Megkésett évnyitó

Kissé megkésve jelentkezem a 2018-as év összefoglalójával, és az új évre szóló terveimmel. Így jár az, aki két végén égeti a gyertyát; mire hozzájut a fogadalomlista megírásához, már ki is húzhat rajta néhány tételt.

Eseménydús évem volt; 2018-cal megkezdődött az utolsó egyetemi félévem, kórházi gyógyszertári és közforgalmú gyógyszertári gyakorlattal, szakdolgozatírással és -védéssel, illetve az utolsó nagy megmérettetéssel, az államvizsgával. Nem volt könnyű. Inkább volt hihetetlen és ijesztő, hogy eddig  eljutottam. (Erről az időszakról részletesebb bejegyzéseket olvashatsz itt, itt és itt) Annak ellenére, hogy zsúfolt 6 hónap volt, sokkal könnyebben vettem, mint a megelőző négy és fél évet. Nem mondom, hogy nem vágtam földhöz az államvizsga-tesztkönyvet (dehogynem!), vagy hogy nem ültem sírva fölötte a bukás víziójával (dehogynem!), mégis szívesebben gondolok vissza az utolsó szemeszterre, mint az összes többire. A dolgot pedig még magánéleti probléma is tetőzte - nem sokkal a nagy vizsga előtt éltem meg egy szakítást. Váratlan volt és fájdalmas. Egy új szerelem viszont hamar meggyógyított; talán neki is köszönhetem, hogy az utolsó vizsgáimra izgulva bár, de boldogan mentem, nem kisírt szemmel, zombiként. Neki, és minden barátomnak, akit felhívhattam a nehéz időszakban, és mindenkinek, aki bármi módon próbált belém lelket önteni, és segíteni túllépni ezen. Egyszóval: köszönöm!

Az utolsó egyetemi hónapokban már intenzíven kerestem állást; végül két helyen voltam interjún, a második helyre fel is vettek (az első munkahelyi tapasztalatokról itt olvashatsz). A munkámat azóta is imádom, és bár az év végi hajrában kissé elfáradtam, mondhatom, hogy máris rengeteget tanultam. (És még mennyi minden fogok!)

Sajnos az orosz nyelv tanulásával lassabban haladtam, mint szerettem volna; a nyelvvizsga már biztosan átcsúszik jelen évre, de még nem látom, hogy pontosan mikorra. Legkésőbb a tavasz folyamán szeretném letenni, de ez nagyban függ attól is, hogy menyi időm lesz rá a hétköznapokban. Nem csak ez az egy dolog nem jött össze a tervek közül; az éneklést nem tudtam újrakezdeni, amit nagyon sajnálok, mert rettenetesen hiányzik. Ha néhanapján egyedül vagyok itthon, és énekléssel töltöm az időt, érzem, hogy nem olyan már a hangom, mint amikor különórákra jártam. A jelenlegi terv az, hogy a nyelvvizsga után kezdem újra. Szerettem volna a jógát is újra beiktatni az életembe. Ez nem sikerült, helyette viszont elkezdtem úszni és konditerembe járni. 5 nap, felváltva úszás és kondi - 3 ilyen, 2 olyan. Eredményt még nemigen látok, ami számomra kissé elkeserítő, viszont remélem, hogy csak még egy kis idő kell, és nekem is feltűnik majd a változás. Az igazat megvallva a december sport szempontjából laza volt; ahogy sűrűsödtek a feladatok a munkahelyemen, és egyre többet bent kellett lennem, nem volt már időm arra, hogy elmenjek úszni vagy edzeni. A mozgás és az orosz között kellett választanom; az utóbbit választottam, de még ennek is a rovására ment némileg az időhiány. Megváltást jelentett a téli leállás és az ünnepek eljövetele.

Új helyeken is jártam 2018-ban: a párommal voltunk Hajdúszoboszlón (aminek nagyobb a füstje mint a lángja), Stuttgartban (elmentem biciklizni és autókat nézegetni - igen, én), és Eplényben, ahol is életemben először síeltem. Nehézkesen indult, mivel az első napon balga módon kihagytuk a tanulópályán való csúszkálást, így a hegyről lefelé jövet bénáztam két órán keresztül; többet feküdtem a hóban, mint nem, aminek a végeredménye egy kissé meghúzott térd és egy motoros szánnal lejövetel lett. Másnap már okosabbak voltuk: párom másfél órára beküldött a tanulópályára, majd amikor ott már elég magabiztos voltam (értsd: tudtam, merre van az előre, és nem is estem el), újra megpróbálkoztam a heggyel. Ezúttal én győztem. A harmadik napon pedig az egyik alkalommal esés nélkül tudtam lejönni. Úgy érzem, fejlődőképes vagyok, és ahhoz képest, hogy viszonylag későn kezdtem, hamar elsajátítottam a legalapvetőbb dolgokat. Természetesen bőven van még hova fejlődni. Kezdésnek jó volt, új tapasztalatnak jó volt, és a kettesben töltött hétvégére is szükségünk volt már. Egy fantasztikus év még fantasztikusabb befejezése pedig az volt, hogy a párom megkérte a kezem. Az új évbe tehát menyasszonyként léptem be.  Sokáig hittem azt, hogy ez velem sosem fog megtörténni, szinte már teljesen lemondtam róla. Nem gondoltam, hogy lesz valaha valaki olyan őrült, hogy velem akar leélni egy életet. Tévedtem. Mégis van. :)

Ahogy tavaly, úgy most sem tudom, mit várjak ettől az évtől, tervek viszont vannak:

• költözés: a nyáron szeretném megvalósítani; párommal együtt, a munkahelyemhez közelebb szeretnék lakni - vagy ha nem is közelebb, de közlekedés szempontjából jobb helyen
• többet olvasni: amikor a moly.hu-n megnéztem a 2018-ban elolvasott könyvek számát, nem voltam elégedett. Idén szeretném ezt a számot növelni, akár még nem olvasott könyvek elolvasásával, akár már ismert művek felelevenítésével
• építeni a közösségi oldalaimat: több fotó, több blogbejegyzés, nagyobb aktivitás
• beiratkozni a könyvtárba: ezt már 5 éve kellett volna. E hónapban megtörtént.
• orosz nyelvvizsga: most már tényleg
• újra énekelni: lásd fentebb
• meglátogatni legalább egy ismeretlen helyet, akár belföldön, akár külföldön
• megfelelően összehangolni a munkát a magánélettel: elég pihenés, énidő, hobbik, amelyek kikapcsolnak

Kívánom mindenkinek, hogy minél több dolgot tudjon kihúzni a saját listájáról! Én is ezen leszek. :)

A goth és az új munkahely

Kicsit több, mint egy hónap telt el azóta, hogy a diploma megszerzése után munkába álltam. Nem volt egyszerű; májusban adtam be az önéletrajzot, és végül egy sokkörös állásinterjú-sorozat után, augusztus 22-én kezdtem. A bejegyzést mégis mostanra időzítettem, mert a szeptember volt az első teljes hónapom. Az új hely mindig sok izgalmat tartogat. Új emberek, új közösség, addig teljesen ismeretlen feladatok, stb. Egyedüli újoncként talán még nehezebb beilleszkedni egy olyan csapatba, amelynek a tagjai között sokszor többéves ismeretség van. Az én esetemben pedig ott van még egy dolog, ami nehézséget okozhat: a szubkultúrába való tartozásom, az öltözködési stílusom.

