Korunk feminizmusa - áldás vagy átok?

Ma reggel egy kedves ismerősöm idővonalán találkoztam ezzel a képpel.

Nem ismerem a körülményeket, ahol és amikor ezek a mondatok elhangozhattak. Mindenesetre szomorúnak találom, hogy ilyen gondolatok valakiben megfogalmazódhatnak.

Korunk feminizmusáról elmélkedem. Megosztó téma következik; egyetérteni és egyet nem érteni, véleményt nyilvánítani szabad, de kulturált módon tegyük!

A feminizmust a nők jogaiért és egyenjogúságáért harcoló mozgalomként tartjuk számon.  Nagyon jó, hogy van, az aktivistáknak a ma élő nők is sokat köszönhetnek. Vannak ugyan területek, ahol még mindig harcolni kell számunka már alapvető dolgokért, de azt mondhatjuk, a fejlett világban elég jól áll a helyzet. Nem kuriózum, ha egy nő egyetemet végzett, sőt, bizonyos szakok gyakorlatilag elnőiesedtek, és az sem, ha egy nő magas pozíciót tölt be, s talán már a fizetések sem különböznek azonos munkakörben. Természetes, hogy van szavazati jogunk, és az is, hogy magunk választjuk meg, mikor és kihez akarunk férjhez menni (ha akarunk egyáltalán). Van még mit javítani: még mindig probléma például az utcai zaklatás, a családon belüli erőszak és bizonyos területeken a nők tárgyiasítása is – itt nem kell mindjárt a pornóiparra gondolni, elég, ha a reklámokat megnézzük, hisz „nőkkel mindent el lehet adni”. A mozgalomra épp ezek miatt változatlanul szükség van.

Hol itt a gond? Ott, hogy lassan a ló túloldalára esünk át. A fenti képen olvasható mondatok ugyanis egy szélsőséges irányzat megjelenését mutatják. „Egyenjogúságot akarunk! És női előjogokat!”- mondja az erről született mém. Az említett irányzat a nőket szinte felsőbbrendűként kezeli, és nem ritka a férfiak ellen irányuló nyílt gyűlölet sem. Jogos lehet a kérdés, hogy ha évszázadokig a férfiakat tekintették felsőbbrendűnek, akkor most miért ne forduljon a kocka? Hát azért, mert az sem volt normális – ezért törtek ki a lázadások. Meg akarjuk csinálni fordított szerepekkel is? Ugyan miért?  

Mert „minden férfi s*ggfej.” De ha egy férfi azt meri mondani, hogy „minden nő k*rva”, megsértődünk. Ha egyenjogúságról, nemek közti egyenlőségről beszélünk, miért gondoljuk azt, hogy csak az egyik oldal mondhat negatív kritikát a másikról? Az ilyesfajta üres sárdobálás egyébként sem vezet sehova, hacsak nem tovább szélesíti a szakadékot.

Mert nincs szükségünk férfira. Olyan erős, határozott, független nők vagyunk, hogy mindenhez is (!) értünk, még jobban is!

A gond csak az, hogy ez nem igaz. A férfiakra szükségünk van munkatársként, barátként, szeretőként, férjként… Akárhogy. Minden munkahelyi kollektíva jobban működik, ha már egy férfi is dolgozik ott. A saját nemükhöz vonzódó nőknek is vannak férfi barátaik. Nem kell és nem is lehet mindenkihez szexuálisan vonzódni, de vegyük észre, hogy nekik is vannak értékeik. Ahogy mi nem voltunk kevesebbek náluk, úgy ők sem kevesebbek nálunk. Ne hagyjuk, hogy elvakítsanak minket a gyűlöletkeltő mondatok! (Pláne olyan nőktől, akik láthatólag életükben nem szexeltek egy jót – és talán ez minden gondjuk forrása)

A férfiak és a nők mások. És ez így van rendjén. És nem is minden sztereotípia, ami annak látszik. Sokkal inkább biológia és kémia – mindannyian ismerjük a mémeket a férfi és a női agy működéséről. Valamiben ők jobbak, valamiben mi. Az egyik szakmát a férfiak képviselik többségben, a másikat a nők – de ahogy van programozó nő, úgy van műkörmös férfi is.  Az egyik személyiségjegy itt érvényesül jobban, a másik ott – de vannak karrierista nők és a családot előtérbe helyező férfiak is (akik például otthon maradnak a babával, hogy a karrierista feleségük visszamehessen dolgozni).

Ahogy Stephen King és Owen King elgondolkoztak azon, milyen lenne a világ, ha eltűnnének a nők (s ezt a Csipkerózsikák című közös regényükben le is írták), mi is elgondolkodhatnánk azon, hogy milyen lenne a világ, ha a férfiak tűnnének el. Szerintem határozottan unalmas.

Ki is az a billiomos? Van ilyen szó egyáltalán?

Az utóbbi pár napban igazi kommentcunamit indított el a Molyon egy nemrég megjelent könyv fülszövege, pontosabban annak egy szava. Penelope Bloom His banana című könyvének fülszövegében „egy billiomos banán”-ról esik szó. Többen gondoltuk, hogy a fordító szerencsétlen választása ez, mivel a fülszöveg akár a könyvből kivett részlet is lehetne. A művet nem ismerve tökéletesen hihető is. Kiderült azonban, hogy ez nem részlet, hanem egy külön megírt fülszöveg. Ennek értelmében már nem a fordítót kell szidni, hanem a fülszöveg íróját. Végül is mindegy.

No de ki is az a billiomos? Sokan úgy gondolhatják, hogy ilyen nincs is, csak az angol billionaire téves fordítása lehet. Valójában ez egy létező szó, csak nemigen használatos. Nem nagyon ismerünk ugyanis olyan embert, akinek a vagyona bármely valutában mérve a monumentális ezermilliárdos összegre rúgna. Egy billió. 1 000 000 000 000. 12 nulla. 10¹². Ekkora számot felfogni sem vagyunk képesek, érthető tehát, hogy azt is elvetjük, hogy létezik akár egyvalaki is, akinek ennyi pénze van (Bill Gates-nek is "csak" 110 milliárdja van) – egyszóval, aki billiomos.

A félreértés abból adódhat, hogy a nagy számok elnevezése két különböző rendszer szerint történik a világon: az ún. short scale és long scale („rövid és hosszú skála”) szerint.

Melyik mit jelent? Figyelem, matematika következik!

A short scale az, amit angolul is ismerünk: million, billion, trillion, quadrillion, stb. Másképp, az –illion végződésűek. Így nevezik el a számokat például Kelet-Európában, az USA-ban, és Kanada angol nyelvű részein is.

Számokkal, szemléletesen:

Million: 1 000 000, 6 nulla.

Billion: 1 000 000 000, ezermillió, 9 nulla

Trillion: 1 000 000 000 000, ezerbillió, millió-millió, 12 nulla.

