Stephen King: Christine

Magam sem tudom, miért halogattam ennek a könyvnek az olvasását. Tény, hogy az autós témák nem igazán vonzanak; talán az egyik ok épp ez volt, amiért vonakodtam levenni a polcról. Viszont sokan szeretik, így egy ideje nekem is birizgálta már a fantáziámat. A tavalyi évben be is terveztem az olvasást, de végül elmaradt. Most örülök, hogy pótoltam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 646
Fordító: Falvay Mihály, Kappanyos András
Az olvasás ideje: 2022. május 6. – 2022. május 24.

Nem Maine. Nem Bangor, nem Castle Rock. Most nem. Libertyville-ben vagyunk, Illinois államban, ahol a tizenhét éves Arnie Cunningham beleszeret egy vén, szakadt, rozsdás krehácsba. Arnie a tipikus jófiú; jól tanul, engedelmes a szüleivel szemben, az iskolában a nagymenők szekálják. Ez az első eset, hogy olyan önálló gondolata támad, ami mindenki más jó érzésével ellenkezik. Meglátott valamit a nálánál is idősebb, jobb napokat látott Plymouth Fury-ban, ami arra késztette, hogy megvásárolja. Majd felújítja – mondja ő. Azzal viszont nem számol, hogy az élete fenekestül felfordul, amint a Christine nevű autóval kihajt Roland D. LeBay udvarából.

Ahogy Christine szépül, úgy változik meg Arnie külseje és viselkedése is. Eleinte még előnyére válni látszanak a változások; kikerülés a szülői korlátozás alól, némiképp a saját lábára állás, barátnő… Egy bizonyos pontig még akár fejlődéstörténetnek is felfogható. Lenne, ha nem úgy folytatódna a sztori, ahogy. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Arnie megszállottja az autójának. Ha bárki egy rossz szót mer rá szólni, ő szokatlan módon dühbe gurul, s csak a volán mögött képes megnyugodni.

Az események ott kezdenek eldurvulni, amikor egy iskolai összetűzés után Arnie rommá törtve találja Christine-t a reptéri parkolóhelyén. Christine-t sikerül rendbe hozni, az őt tönkre tevők viszont kezdenek furcsa cserbenhagyásos gázolások révén elhalálozni. Ezen a ponton már volt egy sejtésem, hogy hova is szeretne haladni ez a történet. Azt hiszem, a 60. Könyvet olvasva Kingtől, ez nem is meglepő, és talán meg is bocsátható. Itt és most csak annyit árulok el, hogy jó volt a tipp.

A tempó tipikus Kinges; az első harmad viszonylag lassan csordogál, szépen építkezik. Aztán felpörögnek az események, annyira, hogy a végén már szinte eszeveszett tempóban száguld – egyszóval, ez is a szokásos. Keveredik a realitás a természetfelettivel, a nagykamaszok problémái az élet sötét oldalával. Nem lehet itt semmiféle happy endre számítani; ha valahogy jóra is fordulnak a dolgok, biztosan lesz, ami megkeseríti.

A lezárás kissé elnyújtottabb, mint ideális lenne; csak nem akar vége lenni, még ez, még az történik, az ember meg már a haját tépi és könyörög a feloldásért. Ami aztán el is jön meg nem is. Nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mi is lett Christine sorsa.

Amilyen tempóban faltam a második felét, nem kellett volna, hogy ennyi ideig tartson elolvasni; sajnálom, hogy az elejével fejezetenként tudtam csak haladni az időhiány miatt. Egyetlen dolog zavart csak a könyvben, ez pedig a nézőpont megváltozása az egyes részekben. Az elsőt Dennis meséli el, a második már kívülről, E/3-ban folytatódik, a végére pedig ismét visszatérünk Dennis-hez. Nem igazán értem, hogy erre mi szükség volt, de inkább csak pillanatnyi megütközést okozott, mint valódi bosszúságot. Arra ott voltak az elgépelések és egy-egy furcsán fordított mondat.

Sokkal-sokkal jobb élmény volt, mint vártam, igazi pozitív csalódás volt. Most nem merem megnézni az adaptációt. Az tutira nem pozitív csalódás lenne.

