy ez már sok. Erre lehetne azt mondani, hogy nem kell megvárni, amíg szólnak valamiért; egy szinten ez igaz, mert mindig az adott embertől függ, hogy hogyan nyilvánítja ki a nemtetszését, illetve az is, hogy mi magunk hogy fogadjuk az ilyesfajta kritikát. A legegyszerűbb talán az, ha mosolyogva tudomásul vesszük, és legközelebbre keresünk egy kompromisszumos megoldást. Én úgy vélem, hogy ahhoz, hogy valaki a munkahelyén is ki tudjon teljesedni ezen a téren, meg kell találnia a határokat. Ha pedig sikerül eljutni addig, hogy semmit nem kell visszafogni a megjelenésből, annál jobb! A korábbi gyakorlati helyeimen és az előző munkahelyemen, ahol még diákként dolgoztam, végigmentem ezeken a lépéseken, és a vége eddig mindig az lett, hogy "De jó, hogy fel mered vállalni magad!" 

Erre a szinte akartam eljutni az új helyen is. Mivel irodában dolgozom, számítógép mögött ülök egész nap, a kollégáimon kívül nem igazán találkozom emberekkel, így szinte mindegy, hogy miben jelenek meg. A kérdés az volt az első hónapban, hogy a közvetlen főnököm és a kollégáim mennyire konzervatívak, mennyire elfogadóak az extrémebb kinézetű emberekkel szemben. Nem volt kérdés, hogy az első néhány héten hosszú szoknyában megyek, ahogy a nyár folyamán az interjúkon is tettem. A vádlimon levő tetoválás elég nagy, ismeretlen emberek esetén pedig számítani kell arra, hogy előítéleteik vannak; jobb, ha először nem látják, majd a későbbiek folyamán elmondom, hogy van, aki szeretné látni, annak megmutatom, és ha azt látom, hogy inkább tetszik nekik, mint nem, akkor bátrabban nyúlok a rövidebb szoknyához, amíg az időjárás megengedi. A hátamon levő tetoválást szintén takartam, ugyanebből az okból. A karomon levőket a nyári meleg miatt nem tudtam, de azok picik, így kevesebb gond van velük. Az volt a tervem, hogy az orrkarikámat is kiveszem, és kicserélem egy diszkrétebb darabra, viszont az első munkanapot megelőző estén sehol nem találtam, így maradt a karika. Elég vékony, és ha a rajta levő bogyót megfelelően fordítom, még kevésbé feltűnő. Mellőztem a kivágott felsőket is, a sminket pedig úgy készítettem el, ahogy fentebb említettem. A fűzőt természetesen nem hagytam el; ez a ruhadarab annyira az életem részévé vált, hogy már furcsa, ha egymás után két nap nem viselem. 

A "tompított" verziót jól fogadták a kollégák, a tetoválásokkal sem volt senkinek problémája. Jöhetett a rövidebb szoknya, egy-egy kivágottabb felső, sötétebb szemsmink. Egyelőre működik. Akikkel többet beszélek, azt mondják, tetszik nekik a stílusom, illetve hogy hoztam egy kis színt az osztály életébe a különleges megjelenésemmel. Furcsa, hogy pont olyasvalaki hozza a színt, akinek az öltözködésében a fekete dominál... Nagyon örülök ennek a fogadtatásnak, annak, hogy nyitottak, elfogadóak, és ha elsőre kicsit meg is hökkentek néhányan, az elmondások alapján már teljesen hozzászoktak a nem egészen mindennapi kinézetemhez. Mára már az számít furcsának, ha egy nap a reggeli rohanásban nem szöszölök annyit a sminkkel, és világosabbra sikerül; ekkor megkérdezik, hogy hol van. 😆 Azért igyekszem nem sokkolni őket, és a jó ízlés határain belül maradni. Nincs még itt a vége, minden határt még nem találtam meg, de az valószínű, hogy fekete szájjal nem fogok bemenni még egy év múlva sem, és talán azután sem. Megmarad hétvégére, koncertre, baráti összejövetelekre. 

Végezetül következzen néhány kép, amelyen bemutatom, hogy mégis hogy járok én dolgozni. A selfie-k készítésében nem vagyok valami profi, és néhány képnél a minőség sem a legjobb, ezért elnézést kérek.

Korábban már említettem, hogy minden naphoz rendelek egy színt, amit a feketével kombinálok. Egyfajta babona - nagyon régen olvastam valahol, hogy ha valaki ezt tartja, szerencséje lesz az életben. Kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta tartottam, most már több mint egy éve töretlenül. El is jött már az ideje, hogy szakítsak ezzel a szokással - de erről majd a következő bejegyzésben.

