13. hét: Olvasás és nyelvtanulás: Jo Nesbø - Csótányok /Cockroaches/

Nem kihívás miatt olvastam. Kivételesen. Illetve, talán mégis; megígértem ugyanis magamnak, hogy idén több idegen nyelvű könyvet olvasok, és mivel épp az angol van terítéken, adja magát, hogy ezen a nyelven válasszak olvasmányt. Nem volt túl sok időm a könyvtár angol nyelvű kínálatában válogatni; a szerzőről már hallottam, dicsérik is, a műfajt kedvelem, a cím tetszett, a fülszöveg tetszett, a borító is tetszett, tehát egynek jó lesz, gondoltam. Asimov Alapítványa (értékelés itt) után egyébként is valami másra vágytam. Ugyan a befejezéssel átcsúsztam a 14. hétre, mégis 13. heti olvasmányként kezelem. Az olvasás ideje: 2020.03.25. – 2020.03.31.

Kiadó: Vintage
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 374
Fordító: Don Bartlett

A fülszöveg (az egyszerűség kedvéért a magyar kiadásé):
„A masszív alkoholista időszakát élő Harry Hole nyomozót Thaiföldre küldik, hogy végére járjon egy kínos gyilkossági ügynek. Norvégia nagykövetét ölték meg egy motelben, még mielőtt megérkezett volna a prostituált, akit a szobájába rendelt. Ráadásul fiatal meztelen fiúk képét is megtalálják a holmija között. A megölt férfi nem egyszerű diplomata, jó barátja Norvégia miniszterelnökének is. Nem meglepő tehát, hogy Harrytől és kollégáitól gyors és diszkrét munkát várnak. Szerencsejáték adósságok, korrupció, helyi gengszterek és kigyúrt csatlósaik, szexuális perverziók, ráadásul a trópusi hőség és a kultúrsokk, no meg az örökös harc az alkohol ellen adják azt a méregerős koktélt, amelyet Harrynek fenékig kell ürítenie.“

Brit angolt tanulok, valahogy az olyan köznapi gyakorláshoz, mint olvasás és az élőhöz közeli beszéd hallgatása, nehezen találok anyagot; mintha minden amerikai lenne. Így hát nagyon megörültem már az első oldalnál, amikor realizáltam, hogy brit angolt olvasok. Hogy miből? A kamiont lorry-nak hívta, nem truck-nak. Az élet apró örömei. Érezhető volt azért az amerikai hatás, de ez inkább a helyesírást érintette – ou-k helyett sima o-ok (colour – color), sise-ok helyett size-ok (organise – organize), de ezen igyekeztem nem fennakadni, mivel ez egyébként is inkább egyéni preferencia kérdése.

No de nézzük a sztorit! Elég összetett – pont annyira, hogy ne lehessen kitalálni, ki a gyilkos. Szeretem, ha rájövök, még jobban, amikor nem. A szerző úgy fonja össze a szálakat és kavarja össze az egészet, hogy a végére már nem lehet tudni, ki melyik oldalon áll, ki figyel kit, ki nyomoz ki után és milyen szándékkal. A kibontakozás nekem lassú volt, sokszor éreztem azt, hogy egy helyben toporognak, hogy nem halad a történet. Mindezt tetézi az is, hogy a fejezetcímek hónapot és napot jelölnek. Az egész történet három nap alatt zajlik le, és szinte minden napra van esemény – mégis lassú. Majd az utolsó 50 oldalon megtörik a jég, és amikor már azt hisszük, hogy ez ennyi, feladják, hirtelen felgyorsulnak az események, és minden megoldódni látszik. Majd a végső lezárás előtt még egyet nyújt azon a rétestésztán, és csak nem akar már befejeződni. Félreértés ne essék, nem unalmas, csak olyan nyugodt, északi (norvég) tempóban mennek a dolgok. Csak semmi kapkodás.