Korábban szóltam már arról, hogy igyekszem a munkahelyen is megtartani a goth kinézetet, amennyire ezt a mindenkori közeg megengedi. Meséltem arról, hogy teljesen idegen helyen először visszafogom magam, nem a legextrémebb ruháimat veszem fel, nem mutatom a tetoválásaimat (a nagyokat legalábbis), a smink is egyszerűbb - kevésbé erős, a tusvonalat fent rövidebbre, lent pedig a szempillatőhöz közelebb húzom, a rúzsokat tekintve pedig marad a piros és a bogyószínek, nincs kék, zöld, fekete. Később, amikor már megismertek a kollégák, megpróbálkozom egy kis erősítéssel, és várom, hogy mit reagálnak rá, és ezt addig húzom, amíg nem mondják, hogy ez már sok. Erre lehetne azt mondani, hogy nem kell megvárni, amíg szólnak valamiért; egy szinten ez igaz, mert mindig az adott embertől függ, hogy hogyan nyilvánítja ki a nemtetszését, illetve az is, hogy mi magunk hogy fogadjuk az ilyesfajta kritikát. A legegyszerűbb talán az, ha mosolyogva tudomásul vesszük, és legközelebbre keresünk egy kompromisszumos megoldást. Én úgy vélem, hogy ahhoz, hogy valaki a munkahelyén is ki tudjon teljesedni ezen a téren, meg kell találnia a határokat. Ha pedig sikerül eljutni addig, hogy semmit nem kell visszafogni a megjelenésből, annál jobb! A korábbi gyakorlati helyeimen és az előző munkahelyemen, ahol még diákként dolgoztam, végigmentem ezeken a lépéseken, és a vége eddig mindig az lett, hogy "De jó, hogy fel mered vállalni magad!" 

Erre a szinte akartam eljutni az új helyen is. Mivel irodában dolgozom, számítógép mögött ülök egész nap, a kollégáimon kívül nem igazán találkozom emberekkel, így szinte mindegy, hogy miben jelenek meg. A kérdés az volt az első hónapban, hogy a közvetlen főnököm és a kollégáim mennyire konzervatívak, mennyire elfogadóak az extrémebb kinézetű emberekkel szemben. Nem volt kérdés, hogy az első néhány héten hosszú szoknyában megyek, ahogy a nyár folyamán az interjúkon is tettem. A vádlimon levő tetoválás elég nagy, ismeretlen emberek esetén pedig számítani kell arra, hogy előítéleteik vannak; jobb, ha először nem látják, majd a későbbiek folyamán elmondom, hogy van, aki szeretné látni, annak megmutatom, és ha azt látom, hogy inkább tetszik nekik, mint nem, akkor bátrabban nyúlok a rövidebb szoknyához, amíg az időjárás megengedi. A hátamon levő tetoválást szintén takartam, ugyanebből az okból. A karomon levőket a nyári meleg miatt nem tudtam, de azok picik, így kevesebb gond van velük. Az volt a tervem, hogy az orrkarikámat is kiveszem, és kicserélem egy diszkrétebb darabra, viszont az első munkanapot megelőző estén sehol nem találtam, így maradt a karika. Elég vékony, és ha a rajta levő bogyót megfelelően fordítom, még kevésbé feltűnő. Mellőztem a kivágott felsőket is, a sminket pedig úgy készítettem el, ahogy fentebb említettem. A fűzőt természetesen nem hagytam el; ez a ruhadarab annyira az életem részévé vált, hogy már furcsa, ha egymás után két nap nem viselem. 

A "tompított" verziót jól fogadták a kollégák, a tetoválásokkal sem volt senkinek problémája. Jöhetett a rövidebb szoknya, egy-egy kivágottabb felső, sötétebb szemsmink. Egyelőre működik. Akikkel többet beszélek, azt mondják, tetszik nekik a stílusom, illetve hogy hoztam egy kis színt az osztály életébe a különleges megjelenésemmel. Furcsa, hogy pont olyasvalaki hozza a színt, akinek az öltözködésében a fekete dominál... Nagyon örülök ennek a fogadtatásnak, annak, hogy nyitottak, elfogadóak, és ha elsőre kicsit meg is hökkentek néhányan, az elmondások alapján már teljesen hozzászoktak a nem egészen mindennapi kinézetemhez. Mára már az számít furcsának, ha egy nap a reggeli rohanásban nem szöszölök annyit a sminkkel, és világosabbra sikerül; ekkor megkérdezik, hogy hol van. 😆 Azért igyekszem nem sokkolni őket, és a jó ízlés határain belül maradni. Nincs még itt a vége, minden határt még nem találtam meg, de az valószínű, hogy fekete szájjal nem fogok bemenni még egy év múlva sem, és talán azután sem. Megmarad hétvégére, koncertre, baráti összejövetelekre. 

Végezetül következzen néhány kép, amelyen bemutatom, hogy mégis hogy járok én dolgozni. A selfie-k készítésében nem vagyok valami profi, és néhány képnél a minőség sem a legjobb, ezért elnézést kérek.

Korábban már említettem, hogy minden naphoz rendelek egy színt, amit a feketével kombinálok. Egyfajta babona - nagyon régen olvastam valahol, hogy ha valaki ezt tartja, szerencséje lesz az életben. Kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta tartottam, most már több mint egy éve töretlenül. El is jött már az ideje, hogy szakítsak ezzel a szokással - de erről majd a következő bejegyzésben.

A hétfő színe a fehér illetve az ezüst, vagy szürke. Fehér ruhám alig van, az utóbbiakból viszont akad. 

Általában ezt a kettőt variálom hétfőnként, nem sok lehetőség közül tudok választani. Egy fehér blúzom van még, már azt is felvettem munkába, de kép nem készült róla.

Újabban többször csináltam füstös szemeket, mint sima szürkét tusvonallal. Előbbi nálam egyébként is jolly joker, ha nagyon nem tudok mit kitalálni, vagy kevés az idő, ezt választom.

A kedd színe a piros, az egyik kedvenc színem, így nem okoz nehézséget a feketével való kombinálás. 

 

A bal oldali az egyik kedvencem; a felsőt egy teljesen átlagos webshopból való, a fűzőt pedig egy kedves korábbi kolléganőtől kaptam. A felső elég lenge, a legtöbb esetben kövérít, és nem is igazán gothic darab - magában. Fűzővel tökéletes kombinációt alkotnak. A jobb oldali.... Nos, az a határ, ez az, amire már azt mondták, hogy egy picit sok. Vettem az adást, legközelebb hozzáadok egy vastagabb harisnyát, vagy egy leggings-et. A lényeg, hogy ne átlátszó legyen, onnantól gond egy szál se. 