A hétfő színe a fehér illetve az ezüst, vagy szürke. Fehér ruhám alig van, az utóbbiakból viszont akad. 

Általában ezt a kettőt variálom hétfőnként, nem sok lehetőség közül tudok választani. Egy fehér blúzom van még, már azt is felvettem munkába, de kép nem készült róla.

Újabban többször csináltam füstös szemeket, mint sima szürkét tusvonallal. Előbbi nálam egyébként is jolly joker, ha nagyon nem tudok mit kitalálni, vagy kevés az idő, ezt választom.

A kedd színe a piros, az egyik kedvenc színem, így nem okoz nehézséget a feketével való kombinálás. 

 

A bal oldali az egyik kedvencem; a felsőt egy teljesen átlagos webshopból való, a fűzőt pedig egy kedves korábbi kolléganőtől kaptam. A felső elég lenge, a legtöbb esetben kövérít, és nem is igazán gothic darab - magában. Fűzővel tökéletes kombinációt alkotnak. A jobb oldali.... Nos, az a határ, ez az, amire már azt mondták, hogy egy picit sok. Vettem az adást, legközelebb hozzáadok egy vastagabb harisnyát, vagy egy leggings-et. A lényeg, hogy ne átlátszó legyen, onnantól gond egy szál se. 

Ezt a szemsminket magam találtam ki. Éppen nem volt időm egy több színből állót elkészíteni, de túl egyszerűt se akartam - ez lett belőle. Ritkaságszámba megy, ha a szememen nem jelenik meg a piros, de időnként előfordul, hogy az csak fekete, sőt egyszer kipróbáltam a natúr színeket is, viszont ahhoz mindenképpen kellett egy erősebb tusvonal, hogy ne tűnjön el a szemem. A piros rúzs pedig alap. 

Szerdán lilát viselek. Nincs túl sok darabom, viszont amióta beszereztem egy lila fűzőt, változatosabbá lehet tenni a szetteket.

A bal oldali egy másik nagy kedvenc, bár a fűzőt még mindig nehéz egész nap viselni. Nagyon masszív darab, egyik sem fogja ennyire a csípőmet, mint ez. (Kell is, szegény egy "cseppet" ferde, nem árt, ha valami a helyén tartja.) A jobb oldali képen a felső nagyon nyitott elöl-hátul; hátul a hajammal, elöl pedig ezzel a chokerrel próbáltam szelídíteni rajta, több-kevesebb sikerrel. Egyelőre nincs jobb ötletem a megoldásra - nem rossz, de biztosan lehetne még jobb is. 

A lila smink... Az egyik, amit a héten a leginkább várni szoktam, hogy elkészíthessem. Elég jó színeket sikerült beszereznem; egyelőre főként csak egymással használom őket, még keverni nem nagyon mertem. 

Csütörtökön van a kék nap. Az elmúlt egy évben nagyon megszerettem ezt a színt, ami látszik is a ruhatáramon, és a sminkkészletemen is.

Bal oldal: a második napom. Sietős selfie, a belépőkártya már a nyakamban, de a szettet azért lefotózom, hátha az akkor már tervezett blogbejegyzésbe ez kerül be. Így lett.

Jobb oldal: a tegnapi szerelésem, és igen, megtaláltam a telefonon a megfelelő beállítást a képek minőségének javításához.

 A fáradt szemek ellen viszont nem találtam beállítást. Talán a megfelelő mennyiségű alvás megoldaná a problémát, vagy nem kora reggel kellene fotózni a hét vége felé.

És végül péntek, a zöld nap. A kék után ez következik a kedvencek sorában. További zöld darabok beszerzése folyamatban van.

Mindkét képen egy-egy új szerzemény látható, meglepő módon a zöld darabok azok. Látszik, hogy a jobb oldali már a hónap vége felé készült, most már fel merem venni a witch feliratú medált is. 

Ez a zöld pedig a már bemutatott piros analógiájára készült egy olyan napon, amikor mindenképpen a Venom fantázianevű színt akartam magamra kenni. És ha már a piros és a zöld egymás komplementerszínei, úgy illik, hogy ez álljon itt példának a pénteki sminkre.

További képek fellelhetők az Instagramon, ha valaki szeretne még nézelődni. :)  

Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) - filmkritika

Nem sűrűn nézek filmeket. Magyar filmeket pedig még annál is ritkábban. Ma esti programnak valami csoda folytán mégis a mozit választottuk, és az összes játszott film közül ezt találtuk a legérdekesebbnek. Alig pár órája jöttem ki, és annyira megütött, hogy muszáj írnom róla.