A főszereplő először ellenszenves volt, aztán, ahogy kibontakozott a csinálok-is-valamit-típusú nyomozókarakter, szimpatikusabbá vált, egészen megszerettem. A többiek nagyjából semlegesek voltak, Liz és Nho inkább szimpatikus, Runa inkább antipatikus volt. Jens Brekkét és Tonja Wiiget nem tudtam hova tenni, egyszer erre billent a mérleg, egyszer arra. Ivar Løken is hasonló volt, de nála a történet közepe táján el tudtam dönteni, hogy kedvelem. Thaiföld nem igazán győzött meg a leírtak alapján; ha tényleg olyan ott a klíma, amilyennek bemutatja, akkor inkább nem megyek oda, elég nekem az itthoni nyárban fuldokolni, és a tömeg is az agyamra menne.

És a legviccesebb tényező: megint sikerült egy sorozat második részébe belenyúlnom. Kezdem azt hinni, hogy különös érzékem van ehhez. Nem volt különösebben zavaró, hogy nem ismerem az előző kötetet, de néha éreztem, hogy abban talán meglenne a válasz némelyik utalásban. Amint hozzájutok, pótlom az első kötetet, hogy erre a kérdésemre választ kapjak. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak a következő kötetek egyikében fogok. Vagy ott sem. Végül is az is kiderült, hogy ennek a kötetnek miért Csótányok a címe.

Nem klasszikus krimi, az biztos. Talán ezért is különböztetik meg a skandináv krimiket. Nagyon nem mindegy, hogy az vagy sem. Más a hangulat, más a tempó, másképp bontakozik ki a cselekmény, ami sokkal kuszább, mint elsőre tűnik. Hasonlót tapasztaltam a 64-es betegnaplónál is (nem norvég, hanem dán, és be kell vallanom, ez sem mindegy, már ha tehetek 1-1 ilyen könyv elolvasása után ilyen megjegyzést – ugyebár 1 minta nem minta/1 mérés nem mérés). Fogok még skandináv krimit olvasni, már csak azért is, hogy el tudjam dönteni, hogy a norvég vagy a dán a jobb. Egy biztos: egyiket sem véletlenül szeretik az olvasók.

Kedvenc idézeteimmel és zárójelben szabad fordításaikkal zárom soraimat:

„Bangkok, the City of Angels. The angels wore masks, cut the air with a knife and tried to remember what color the sky had been in earlier times.” (Bangkok, az Angyalok Városa. Az angyalok maszkot viseltek, késsel vágták a levegőt és próbáltak emlékezni arra, milyen színű is volt az ég korábban.)

„What comes after the ’buts’ is a lot more important than what comes before; it determines how far you can get in the department.” (Ami a ’de’ után jön, az sokkal fontosabb, mint az, ami előtte áll; meghatározza, milyen messzire juthatsz az osztályon.)

„Gambling is about luck, but betting isn’t. Betting is about two things: psychology and information. The smartest person wins.” (A szerencsejáték a szerencséről szól, a fogadás nem. A fogadás két dologról szól: a pszichológiáról és az információról. A legokosabb ember nyer.)

„All humans are basically hedonists, some just take longer to realize it.” (Alapvetően minden ember hedonista, csak néhánynak tovább tart rájönni.)

A következő hét olvasmánya számomra is meglepetés lesz; írás közben is erősen nézegettem a polcomat, hogy mivel folytassam, de nem tudom. Annyi biztos, hogy ez a hét sem fog újabb könyv nélkül eltelni.

4/5

Stephen King - Agykontroll (Bill Hodges III)

Most fejeztem be. Le kell írnom, amíg a fejemben van. Le vagyok sokkolva.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 512

Fordító: Dranka Anita

A fülszöveg:

„Amikor egy sokszoros gyilkos ráébred, hogy a szellemnek hatalma van az anyag fölött.

Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru és társa, Holly Gibney egy öngyilkosság ügyében nyomoznak, amelyhez köze lehet Brady Hartsfieldnek, az ördögi Mercedeses Gyilkosnak.