És ez így megy addig, amíg már nevet se tudunk adni neki. De. Van Centillion is.

Az elnevezés logikája: a végződés az –illion, ami az ezres helyiérték három 000-ját jelenti. Az előtag pedig attól függ, hány 000 található még a számban ezen kívül. A million esetében: 1 000 000 egy, a billion-nél: 1 000 000 000 kettő, a trillionnél pedig: 1 000 000 000 000 három.  A centillion esetében ez  száz lenne (és annyi is

Másképpen, aki a normálalakot, illetve a hatványokat kedveli: A million= 10⁶, a billion=10⁹, a trillion pedig 10¹². A centillion pedig a 10³⁰³. Látható, hogy az egyes alakoknál a hatványkitevő 3-mal nő, azaz mindig egy ezressel, képletesen 000-val ő a szám. Ha ez eddig követhető és világos lenne, most jön a csavar.

A long scale ugyanis nem adja ilyen könnyen az –illion végződést, hanem közéjük ékeli az –illiard végződésű számokat, ezáltal elcsúsztatja azt, hogy melyik alakon milyen számot is értünk. Magyarul ezeket az alakokat ismerjük: millió, milliárd, billió, billiárd, trillió, trilliárd, kvadrillió, kvadrilliárd, stb. Így nevezzük ez a számokat Közép-Európában, de ugyanez érvényes Nyugat-Európára és Kanada francia nyelvű részeire is.

Számokkal, szemléletesen:

Millió: 1 000 000, 6 nulla, ahogy az előbb is, eddig jó

Milliárd: 1 000 000 000, ezermillió, 9 nulla

Billió: 1 000 000 000, ezermilliárd vagy millió-millió, 12 nulla

Billiárd: 1 000 000 000 000, ezerbillió vagy millió-milliárd, 18 nulla.

Trillió: 1 000 000 000 000 000, millió-billió vagy milliárd-milliárd, 24 nulla. Nem mondom tovább. Centillió itt is van.

Itt az a logika, hogy milliós szorzásnál, tehát 000 000 hozzáírásával kapunk –illion végű számot. Ezres szorzás, tehát szimpla 000 hozzáírásával –illiard végű számot kapunk. Innentől nem bonyolult, -illion után 000 hozzáírásával ugyanolyan előtaggal kapunk –illiardot, még 000 hozzáírásával a következő –illion jön, és így tovább.

Másképpen: Ha a million-től indulva a hatványkitevő 3-mal nő (vagyis ezerrel szorzunk), akkor –illiard, ha 6-tal (millióval való szorzásnál), akkor –illion: million=10⁶, milliárd: 10⁹, billió=10¹², billiárd=10¹⁸, stb. A mi centilliónk pedig a 10⁶⁰⁰. Na, most jöhet a „HOGY MI VAN?!”

Miért nem szerencsés tehát a billionaire-t billiomosnak fordítani? Mert nem ugyanazt a számot értjük rajtuk. Az ő billionaire-je a mi milliárdosunk. A mi billiárdosunkra ő már trillionaire-t fog mondani.

És akkor mi az a csillió? Nemes egyszerűséggel: semmi. Egy kitalált szám, amelyet a felfoghatatlan nagyságú számokra használunk. Akár a milliárd fokozására is.

Black Friday - az akciók fogságában

A Black Friday (magyarul Fekete Péntek) november utolsó péntekje. Ekkor világszerte óriási leárazások vannak a boltokban. A fekete elnevezést az az ilyenkor történő halálesetekről kapta; az emberek az akciós termékek megszerzése érdekében tolakodnak, verekednek, szó szerint eltapossák egymást. Borzasztó belegondolni, hogy az emberek ennyire nem törődnek semmivel, ha vásárlásról, főleg akcióról van szó.

A kereskedelemnek óriási haszna van ebből; a nagy árleszállítással sokkal több vásárlót képesek az üzletekbe vonzani, mint az egyéb akciókkal, pl szezonvégi kiárusításokkal. Ha kicsit utánaszámolunk, sokkal nagyobb is lehet a haszon egy ilyen akció esetén, mint ha az árakat kisebb százalékkal szállítják lejjebb. A nagy számok vonzóak. -50, -60, -80%! Az ember csak ezt látja, és bár több tízezer forintot költ el, így is remekül érzi magát, mert 1) vásárolt, 2) pénzt takarított meg.

Ezzel nincs is semmi gond addig, amíg az ember tudatos, és egészséges keretek között tudja tartani az akciós termékek vásárlását. A Black Friday sok szempontból már a ló túlsó oldala. Természetes az, hogy az üzletek reklámokkal igyekeznek minél több vásárlót magukhoz csalogatni: Gyere, vásárolj, fogyassz, költsd el a pénzed nálunk, most olcsóbb, csak itt, csak most! A csak most természetesen nem igaz. Sok helyen nem csak a péntek a fekete, hanem az egész hét, és olyat is láttam, ahol hét hetet szenteltek az akciónak, és sokszor az akció sem igazi akció; a termék árát először felemelik, majd leszállítják. Egy héttel később pedig a Black Friday akciós áránál is olcsóbban kínálják azt. A probléma ezzel az, hogy ezzel csak erősítik az egyébként is fennálló túlfogyasztás jelenségét.

Túlfogyasztásról akkor beszélünk, amikor az emberek többet vásárolnak, mint amire valójában szükségük van. Ez bármilyen termékre vonatkozhat, de nagyrészt ruházati és/vagy elektronikai termékek esetén jellemző. Van az ember lányának 30 pár cipője, de most Black Friday van, vesz egy 31.-et is. Tökéletesen működik még a tavaly vásárolt tévé, de lecseréli, mert Black Friday van, és különben is ez nagyobb. Szükségük van ezekre? Nem valószínű. De most akciós, a vásárlás, főleg az akciós vásárlás pedig boldoggá tesz. Egy időre. Pontosan annyira, hogy újra vágyjunk erre az élményre. Ez egy öngerjesztő folyamat, aminek sokan nem tudnak megálljt parancsolni.

Néhány éve a Black Friday ellenkampányaként indult el a Ne vásárolj semmit!-nap nevezetű mozgalom, amelyet az előzővel azonos napon tartanak. Ezzel igyekeznek az embereket tudatosságra nevelni, és fékezni a túlfogyasztást, hangsúlyozva a környezetvédelmi szempontokat is. Félreértés ne essék, nem az a céljuk, hogy mindenfajta vásárlásról lebeszéljék az embereket. Nem arról szól ez, hogy ha valakinek nincs télikabátja, az ne is vegyen, vagy ha tönkrement a telefonja, ne pótolja. A szükségtelen vásárlást, a pénzkidobást és a környezetszennyezést szeretnék mérsékelni, és a tudatos vásárlást erősíteni. A tudatos vásárlás azt jelenti, hogy az ember minden boltba menetelkor gondosan mérlegeli, mire van szüksége; nagyjából azt jelenti, hogy csak muszájból vásárol.