 

 

Stephen King: Később

Miután sikerült abszolválni a Rémálom-sorozathoz tartozó kihívást, semmi nem tarthatott vissza attól, hogy a nemrég megjelent Stephen King-regénybe belekezdjek. Immár önmagam sem. Nem lett volna jó még Később olvasni, így is sajnáltam, hogy ennyit csúsztam vele a tervezetthez képest.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 308
Fordító: Pék Zoltán
Az olvasás ideje: 2022. május 2. – 2022. május 5. + fél óra

Kezdem az elején: a szokásos vasárnapi társasjáték mellé mindig szól valami zene; ezúttal minimálisan hangosabbra volt állítva, mint máskor, amit a beszélgetés folyamán konstatáltam. Fél pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy kicsit talán lejjebb kéne venni, hogy halljuk egymást, de nem tettem az ügy érdekében. Két másodperccel később már nem is kellett, ugyanis a probléma megoldódott; a zene két egységgel lehalkult – hallgató is volt, és láttam is a kijelzőn, ahogy lépnek a számok. A hi-fi távirányítója ezer éve nincs meg, hozzá nem nyúltak se srácok, se én, de még a macskák se. Mondjuk úgy, hogy meglepődtünk. No, én ezen események után kezdtem bele másnap a könyvbe. A könyvbe, amelynek a főszereplője halottakat lát. Jó, mi? Szerencsére nem ismétlődtek meg a kellemetlen éjszakák, amelyeket az író úr kedves fiacskája okozott nekem  A szív alakú dobozzal.

Hosszú éjszakáim viszont voltak, leginkább azért, mert munkából későn hazaesve nem éppen délutáni program volt az olvasás. Sőt, le is kellett magam lőni, hogy ne akarjak egész éjjel fent maradni a könyvvel, mert másnap baj lesz. Na meg azért is, mert egy jó könyvet egyszerre akarunk minél hamarabb és minél Később befejezni. Merthogy ez itt, kérem szépen, egy jó könyv!

Adott egy különleges képességekkel rendelkező srác, aki a gyerekkori élményeit meséli el. Ez saját megállapítása szerint egy horrortörténet. Az én megállapításom szerint kevésbé, bár ha valakinek nyugtalan álmokat okoznak a részletesen leírt, rosszabbnál rosszabb állapotú holttestek, akkor még akár az is lehet.

Jamie nemcsak látja a halottakat, hanem beszélni is tud velük, azt pedig hamar kideríti, hogy ha a frissen elhunyttól kérdez, annak kötelessége az igazat válaszolni. Erre a tényre építette fel King ezt a tulajdonképpen rendhagyónak is nevezhető kísértettörténetet.
Jamie-nek ugyan titkolnia kell ezt az adottságot, édesanyja viszont nem tartja be a megállapodásukat, és megosztja ezt az információt a barátnőjével. A felnőttek ezután önös érdekektől vezérelve használják ki a kisfiúban rejlő nem mindennapi képességet. Ezzel (természetesen) nem várt eseményeket indítanak be. Az egyik ismerős lehet azoknak, akik az Az-t már olvasták.

Követhetjük Jamie életútját, amint kisfiúból kamasszá érik, miközben igyekszik a korábban történeteket saját magában a helyükre tenni. Mire viszont az első nagy sokkon túljut, és rendeződnének a dolgai, jön egy másik nagy sokk. Szegény, csodálom, hogy nem rokkant bele teljesen lelkileg az átéltekbe. Illetve ki tudja. Azt nem látjuk, mi történt vele Később.

Lendületes regény, a pörgő események mellett az olvasást könnyíti, hogy viszonylag nagybetűs és elég szellős az elrendezés. A sok rövid fejezet miatt még gyorsabbnak érezhető a tempó. Azt nem mondom, hogy tövig rágtam a körmömet izgalmamban, ahhoz egy picivel több kell, de az érdeklődésemet fenntartotta végig, tudni akartam, hová is tart a sztori, fény derül-e a nagy titokra, ami Jamie és az édesanyja életét végigkíséri. Elárulom: igen, viszont annyira nem volt meglepő, mert hamarabb rájöttem.

Ami egy kissé zavaró volt számomra, az a történetből való rendszeres kiszólogatás. Még ezt meg is emésztettem volna a stílus miatt – persze, lezser akar lenni, hát kiszólogat. Rendben. Ezt viszont jobb lett volna konzekvensen vagy tegezve, vagy magázva megtenni – s ha már lezserek akarunk lenni, akkor inkább tegezzünk. Ezzel szemben sajnos mindkét forma előfordult – fordítási vagy szerkesztési hiba-e, nem tudom. King biztos, hogy mindenhova you-t írt. Tulajdonképpen az olvasás élményét nem rontotta, inkább csak megütköztem rajta párszor, de mivel a cselekmény jó, el tudom nézni.

Összegezve: fejlődésregény is, kísértetsztori is, kicsit talán krimi is – nem egyértelmű számomra, hogy pontosan mi is ez a sztori, de az biztos, hogy az a típus, ami engem egy olvasási válságból ki tud rántani. Szuper élmény volt! Még sok ilyet!

 

 

Stephen King: Az átkozott út

Egy olyan King-kötet következett a sorban, amely ugyan korai regény (1981-es), Magyarországon mégis sokkal később, csak 2016-ban jelent meg először. A mai napig nem értem, hogy anno miért maradhatott el ennek a kiadása, de nagyon örülök, hogy végül pótolták.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 390
Fordító: Dudik Annamária Éva
Az olvasás ideje: 2022. március 15. - 2022. március 20.