Igaz, Brady öt évvel azelőtt, amikor többször is fejbe vágták a zsúfolt koncertcsarnokban, amelyet fel akart robbantani, olyan súlyos agysérülést szenvedett, hogy azóta is kórházban van, csak üresen bambul, és az orvosok szerint reménye sincs a gyógyulásra. Ám a 217-es szobában, ahol az ártalmatlannak tartott gyilkos vegetál, egy titokzatos, gonosz erő ébred, amely hozzásegítheti Bradyt, hogy bosszút álljon ellenségein – sőt az egész városon….

A Mr. Mercedes és az Aki kapja, marja után itt a Bill Hodges-trilógia csattanós fináléja, amelyben a hősöknek immár egy természetfölötti képességgel rendelkező, sátáni alakkal kell megküzdeniük életre-halálra.”

 A fülszöveg elég sokat előre vetít a történetből, épp csak azt nem lövi le, mi is Brady Hartsfield titokzatos új képessége. Én sem fogom, segítségképpen annyit árulok el, hogy a jelenséggel King már első regényében, a Carrie-ben is foglalkozott, itt viszont ennél tovább is lép, egy magasabb szint irányába.

Az előző kötettel ellentétben hőseink ismét főhőssé lépnek elő, ami határozottan előny – noha az Aki kapja,marját is imádtam úgy, ahogy volt. A folytatás természetesen a Mr Mercedes befejező sorai után várhatók is – ha Brady felébred a kómából és az anyját keresi, szinte biztos, hogy nem marad ennyiben a dolog. Nem gondoltam volna, hogy az események ilyen irányt vesznek.

A történet egy kicsit lassabban halad, mint az előző két részben; több a (tökölés) toporgás, jóval kevésbé találják meg az irányt, ami nem is csoda, tekintve, hogy a természetfelettire kezdetben egyáltalán nem gondolnak. Miért is tennék? Bill betegségének felszínre kerülése érezteti az olvasóval, hogy közeledünk a lezáráshoz, ugyanakkor kétségeket is ébreszt afelől, hogy tényleg sikerül-e megoldani az ügyet – lesz-e Billnek elegendő ideje rá.  

A szálak szép lassan bonyolódnak, s míg hőseink egyre kevésbé értik, hogy mi történik, előttünk annál világosabbá válik minden – köszönhető ez az első két kötetben is alkalmazott történetvezetésnek. Mi mindent látunk, mindenről tudunk, csak hátradőlve figyeljük, mikor és hogyan simul ki a cselekmény, és milyen lesz a megoldása. Stílusos lett, az egyszer biztos. A legvégét pedig megkönnyeztem.

Nagyon magával ragadott a könyv; ennek tudom be azt a jelenséget is, hogy az elmúlt napokban, amikor  lefeküdtem aludni, félálomban folytatódott az agyamban a történet. A szerkezetüket tekintve ugyanolyan mondatok lebegtek csukott szemem előtt, amilyeneket tizenöt perce olvastam, így nem tudtam eldönteni, melyik volt az igazi, és melyiket alkotta az elmém. Brady Hartsfield ilyenképpen két vagy három kellemetlen éjszakát is okozott nekem . Hasonlót eddig csak Craddock McDermott, a Joe Hill tollából származó A szív alakú doboz kísértete tudott elérni. Bradytől sem féltem, egyszerűen csak nem hagyott békén. Hogy stílusos legyek: belépett az elmémbe. Azért is igyekeztem minél gyorsabban elolvasni, hogy megszabaduljak tőle (december 12. és 23. között olvastam). Ma éjjel kiderül, sikerült-e.

A történet a maga Kinghez méltó módján egy elég súlyos problémával, az öngyilkossággal foglalkozik. Rávilágít arra, mennyire érzékenyek a témára a tizenévesek, és az úgynevezett bullying áldozatai, és mennyire nem vesszük észre mi, kívülállók, hogy baj van, és hogy azok, akik bajban vannak, mennyire nem mernek segítséget kérni. Sem a szülőktől, sem a barátoktól, még a telefonos lelkisegély szolgálattól sem (aminek a létezéséről talán nem is tudnak). Merjetek beszélni a problémáitokról! Mindig van megoldás!