A magam részéről valahova a kettő közé helyezném az álláspontomat, a Ne vásárolj semmit-hez közelítve. Úgy gondolom, ha valakinek szüksége van egy ruhadarabra vagy elekronikai cikkre, és meg tudja várni, hogy akciós legyen, hajrá, menjen, és vegye meg Black Friday-kor! Ha régen kinézett egy felsőt vagy egy csizmát, amit az eredeti áron nem engedhetne meg magának, de egyébként a kedvenc darabja lenne, vegye meg Black Friday-kor! Ha a hőn áhított telefon, amit évekig fog használni, most akciós, vegye meg most! Ha a gyűjteményéből csak egy darab hiányzik, amiért most olcsóbban juthat hozzá, vegye meg most! Ahéten vásárolt könyvekkel én is így tettem.  Az akciók alapvetően jó dolgok, a spórolás pedig még jobb. Én is igyekszem a lehetőségek szerint megvárni, amíg a hőn áhított ruhát, könyvet, elektronikai cikket, háztartási gépet leszállított áron vehetem meg. Álszentség lenne azt állítani, hogy az akciók kihasználása káros.

Az viszont nem spórolás, ha az ember négy Deák Ferenc helyett „csak” kettőt hagy ott a boltban olyan dolgokért, amelyeket egyszer, vagy egyszer sem fog viselni vagy használni. Ez pazarlás. Mind a pénz, mind az idő, mind a termék, mind az azt előállító munka pazarlása. Épp ezért arra buzdítok mindenkit, hogy csak akkor, és csak olyan terméket vegyen meg a Black Friday keretein belül, amennyiben szüksége van rá.

Őszi kérdések és válaszok

Miss Krisztina blogján találtam ezt az őszi bloggereknek szóló kérdezz-felelek-et. Így november végén én is megválaszolom a feltett kérdéseket.

1.    A melegebb vagy az esős, borongós őszi napokat kedveled jobban?

Azt szeretem, ha az évszaknak megfelelő idő van. Ősszel ne legyen meleg, kelljen az a harisnya, az a hosszú ujjú, az a bokacsizma. Az esőt csak akkor szeretem, ha bentről nézhetem, mert utálok esernyőt cipelni (rendszeresen elhagyom).

2. Hogyan töltenél el egy esős napot?

Tegyük fel, hogy ez az esős nap hétvégére esik, és szabadon választhatom meg, mit szeretnék csinálni. (A hétköznapjaimat eléggé telezsúfoltam különböző elfoglaltságokkal, amelyeket egy esős nap nem ír felül.) A szokásos reggeli jóga után készítenék egy kancsó Earl Grey teát, bekapcsolnám az aktuális kedvenc zenémet, beburkolóznék egy plédbe, és az egész napot olvasással tölteném.  

3. Kedvenc őszi ital, étel?

Nincs kimondottan az őszhöz kapcsolódó kedvenc ételem és italom. Talán kakaóból iszom egy kicsit többet a hideg hónapokban.

4.  Milyen outfitet viselsz legtöbbször ebben az évszakban? Mutasd meg az olvasóidnak!

Az őszi megjelenésem leginkább a harisnya és a bolero viseletében különbözik a nyáritól. A harisnya vastagsága a hőmérséklettel fordítottan arányos. Ősszel előkerülnek a hosszú ujjú blúzaim és idén alsószoknyát is tudok viselni. Az alábbi két szett már tekinthető őszinek.

5.  Van kedvenc őszi recepted?

Ugyanaz a helyzet, mint az étellel és az itallal. A nagy kedvenceimet bármely évszakban elkészítem (egyébként pedig menzás vagyok).

6. Szeretsz őszi dekorációt készíteni és/vagy kidekorálni a szobád/lakásod?

Sajnos a kézügyességem nem túl jó, ezért nem állok neki saját dekoráció készítésének. A vásárolt elemek pedig az év minden napján megállják a helyüket. Az egyetlen kivétel idén a Hallowe’en tök volt, de ezt is anyukámtól kaptam.

7. Kedvenc film, ami az őszhöz kapcsolódik?

Nagyon kevés filmet nézek, a Sweeney Todd, az Éjsötét árnyék vagy az Addams family pedig nem évszakfüggő nálam.

8. Mit szeretsz a legjobban ebben az évszakban?

A színes, lehulló leveleket, a friss gyümölcsöket, és a csípősebb időt.

9. Milyen termékeket használsz a hidegebb időkben?

Alapvetően sokféle kozmetikumot használok: nappali és éjszakai arckrémet, testápolót, lábkrémet, körömágybőr-ápolót, szemkörnyék-ápolót (mindegyik avonos), körömlakkot és mindenféle sminkterméket (főleg avonosakat, utóbbiakból van egy-egy Nyx és Pupa termék is). A hideg beköszöntével a nappali arckrémet és a testápolót cserélem zsírosabbra: ezek az Avon Nutra Effects Miracle glow arckrém és az Avon Planet Spa Perfectly Purifying testvaj (vagy ugyanebből a termékcsaládból a Caribbean Escape testápoló balzsam).

10. Fotóztál valami szépet? Mutasd meg nekünk!

Kevéssé értek a fotózáshoz, ezért leginkább magamnak örökítek meg dolgokat. Nemrég a Fővárosi Állat- és Növénykertben jártam, itt készítettem néhány képet, többek között ezt is (az Állatkertben egyébként az a nap a lusta nagymacskáké volt):

11. Valami személyes kedvenc, amit még fentebb nem említettél meg?

Állandó kedvenc őszi eseményként a születésnapomat említeném meg. Az ezen kívül eső dolgok pedig minden évben mások; idén a Schattenwelt fesztivált és a The 69 eyeskoncertet említeném meg.

Ha van kedvetek, töltsétek ki ti is egy bejegyzés formájában, vagy írjátok meg kommentben a válaszokat! J

Az állatkísérletekről a hamburgi felvételek kapcsán

A napokban nyilvánosságra került egy rejtett kamerával készült felvétel egy hamburgi kutatólaborról, ahol különösen kegyetlen módon végeznek állatkísérleteket. A felvételt nem fogom linkelni; minden hírportál, és az összes környezet- és/vagy állatvédelemmel foglalkozó oldal közzétette. Google a barátod, ha szeretnéd megnézni (és ha végig tudod nézni). A bejegyzésben erre, és a témával kapcsolatban olvasott hozzászólásokra szeretnék reagálni.