Ezt a szemsminket magam találtam ki. Éppen nem volt időm egy több színből állót elkészíteni, de túl egyszerűt se akartam - ez lett belőle. Ritkaságszámba megy, ha a szememen nem jelenik meg a piros, de időnként előfordul, hogy az csak fekete, sőt egyszer kipróbáltam a natúr színeket is, viszont ahhoz mindenképpen kellett egy erősebb tusvonal, hogy ne tűnjön el a szemem. A piros rúzs pedig alap. 

Szerdán lilát viselek. Nincs túl sok darabom, viszont amióta beszereztem egy lila fűzőt, változatosabbá lehet tenni a szetteket.

A bal oldali egy másik nagy kedvenc, bár a fűzőt még mindig nehéz egész nap viselni. Nagyon masszív darab, egyik sem fogja ennyire a csípőmet, mint ez. (Kell is, szegény egy "cseppet" ferde, nem árt, ha valami a helyén tartja.) A jobb oldali képen a felső nagyon nyitott elöl-hátul; hátul a hajammal, elöl pedig ezzel a chokerrel próbáltam szelídíteni rajta, több-kevesebb sikerrel. Egyelőre nincs jobb ötletem a megoldásra - nem rossz, de biztosan lehetne még jobb is. 

A lila smink... Az egyik, amit a héten a leginkább várni szoktam, hogy elkészíthessem. Elég jó színeket sikerült beszereznem; egyelőre főként csak egymással használom őket, még keverni nem nagyon mertem. 

Csütörtökön van a kék nap. Az elmúlt egy évben nagyon megszerettem ezt a színt, ami látszik is a ruhatáramon, és a sminkkészletemen is.

Bal oldal: a második napom. Sietős selfie, a belépőkártya már a nyakamban, de a szettet azért lefotózom, hátha az akkor már tervezett blogbejegyzésbe ez kerül be. Így lett.

Jobb oldal: a tegnapi szerelésem, és igen, megtaláltam a telefonon a megfelelő beállítást a képek minőségének javításához.

 A fáradt szemek ellen viszont nem találtam beállítást. Talán a megfelelő mennyiségű alvás megoldaná a problémát, vagy nem kora reggel kellene fotózni a hét vége felé.

És végül péntek, a zöld nap. A kék után ez következik a kedvencek sorában. További zöld darabok beszerzése folyamatban van.

Mindkét képen egy-egy új szerzemény látható, meglepő módon a zöld darabok azok. Látszik, hogy a jobb oldali már a hónap vége felé készült, most már fel merem venni a witch feliratú medált is. 

Ez a zöld pedig a már bemutatott piros analógiájára készült egy olyan napon, amikor mindenképpen a Venom fantázianevű színt akartam magamra kenni. És ha már a piros és a zöld egymás komplementerszínei, úgy illik, hogy ez álljon itt példának a pénteki sminkre.

További képek fellelhetők az Instagramon, ha valaki szeretne még nézelődni. :)  

OGT 2018

Idén ötödik alkalommal került megrendezésre az Országos Gothic Találkozó (OGT). Tavaly is voltam, így idén másodszor látogattam el a Dürer Kertben megrendezett eseményre. A tavalyi élményekből kiindulva idén talán még inkább kíváncsi voltam arra, hogyan is alakul majd a nap. Annyi volt biztos, hogy a párommal és egy kis baráti társasággal megyek, akikkel a rendezvény előtt beülünk valahova beszélgetni.

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan, miben kellene idén megjelennem. Tavaly egy olyan szettet viseltem, amely a hétköznapokon is megállja a helyét. A fő irány idén is ez volt, annyira nem akartam kiöltözni, nem is nagyon lett volna mibe, és azt sem akartam, hogy bárkinek azt kelljen mondanom, hogy a hétköznapokon nem így nézek ki. A mindennapi öltözködésemben is arra törekszem, hogy a ruha viselhető legyen, ami annyit jelent, hogy nincsenek földig érő harangujjak, földön húzott szoknyák, vagy abroncsok, amelyekkel nem lehet elférni a villamoson vagy a metrón. A kiválasztás végül az esemény előestéjére maradt. Nem kimondottan az eseményre, hanem inkább magam megjutalmazására vásároltam be nemrég a Draculaclothing nevű goth ruhákat forgalmazó webshopból (Megbeszéltem magammal, hogy ha sikerül bejutnom a vágyott munkahelyre, veszek valamit onnan, amit már régóta szeretnék. És igen, sikerült!), az ott viselt szettet végül mégis ezekből raktam/raktuk össze. Mivel maga az összeállítás szerintem elég vámpírosra sikeredett, úgy döntöttem, hogy még a köpenyemmel és egy vámpíros sminkkel megfejelem az egészet.

A kis csapattal a Népligetben találkoztunk, természetesen már odafelé menet többen megbámultak. Nem vettem róluk tudomást; ezt a köpenyt az ősz során minden nap viselem, amíg csak nincs szükség egy melegebb kabátra, így megszoktam, hogy ag emberek nem tudják hova tenni. A Népligetben, amíg várakoztunk, ez még egy kicsit fokozódott, többen odajöttek megkérdezni, hogy ki vagy mi vagyok. A következő párbeszéd volt a kedvencem:

-Szia! Figyelj, ez milyen stílus?

-Vámpír vagyok. - válaszolom halálos nyugalommal.

-Te is? És akkor.... Te is ilyen vérszívó vagy?

-Csak nullás negatív vért iszom.

-Őőő... De... Miért?- az elképedése egyre nő.

-Mert csak az éltet.

-Hát... Őő... Jó... Akkor... További szép napot! - azzal elment, látszott, hogy teljesen megzavartam. 

Bevallom, jól esik így szívatni az embereket, egy ideje készülök rá, hogy valami frappánsat válaszoljak egy-egy hülye kérdésre. Természetesen attól még senki nem hülye, hogy egy adott stílust nem ismer, de néha tudnak nagyon nagy őrültségeket kérdezni.

A kis csapattal egy étteremben táboroztunk le nem messze a Dürertől. Kedvesem egy órával később csatlakozott hozzánk, mivel szerencsétlenségére aznap dolgozott. Ebédeltünk, majd különváltunk, mindenki elhelyezte a holmiját, akinek kellett, átöltözött, majd 6 óra után nem sokkal a helyszínen újra megkerestük egymást. 

Körbejártuk a standokat, aztán kezdődhetett a vegyülés. 

Nagyon érdekes volt úgy ott lenni, hogy sok embert legalább látásból ismertem már tavalyról, illetve néhányukat személyesen is. Úgy vettem észre, hogy az előző évhez képest több ember jött el, viszont most nem láttam szinte senkit, aki az öltözékével kitűnt volna a tömegből, talán egyedül a barokk család volt ilyen. Lehetséges, hogy idén mindenki nagy melegre készült, ezért inkább egyszerűbb, jobban szellőző szereléseket választottak. Mindegy is, a légkör idén is remek volt, jó volt csak úgy ott lenni és nézni a többieket. Találkoztam olyan emberekkel, akiket tavalyról, és olyanokkal is, akiket eddig csak az internetről ismertem; jó lenne velük közelebbi kapcsolatot kialakítani, de majd kiderül, hogy sikerül-e. Ha nem, hát nem.