Kedvenc idézetek:

„A brokkoli állítólag egészséges, mint minden olyan zöldség, aminek rossz íze van.”

„Egyetlen gyufa is képes kiváltani több ezer négyzetkilométert felégető bozóttüzet, ha száraz bozótra dobják.”

Most, hogy „A munka véget ért”, rövid időre elbúcsúzom a horrorkirálytól. Az Agykontroll a 35. könyve volt, amit olvastam, ami azt jelenti, hogy az életmű felénél járok. Mivel az idei évből már nem sok maradt, nem törném meg ezt a szép számot. A Viharszigetet még úgyis el kell olvasnom, és azon kívül is akadnak még szép számmal olvasatlan könyvek a polcomon.

Köszönöm az élményt és a fantasztikus trilógiát, Mr King! Találkozunk jövőre!

5/5

Stephen King - Aki kapja, marja (Bill Hodges II)

Folytatódik a Bill Hodges-trilógia, az Aki kapja, marja című kötettel. Az első kötet nagyon tetszett (a szövegre kattintva elolvasható, mennyire), ezért bíztam benne, hogy a másodiktól is hasonló élményeket kapok. S bár ennek az olvasása egy kicsit hosszabbra nyúlt (december 4. és december 15. között olvastam), nem csalódtam benne, sőt. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 504

Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

A Mr. ​Mercedes-ben bemutatkozó hősök eklektikus hármasának főszereplésével itt a mesteri, lélegzetelállító folytatás egy olvasóról, aki túlzásba viszi a rögeszmés rajongást egy emberkerülő íróért.

„Ébresztő, géniusz!” – így kezdődik Stephen King letehetetlen új regénye egy bosszúvágyó olvasóról. Az ébresztő John Rothsteinnek, az ikonikus írózseninek szól, aki megteremtette az imádott és világhírű Jimmy Goldot, de többé már nem publikál. Morris Bellamy pedig őrjöng, nemcsak Rothstein hallgatása miatt, hanem azért is, mert a nonkonformista Jimmy Gold eladta magát a karrierért a reklámszakmában. Morris megöli Rothsteint, és igen, a pénzt is kipakolja a széfjéből, de az igazi kincset azok a noteszok jelentik, amelyekben lehet még legalább egy Gold-regény.

Alighogy elrejti a pénzt és a noteszokat, Morrist nemi erőszakért bevágják egy szigorított fegyházba. Évtizedekkel később egy Peter Saubers nevű kamasz, akinek az apja súlyosan megsérült a Mr. Mercedes-merényletben, megtalálja a kincset, úgyhogy a Bill Hodges-féle csapatnak most Pete-et és családját kell megvédenie az egyre eszelősebb és vérszomjasabb Morristól, aki harmincöt év után kiszabadult, és követeli vissza a noteszait meg a pénzét.

King a Tortúra óta nem foglalkozott az olvasóval, aki addig bálványozza az írót, amíg baj nem lesz belőle. Az Aki kapja, marja nemcsak vérfagyasztó, bravúros krimi, de azt is bemutatja, hogyan formálja az irodalom az életet – jól vagy rosszul, most és mindörökké.

Az első oldalakon rögtön két gyilkosságnak lehetünk szemtanúi: végignézzük, ahogy Morris Bellamy megöli a kedvenc íróját, és újra átéljük a már ismert Mercedeses gyilkosságot, ezúttal másvalaki szemszögéből. Kevéssé ráznak meg könyvekben olvasott gyilkosságok, John Rothstein halála után néhány napig mégsem tudtam könnyű szívvel felvenni a könyvet. Sok elmebeteg karakterrel találkoztam már, ott van például Brady Hartsfield is az első kötetből a terrorista jellemvonásaival, valamiért Morris Bellamytól és az ő tettétől iszonyodtam jobban. Nehéz megmondani, melyikhez kell őrültebbnek lenni: behajtani egy Mercedessel a tömegbe, vagy megölni a kedvenc íródat a kiadatlan műveiért.  Mindkettőben van egyfajta fanatizmus, és bár az utóbbi csak egy ember ellen irányul, a lélektana sokkal rosszabb. Mindkettőnél van egy kattanás; csak míg Brady esetében bekattant valami, Morrisnál inkább az át a megfelelő igekötő. Érzékelhető a különbség, ugye?