Szeretném a bejegyzés elején leszögezni, hogy nem támogatom az állatkínzást, és alapvetően az állatkísérletekkel sem értek egyet. Nem értek egyet a videóban látottakkal, és kiállok amellett, hogy az ilyen helyeket büntessék meg, szükség esetén zárják be. A bejegyzéssel nem vitát szeretnék kirobbantani. A célom az, hogy tisztába tegyek bizonyos dolgokat, amelyek az emberek nagy részénél információhiányból, és az interneten olvasott szélsőséges véleményekből adódnak. Nem célom a bejegyzéssel bárkit megbántani, csupán azt szeretném, ha gondolkodnánk, mielőtt ítélkezünk, legyen szó bármilyen témáról. Mert a szélsőséges gondolkodás a legritkább esetben vezet jóra. A téma eléggé kényes, ezért igyekszem finoman fogalmazni.

Az állatkísérletek nagyjából egyidősek lehetnek az emberi (esetleg állati) szervezetre ható szerek kutatásával. Az egyszerűség kedvéért ezeken értsünk a gyógyszereket. Azt elég korán kijelentették, hogy emberen nem etikus ismeretlen anyagokat tesztelni, az pedig nyilvánvaló volt, hogy valamilyen ellenőrzésen át kell esniük, mielőtt ténylegesen szélesebb körű használatba kerülnek. Így esett a választás az állatokra: nyulakra, egerekre, patkányokra, stb. Nem tudom megmondani, hogy az első, az állatkísérletek betiltásáért kampányoló megmozdulások mikor lehettek, gyanítom, hogy az ezredforduló körül. Elképzelhető az is, hogy ennél korábbi az időpont, csak a 2000-es években kaptak nagyobb visszhangot és tudtak nagyobb mértékben elterjedni. Ugyanis az emberek azt is kezdték felismerni, hogy az állatokkal való kísérletezés sem tekinthető etikusnak.

Sokan az állatkísérleteket szükséges rosszként definiálják, melyek a tudomány szolgálatában állnak. Ezzel az állítással mélyen egyetértek. Sokan vitatják, hogy tényleg szükséges-e. Véleményem szerint sajnos igen, addig a pontig, amíg nem helyettesíthetők olyan alternatív vizsgálati módszerekkel, melyekhez nem szükségesek állati szervezetek.

Miért is szükségesek? Szakmabelieknek talán nem kell részletesen leírnom a ’60-as évekbeli Contergan-botrányt. A gyógyszer hatóanyaga, a thalidomid nyugtató hatású volt, kismamáknál is alkalmazták az első trimeszterben a reggeli rosszullétek megelőzésére, látszólag sikerrel. Később derült ki, hogy a thalidomidnak súlyos magzatkárosító hatása van, mégpedig a karok fejlődését gátolja. A „Contergan-bébik” kar nélkül születtek, a kezük gyakorlatilag rögtön a válluk után következett. A gyógyszert tudomásom szerint patkányokon tesztelték, ezeknél az állatoknál a magzatkárosító hatás nem jelentkezett. Hallottam azóta azt is, hogy ezek az adatok sem voltak valódiak, de nem ellenőriztem, hogy valóban igaz-e a hír. Mindenesetre az biztos, hogy a rendelkezésre álló adatok nem voltak elegendők a gyógyszer biztonságosságának alátámasztásához. Az egészségügyi hatóságok ezután szigorították meg a gyógyszerek engedélyezésére (szakszóval törzskönyvezésére) vonatkozó szabályozást. Ekkor írták le azt, hogy nem elég egy fajon vizsgálni a gyógyszerjelölt molekulákat, és az is pontosításra került, hogy milyen fajok használhatók. Nem akartak még egy Contergan-botrányt. És ez így rendben is van. Még a szigorú szabályozás ellenére is előfordulhat, igaz, nagyon ritkán, hogy a klinikai vizsgálatok alatt sem fedeznek fel egy-egy súlyos mellékhatást, mert annyira ritka, vagy annyira speciális esetben fordul elő, hogy csak többezer beteg kezelése után derül rá fény.

Az pedig óriási nagy tévhit, hogy minden állat belehal a kísérletekbe. Tény, hogy a letális (halálos) dózis megállapítása életeket követel, nagyon leegyszerűsítve ugyanis itt azt mérik fel, hogy a gyógyszerjelölt anyagból mennyi kell ahhoz, hogy biztosan halált okozzon. Ezt a leendő gyógyszer biztonságossága érdekében meg kell keresni.  Ez segít abban is, hogy hogyan menjenek tovább a molekulával: ugyanolyan irányban, teljesen más irányban, vagy sehogy. Ezt követően, a gyógyszer és a szervezet kölcsönhatásait vizsgálva a kutatóknak nem célja az, hogy az állatok belehaljanak a vizsgálatokba. Megfelelően táplálják őket, és ha gond van, megfelelő ellátásban részesülnek. Elhullás persze itt is előfordulhat, viszont olyanra is van példa, hogy a kísérletek befejezése után az állatok gazdára találnak.

Sokan a törvényhozókat hibáztatják az állatkísérletek miatt. A törvényhozók véleményem szerint azt tették, amit kellett. Most a tudományon a sor, hogy olyan alternatív vizsgálati módszereket dolgozzon ki, amelyek helyettesíteni tudják a legtöbb állatkísérletet (minden nagy valószínűséggel nem lehet). Amennyiben ezek rendelkezésre állnak, a környezet- és állatvédőkkel közösen lehet nyomást gyakorolni a törvényhozásra, amelynek eredményeképpen módosítani lehet a szabályokat. A biztonságosságból nem fognak engedni, az viszont talán elérhető, hogy ahol van alternatíva, azt kérjék az állatkísérlettel szemben.

Miért nem áll fel a gyógyszeripar, és mondja azt, hogy nem hajlandó ilyen vizsgálatokat végezni? Mert nem teheti meg. Ha megtagadja a vizsgálatok elvégzését, a termékét nem fogják engedélyezni. Ez nem csak annak a gyártónak rossz, akinek nem lesz terméke, és ebből bevétele, hanem azoknak az embereknek is, akiknek a betegségére a gyógyszer megoldás lenne.

Itt jöhet a kérdés, hogy akkor a kozmetikai ipar miért tehet másképp? Hisz sorban jönnek ki a cruelty free („kegyetlenségmentes”, azaz állatokon nem tesztelt) termékekkel, és ha nekik van alternatívájuk, a gyógyszeriparnak miért nincs? Erre azt tudom válaszolni, hogy a kozmetikai ipar termékei teljesen más célt szolgálnak, mint a gyógyszerek, épp ezért más szabályozás vonatkozik rájuk, nem mellesleg egy krémet az ember nem fog lenyelni (jobb esetben), és olyan hatóanyagokat sem tartalmazhatnak, amelyek komoly hatást fejthetnek ki a szervezetre (hiszen akkor gyógyszerek lennének). Egy hidratálókrémnél, sminkterméknél nem kell vérszintet nézni, amelyhez valamilyen szervezetre lenne szükség. A kozmetikai ipar esetében határozottan támogatom, hogy tiltsák be az állatkísérleteket, mert itt van rá lehetőség.