Koncerten idén sem voltam; a zenekarokat sem ismertem, és nem is vágytam arra, hogy bemenjek. Ahogy tavaly, idén is inkább a társaságért, a beszélgetésért jöttem. Este végül korán jöttünk el, még éjfél előtt. Fáradtak voltunk, és nem is láttam több embert, akivel még beszélni akartam volna. Később megtudtam, hogy ott voltak, csak messzebb, ezért nem láttam őket. Legközelebb majd jobban körülnézek. 

Mindent összevetve, jól éreztem magam, és bár az újdonság varázsa már elmúlt, a következőre is szívesen elmegyek. Aki még fotókat nézne, megtalálja talál néhányat a facebookos eseménynél, valamint Boldizsár Ottó és Infinite Beat facebook oldalán. 😊

Egy korszak vége

2018. 06. 18. Bűvös dátum; egy korszak vége és egy új élet kezdete. Egy szóban: államvizsga.  Pontosabban annak a harmadik és egyben utolsó, szóbeli része, melyet a hónap elején egy írásbeli, majd pénteken egy gyakorlati rész előzött meg. Öt év munkájának lezárása.

Hónapokkal ezelőtt kezdtem már rá készülni. A gyakorlat mellett kevés idő maradt, ezért úgy láttam jónak, ha jóval a kitűzött időpont előtt állok neki. Talán túl hamar is volt. Tesztek kitöltésével, összesen több mint száz tétel megtanulásával telt el a tavasz és a nyár eleje. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy simán ment. Nem egyszer csaptam be vagy vágtam földhöz a könyvet, a füzetet azzal, hogy ez nekem nem fog menni, és én leszek az egyetlen hülye, aki ezen az utolsó, tulajdonképpen teljesen formális vizsgán nem fog átmenni. Ilyenkor az évfolyamtársakkal, barátokkal egymásban tartjuk a lelket, ott vannak a külsős barátok és a család is, akik rendre azt mondják, hogy menni fog, ilyenkor már nincs mitől tartani, mert nem az lesz a lényeg, hogy megvan-e, hanem az, hogy mennyivel, ezt pedig a kutya nem fogja megkérdezni a jövőben. Mi persze ezt mind nem hisszük el, mert mi vagyunk, akik a tananyag felett ülünk órák hosszat (esetenként naphosszat), és nekünk nem megy a fejünkbe ötvenedik olvasásra se a citotoxikus gyógyszerek neve, vagy sokadik lerajzolást követően sem jut eszükbe a moxifloxacin képlete. Ez mind feszültséget generál, azt hiszem, még a legnyugodtabb hallgatóban is.

Egy idő után elértem azt a szintet, hogy nem érdekelt, hogy hogy teljesítek, elhittem, hogy meg tudom csinálni, és még a vizsga előtti utolsó héten is higgadtan tudtam bátorítani a barátnőimet, akik korábbi időpontra tették a szóbelit. Az én időm is közeledett, de még mindig nem pánikoltam. A vizsga előtti este és aznap reggel viszont iszonyúan. Rettegtem attól, hogy azt az egy tételt fogom kihúzni az egyik tárgyból, amit idestova három éve nem értek; vizuális típusként nehezemre esik beszélni egy műszerről, amit nem láttam, így nem tudtam megfigyelni és ezen keresztül értelmezni a működését.

A vizsgára a szokásos kabaláimmal érkeztem. Az adott nap színét viseltem valamilyen formában (az írásbeli keddre esett, így pirosat, a gyakorlati rész pénteken volt - zöldet, a szóbelin pedig hétfő lévén fehéret, ami egyébként is adott volt, és ezüstöt), a pentagramos nyakláncomat, magamra fújtam a szerencselevet (Avon Luck for Her),  a táskában pedig helyet kapott némi jegyzet, és a plüss tigrisem, ami már lassan 14 éve megvan, és minden fontos vizsgámra elvittem. A szerencse vagy/és a fejemben levő tudás végül meghozta az eredményt. Részben jókat húztam, részben nem, de a vizsgáztatók jóindulatának köszönhetően mindenhez sikerült érdemben hozzászólni. Kedves volt mindenki, és egyáltalán nem az volt a céljuk, hogy megbuktassanak, vagy rossz jegyet adjanak. Az írásbeli kevésbé, a másik két rész viszont jól sikerült, és hétfő délben már azzal a tudattal léphettem ki az egyetem kapuján, hogy gyógyszerész vagyok. Dr. Furcsa még, azóta is ízlelgetem az új nevemet, talán meg is szokom, mire hivatalossá válik és az igazolványaimba is bekerül. Addigra a szép új tetoválásom is meggyógyul; a gyógyszerészet jelképe, kígyó és kehely a tarkómon. Ez azóta tervben volt, hogy elkezdtem az egyetemet. Még most sem hiszem el teljesen, hogy megvalósult.

Most, hogy már nincs több tanulás, nincs több óra, nagyon sok szabadidőm lett. Legalábbis addig, amíg munkába nem állok. Az álláskeresés folyamatban van, nyilvánosan egyelőre nem osztom meg, hogy hova jelentkeztem, de mindenkit kérek, hogy szorítson, hogy sikerüljön. Álomállás lenne. Ezen kívül is sok tervem van az elkövetkező időszakra: belemélyedek az orosz nyelvbe, hogy őszre kész legyek a nyelvvizsgára, rengeteg könyv van, amiket szeretnék elolvasni,és végre elég minőségi időt tölthetek a családommal és a párommal.  De mindenekelőtt alszom egy hatalmasat. Öt évet kell kipihennem. :)

Életjel

Viszonylag sok idő telt el a legutóbbi bejegyzés óta. Nem hagytam abba a blogolást, téma is van, amiről írni szeretnék, szóval jelzem, élek, csak egy kicsit túltelítettek a mindennapok. Ezeket a mindennapokat vázolnám most röviden.

Ahogy a naptárban megkezdődtek a tavaszi hónapok, az én utolsó gyakorlati időszakom is kezdetét vette. Ezt a maradék három hónapot egy komáromi gyógyszertárban töltöm. A hely és a kollégák már az első napokban pozitív benyomást tettek rám; szimpatikus volt minden és mindenki. És ha ez még nem elég, az első pillanattól kezdve elfogadták a nem hétköznapi szereléseimet, sőt, nagyon is tetszik mindannyiuknak a megjelenésem. Természetesen az érkezést követően átöltözöm munkaruhába, a fűzőt, fekete felsőt és szoknyát felváltja a fehér szoknya, köpeny és papucs. A smink és a kiegészítők - ahogy máskor és máshol is - maradnak.

Emellett persze más elfoglaltságom is akad. Igyekszem maximálisan kihasználni minden nem munkával töltött időt, hiszen már csak alig több, mint egy hónap van hátra az utolsó megmérettetésig. Az időm egy részét az erre való felkészüléssel töltöm. Nagyon várom már, hogy végre túl legyek az egészen, hogy vége legyen, és hogy legyen a kezemben a diploma, ami egy biztos pontot fog jelenteni az életben. Most érzem azt a leginkább, hogy a levegőben lógok, diák is és gyógyszerész is csak félig vagyok már/még, és ugyan egyre közeleg a vége, mégsem látom azt, hogy hogy fog sikerülni, hogy egyáltalán eljön majd az a bizonyos július 7.