Érdekes dolog a címfordítás; nagyon sok múlik azon, hogy megtartják-e a forrásnyelvről történő tükörfordítást, vagy kitalálnak egy teljesen más, magyarul hangzatosabb, figyelemfelkeltőbb címet. Az átkozott útnál az utóbbi történt. A Roadworks útjavítást, útfelbontást, közúton folyó munkákat jelent, ebben az esetben leginkább útépítést; és addig értem is a dolgot, hogy ki a fene venne le a polcról egy könyvet ilyen címmel. Mégis azt mondom, hogy én megtartottam volna, mert bármily hangzatos is, a címben szereplő szavak még csak el sem hangzanak a könyvben. Másrészt félrevezető is a cím, mert az angol cím ismerete hiányában elátkozottra asszociálhat belőle az olvasó, erről viszont szó sincs. Na de ennyit a címről, nem ez a lényeg, visszaparancsolom a jövendőbeli szakfordító énemet a sarokba.

A tűzgyújtó után igazi felüdülés volt ezt a könyvet olvasni. Stephen King mindig meg tud lepni azzal, hogy micsoda történeteket tud kitalálni olyan pitiáner dolgokból, mint például egy autópálya új szakaszának megépítése. Lehetetlen nem beleélni magunkat Barton George Dawes helyébe, akinek a háza, egyúttal az addigi élete az új szakasz útjában áll. Kinek tetszene az, ha az otthonát, a munkahelyét, és az ezekhez kötődő emlékeit egyik napról a másikra valaki le akarná dózerolni? Hát, nekem se. Nagy valószínűséggel én is megpróbálnék minden követ megmozgatni, hogy ne kelljen elköltöznöm, és biztosan mindenkinek az édesanyja évtizedekkel tovább élne, aki nem tudta úgy tervezni azt a pályát, hogy megkerülje a házamat, és aki aláírta az ilyen tervezetet. A különbség köztem és Bart között viszont az, hogy ha látnám, hogy ebben a harcban nem győzhetek, én nem tartanék ki, hanem nagy duzzogva zsebre tenném a kártérítést és odébb állnék.

De Bart nem olyan, mint én. Bart a végsőkig kitart, és a legradikálisabb eszközöket veti be annak érdekében, hogy bojkottálja az útépítést. Fegyverek, robbanóanyagok… Hogy kit akar ezekkel lelőni, vagy felrobbantani, azt csak sejteni lehet, aztán vagy jól tippeltünk, vagy nem. Én nem.
Bart élete darabokra hullik, amikor kiderül, hogy nem tehet semmit azon kívül, hogy elfogadja a helyzetet. Én végig szurkoltam neki, hogy józanodjon is és térjen jobb belátásra, bár Kingnél nagyon nem reális elvárás, hogy ez megtörténik. Egyfelől rossz volt végignézni Bart lecsúszását, másfelől viszont nem tudtam sajnálni, bármennyire is megértettem, mit miért tesz. Ahogy egyre sodródott a teljes őrület elé, borítékolható volt a katasztrófa a végére.

Szeretem az ilyen lendületes cselekményeket, amik visznek magukkal, a lapok meg csak pörögnek. Nem voltak felesleges jelenetek, talán a szilveszteri buli volt kevésbé odaillő, mintha ezzel csak az lett volna a cél, hogy ha már az a bizonyos tabletta bekerült a sztoriba, valami történjen is vele. Hasonlóképp éreztem az első oldalakon megvásárolt fegyverek sorsát is; ha már megvannak, akkor el kell sütni őket valahogy. A magyartanárom szokta volt mondani, hogy ha egy könyvben feltűnik egy pisztoly, annak a történet folyamán el kell sülnie. Kingnek is biztos ezt mondta a saját irodalomtanára. Ezektől eltekintve tökéletesen fel volt építve. A Fred-George beszélgetéseket Bart fejében egy ideig nem tudtam hova tenni, de végül az utalásokból össze lehetett rakni, hogy mi is történik pontosan.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy csak majdnem három évvel a megvásárlása után vettem le a polcról ezt a könyvet, megérdemelte volna, hogy előbb ismerkedjek meg vele. Nem horror, sokkal inkább lélektani regény, így bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik King effajta írásait is.

Stephen King: A tűzgyújtó

King életművének egy újabb darabjával kezdtem a márciust. Valahogy ez is sokáig elkerült, annak ellenére, hogy a hasonló témán alapuló Carrie-t szerettem, és a filmadaptáció is elég híres. Ahogy a Holtsávnál is, A tűzgyújtónál is a cím lehetett a fő ok; nem fogott meg eléggé, nem lettem kíváncsi a történetre. Fülszöveget olvasni meg ugye minek…

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2002
Oldalszám: 494
Fordító: Boris János, Gáspár András, Jeszenszky Zita
Az olvasás ideje: 2022. március 1. – 2022. március 14.