Nagyon friss, 2018. szeptember 13-án, egy hete került bemutatásra, a rendező Schwechtje Mihály. Róla és a színészekről sem hallottam még.

A film a tinédzserkor egyik legmeghatározóbb jelenségével, az internetes jelenléttel, annak használatával foglalkozik. Szereplőink tizedik osztályosok, valószínűsíthetően gimnazisták. A trailer az alábbi linken megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=KIF9kj0njdg

A következőkben a film cselekményéről lesz szó, így aki szeretné megnézni, de nem szeretné tudni, mi van benne, ezt a részt ugorja át!

SPOILER!

Az első képkockákon egy tipikus középiskolát látunk; szünet van, a fiúk fociznak, a nagymenők piszkálják a béna srácot, főszereplőnk, Eszter mangát olvas a padon. Mellé telepszik a barátnője, aki meglátja az ablakban az angoltanárukat, majd javasolja, hogy menjenek fel hozzá és kérdezzenek tőle valamit. Megtudjuk, hogy mindkét lánynak tetszik az említett tanár, kettőjük közül a nagyobb hangú folyton valamilyen ürügyet keres arra, hogy a közelében lehessen. Hamarosan kiderül, hogy a tanár elhagyja az iskolát, mert Londonban kapott egy jobb állást. Főszereplőnk nagyon elkeseredik, este azonban kap egy emailt a tanárától, aki azt írja, hogy szeretné vele továbbra is tartani a kapcsolatot, mert nagyon fontos volt számára a lány.

Eszter titokban kapcsolatban marad egykori tanárával, az a kapcsolat azonban egy idő után kezd messzemenően túlmutatni azon, ami egy tanár-diák kapcsolatba belefér. Nem igazán nevezhető párkapcsolatnak, ami kialakul közöttük, mivel a tanárnak családja is van, szeretőnek sem mondanám, mert a virtuális érintkezésen kívül nem történt köztük semmi. Esténként hívják egymást, Eszter kamerát kapcsol, a férfi nem. A beszélgetések nem sokkal később szexuális töltetűekké válnak; a tanár megkéri Esztert, hogy vetkőzzön le a kamera előtt, elképzelve azt, hogy most ott van vele, közben részletezi, hogy mit és hogyan tenne vele. A lány mindent megtesz, amire kérik, félmeztelenül még mosolyog a kamerába, csak az utolsó pillanatban jut eszébe, hogy le kellene állni, ezért amikor tanára azt kéri, hogy meztelenül is álljon vissza a kamera elé, közli, hogy nem szeretne tovább menni, és megszakítja a hívást.

Ezen a ponton kezdi érezni, hogy túl messzire mentek, és érezhető, hogy kezdi idegesíteni tanára rajongása. A férfi egyfolytában keresi, videohívást akar kezdeményezni, nem törődve azzal, hogy a lány szeretné-e, vagy ráér-e egyáltalán.

Mindeközben a gimisek szokásos életét látjuk megjelenni. Eszter a barátnőivel egy fellépésre készül, a nagymenő fiúval szakít a barátnője, csúnyán megalázva őt, az osztály nyomi srácát piszkálják, és így tovább.

A szerelmi szálak nagyjából a film negyedénél kezdenek bonyolódni. A nagymenő srác (Beni) a szünetben mindenki szeme láttára lerántja Eszterről a szoknyát, majd az eset után édesapjával együtt látogatja meg a lányt, hogy bocsánatot kérjen tőle. Innentől jobb viszonyba kerülnek, Beni elmondja, hogy a csalódás után ő érzelemmentesen fog hozzáállni a lányokhoz. Először úgy tűnik, hogy az osztály egyik menő csajától szeretne valamit, de közben mégis közelít Eszterhez is.

Belekerül a képbe azonban az osztály béna gyereke (Peti); neki szintén tetszik Eszter. Nem mer közelíteni, de akármit megtenne, hogy vele lehessen. Még azt is, hogy az említett angoltanár nevével létrehozzon egy emailcímet, és felvegye a lánnyal a kapcsolatot, hogy aztán az ő nevében beszélgessen vele, és rávegye, hogy levetkőzzön a kamera előtt. Eszter az egészből mit sem sejt.

Láthatjuk, ahogy Peti felépíti ezt a kamuprofilt; a mikrofonba szándékosan csak suttog, így Eszter nem hallhatja az igazi hangját. Ezután az osztályban is elkezdi (kavarni a szart) megbolygatni a szálakat.