Miért is lenne ez elég? Továbbra is sokat foglalkozom az orosz nyelvvel; körvonalazódni látszik egy szeptemberi nyelvvizsga. Találtam egy tanárnőt (vagyis pontosabban ő talált meg engem), aki segít a felkészülésben, és akivel pótolni tudjuk az eddigi tanulási módszer hiányosságait. Nem volt elég ugyanis az az egy, amely az ígéretekkel ellentétben nulláról középfokra készíti fel a nyelvtanulót. A nyelvtant tekintve hihető a középfok, azzal nincs is probléma. A szavak viszont hagynak kívánnivalót maguk után. Meglehetősen kevésnek tartom a kötelezően megtanított szavakat ahhoz képest, amit anno angolból és németből tudtam, amikor nyelvvizsgáztam. Nemcsak kevés a szó; sokszor éreztem azt, hogy nem a megfelelőeket tanítja meg. Meglehetősen furcsának tartom, hogy már majdnem végigértem a tananyagon, és még mindig nem tudok például egy gyümölcsöt megnevezi, mert a szószedetekben nem voltak benne. A 9. leckétől kezdve csak fakultatív szókincsbővítés céljából sorol fel szavakat, amelyeket nem gyakoroltat ezután; szerintem több értelme lenne, ha ezek helyett a mindennapi életben, vagy neadjisten a nyelvvizsgán használható szavakat tanítana és kérne számon. Ezeket a szavakat kell most pótolni, ezenkívül vannak nyelvtani elemek, amelyeket a tananyag fél mondattal intéz el, holott nem egyszerű őket használni, és további magyarázatra szorulnak. Mindent összevetve egy nagyjából alapfokú, de meglehetősen labilis tudást sikerült vele magamra szednem, ami alapjában véve nem rossz, de mégsem jó semmire, nekem ennél többre van szükségem. Majd most és a nyáron; szeptemberig most már nem lesz megállás.

Pihenni is kell néha - ezt szokásomhoz híven leginkább olvasással teszem. Az elmúlt időszakban elolvastam egy Edgar Allan Poe novelláskötetet és Joe Hill Spóra című regényét. Most ezeket nem fejteném ki, amint időm engedi, mindkettőnek szentelek majd egy bejegyzést. Addigra lehet, hogy egy harmadik könyv is társul hozzá. Magamat ismerve.... No de igyekszem hamarosan újra jelentkezni! :)

Összegzés és kitekintés a jövőbe

Elszállt egy újabb év. 2017-et röviden összefoglalva úgy jellemezném: a hullámvasút éve. Eseményekben bővelkedett, jókban és rosszakban egyaránt. Az első pár hét a szokásos egyetemista élettel telt; vizsgaidőszak, majd új szemeszter -ezúttal végre valahára egy kellemesebb, amit már nagyon régóta ígértek a felettem járók -, közben munka.

Februárban énekórákra kezdtem járni; régi vágyom volt, hogy eljussak egy tanárhoz, aki felméri a hangterjedelmemet, és eldönti, hogy érdemes-e foglalkozni vele, fejleszteni. Az első alkalommal kiderült, hogy szűk három oktáv a hangterjedelmem. Meglepő volt, mert előtte csak magamnak énekelgettem otthon, a fél évvel azelőtt indult egyetemi kóruson kívül nem foglalkoztam vele komolyabban. Őszig hetente jártam órára, fejlődtem is sokat; a három oktáv kibővült, és a technikám is jobb, mint azelőtt bármikor. Jelenleg szüneteltetem, sajnos az időbaosztás és egyéb dolgok miatt nem fér bele, de bízom benne, hogy legkésőbb a nyáron újra tudom kezdeni.

Május végén fogtam bele egy sminkes küldetésbe; nagyon érdekes élmény volt, és sok tapasztalattal gazdagodtam a végére. A június viszont kapásból rosszul kezdődött: kirobbant ugyanis a sokat emlegetett diákmunka-botrány, melynek alapja, hogy többszáz diák nem kapta meg a májusi fizetését. Sajnos én is ennek a többszáznak az egyike vagyok. Elég rosszul érintett, hogy tulajdonképpen abban a hónapban ingyen dolgoztam, és az is, hogy a hivatalosnak hitt iskolaszövetkezet, amin keresztül bejelentettek, mégsem volt teljesen az. Egy kicsit megrendült a bizalmam az ilyenekben. A munkát végül egy másik szövetkezeten keresztül bejelentve tudtam folytatni, és szerencsémre volt annyi félretett pénzem is, hogy a bevétel nélküli hónapomban is ki tudjak fizetni mindent, amit addig is én vállaltam. A hónap végén kezdtem el jelen blogot írni, hirtelen felindulásból.

Júliusban aztán kezdődött a két hónapos gyógyszertári gyakorlatom, ami fizetéssel kecsegtetett, mellette jártam a drogériába is dolgozni, így az elköltött félretett pénz is vissza tudott jönni, és egy tetoválásra való is összegyűlt. A gyakorlatot ugyanabban a patikában töltöttem, ahol az előző évit is, ismerős környezetben, jó hangulatban, és új ismeretekkel gazdagodva. Szabadidő ugyan nem sok volt, és nyaralni sem jutottam el, viszont egy régebbi vágyam teljesült azzal, hogy az OGT-re el tudtam menni.  Találkoztam egy régebbi barátnőmmel, a szintén blogger Cathereen Miseryvel, akit egy internetes felületen ismertem meg, és az OGT adta meg az első lehetőséget a találkozásra. Új embereket is sikerült megismerni, és több közösség tagja is lettem ezáltal. Az első fotózásomra is sikerült végre sort keríteni.

Szeptember végén kezdődött az új szemeszter, az utolsó előtti. Fáradtan fogtam neki; nem sok idő volt a pihenésre a gyakorlat után, és bár jóval könnyebbnek ígérkezett, mint bármelyik eddigi, mégsem tudtam olyan lazán venni. Azt már tudtam az elején, hogy még egyszer nem csinálom végig azt, amit a nyáron. Kiégettnek éreztem magam, ezért úgy döntöttem, felhagyok mindennel, ami nem egyetem és nem a drogériai munka. Időt akartam hagyni a pihenésre és a szakdolgozatomra is, aminek februárra el kell készülnie. Később, ha rendeződik minden, újult erővel vetem majd bele magam a korábbi pörgős életbe.

Az őszi szemeszter nagyon gyorsan ment el, egy újabb fotózáson kívül nem akadt különösebb jelentős esemény. Végül elérkezett a vizsgaidőszak, a Karácsony és az év vége. Az utolsó két hét nyugalmasan telt, jól sikerült vizsgákkal, békés ünnepekkel, és amennyire lehetett, pihenéssel.