Fura dolog a telekinézis. A pirokinézis meg még furább. Nagyon menőn hangzik, hogy valaki a gondolata erejével tüzeket gyújtson, és lángra lobbantson vele valamit. Charlie McGee-nek viszont a saját szemszögéből nézve már nem olyan vicces a dolog. Neki ez a képesség inkább átok, mint áldás. Valami, amiről nem tehet, és mégis üldözik érte. Mert más.

Az elején nehezen akart összeállni az alapszituáció; miért üldözik Charlie-t és az apját, kik üldözik egyáltalán őket, mi történt a múltban, mik ezek a különleges képességek, honnan vannak, és miért baj, hogy vannak. Szép lassan mindezekre választ kapunk, de az információ meglehetősen lassan csordogál, a nagy részükre visszaemlékezésekből derül fény. Főhőseink eközben versenyt futnak az idővel és a Műhely embereivel is.

Valahol arra számítottam, hogy az egész könyv a menekülésről fog szólni, ugyanakkor sejtelmem sem volt, hogy ezt hogy lehet megoldani. Minden annyira apa és lánya ellen játszott, hogy lehetetlen volt, hogy ne kapják el őket, viszont azt sem igen tudtam elképzelni, hogy akkor mi lesz. Végül csak megtudtam, és nem volt túl szép, amit láttam. Sajnos a való életből is tudunk példákat arra, hogy milyen az, amikor egy csapat tudós azt tesz, amit akar, mert kivették alóluk a törvényeket, vagy olyanokat írtak, amelyek ezt lehetővé teszik. Valami hasonlót láthatunk Andy és Charlie esetében is. Veszélyesnek bélyegzik és elzárják őket, de egyúttal érdekesek is, ezért kísérleteket végeznek rajtuk. Charlie-t elválasztják az apjától. Innentől az a kérdés, hogy ebből a helyzetből ki tudnak-e jutni, találkoznak-e még valaha. A lényeg tehát, hogy végig van miért izgulni, van minek szurkolni.

Nekem kissé döcögősen haladt, nem ártott volna a történetnek egy kicsivel gyorsabb tempó – persze lehet, hogy az én olvasási tempóm is hozzájárult ehhez az érzéshez. A végén ugyan egyértelműen fokozódik a hangulat, de számomra kissé kevés volt. A szereplők közül igazán Irv Manders lopta be magát a szívembe. A Műhely embereit nem szerettem, Charlie és az apja viszont kimondottan semlegesek voltak, se erre, se arra nem billentek. Átéreztem a helyzetüket, de igazán megkedvelni nem sikerült őket.

Nem rossz ez, de mondjuk úgy, hogy olvastam már sokkal jobbat is Kingtől. Vagy csak túl sokáig húztam. Vagy csak rosszkor olvastam. Mindenesetre ez most nem talált el úgy, ahogy a többi könyve.

 

 

Stephen King - A holtsáv

Kingnek ez a korai műve már nagyon régóta a várólistámon pihent. Ahogy a minap vizsgálgattam a még olvasatlan könyveket, arra kellett rájönnöm, hogy azok maradtak ki, amelyeket pár éve szereztem be, de frissebb művek, ezért még a sorban nem értem oda, a régebbiek közül pedig azok, amelyeknek szerintem hülye címe van. Mint A holtsávnak. Bevallom, azért nem került eddig sorra, mert nem keltette fel az érdeklődésemet a címe, annyira se, hogy a fülszöveget elolvassam. A King plecsnihez viszont kellett, és a megjelenési sorrendben épp ez jött. Azt hiszem, meg kell tanulnom, hogy nem csak borító alapján nem ítélünk, de cím alapján se.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1996
Oldalszám: 494
Fordító: Fencsik Flóra
Az olvasás ideje: 2022. január 23. – 2022. február 1.

Az első néhány fejezetnél éreztem már, hogy hiba volt ezt a könyvet eddig halogatni. Ez nagyrészt a témaválasztásnak köszönhető. Egy ember, bármennyi időt is töltött kómában, alapvetően érdekes az átlagember számára, akkor is, ha visszatérve semmilyen változást vagy különleges képességet nem mutat. King ezt megtoldja azzal, hogy felruházza Johnny Smith-t egyfajta látói készséggel.

A történet fő szála e látói képesség meglétének megélését mutatja be; a hirtelen támadt hírnevet és az ezzel járó kellemetlenségeket, illetve a kételyt arról, hogy biztosan áldás-e ez, és nem inkább átok olyan tudás birtokában lenni, ami másokat taszít és megrémít.
Amíg Johnny a nem mindennapi tudásával és a riporterekkel viaskodik, elindul egy szál egy titokzatos fojtogatóról, akit éveken keresztül nem tudnak elkapni, és egy másik egy politikusról, Greg Stillsonról, akit egyesek futóbolondnak tartanak, a többség viszont nagyon is kedveli.