Most térjünk vissza a hamburgi felvételekre! Úgy tudom, ezek kapcsán megkérdeztek egy ilyen helyen dolgozót, aki azt nyilatkozta, hogy a felvételen látottak elavult módszereknek számítanak, és ezeknél sokkal inkább állatbarát módon lehet már a vizsgálatokat végezni. Személy szerint nagyon örülök annak, hogy valakinek eszébe jutott egy szakembert is megkérdezni, ugyanis az emberek nagy többsége hajlamos általánosítani, és kérdés nélkül véleményt alkotni, ítélkezni, az összes kutatólabor bezárását követelni. 

Ezzel leírják az olyan laborokat is, amelyek nem így működnek. Szomorú, hogy rögtön hőzöngünk, ahelyett, hogy első körben a videó valódiságát kérdőjelezzük meg, majd amikor kiderül, hogy valódi (ahogy a hamburgi felvételekről is kiderült), azt a kérdést tennénk fel, hogy vajon ez minden laborban így van-e, vagy ez épp egy olyan, amelyik nem tartja be a szabályokat. Ez nem csak ennél a témánál látható; állattelepeket bemutató videók alatt hasonló hozzászólásokat látok, és nem egyszer írtam már le, hogy előbb járjanak utána, aztán alkossanak véleményt. Ami pedig még borzasztóbb, hogy ugyanezek a hozzászólások jelennek meg 1-2-5 éves videóknál is, mert az emberek arra sem hajlandók, hogy a dátumokat megnézzék, arra pedig főleg nem, hogy utánajárjanak, mi történt azzal a hellyel, amit a felvételeken látnak. Az ilyeneket ellenőrzik, miután nyilvánosságra kerülnek, és megbüntetik, bezárják, vagy korszerűsítéshez kötik a további működést. Biztos vagyok benne, hogy a hamburgi felvételek is évekig fognak még keringeni az interneten, újra meg újra elő fogják venni őket, hogy sokkolják és befolyásolják velük az embereket. Azután is, hogy a labor sorsáról a videót követő hónapokban döntenek a hatóságok. Azután is állatkínzóknak fogják tartani őket, hogy már rég nem a videón látottaknak megfelelően dolgoznak.

Az állatkínzással kapcsolatban még egy dolgot megjegyeznék: ahogy látom, nagyon nem tiszta sokaknak az, hogy mi is számít állatkínzásnak, és mik azok, amik még úgymond beleférnek. Nem fér bele az, hogy az állat élettere sokkal kisebb, mint amit igényelne, és az sem fér bele, hogy a helye nem tiszta. Azt érdemes átgondolni, hogy az állat adott esetben miért visít, vagy kapálózik. Tegyük fel, hogy az állatnak injekciót adnak be, most attól tekintsünk el, hogy milyen céllal. Ehhez le kell fogni. Részemről ez nem minden esetben tekinthető kínzásnak. Minket, embereket úgy szocializáltak, hogy „most kapsz egy szurit, egy picit fájni fog, ne rántsd el a kezed/lábad”. Az állatnak ezt nem lehet megmondani, nem fog nyugton maradni és megvárni, amíg megkapja az oltást. Igen, a tűszúrás is fájni fog neki, amire hanggal reagál, pontosan úgy, ahogy például egy csecsemő. Vitán felül áll, hogy meg lehet fogni úgy, hogy a lehető legkevésbé legyen kellemetlen az állat számára, és olyan gyorsan dolgozni, amennyire csak lehet. Az pedig nem kísérleti állatoknál is megfigyelhető, hogy kábítani kell ahhoz, hogy az állatorvos megvizsgálhassa. Egy ilyen procedúrát akkor tekintek kínzásnak, ha az állatnak szükségtelenül és szándékosan okozunk nagyobb fájdalmat, mint amivel egyébként maga a procedúra járna. Nem vitatom, hogy a videóban szereplő emberek ezzel nem foglalkoztak, némelyikükön még talán az is látszik, hogy élvezi, hogy az állatnak szenvedést okozhat. Ez teljes mértékben elvetendő.

Sokakban felmerül az a kérdés is, hogy miért nem tesztelnek állatok helyett gyilkosokon, pedofilokon, stb, hisz tele vannak velük a börtönök. Ez megint etikai problémákba ütközik még az ilyen emberek esetében is. Igen, egy tollvonással áthúzható. Ennél viszont a kérdés sokkal bonyolultabb, és nekem sem tisztem eldönteni, hogy valóban jó megoldás lenne-e. (Mégiscsak emberek, valakinek a gyereke/anyja/apja/rokona/barátja, mi van, ha ártatlan, stb)

A kérdésre, miszerint betiltsák-e az állatkísérleteket, véleményem szerint nincs jó válasz. Mellette és ellene is vannak érvek. Ahogy fentebb írtam, úgy gondolom, hogy szükséges rossznak számítanak, és a létükkel meg kell békélnünk, amíg nincs jobb helyettük.

Ezúton pedig tisztelettel adózom azoknak a laboratóriumi állatoknak, akik az életüket adták a tudomány szolgálatában. Köszönjük nektek!

 

Pántok nélkül

A héten egy számomra különleges ruhadarabbal, egy pánt nélküli melltartóval lettem gazdagabb. Hogy miért nagy szám ez? Máris mondom.

Mi, nők, vegyes véleménnyel vagyunk a melltartóról. Sokan szükséges rossznak tartják; valaminek, amit azért kell viselni, mert a társadalom ezt kívánja; valaminek, ami itt szorít, ott nyom, amott vág, és az ember lánya alig várja, hogy hazaérjen, és levehesse, ezáltal megkönnyebbülhessen. Én soha nem tartoztam ebbe a csoportba. Bár sokáig én sem a legmegfelelőbb méretet hordtam (és ennek látom is a kárát), sohasem éreztem, hogy kényelmetlen lenne, vagy hogy bárki kényszerítené a viselését. Magam miatt viselem; a hátam miatt, a gerincem miatt.

Néhány éve jöttek divatba a pánt nélküli változatok. Csak egy keresztpánt, meg a kosarak, semmi más. Nincsenek bevágó, ruha alól kivillanó, de legalább megegyező színű, vagy a ruháétól eltérő színű pántok, és nincsenek szilikonpántok sem, amelyek újabban egyébként is cikinek számítanak (amit egyébként nem értek; ha már látszódnia kell, inkább egy ilyen villanjon ki, mint egy fehér a fekete ruha alól, neadjisten fordítva). Sokan szeretik, mert egyfajta szabadságot ad, és a pánt nélküli vagy spagettipántos felsők alá is ez a legideálisabb.