Hogy mik a tervek az új évre? Túlélni az utolsó félévet (fél lábbal is menni fog már), lediplomázni, majd állást találni rövid időn belül. Szeretnék egy orosz nyelvvizsgát is, ha lehet, akkor még az államvizsga előtt, de ha nem fér bele, a nyáron mindenképpen. Szeretném visszahozni az ősszel abbahagyott hobbikat, legfőképp az éneklést és a jógát. De legfőképp kialakítani és élvezni a diploma utáni életet. Folytatom a blogolást, és a "modellkedést" is, tervben van már egy új sorozat, de még az időpontban nem vagyunk biztosak. Két koncertre biztosan szeretnék majd eljutni, a Within Temptation-re és a Nightwish-re; a jegyeket még nem vettem meg, de a közeljövőben tervezem.

Kíváncsian várom, mit hoz majd 2018. Annyi biztos, hogy izgalmas lesz, és hogy új korszak kezdődik majd vele az életemben.

Zárnám is soraimat, és Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! :)

Színez a tű, telik a vászon

Aki ismeri a Blind myself Testem a vászon című számát, máris kitalálhatta, hogy a bejegyzés tetoválásról fog szólni. Egy hete készült el a negyedik tetoválásom, ennek kapcsán úgy döntöttem, körbejárom ezt a témát egy kicsit.

A tetoválás ha nem is teljesen egyidős az emberiséggel, bizonyítottan velünk van évezredek óta. Arról a legtöbben tudnak, hogy a civilizált világtól távol élő törzseknél is jelen volt/van különböző formában: ősi vallási jelképek, varázslatokat segítő motívumok, esetleg rangot is jelképezhetett. Ez azt mutatja, hogy egy agyon régi tradícióról van szó. Az pedig, hogy Ötzin, a Jégemberen is találtak, arra enged következtetni, hogy az első tetoválás legalább ötezer évvel ezelőtt készülhetett. Találtam olyan adatot is, amely szerint időszámításunk előtt 6000 évvel jelenhetett meg. Bárhogy is van, vitán felül áll, hogy nem újkeletű dologról van szó. Az, hogy manapság kik viselik, sokkal inkább az.

A köztudatban az van, hogy régen csak a prostituáltaknak és a bűnözőknek volt. Ez csak részben igaz; őket valóban így jelölték meg, de a másik oldalon ott van például Egyiptom és India, vagy akár a kopt kultúra, ahol a fent is említett minták szélesebb körben terjedtek el, más jelentést hordozva. Mára szinte már divattá nőtte ki magát, a fiatalabb generációkat nézve körülbelül minden harmadik embernek díszíti már valamilyen, akár egész apró minta a testét. Talán a társadalom is kezdi egyre inkább elfogadni, hogy ez nem rossz dolog, és hogy nem az alapján kell megítélni valakit, hogy van-e tetoválása és milyen, viszont ez egy hosszú és lassú folyamat. A tapasztalat az, hogy a tetovált felület nagysága egyenes arányosságot mutat viselője iránt megjelenő előítélettel szemben. Ezt rossz dolognak tartom, mert attól, hogy valaki nem szokványosan néz ki, még lehet értékes ember. Sőt, legtöbb esetben még értékesebb is, mint az átlag, a normális. Mégis, lehet hallani sztorikat, hogy az embereket nem vették fel egy munkahelyre a tetoválásuk miatt, vagy ha fel is vették, takarniuk kellett ruhával, sminkkel, ahogy lehetett. Olyanról is hallottam, hogy egy felmérés szerint kevésbé szívesen fogadják el az emberek az ételt egy olyan pincér kezéből, akinek a karján tetoválás van. Ez utóbbit már csak azért sem értem, mert ha egy szépen kidolgozott, igényes mintáról van szó, akkor még esztétikai szempontból sem kellene, hogy zavaró legyen. Nyilván nem egy saját magának gombostűvel alkotott "Jucika" feliratról beszélek. Azt gondolom, hogy az embereknek el kellene szakadniuk az említett sztereotípiáktól, és sokkal inkább azt nézni, hogy az az adott ember hogy végzi el a munkáját (ha a munkáltató szemszögéből nézzük).

Személy szerint nekem sosem volt bajom azzal, ha valakinek mindkét karja teli van varrva, sőt, egy ilyen embert általában érdekesebbnek találok, mert nyilvánvalóan minden egyes mintának megvan a története. Mikor varratta, miért varratta, milyen különleges jelentése van, (ha van, mert az is előfordulhat, hogy nincs, csak megtetszett neki) stb. Az pedig, hogy én is szeretnék, tizenévesen fogalmazódott meg bennem először. Akkor még Harry Potter villámsebhelyét akartam a homlokomra, egy akkor szeretett zenekar logóját a tarkómra, és egyéb hasonlóan őrült dolgokat, amik ahogy jöttek, úgy el is múltak, amit nem bánok, mert nem kellően átgondolt ötletek voltak, amiknek később úgyis egy takarás lett volna a következménye. Az elsőt végül is 19 évesen csináltattam meg, néhány héttel a szakításom után. ("Ez az, most már végre lehet, senki nem szól bele"). Hat pici cicatappancs került a jobb alkarom belső oldalára. Akinek van tetoválása, annak ismerős lehet az, hogy amint kijöttem a szalonból, már tudtam, hogy nem ez az utolsó.

                                         

Magyar Gergő, V2 Tattoo

Szinte nincs is olyan ember, akinek csak egy van. Legalább még egyet mindenki varrat. Nekem a második fél év elteltével készült el, egy skorpió a jobb felkarom belső oldalán. A horoszkópom. Születésnapi ajándék volt, papámtól kaptam. Igen, ebből látszik, hogy a család elfogadja, olyannyira, hogy a szűk családi körben már szinte mindenkinek van.

Magyar Gergő, V2 Tattoo

A harmadik a második egyetemi évem után készült: egy sárkány a hátam felső részére. A legyőzhetetlenséget szimbolizálja. Eredetileg egy mászó sárkányt akartam az egyik lapockámra, de a tetováló meggyőzött, hogy legyen inkább egy olyan, ami repül, mert jobban néz ki, szebben ki lehet dolgozni. A méretén is a kidolgozhatóság érdekében változtattunk, így a végeredmény teljesen más lett, mint az eredeti elképzelés, de nem bántam meg. Ahogy most, egy hete sem.

Magyar Ferenc, V2 Tattoo

Több mint két év telt el az utolsó óta, hiányzott már a bőrömet szaggató tű érzése, és pénzügyileg is most álltam úgy, hogy szóba jöhetett a következő. A terv egy goth mintha volt, bal felkarra. Elküldtem a kinézett mintát, lefoglaltam az időpontot, vártam szépen, majd november 13-án 11 órára bementem a szalonba. És itt jött az első sokk, amikor kiderült, hogy a minta, amit kinéztem, abban a formában semmiképp sem megvalósítható, ahogy én gondoltam. Nagyobbnak kellett volna lennie, de még ha ezt meg is oldjuk azzal, hogy másik testrészt választok, egy jobb felbontású képet kellett volna keresni, de nem találtak. Így kezdődött egy másfél órás ötletelés a mintát és a helyét illetően. Nem volt egyszerű, de végül sikerült egy olyan képet kiválasztani, amin egy nő két gyertyát tart a kezében. A hely pedig a bal vádlim külső oldala lett. Jobban mondva a külső oldala és a lábam első része, de mivel nagy a minta, a mostani alkalommal csak a nő arca készült el, a gyertyát tartó kezek majd csak jövőre kerülnek rám. Összességében hat órát feküdtem különböző lehetetlen pozíciókban, mire elkészült. Hála a jógának, nem volt probléma a kicsavart testhelyzetek felvételével és megtartásával, bár egyszer-egyszer elgémberedtek a tagjaim annyira, hogy felállni kicsit nehezemre esett. Plusz poén, hogy a lábam másfélszeres nagyságúra dagadt, így csodálom, hogy az amúgy is szoros csizmámat egyáltalán fel tudtam venni. Azóta ápolom rendületlenül, túl van már a hámláson, és hamarosan teljesen gyógyultnak nyilváníthatom.