Kingre jellemző módon lassan bontakozik ki a cselekmény, nem tudjuk, hová tartanak a szálak, hol és miképpen fognak összeérni, milyen végkifejletet várhatunk. Aztán egyszer csak elkezdi őket összefonni, majd a végén olyan tempóra gyorsít, hogy az ember csak kapkodja a fejét és nem is érti, mi miért történik pontosan. Végül az utolsó fejezetben jön a csattanó és a magyarázat a nagy ugrásra és az addig történtekre. Jellemző, hogy a leglényegesebb, legfontosabb mozzanatnál megkavarja az időrendet, először spoilerez, majd magyaráz.

A nagyobb időbeli ugrások miatt kissé elnagyoltnak éreztem a cselekményt. Johnny felépülését például nem vezette végig; az egyik fejezetben még a kórházban volt, a következőben már épp csak bicegett egy kicsit. Engem érdekelt volna a folyamat is. Ugyanígy Greg Stillson szálán is nehezen találtam a kapcsolódási pontokat; az előbb még villámhárítókkal házalt, aztán meg közkedvelt politikus volt. A legzavaróbb pedig a fojtogató gyilkos szála volt, azt tulajdonképpen nem is igazán értettem, hogy miért így kellett beletenni. Vagy jobban kidolgozhatta volna, vagy még ennyire se, számomra ez épp a rossz arány volt. Ezen kívül egy kissé túl hamar is varrta el. Nem úgy Greg Stillsonét; ennél viszont egyenesen az volt az érzésem, hogy az utolsó pillanatban juthatott eszébe, hogy ezzel nem csinált semmit, és valahogy össze kellene kötnie Johnnyéval. Ez nem sikerült a legjobban, és tulajdonképpen le sem zárta rendesen; számomra nem derült ki pontosan, hogy mi is történt.

Ezektől a zavaró tényezőktől eltekintve szerettem a könyvet, Johnny egy imádnivaló figura volt, jó humorral. Nagyon sajnáltam az elveszett éveiért, és azért a bánásmódért, amit a külvilágtól kapott. Remekül példázza azt, hogy az emberek mennyire ellentmondásosan reagálnak arra, ha valakiről azt állítják, látnoki képességei vannak, illetve alapvetően a szokatlan dolgokra is.
Sarah helyében sem lennék/lettem volna szívesen; az ő története tulajdonképpen arról szól, hogy az adott helyzetben nem volt jó választás, de igyekezett a helyzetéből azt kihozni, amelyik a jobbnak, értelmesebbnek ígérkezett. Sajnos remekül tudtam vele azonosulni.

Greg nekem az első felbukkanásától kezdve ellenszenves volt; nála azt hiányoltam, hogy mi tette őt azzá, ami. Szívesen megismertem volna az előéletét, a miérteket.
Nála talán még jobban idegesített Johnny édesanyja a vallásos megszállottságával.

A vége nagyon nem esett jól, és ugyan nem használtam el a százas zsepit, eléggé elszorult torokkal és sűrűn pislogva olvastam az utolsó néhány lapot. A csattanóra rájöttem, még mielőtt King elárulta volna, és bármennyire is fájdalmas, azt hiszem, mégis ez volt a legjobb befejezés, amit Johnny Smith története kaphatott.

A „hülye” címekkel pedig ezután óvatosabban fogok bánni. Kincseket lehet találni egy-egy ilyen mögött.

 

 

 

Stephen King: Lisey története

Nem keveset bámultam a könyvespolcomat január elsején azon tűnődve, hogy melyik könyvvel is kezdjem az évet. Célszerű volt Kinget választani, ha már erre az évre időzítettem az életmű befejezését; Lisey-re végül azért esett a választásom, mert februárban záruló kihívás van rá.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 684
Fordító: Totth Benedek
Az olvasás ideje: 2022. január 1. – 2022. január 16.

Nagy lélegzetvételű, nagyon komoly, összetett művel sikerült kezdenem az évet. Valamikor régen a gimnáziumban az egyik osztálytársam olvasta, és már akkor ajánlotta. Én ódzkodtam tőle, de valójában magam sem tudom, miért. Talán a címe volt az, ami miatt valami laposabbat, nem túl izgalmasat vártam. Hatalmasat tévedtem.

Tény, hogy nem kellett a fejemet kapkodni a gyorsan pörgő események miatt, de egy cseppet sem zavart, hogy minden szép lassan csordogált. Valahogy így is kell kinéznie annak, amikor az özvegy visszaemlékezéseiből megismerjük elhunyt férje életének különleges eseményeit.