Évek óta szerettem volna én is egy ilyet, viszont sehol nem kaptam. Mit is gondolok én, hogy D kosár fölött egyáltalán gyártanak? Hiszen nem tartja meg. – mondták. Ha elvétve mégis láttam, a magas ára miatt vetettem el, így lemondtam róla. Nem az én méretemnek való, nem lesz ilyenem. A sztorihoz hozzátartozik, hogy az én méretem itthon extrémnek számít a kis kör- és nagy kosármérettel, tehát akárhol normál melltartót sem kapok, nemhogy pánt nélkülit; egyáltalán, igényeim se nagyon legyenek – gondoltam én, amíg meg nem találtam azt a fehérneműboltot, ahová azóta is rendszeresen járok. A bolt Valentin Fehérnemű néven fut, Budapesten található, a Nyugatitól nem messze. (És most jön a reklám.)

Különleges méretekkel foglalkoznak, és nem csak a klasszikus fekete, fehér és testszínű darabokból lehet válogatni. Az eladó hölgyek hihetetlen szakértelemmel rendelkeznek, és nagyon kedvesek. Ha először járunk náluk, az első dolog, ami előkerül, a mérőszalag, melynek segítségével meghatározzák a méretet legalább hozzávetőlegesen, ugyanis előfordulhat, hogy a mérőszalag is csal egy picit (az én méretem a szalag szerint 70/F lenne, viszont az igazi a 65/G – ebben érzem magam kényelmesen, ebben érzem a megfelelő tartást, a nagyobban nem). Utána jönnek a termékek, először a tényleges méret meghatározására, és csak azután jön a szín és a fazon. Mivel már lassan 4 éve ismerem ezt a helyet, az eladó hölgyek megismernek, és fejből tudják a méretemet, csak azt kell mondanom, hogy most épp milyen fazonért jöttem.

Így volt ez ezen a héten is. A pánt nélküli darabokról már hírt adtak a facebook oldalukon (fentebb, a bolt nevére kattintva ez jön elő), így tudtam, hogy az én méretemben is kapható, így ismét elgondolkodtam a vásárláson. Tulajdonképpen két dolog kötött vacilláltam; egy teljes alakos acélmerevítős fűző és a pánt nélküli melltartó között. Jelenleg egyetlen teljes alakos fűzőm van, ami műanyag merevítőkkel rendelkezik, és ezt is csak boleróval, vagy más felsőre véve tudom hordani. Melltartó nélkül is lehetne, de nem szeretem; először úgy hordtam, ami azért előnytelen, mert a merevítők nem egy előre domború formát vettek fel, hanem laposak maradtak. A mellem tehát a nyakamba nyomva, de oldalról nézve deszka is lehetnék. Egy másik fűzőnél, amiből azóta sajnos kifogytam, már okosabb voltam, és vettem alá melltartót, viszont az összképet eléggé rombolták a pántok, emiatt mindig boleróval viseltem. Ezen okok miatt a leendő acélos fűzőt is melltartóval tervezem viselni, aztán ha szép formájúra tört be, lehet, hogy elhagyom, addig viszont csak a fenti módokon tudnám felvenni, nyáron pedig egyik is, másik is elég meleg (tudom, én hülye, minek veszek fűzőt nyáron… De a goth nyáron is goth).  A megoldást az jelentette, ha a fűzővásárlást elhalasztom, és beszerzem a régóta vágyott pánt nélküli melltartót, így ellátogattam az említett üzletbe. Ha azt mondom, hogy fél órát töltöttem bent, azzal sokat mondok. Előkerült a neten már látott csodadarab. Miután megtaláltuk a megfelelő méretet (ami végül nem 65/G lett, hanem 70/H- ezen már én is sokkolódtam egy kicsit), és az eladó hölgyek meggyőztek, hogy hiába érzem úgy, NEM fog leesni, fizettem, és nagy boldogan hazaBKV-ztam.

A terméktesztre másnap kerítettem sort. Egy nyakpántos felsőt vettem fel, ami már önmagában is tetszett a már megszokott, kilógó fekete pántok nélkül, az összképen még többet dobott egy derékfűző. A pánt nélküli melltartó hiányossága, hogy a pántok levételével a formázó funkcióját is elveszíti. Ezt azonban az én esetemben megoldotta a ruha és a fűző.

Tényleg nem esett le, hála a szilikoncsíkoknak, és tényleg nem hiányoztak a pántok; a széles keresztpánt a megfelelő merevítéssel és varrásokkal biztosította a kellő tartást. A nap végére nem fájt sem a hátam, sem a nyakam. Nagyon elégedett vagyok, abszolút nem bántam meg, hogy adtam neki egy esélyt. Miért is nem tettem korábban, ez alatt a 4 év alatt?!

Meleg szívvel ajánlom az üzletet is mindenkinek,

·         Aki még nem volt itt,

·         Aki nem tudja a méretét, vagy

·         Nem találja megfelelő melltartót

·         Aki egy olyan üzletben szeretne vásárolni, ahol foglalkoznak vele,

Mégpedig azért, mert

·         Kedvesen és szakértelemmel fogadnak,

·         Megmondják, ha valami nem megfelelő, nem áll jól

·         Nem engednek elégedetlenül távozni; addig adogatják a termékeket a próbafülkébe, amíg meg nem találjátok a tökéleteset

·         Bár a termékek nem olcsók, strapabírók, nem bolyhosodnak, nem, illetve alig nyúlnak, és ha az ember lányának nem változik a mérete, éveken keresztül kiszolgálják.

  Ez itt a reklám vége.

  Ezt hallgattam közben: Priest – New Flesh album

Hellena megszerezte ezt a könyvet: - de milyen áron?!

Hamarosan bezár egy könyvtár. Nem tudom, mióta létezik, hányan látogattuk, és pontosan hány kötetet számlált; csak néhány hónapja jártam oda, és többet nem fogok. A könyveket szétosztják. Én is hoztam néhányat; az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Könyvnek mindig örülök, de sajnálatos, hogy ilyen áron kell bővítenem a magánkönyvtáramat és szinte teljessé tenni egy gyűjteményt.

Egyszerre dühítő és elkeserítő. Akármilyen alacsony is legyen egy könyvtár látogatottsága, az a maroknyi ember örül annak, hogy van hol kielégíteni a kultúra iránti igényét. Örülni kellene annak, hogy vannak még emberek, akik a könyveket, az olvasást választják a tévé, a facebook, a videók helyett.

Nemrég olvastam, hogy jelentősen gazdagabb azoknak a gyerekeknek a szókincse, akiknek a szüleik olvastak mesét, mint akiknek nem (írták a számot is, hogy mennyivel, de nem emlékszem pontosan, ferdíteni pedig nem szeretnék). Az ilyen gyerekekből művelt, a világra nyitott, gondolkodó, tudásvágyó felnőttek lesznek (hacsak közben ez utóbbit ki nem ölik belőlük az iskolában). Ez tényleg elhanyagolható szempont? Tényleg nincs erre szükség? Rossz lenne, ha az ember így akar kikapcsolódni? A kérdések költőiek.