Először megpróbálja Benit és a menő csajt összehozni úgy, hogy az utóbbinak azt mondja, hogy Beni úgy nyilatkozott, hogy már együtt vannak, majd Benit kérdezi meg, hogy nem akar-e az említett lánytól valamit. Beni és Eszter kapcsolata időközben komolyra fordul; összejönnek, Eszter pedig szakít "tanárával". Eszter kapcsolata megromlik barátnőivel, menő csaj pedig féltékeny Eszterre, amiért az "lenyúlta" a srácot. Peti ezt kihasználva névtelenül elküldi neki Eszter meztelen képeit; kiderül, hogy rögzítette a webkamera felvételeit - azt legalábbis biztosan, amelyen a lány félmeztelen volt. A képek ezután a menő csajon keresztül eljutnak Benihez, aki ezek miatt szakít Eszterrel. A képek azap délutánra a Facebookon is megjelennek, a lány pedig mocskolódó kommentek tömkelegét kapja a poszt alá. Kiutat nem találva a helyzetből a fürdőszobában egy ollóval felvágja az ereit.

Peti szintén a Facebookról tudja meg, hogy mi lett az egésznek a következménye - Esztert időben megtalálták és kórházba szállították. Azonnal berohan hozzá, nem ébren, de élve, biztonságban találja. Közben egy villanásra látjuk a kommenteket a poszt alatt, melyben Eszter öngyilkossági kísérletét megírják; köztük van a menő csajé is: "Remélem, legközelebb sikerül meghalnod. :) "

SPOILER VÉGE!

Az események párhuzamosan zajlanak, fentebb sem biztos, hogy teljesen időrendben sikerült leírnom őket. Gyakorlatilag nincs sok történés, viszont ugyanazt egymás után többször, több szereplő szemszögéből is láthatjuk. Így derül ki, hogy mely események mögött mi vagy ki van. Ezért nem érdemes elkalandozni, mert fontos részletekről maradhatunk le.

Nagyon tetszett, hogy hűen ábrázolja a mai diákok életét. Mindenkinél telefon, elmélyednek a közösségi médiában, klikkek itt, klikkek ott... Nem idegen a nyelvezet sem; gyakorlatilag ugyanolyan mondatokat hallottam a filmben, mint amilyeneket az öcsémtől vagy a barátaitól hallok, mikor egymással beszélgetnek.

A film témája is remek választás. Sokfelől lehet hallani az internet vagy a közösségi oldalak veszélyeiről, amelyek a tizenéves korosztályt érintik. Személy szerint én a szereplők életkorán még egy kicsit lejjebb is vittem volna, hiszen 13-14 éves lányokat bőven zaklatnak már közösségi oldalakon. Amikor én voltam annyi idős, és kezdtük felfedezni a Chat.hu-t, a myVIP-et (akkor még az volt), az MSN-t, én is beleütköztem nem egy olyan emberbe, aki hasonló dolgokat kért tőlem, mint Esztertől a filmben. Természetesen én vele ellentétben minden ilyenre nemet mondtam. Nekem valamiért magától értetődő volt anno, hogy chat-en, vadidegen embereknek nem mutogatok magamból semmit, plusz annyi idősen még nem is érdeklődtem igazán a másik nem iránt, a chat-et barátkozásra használtam, és aki nem ilyen céllal írt nekem, az hamar le is kopott. A filmbeli eset annyiban más, hogy ott a szerelmi faktor is játszik; Eszter nem egy vadidegen emberrel beszél, szereti is azt az embert, akivel beszél, így nem is gondolja, hogy átverhetik. Gyanús lesz neki ugyan, hogy ő a partnerét soha nem láthatja, de mégis bízik benne annyira, hogy olyat tegyen, aminek később súlyos következményei lesznek.

Amitől pedig szerintem még ütősebb lehetett volna, és ezt nem csak azért mondom, hogy hazabeszéljek: ha főszereplőként egy goth-ot választottak volna. Úgy még jobban kiütközhetett volna, hogy ő más, különleges, akár kirekesztett.