Amit a Lisey története elmond, az egy házasság története, egyúttal kézen fog és végigvezet minket a gyász fázisain. Nem időrendben haladunk, és az emlékek időnként meg is szakadnak Lisey jelenkori életének eseményei folytán, legyen szó nővére, Amanda betegségéről, vagy az őrült rajongóról, aki Scott Landon kiadatlan munkáiért zaklatja a főszereplőt. Nekem végig úgy tűnt, hogy ezek a jelenetek az intermezzók, és a fő cselekmény az emlékekben játszódik. Ez utóbbiak nem időrendi sorrendben jönnek, hanem ahogy Lisey eszébe jutnak valamiről. Tényleg ilyen, amikor egy hosszú házasság után a házaspár egyik tagja egyedül marad a közös otthonukban, és próbálja élni a mindennapjait a társa nélkül.

Nagyon érdekelt Scott életének története, ezért amennyire időm engedte, faltam az oldalakat, hogy megtudhassam, mi az, hogy dincs, mikor lesz szükség a KÖMAK-ra, illetve hogy Scott Landon egy zseni volt, vagy egy kimaszott őrült, akibe beleköltözött a gonoszotty. (Külön gratuláció a fordítónak ezekért a szavakért!)
Tulajdonképpen a szűk 700 oldal nem adott maradéktalanul választ ezekre a kérdésekre, ennek ellenére jól szórakoztam. A Scott gyerekkoráról szóló részeket nem egyszer borzongva olvastam, de közel sem a félelem volt az, ami miatt a hideg rázott, sokkal inkább az, ahogy átéreztem a fájdalmát.

Ahogy peregtek a lapok, nemcsak Scott története bontakozott ki, hanem a Lisey-vel való házasság története is. Minden házasságban vannak olyan dolgok, amelyekről a külvilág nem tud, mert nem tartozik rá; és ennek csak az első lépcsőfoka az a közös nyelv, amelyet a felek egymással használnak. Kimondottan élveztem, ahogy ezek megelevenednek a könyvben.

Egy ponton elgondolkoztam rajta, hogy a hely, ahová Scott időnként eltűnt, kapcsolatban lehet a Setét Toronnyal, de tökéletesen nem vagyok róla meggyőződve, ha valóban van kapcsolat, az nagyon halvány. A magam részéről egyébként a misztikus vonalat egy kissé erőltetettnek és feleslegesnek éreztem, el tudtam volna képzelni anélkül is, és szerintem úgy is tökéletes lett volna.

A lezárásban nem csalódtam, szurkoltam, hogy valami hasonló legyen a vége, hogy ne rontsa el valami lökött fordulat. Nem is tette.

Most megint azt érzem, hogy elhagyott valami azzal, hogy becsuktam a könyvet. Az ilyen érzések miatt merülök el újra és újra a könyvek világában. És persze az olyan szuper, mély gondolatokért, amilyeneket ebben a történetben is találtam.

49-51. hét: Stephen King: Billy Summers

Hagyománnyá vált nálam, hogy a friss King-megjelenéseket azonnal, a lehető leghamarabb kezdem és fejezem be, megadva a lehetőséget magamnak, hogy az első értékelője lehessek. Nos, Billyvel istenesen megcsúsztam, mind a kezdést, mind a befejezést illetően. Egyszerre bánom is meg nem is, mert egy ilyen könyvet falni kell, viszont így legalább tovább tartott az élmény.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 470
Fordító: Neset Adrienn
Az olvasás ideje: 2021. december 4. – 2021. december 23.

A fülszöveg:
„EGY RENDES FICKÓ ROSSZ MUNKAKÖRBEN

Billy Summers bérgyilkos, a legjobb a szakmájában. Kitüntetett iraki háborús veterán, a világ legjobb mesterlövészei közé tartozik. Munka után viszont felszívódik. Erkölcsi kódexe szerint csak az igazán rossz emberekre vadászik. Billy végleg ki akar szállni, előbb azonban vár még rá egy utolsó munka. Ugyan mi sülhetne el rosszul? Persze hogy minden. És miközben Billy megpróbálja összerakni szétesett világát, megmenti a fiatal Alice-t is, és végül együtt indulnak megbosszulni egy rendkívül gonosz ember bűneit.
A láttató erejű, izgalmas könyv részben háborús történet, részben óda az amerikai kisvárosokhoz és az ott élő emberekhez, ráadásul a King-próza egyik leglenyűgözőbb és legmeglepőbb párosát mutatja be. Regény a szerelemről, szerencséről, sorsról és egy olyan összetett hősről, aki mindössze az utolsó lövésre van a megváltástól.

A borító:
Jó ötlet ez a töltény középen, illetve a ház képe is, ahogy a füstben látszik – nem mögötte, hanem mintha ablakot vágnánk rajta, onnan néznénk. A kivitelezés gyönyörű, az pedig elgondolkodtató, hogy melyik ház is lehet az. Bucky-é, vagy a nyári lak… Szerintem az utóbbi.