A könyvtárba járásnak nemcsak egy sajátos hangulata van, hanem az érdeklődési körünket is szélesíti. Én személy szerint hajlamos vagyok arra, hogy leragadjak a saját példányaimnál, ezáltal a kedvenc íróimnál, és jó ideig ne tekintsek ki máshová. Ha viszont ellátogatok a könyvtárba, hirtelen rádöbbenek, mennyi minden van, amit nem ismerek, hány szerző és téma van, akikről és amikről nem is hallottam. Ez valamelyest igaz a könyvesboltokra is, de ott megvan az a hátrány, hogy ott többnyire az új példányok, sikerlistás kötetek vannak, és ott a kínálat állandóan cserélődik. A könyvtárban a kínálat csak bővül.

A könyvek állapota is sok mindent elárul. Kijárnak a lapok, szamárfülesek az oldalak, meggyűrődött a gerinc, a papírkötésen a fólia kezd feljönni, sok példányban van meg, a régi kiadás mellett ott az új: ez mind azt jelenti, hogy sokat forgatják őket. Ez persze nem minden esetben jelenti azt, hogy a történet jó, vagy hogy nekem is tetszeni fog, de annyi biztos, hogy sok ember érdeklődését felkeltette. A véleményeket megtalálom a Molyon, a sajátom pedig úgyis csak akkor alakul ki, ha elolvasom.  

Nem mellesleg, a könyvtárban biztosabbnak érzem, hogy a nekem megfelelő művet fogják ajánlani, ha egy témában kérdezek, mint a boltban. Utóbbiba inkább célirányosan megyek. Könyvtárba nem, és ennek is van egy varázsa. S aki nem jár ilyen helyre, erről fogalma sincs.

Talán naivan, de remélem, hogy ennek a könyvtárnak a bezárása egyedi eset, és tényleg egyszerű oka van. Remélem azt is, hogy minden tagnak van vagy lesz B terve, ahol az irodalom iránti igényét kielégítheti. Nekem van.

Írás közben ezt hallgattam: London after midnight – Psycho Magnet album

Az informatika miatt butul a nyelvünk?

A bejegyzést egy, a moly.hu egyik zónájában olvasott kérdés ihlette. A kérdezőt nem nevezem meg; a kérdés röviden arra irányult, hogy lehetséges-e, hogy az informatikai nyelv használata miatt gyérül a ma emberének szókincse, gyengül a helyesírása. Ahogy a válaszomat írtam az említett oldalon, felötlött bennem, hogy ez a téma megérdemelné, hogy ne csak egy hozzászólás erejéig foglalkozzak vele.

A nyelv folyton változik, ez tagadhatatlan. Ennek oka, hogy egy élő, dinamikus rendszerről beszélünk, amely az adott kornak megfelelően formálódik mindaddig, amíg használják. A latin és az ógörög például már nem változik, hisz senki nem beszéli - itt most az irodalmi latinra gondolok, az orvosi latin természetesen használatban van, de annak a szókincse messze nem olyan tág, mint az irodalmi latiné (volt). Az ógörög helyett pedig megjelent a napjainkban is használatos újgörög. 

A magyar nyelv is rengeteg változáson ment keresztül a Halotti beszéd óta, habár ennek szövege még ma is meglehetősen jól érthető. És bár a magyar nem minden történelmi korban volt az ország hivatalos nyelve, annyian mégis beszélték, hogy fennmaradhatott és fejlődhetett. Ez a fejlődési folyamat nem áll meg; az utánunk következő generációknak majd azok a szavak lesznek régiesek, amelyeket mi jelenleg használunk, lesznek újonnan alkotott szavak, jövevényszavak, és biztosan lesz majd olyan is, ami kikopik a beszédből - először ritkábban használt szóként lesz jelen, aztán már csak egy-egy könyvben találkozhatunk vele, végül eltűnik, és már csak régi értelmező kéziszótárban lehet megtalálni, hogy mire is használtuk. A nyelv változása tehát alapvetően szükséges és jó dolog. 

Butulásról akkor beszélhetünk, amikor a nyelvet egyre kevésbé igyekeznek helyesen használni, a szinonimák eltűnnek, vagy amikor a szókincs feldúsul az argóból vett kifejezésekkel, trágár szavakkal. Én ide sorolom azt  a jelenséget is, amikor a jelenleg még érvényes nyelvtani szabályok figyelembe vétele nélkül fogadnak el egy új szót, azzal az indoklással, hogy nagy arányban használják. Ezzel egészen pontosan a deviszont-ra gondolok. Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy nyelvtanórán úgy tanultuk, hogy az azonos jelentésű kötőszavakat ne halmozzuk, tehát nincs olyan, hogy de viszont vagy de azonban. Az előbbi formát ennek ellenére sok embertől lehet hallani. Nem értek egyet azzal a döntéssel, hogy azért, mert elterjedt, egybeírva, új kötőszöként el kellene fogadni. Attól, hogy sokan használják, még nem helyen. Nem mellesleg a -ba/-be és a -ban/-ben ragokat még ennyien sem használják helyesen főleg a beszélt nyelvben, arról mégsem született döntés, hogy töröljük el. Vagy például a muszáj-t rengetegen írják ly-nal, mégsem nyilvánították helyesnek. (A pesszimista énem most azt súgja: egyelőre.) Ide sorolom azt is, amikor úgy írják át a szabályokat, hogy az kényelmes legyen. Gondolok itt olyan szabályokra, mint a kötőjel eltörlése a 7 szótagúnál hosszabb összetett szavak esetén. Legközelebb mi lesz? Eltörlik az ly-t, mert a j-vel megegyező a hangalakja? 

Persze ezek a változások néhány évtized elteltével senkinek nem tűnnek fel; a gyerekek már így fogják megtanulni, a generáció, aki még az előző szabályrendszert és írásmódot ismerte, kihal, így már csak nyelvi emlékként marad fenn, hogy valaha bizonyos szavakat másképp írtunk.

Az informatikai rendszerek, és az informatikai nyelv is nagyban hozzájárul a jelenleg használt nyelv változásához. Jó vagy rossz irányba? Én azt gondolom, hogy mindkét válasz igaz lehet.

Jó iránynak nevezném azt, hogy a megjelenésével az új technológiai vívmányokat pontosan a nevükön tudjuk nevezni, az így kapott jövevényszavak bővítik a szókincset, és nemzetközileg is használhatók. Ez utóbbi egyben hátrány is lehet, mert ha ezeknek az új szavaknak nincs magyar megfelelője, esetleg nehezebben illeszthető be a nyelvbe. Személy szerint én jobban szeretem, ha van magyar megfelelője - nem kedvelem az idegen szavakat, bármilyen eredetűek legyenek is, annak ellenére, hogy magam a magyaron kívül három idegen nyelven beszélek. Valóban nem mindig találó a magyar megfelelő, de ha ismerem és nem hangzik nagyon sután, igyekszem inkább azt használni. Olyat például én sem mondok, hogy a facebook-on "tetszikeltem" egy bejegyzést. 