Amikor már tudtam folytatni, az első kötethez hasonlóan lendületesen haladtam vele. Az eseményeket ugyanúgy kívülről szemléljük, mindenkiből látunk egy kicsit. Látjuk, mi zajlik Morris fejében és Peter Saubers fejében. Nem kell sokat agyalni a dolgokon, csak figyelni, mikor és hogyan érnek össze az események. Na meg, hogy mikor bukkan már fel Bill Hodges – valamivel a 200. oldal előtt, sokkal inkább mellékszereplőként. Szép a párhuzam Peter és Morris karaktere között: ugyanazon íróért rajonganak, és mindkettőjüket hatalmukba kerítik a noteszok – de mindkettőjüket másképp. Peter szándékai nemesek – a talált pénz névtelen feladásával a szülein, a noteszok eladásával a húgán szeretne segíteni, de nehéz szívvel válik meg olyantól, aminek a létezéséről csak ő és a könyvesbolt tulajdonosa tud. King remekül szemlélteti, hogyan képes összeroppanni egy ilyen titok súlya alatt egy tizenéves, aki nem akar segítséget kérni.

Morris szándékai pedig a tulajdonképpen végtelenül egyszerűek – ő csak el akarja olvasni a noteszok tartalmát, megtudni, mi lett kedvenc főhősével, ezért viszont a szar is le van szarva alapon bármit képes megtenni. Érdekes látni, hogyan fordul át a börtönből frissen szabadult ember, hogyan tér le a jó útról, amelyen először elindult.

Billt, Hollyt és Jerome-ot is nagyon jó volt viszontlátni,az előbbi kettőt állandó csapatként. A végén fennhangon szurkoltam nekik, hogy jöjjenek rá végre, mi is Peter Saubers titka. Természetesen ez az utolsó pillanatban történik meg.

Ugyan happy endet nem vártam, mégis meglepett a befejezés. Sajnáltam, hogy így kellett történnie, de érzek egy talán nem szándékos párhuzamot a Harry Potter vagy akár a Trónok harca végével: a jelképes tárgy elpusztulása jelzi számunka, hogy a sztorinak vége, emiatt itt nem lesz több galiba. Ugyanezt látom érvényesnek a noteszokra is.

Kedvenc idézetek:

„A szar is le van szarva.” – érdekesség, hogy ezt a bölcsességet a nagyszüleimtől is hallottam már, pedig ők biztosan nem olvasták ezt a könyvet.

„Egy jó regényíró nem vezeti a figuráit, hanem követi őket. Egy jó regényíró nem teremt eseményeket, hanem figyeli, ami történik, azután leírja, amit lát. Egy jó regényíró tudja, hogy ő titkár, nem Isten” – a kötetben pontosan ezt látjuk. Ergo, Stephen King jó regényíró. J

„Senki nem olyan vak, mint az, aki nem akar látni.”

A kötet elolvasása után megint egy kissé más szemmel tekintek az irodalomra – ezúton is köszönet érte Mr Kingnek és szereplőjének, Rickynek, a Hippinek, aki a következőt állítja:

„Az idő kegyetlenül elválasztja a hülyeséget a nem hülyeségtől”

A mondat irodalomra vonatkozott. És igen. Egyszer Stephen Kingről is ki fog derülni, hogy hülyeség-e vagy sem. Valószínűleg a választ már nem fogom megtudni, de remélem, hogy a nem lesz az.

Értékelés: 5/5

Értékelésre felkészül a trilógia befejező kötete, az Agykontroll.