Így tetszett:

Az utolsó meló témaköréből elég sok mindent ki lehet hozni, ami jól és rosszul is elsülhet. Attól függ, mennyi klisét halmoz fel benne a szerző. Volt belőlük Billy Summers történetében is, ami természetes; ha egy témát sokan sokféleképpen próbálnak feldolgozni, alig marad valami, ami újdonságként hat. Szerencsére kevéssel találkoztam.

A fülszöveget felületesen olvastam csak el (vagy úgy se), ezért nem igazán volt képem arról, mit is várjak a történettől. Az első úgy 30 oldalon úgy találtam, viszonylag lassú lesz, részletesen fel fogja építeni a regényt, amit egyáltalán nem bántam. Kimondottan élveztem azt a részt, amikor Billy beépülését írja le a szomszédságba. Örültem ugyanakkor, hogy nem fűzte fel az egész könyvet Az Utolsó Meló kivitelezésére – ez csak egy esemény volt a sok közül, egy mérföldkő, illetve egy fordulópont. Nagyra értékeltem, hogy nem azzal a bizonyos lövéssel zárul a történet. Talán én is öregszem, de nem is arra voltam kíváncsi, hogy hogy sikerül a merénylet, sokkal jobban érdekelt az, hogy mi történik Billyvel utána – elkapják-e vagy sem.

Alice belépése a történetbe igencsak megkavarja az amúgy sem éppen álló vizet. Billyről eddig is lehetett sejteni, hogy alapvetően nem rossz ember, de ez azon a ponton válik még inkább világossá, amikor a sorsára hagyott Alice-t felkarolja, mérlegelve, de vállalva a kockázatokat, amelyeket a lány jelenléte a szökésére nézve jelenthet. A továbbiakat már együtt tervezik meg.
Kiderül viszont, hogy az a bizonyos utolsó meló nem ott ér véget, ahol Billy (és az olvasó) gondolta. Az új információk az eddigieknél is jobban felülírják főhősünk terveit, és most már Alice sorsának alakulását is.

King nem először csinál olyat, hogy megkedveltet az olvasóval egy olyan karaktert, akiről, ha csak a leglényegesebb információkat tudjuk, nincs is szükségünk többre, már húzzuk is le a rolót. Billy is sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik, kezdve onnan, hogy nem csak az együgyű énje van. A történetét megismerve – amelyet a szomszédságba való beépülése alatt a fedősztori hitelessé tétele érdekében kezd el írni – látjuk, milyen események, mennyi lelki trauma vezetett ahhoz, hogy előbb tengerészgyalogos, majd bérgyilkos legyen. Én kifejezetten kedveltem, kicsit Roland Deschainre emlékeztetett.

Alice, aki kitörni vágyik a szülői elnyomásból, de rosszkor, rossz helyre keveredik, korunk sok fiatal lányát testesíti meg. Az elején rettenetesen sajnáltam, és örültem a fejlődésének és a gyógyulásának, a vége felé viszont kissé kételkedni kezdtem benne, hogy egy hús-vér lány valóban hasonlóan viselkedne-e. Persze nem kizárt. A részéről kialakult függés emlékeztet a Stockholm-szindrómára, de mégsem erről van szó az esetében. Ha már az előbb a Setét Tornyot emlegettem, kettőjük viszonya nekem Roland és Jake viszonyára hajaz.

Kedveltem az Örökzöld utca lakóit, és az öreg Bucky-t is, Billy megbízói viszont ellenszenvesek voltak az első pillanattól.

Nem voltam biztos benne, hogy pontosan hogyan és hova fut ki a történet, de vagy megedződtem már, vagy csak elég jól ismerem Kinget ahhoz, hogy ne számítsak happy endre. Volt is könnyezés az utolsó oldalakon. Nem is állt volna jól ennek a sztorinak, ha minden jól alakul a végén. Az már tényleg túl klisés lett volna. A Ragyogásra való utalásra nem számítottam, de megmelengette a szívemet.

Egy remekül kidolgozott történetet kaptam az elmúlt három hétben, ami eléggé a szívemhez is nőtt. Billy élettörténetével és a könyves szállal kapcsolatban volt némi fenntartásom, és éreztem is egy kis bizonytalanságot körülötte, mintha King se tudta volta biztosan eldönteni, hogy jó ötlet-e így kezelni. Végül csalódást nem okozott, mert befejezte és nagyjából minden infót megtudtam, amit akartam, de egy icipicit sántít a megvalósítás. Emiatt a fél csillag mínusz. Azt viszont továbbra is imádom, ahogy belemászik a lélektanba. És tudjátok mit? Azt is imádom, hogy nem horrort ír.