Rossz iránynak nevezném azt, amit az SMS megjelenése idézett elő. Tudniillik, az első SMS-ek nem lehettek végtelen hosszúságúak. Én 160 karakterre emlékszem, de elképzelhető, hogy más készülékeken ez a szám más volt - ezt nem tudom, de a lényeg, hogy korlátozott számú karakter állt rendelkezésünkre az üzenet megírásához. Emiatt alakultak ki a "vok", "naon", "jó8", és hasonló rövidített szavak, betűkombinációk. Ez még önmagában nem feltétlenül jelent butulást, hiszen rövidítések eddig is voltak, és azok sem feltétlenül logikusak. A probléma inkább abban áll, hogy ezek nem, vagy nem teljesen törlődtek el azáltal, hogy az SMS-ek karakterszámának korlátozása megszűnt, illetve létrejöttek a chat alkalmazások, ahol már egyáltalán nem volt szükség ezek használatára. Véleményem szerint ez a jelenség egyfajta lustaságot hozott elő az emberekben. "Mi a fenének írjam le rendesen, ha a másik így is megérti?" Az igényes nyelvhasználat itt indulhatott el a lejtőn.

Az internetes felületeken látottak alapján pedig ez egyre csak romlik. Manapság mintha nem lenne divat helyesen beszélni, helyesen írni. Úgy vélem, ez nem az informatikai rendszerek hibája, hiszen a telefonokon található helyesírásellenőrzők még segíteni is tudnának azoknak, akiknek bármilyen oknál fogva gyengébb a helyesírásuk. Természetesen ezek sem tökéletesek, hiszen nem mindegyik program ismeri fel például az összetett szavakat, vagy az igekötős igéket, ezért rendszeresen külön íratja őket. Azzal kapcsolatban nincs információm, hogy irányultak/irányulnak-e fejlesztések ennek kiküszöbölésére - annyit tudok, hogy az én telefonom programja ilyen hibát már nem követ el.

Nem segít a dolgon az sem, hogy más felületeken nincs helyesírásellenőrzés, például a facebook webes felületén, vagy akár a blogger.com-on sem, ahova a bejegyzésemet gépelem (ezért sem szoktam észrevenni az esetleges elütéseket). Így aztán a rosszabb helyesírású embernek nem hívja fel a figyelmét semmi arra, hogy helytelenül írt valamit. Ha pedig valaki szóvá teszi, azt rögtön nyelvtannácinak bélyegzik.  Sokat javulna a helyzet, ha legalább látható lenne a rossz. A vizuális memória véleményem szerint itt ugyanúgy működhetne, mint az olvasásnál.

Pár szót a szókincsről: A szókincs gyérüléséért egyértelműen nem az informatikai rendszerek és az informatikai nyelv jelenlétét hibáztatnám, a fentebb már említett helyes és igényes nyelvhasználatra való igény hiányát sokkal inkább. Az igényes nyelvhasználat ugyanis nem merül ki a helyesírásban. Beletartozik az, hogy képesek vagyunk egyszerű bővített mondatokban kifejezni a gondolatainkat, mindezt lehetőleg szóismétlés nélkül. Ide tartozik az is, hogy ha egy definíciót adunk meg, akkor a megmagyarázandó szót ne önmagával magyarázzuk. Egyáltalán: legyenek kifejezéseink arra, hogy megmagyarázzuk -  ne legyen például olyan, hogy a három éves gyerek megkérdezi, hogy mit jelent az a szó, hogy csábító, és erre az a válasz, hogy "Hát az, hogy valami csábító." 

A szókincs gyérülése abban is megnyilvánul, hogy egy érvelést nem tudunk igazán hatásosra megírni, mert nincsenek a birtokunkban a megfelelő szavak, kifejezések. Még egyszerűbb példa pedig a hézagpótlók és az "izé" használata arra, amit nem tudunk megnevezni. Nem mondom, hogy velem nem fordul elő, hogy valaminek hirtelen nem jut eszembe a neve; akkor van probléma, ha ez általánossá válik.

Hogy mi lehet a fentiek oka? Elcsépeltnek hangozhat már, de nagyon sokat számít az, hogy az emberek nem olvasnak. Hogy idő vagy érdeklődés hiányában, az teljesen mindegy, az eredmény mindkét esetben ugyanaz lesz. Ok lehet az is, hogy a sajtó is igénytelenedik: gyenge minőségű újságcikkek születnek, a rádióműsorokban pedig lassan alap szónak számít a "sz*r", amiért körülbelül tíz évvel ezelőtt még minimum egy szép kis fejmosás, ha nem eltiltás vagy kirúgás járt. Lehetségesnek tartom, hogy nem is olyan sokára még ennél cifrábbakat is fogunk látni/hallani. És hogy a tévé se maradjon ki: a manapság népszerű műsorok messze nem igényesek a nyelvhasználatot tekintve; a fiatalok kifejezőkészségét nem fogja javítani egy olyan műsor, amelyben a "Hát nem t'om." és társai a legértelmesebbek, és amelyek nézése közben könyvek százai lesznek öngyilkosok. Hasznosabb lenne, ha megmentenénk ezeket a könyveket.

Összegzésképpen annyi mondanék, hogy nem az informatika miatt butul el a nyelvünk. Ha mindenképp összefüggésbe akarjuk hozni vele, akkor azt mondhatjuk, hogy annak nem megfelelő használata lehet az ok. De ezért is mi magunk vagyunk a felelősek.

Frissítés: Időközben eszembe jutott, hogy nem említettem meg egy rendkívül idegesítő jelenséget, amelyet az elmúlt néhány évben tapasztaltam; ez pedig az igekötők hibás használata. Egészen pontosan a "be" igekötő használata mindenhez, még akkor is, ha az adott esetben nem az kell. Vannak újonnan kreált szavak, ahol még a jelentésmódosító tulajdonság belemagyarázható, ilyen például a "bealszik". Ezt talán már el is fogadjuk helyesnek, de én nem szeretem használni; maradok a régi, jól bevált "elalszik"-nál. Számomra elfogadhatatlan egyéb alakok például a "befényképez"és a  "bemikróz". Az előbbit az egyetemen hallottam sokszor, amikor arról volt szó, hogy a jegyzetünket fényképezzük LE, és töltsük fel egy közösen használt tárhelyRE (nem tárhelyBE). A másodikat már nem igazán emlékszem, hogy milyen bejegyzésben láttam, de ott nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá. A mikrózni önmagában is megállja a helyét, nem szükséges hozzá igekötő, de ha valaki nagyon ragaszkodik hozzá, akkor inkább a "meg"-et használja. Nem tudom elképzelni, honnan jöhetett az, hogy mindenhez a "be" kerüljön, de elképesztő igénytelenséget mutat; mintha a nyelvhasználók nem tudnák, hogy ezen kívül létezik másik igekötő is, vagy hogy annak mi a jelentése.