A tanulságok:

A legfontosabb, hogy legyünk óvatosak! Az internetes ismerkedés legnagyobb veszélye az, hogy nem tudhatja az ember, hogy ki az, aki a másik monitor mögött ül. Ilyen esetben az sem biztos, hogy valóban úgy hívják-e, amilyen néven a Facebookon fent van, nemhogy az érzelmek, amiket leír (mert nem mondja, hanem leírja). Írni tényleg bármit lehet. Ahogy pókerarccal elküldünk egy sírva nevető smiley-t, ő ugyanúgy pókerarccal írhatja le, hogy "te vagy életem szerelme". A gond ott van, hogy ha valaki nagyon megnyerő, hamar elkezdünk bízni benne, majd belelátni az írott szövegbe olyanokat, amik valójában nincsenek benne. Elhisszük, hogy a másik tényleg szerelmes belénk, annak ellenére, hogy soha még élőben nem láttuk, de mi érezzük, hogy igazat mond. (Sajnos tudom, jártam így,  végül nem lett a dologból semmi.) Ha a csaló másik fél elérte, hogy bízzunk benne, elkezi követelni az intim képeket. A rózsaszín ködben levő alany pedig fogja, és elküldi, nem törődve azzal, hogy nem ismeri a másik felet, és bele se gondol, hogy az csak arra játszott egész végig, hogy ilyet kapjon. Jobb esetben csak a maga kedvéért, rosszabb esetben visszaél vele. A film pontosan erre mutat be egy példát; akár megtörtént eset is lehet(ne). Erre az lenne a megoldás, hogy soha senkinek se küldjünk magunkról fehérneműs vagy meztelen képet, még az aktuális párunknak se, mert ki tudja, hogy egy véletlen szakítás esetén bosszúból nem él-e vissza vele. Távkapcsolatban élő emberek ez utóbbit viszont mégis gyakran megteszik; én úgy vélem, nem hibáztathatók érte - ha valaki boldog a kapcsolatában, pont nem arra fog gondolni, hogy egyszer szakítanak, és a másiknak az lesz az első dolga, hogy az ő ilyen jellegű fotóit megossza. A legjobb, ha ilyen felvételek nem is készülnek, ha tudunk annyira józanok maradni, hogy azt mondjuk a másik félnek, hogy majd ha találkozunk, akkor.... A sokadik ilyen után a kamuprofilos fél meg fogja unni, és lekopik.

A másik: ne becsüljünk le senkit! A filmben a legártatlanabb kinézetű ember csinálta a legnagyobb bajt. Nem azt mondom, hogy a visszahúzódó emberek mind ilyenek, mert ez nem igaz. Viszont ha már valaki hasonlóképpen viselkedik, mint Peti a filmben, nem árt vigyázni. Valamilyen szinten viszont ő maga is áldozat. Nincs esélye, ezért nem tisztességes eszközökhöz folyamodik, aminek aztán olyan a végkifejlete, amivel ő sem számolt. Ezt is érdemes egy kicsit a magunk szemszögéből megnézni. Az irigység, a féltékenység képes lehet uralni minket, és a hatására olyan dolgokat teszünk meg, amit tiszta fejjel nem biztos, hogy tennénk. Nem valószínű, hogy Peti Eszter halálát kívánta volna, sokkal inkább azt akarta, hogy ha neki rossz, akkor másnak is legyen az, ha neki nem jön össze, akkor más se legyen boldog, ha za övé nem lehet a lány, akkor ne legyen másé se. Arra viszont nem gondolt, hogy ezzel a lépésével olyan lelki sérülést okozhat neki, amivel nem bír megbirkózni.

A harmadik pedig ehhez kapcsolódóan az, hogy ne maradjunk egyedül, legyen valaki, akihez krízishelyzetben fordulhatunk! Nem tudom, hogy én egy ilyen helyzetben mit tennék; természetesen nem az a megoldás, amit a filmben láttunk. Segítség lehet egy iskolaváltás, és/vagy pszichológussal való beszélgetés. Ha van kihez fordulni, akkor tegyük meg, nem kell a filmben szereplő szintre eljutni. Ami pedig a másik oldalt illeti: figyeljünk egymásra, és ha valaki furcsán kezd viselkedni, ne hagyjuk magára, ne forduljunk el tőle, hanem próbáljunk meg segíteni neki, hogy megelőzzük a bajt.

Ajánlom ezt a filmet mindazoknak, akik szeretnének olyasvalamit nézni, aminek mondanivalója van, továbbá minden szülőnek, akinek tizenéves gyereke (főleg lánya) van, minden tizenévesnek (főleg lánynak), akik a közösségi oldalakkal ismerkednek, mindenkinek, akik akár csak heccből szeretnek másokat piszkálni, és azoknak is, akiket piszkálnak. Egyébként pedig nézze meg mindenki, mert egy zseniális alkotásról van szó! :)

10/10