Balogh Ottó, Celtic Moon Tattoo-Art Unit

S még nincs itt a vége. Ez nem csak a februári folytatást jelenti, hanem azt is, hogy vannak még terveim.

Mindegyik fotó alá odaírtam, hogy ki készítette, melyik szalonban. A szalon nevére kattintva megjelenik a Facebook oldaluk, ahol meg lehet nézni a további alkotásaikat.

Finishben

A mai nappal nekem is elkezdődött a tanítás. Bár a két hónapos nyári gyakorlat már ide tartozott, ezzel a nappal vált teljesen biztossá és visszafordíthatatlanná, hogy ötödéves lettem. Végzős. Nagyon furcsa kimondani, leírni. Belegondolni, hogy nincs egy év, és átveszem a diplomámat, változik a nevem, és megszűnök diáknak lenni. Egyszerre jó és rossz, izgalmas és ijesztő.

"Az egyetemi éveid lesznek a legszebbek!" ,"Addig örülj, amíg diák vagy!"- hangzik el szüleink, rokonaink, ismerőseink szájából ez a két mondat. Nem vonom kétségbe, hogy ez sok esetben, vagy akár a legtöbb esetben így is van. De jelentem, nekem nem az eddigi egyetemi éveim voltak a legszebbek, és egyáltalán nem örülök annak, hogy én vagyok az egyik legidősebb a munkahelyemen dolgozó diákok közül. Kevesen vagyunk mi huszonévesek. Mintha ennyi idősen már nem illene diáknak lenni. Mintha elvárnák az emberektől, hogy ennyi idősen saját keresetük legyen, és magukat tartsák el. Nem egyszer tapasztaltam már a munkahelyemen, hogy az emberek azt hiszik, állandó dolgozó vagyok, aztán hatalmasra nyílik a szemük, amikor közlöm, hogy nem, én diák vagyok. Ők nem is gondolták volna.

A diákéletnek számtalan előnyt tulajdonítanak: sok szabadidő, nyári szünet, csak a tanulásra kell koncentrálni, nincs tulajdonképpeni felelősség semmiért, és még sorolhatnám. Ezek valóban léteznek, léteztek. Számomra már csak múlt időben, a gimnáziumi évek alatt. Valakinek az egyetemi évei alatt is megvannak ezek, ez kétségtelen. De nem nekem, nekünk, akik gyógyszerésznek tanulnak. Vagy orvosnak. Fogorvosnak. De megemlíthetnék minden olyan szakot, ahol nem engedik meg a lazaságot. Ahol minden nap valamilyen gyakorlatod van, amelyeken beugrót íratnak az óra elején, ahol egy félévben összesen 23 zh-t kell írnod, ahol majd' minden napodat jegyzőkönyvírással töltöd, ahol éppúgy elvárják a folyamatos készülést, mint a gimiben, akkora anyagmennyiségekkel egy-egy zh-ra, mint anno az érettségi volt. Nem, nem örülök neki, hogy olyan dolgokkal töltöm az állítólagos legszebb éveimet, amit soha nem fogok használni a való életben.

Diákmunka. Jó dolog a szabadidőt hasznossá tenni. Pénzt keresni, kis önállóságra szert tenni, segíteni a szülőket, és a maradékot szabadon elkölteni. Én mégis szeretném már magam mögött tudni. "Majd megtudod, ha rendesen dolgozol...". Rendesen dolgozom. Most is. Kevesebbet adózom, de ha időm engedi, 6-8 órát vagyok bent. Vagy 10-et. Nyáron a gyakorlattal együtt egy héten kétszer napi 10-11 órát dolgoztam. Mondhatjuk úgy is, hogy két állásom volt. Mi is az, amit meg kéne tudnom?

Az, hogy milyen érzés az, amikor az ember csak ledolgozza a napi 8 óráját, és ezzel kész, letudta a napi teendőit (ha a ház/lakás körüli dolgokat nem számoljuk). Milyen az, amikor hazaérve nem tankönyvet vesz a kezébe, hanem egy regényt. Nem a másik munkahelyére megy, hanem színházba, koncertre, szórakozni.

Lehet azt mondani, hogy ezt eddig is megtehettem volna. Meg. De a féléveim bánták volna, és még hosszabbra nyúlik a legszebbnek kikiáltott öt évem. Elég hosszú volt ez így is. Most, a vége előtt nem sokkal, még inkább hajtanám, hogy legyek túl rajta, legyen vége. Akkor is, ha nem tudom még pontosan, merre tovább a nyáron. Akkor is, ha nehéz magamat elképzelni, ahogy ott állok a tára mögött, és felügyelet nélkül, egyedül szolgálom ki a beteget, vagy ahogy egy gyógyszer törzskönyvezésében segítek, akár még orosz nyelven is, vagy ahogy egy klinikán állok egy beteg ágya mellett, a gyógyszereléséről társalogva az orvosokkal. Nem látom még ezt. Nagyon távolinak tűnik. Talán azért, mert kiszámíthatatlan. Az egyetemi években az volt a jó, hogy öt évre előre tudtam, mi fog rám várni, fel lehetett készülni rá, megfogadni a felettem járók tanácsait, stb. Egyelőre lehetetlennek tűnik felkészülni arra, ami egy év múlva vár. Őrült nagy kontraszt. Mégis várom, hogy eljöjjön. Azt, amikor én adom oda a 3%-os kupont a pénztárban ülő diáknak.

Gothok, képek, sárkányok

Némileg megkésve jelentkezem ezzel az élménybeszámolóval. A képeket már többen láthattátok, így tudhatjátok, hogy ez a bejegyzés (illetve a nagy része) a IV. Országos Gothic Találkozóról (a továbbiakban OGT) fog szólni. Igen, idén végre eljutottam ide is. Amióta tudomást szereztem az elsőről, egyáltalán arról, hogy szerveznek ilyesmit, azóta menni akartam. A környezetemben nemigen voltak soha más gothok, nem ismertem a szubkultúrából senkit, így nem is éreztem magam igazán ide valónak. Akkor is úgy gondoltam már, hogy ezen segítene, ha ellátogatnék erre a találkozóra. Viszont nem volt kivel, egyedül pedig nem akartam menni, illetve amelyik évben már lett volna társaságom, éppen ütközött valami más, sokkal előbb szervezett programmal. Idén viszont Budapestre köt a szakmai gyakorlat és a munka is, így az adott volt, hogy helyben leszek a találkozó napján, és társaságom is akadt, Cathreen Misery személyében. Neten keresztül ismerjük már egymást egy ideje, és hosszú, tartalmas levelezésünk után úgy gondoltuk, ideje egy személyes találkozóval megpecsételni a barátságunkat, és erre az OGT-t találtuk a legmegfelelőbbnek. Ő sem volt még, és én sem, és abban maradtunk, hogy ha esetleg mégse sikerülne senkihez odacsapódni legalább egy kicsit beszélgetni, boldogítjuk majd egymást. Az OGT hivatalosan délután 4-kor kezdődött, mi már néhány órával előbb találkoztunk, hogy egy kicsit tudjunk beszélgetni, mielőtt elveszünk a sok új ember és a sok szép ruha között; mert így volt.