Stephen King - Mr Mercedes (Bill Hodges I)

Idei jó szokásomhoz híven a kötetet egy molyos kihívás miatt vettem a kezembe – december 31-ig az egész trilógiát el kellene olvasni. Nagyon igyekszem, és ha ilyen tempóban haladok, még az is előfordulhat, hogy sikerül. A Mr Mercedest 2019. október 24. és 2019. december 1. között olvastam.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 556

Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

„Egy ​pangó közép-nyugati kisvárosban, a fagyos kora hajnali órákban munkanélküliek százai állnak sorban az állásközvetítő előtt. Egyszer csak egy magányos sofőr a tömegbe hajt egy lopott Mercedesszel, visszatolat, majd újra gázol, aztán elmenekül a helyszínről, nyolc halottat – köztük egy csecsemőt – és tizenöt sérültet hagyva maga után.

Brady Hartfield alkoholista anyjával él a szülői házban. Vágyik a mámorra, amit a Mercedes volánja mögött, a halálosztó szerepében érzett, ezért újabb, még ördögibb merényletre készül.

Amikor Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru levelet kap a Mercedeses Gyilkostól, reaktiválja magát, hogy meghiúsítsa az immár ezrek életét fenyegető, őrült tervet, és innentől hajmeresztően izgalmas versenyfutás kezdődik az idővel…

King, a „horrorkirály” legújabb regénye klasszikus krimi, amely a klasszikus receptet követve jó és gonosz küzdelmét állítja elénk, s közben félelmetes bepillantást nyújt egy megszállott, gyilkos elme működésébe.

Bill Hodges pedig hamarosan ismét színre lép, a szerző ugyanis két további regényt tervez a főszereplésével.”

A fülszöveg izgalmas történetet ígér, és ezt meg is kapjuk. A cselekmény két szálon fut; egyszer a rendőr, máskor a gyilkos fejébe pillantunk bele. Szeretem az ilyen történeteket; nem izgulom magam halálra azon, hogy vajon ki lehet az elkövető, mert az első fejezetben kiderül. Én innentől hátradőlök, és figyelem, hogy találja ki a nyomozó azt, amit én már tudok, hogy ellenfele hogy próbálja meg őt kijátszani, és várom, hogy összeérjenek a szálak. Érdekes látni a gyilkos indítékait, amelyek nem mindig azok, amelyeket a rendőr gondol. Ezek szépen össze tudják kuszálni az eseményeket, ahogy a történet vége felé is látjuk.

Bill karaktere elsőre túlidealizáltnak tűnhet – majdnem minden ügyet megoldó, kitüntetéseket kapott nyomozó, aki soha, de soha nem nyúl mellé. Némileg oldja ezt a rosszul sikerült házassága, öngyilkos hajlama és nyughatatlan természete. Brady Hartsfield pedig az éles ellentéte: velejéig romlott…nak tűnik, de van lelkiismerete – vagy legalább egy darab maradt belőle. Ezt láthatjuk abból, hogy még mindig nyomasztja kisöccse halála. Gondolataiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a trauma tovább rontott elméjének egyébként sem teljesen egészséges működésén. Mindketten jól felépített jellemek. Tetszik Jerome és Holly jelleme is; előbbi hihetetlenül jópofa az előtörő ébenfeka stílusával, utóbbitól pedig nagy jellemfejlődést várok a továbbiakban, amit meg is fogok kapni (sikeresen lespiolereztem magamnak Akívülállóval).

Sokan mondják, hogy King stílusa változott az idő előrehaladtával. Én inkább azt mondanám, hogy finomodott, de még mindig eltéveszthetetlen. Nem kertel, mindent a nevén nevez, nincsenek felesleges leírások és határozószavak.

Kedvenc idézet:

„Az a rendszer, amit emberi elme talált ki, emberi elmével meghekkelhető.”

Kíváncsian várom, hogyan folytatódik a történet; a fülszöveg és a nyitott befejezés is arra utal, hogy tovább is van még (na meg a másik két kötet a polcomon). Felkészül a második rész: Aki kapja, marja (ide kattintva már olvasható)