Este 6 körül kezdett igazán beinduli a rendezvény, a legtöbben, akkor érkeztek. Nyilván nem mindenki volt abban a szerencsés helyzetben, mint én, hogy nem dolgozott aznap, illetve sokan jöttek vidékről, az utazás pedig igencsak hosszú lehet. Voltak emberek, akiket látásból ismertem, vagy valamit hallottam róluk, de a jelenlévők nagy része ismeretlen volt számomra, de mindenki, tényleg mindenki nagyon jól nézett ki. Cathreennel csak ámultunk, amikor megérkeztek a viktoriánus hölgyek az abroncsos szoknyáikban, amiket többen saját maguk készítettek. Mellettük először kissé alulöltözöttnek éreztem magam az egyszerű hosszú csipkeszoknyámban, aztán végül azzal hessegettem el a gondolatot, hogy én az ottani öltözetemet tudom a mindennapokon is viselni (és meg is teszem), míg ők nagy valószínűséggel nem; ez most egy ilyen esemény, mindenki igyekezett a legtöbbet kihozni a kinézetéből, beleadni mindent, amit esetleg máskor, máshol nem lehet. Épp ezért éreztem úgy, hogy most, ebben a pillanatban, ebben a néhány órában nem ciki akár tátott szájjal bámulni másokat, és hebegve-habogva kinyögni néhány dicsérő szót a másiknak. Sokan tettük ezt. Sőt, én meg is örökítettem az általam legszebbnek, legjobban öltözöttnek ítélt embereket.

A kézművesek asztalaitól is szinte képtelenség volt elszakadni. Számomra mindig is egy csoda volt, ha valaki ékszereket készít, akár magának, akár másoknak, mivel én nem értek hozzá. Szeretném megtanulni, de valahogy mindig találtam más elfoglaltságot, ami fontosabb volt, vagy épp jobban lekötött, ezért folyton elfelejtődött. Így aztán maradtam a mások által alkotottak csodálásánál. Nagyon szép dolgok voltak, nagyon jó áron. Legszívesebben mindent elhoztam volna az összes asztalról. Végül úgy döntöttem, hogy kisebb összegért mind a négy készítőtől veszek valamit; két fülbevalóval, egy gyűrűvel és egy karkötővel tértem haza.

A koncertekre nem mentem be, részben a jegy miatt (aminek az árát ékszerre költöttem :P ), de inkább azért, mert az emberekre akartam fókuszálni. Koncertre máskor is mehetek, de szubkultúra-tagokkal ismerkedni nem mindig lesz lehetőségem. Azóta is meggyőződésem, hogy jól döntöttem. Rengeteg új embert ismertem meg; remélhetőleg ezek az ismeretségek barátsággá fejlődnek majd, de ha ez nem is lesz így, már annak is örülni fogok, ha a következő évi találkozón felismernek páran.

Majdnem az esemény végéig maradtam; egyszerűen jó volt ott lenni a sok hasonló ember között, beszélgetni, táncolni a cyberekkel (akkor is, ha fogalmam se volt eddig, hogy hogy kell), és a hangulatot az éjjel megérkező eső sem rontotta el. Ha röviden akarom összefoglalni: varázslat volt, aminek az elkövetkező években is részese akarok lenni. 

Most ugorjunk vissza az időben egy kicsit, az OGT-t megelőző napra. Ezen a napon egy másik, még régebbi álom válhatott valóra. Kis (néha nem is kis) irigységgel vegyes ámulattal nézegettem mindig is a goth modellek képeit, arról álmodozva, hogy egyszer rólam is készülnek majd ilyen képek. Hogy én is goth hercegnő leszek. Azon a napon az lettem. Egy háromszettes fotósorozat készült rólam, a képek a frissen létrehozott Facebook-oldalon láthatók. Tulajdonképpen nem ez volt az első fotózásom; tavaly már készített rólam egy barátnőm képeket, de az utómunkálatok nem fejeződtek be, a nyers fotókat pedig nem szeretném megosztani, mert így értelmét veszti a dolog.

Furcsa érzés volt a kamera előtt állni. Teljesen kezdő vagyok, igazából sosem fotóztak még, így valamennnnyire magától a kamerától is féltem, illetve van bennem egyfajta kényszer arra, hogy úgy fogjam fel az egészet, mint egy feladatot, amit meg kell oldani, emiatt aztán kicsit nehezebben sikerült ellazulni, nem "szugerálni a szememmel". Pár óra elteltével már oldottabb hangulatban folytatódhatott a fotózás, egy másik helyszínen. Temető, várromok, és belvárosi utca. Három helyszín, három téma, három különböző ruhával. Többet is szerettem volna, de eléggé elfáradtam, a fotósom pedig még jobban, ezért abban maradtunk, hogy a többi tervezett szettet máskor valósítjuk meg. Azok már talán még jobban kidolgozott témák lesznek. Majd kiderül. Mindenesetre élveztem, és nagyon-nagyon tetszenek a képek.

Két hét telt el az OGT óta. Valahogy sokkal inkább élőnek érzem magam azóta, annak ellenére is, hogy a minap jegyezték meg, hogy úgy nézek ki, mint valami halott menyasszony, és kértek, hogy térjek vissza az élők közé. Az utca embere sosem változik. :) Én viszont igen. Teljesebb leszek, azáltal is, hogy egy hatalmas alkotási vágy van bennem. Ez az egyik oka annak, hogy sárkányokat kezdtem rajzolni. A másik az irdatlan Trónok-harca mániám, ami az új évaddal most tetőzőtt. E kettő hatására született meg az ötlet, hogy megtanulok rajzolni, mégpedig sárkányokat. Sosem tartottam jónak magam rajzból, mások mondogatták, hogy egyáltalán nem rossz, de nekem mindig annak tűntek a "műveim". Az a tervem, hogy szabadabb estéimen (amikor nem blogbejegyzést írok) egyszerűbbtől a kidolgozottabbak felé haladva, minden nap lemásolok egy sárkányrajzot. Eddig kettő született: itt és itt láthatók. Kivételesen én is azt mondom, hogy nem sikerültek rosszul. A cél természetesen az, hogy saját magamtól tudjak majd sárkányokat rajzolni. De ez még messze van, a cél felé vezető út pedig valószínűleg hosszú és rögös lesz, de meg fogok birkózni ezzel is. :)