39-41. hét: Stephen King: Atlantisz gyermekei

King novelláskötetei közül ezt hagytam utoljára; sokáig nem tudtam eldönteni, hogy reggeli-esti olvasmány legyen, mint egy novelláskötet, vagy napközbeni, mint egy regény. Számomra ugyanis nem volt egyértelmű, hogy hova tartozik – a Molyon mindkét címke szerepel az adatlapon, a fülszöveg regényt mond, másutt novellafüzért olvastam, tartalomjegyzéke viszont nincs. Végül úgy döntöttem, hogy inkább novelláskötetként olvasom, és azt gondolom, hogy helyesen cselekedtem.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 626
Fordító: Bihari György†
Az olvasás ideje: 2021. augusztus 15. – 2021. szeptember 10.

A fülszöveg:
„Barátság, ​szerelem, édes, visszahozhatatlan ifjúság, vér, Vietnam: az utolsó romantikus nemzedék regénye Atlantisz, az elsüllyedt város erről szólt az ezerkilencszázhatvanas évek végén Donovan híres dala. Ez volt az a korszak, amikor az Egyesült Államok véres háborúját vívta Vietnamban, amely máig ható, kiheverhetetlen traumát okozott az amerikaiaknak. Ez volt a rock and roll, a hippimozgalom, a forradalmi eszmék, Marcuse és Che Guevara, Woodstock, az LSD, a szelíd motorosok, Malcolm X, a Fekete Párducok, a diáklázadások Amerikája, egy új kultúra születése és kiteljesedése. 1960. A tizenegy éves, félárva Bobby Garfield és hasonló korú barátai, Carol Gerber és Sully-John kisvárosi gyerekek. Életük a szokásos mederben csordogál: iskola, nyári tábor, baseball, mozi, fagylaltozás, vidámpark, apróbb stiklik, családi problémák, gyerekszerelmek. 1966. A Maine Egyetemen megkezdődik a tanév. A gólyák egyike Pete Riley, akinek számos társához hasonlóan legfőbb tantárgya a hearts nevű kártyajáték. Éjjel-nappal verik a blattot, ám rohamosan közeledik a vizsgaidőszak: nemcsak az ösztöndíj veszhet el, de aki kibukik, azt beszippantja a sereg, és irány Vietnam! 1983. Vak Willie vietnami veterán mindennap a templom előtt áll, nyakában tábla, mellette pohár, abba gyűlik a jótét lelkek könyöradománya. 1999. Sully-John egykori katonatársa temetésére utazik. Elmaradhatatlan kísérője az idős vietnami asszony szelleme, akit egy falu lerohanásakor koncoltak fel. Ez a barátságról, szerelemről, az édes, visszahozhatatlan ifjúságról, a háború szörnyűségeiről, a tisztességről és helytállásról szóló gondolatgazdag, lebilincselő regény újabb bizonyítéka annak, hogy Stephen King nem csak a thriller meg a horror kiváló művelője. A könyvből film is készült Anthony Hopkinsszal a főszerepben.“

A borító:
Talán az összes eddig olvasott King-könyv közül ennek a borítója tetszik legkevésbé. Egyszerűen nem tudom hova tenni ezt az arcot, ami mintha több részből állna össze – nem jövök rá, mit akar szimbolizálni.

Így tetszett:

Amikor az embernek egy jól bevált rutinja valami miatt felborul, az az olvasásra is kihat – nem csoda, hogy ezt a könyvet ennyi ideig olvastam. Sokszor maradt ki vagy a reggeli, vagy az esti adag, és ha volt is, általában akkor is csak nyúlfarknyi szövegrészek jutottak, amelyek nagyon le tudják rontani az élményt. Ennél a könyvnél ez szerencsére nem történt meg.

Az első történet szinte aránytalanul hosszú a többihez képest, mégis ez nyerte el legjobban a tetszésemet. Ezt építette fel és bontotta ki a legjobban, ez az, aminek a leginkább van eleje és vége, és természetesen a Setét Torony-kapcsolódás sem elhanyagolható szempont. Tedet roppantul megkedveltem, sajnáltam azért, ami történt vele. Abban is biztos voltam a neve első említésétől, hogy találkoztam már vele valamelyik Torony-kötetben, de végül utána kellett néznem, hogy pontosan hol; hiába erőltettem az agyam, nem jutott eszembe.
Bobby szintén szimpatikus karakter volt, a gyermeki románcát is aranyosnak találtam Carollal. Az anyját annál kevésbé szerettem. Idegesített, annak ellenére is, hogy némileg meg tudtam érteni, mit miért tesz vagy mond.
A történet szépen bemutat egy átlag kisvárosi gyerekkort; barátságokat, súrlódásokat, álmokat.

A következő rész sok évvel később játszódik; hőseink már egyetemisták és javában dúl a vietnámi háború. Jó ideig nem is lehet felfedezni az előző fejezettel való kapcsolatot, míg meg nem jelenik Carol Gerber, Bobby első szerelme. A történetnek két fő eleme van: a hearts nevű kártyajáték, ami az egyetemisták körében erős szenvedélybetegséggé alakul, valamint a békemozgalom megjelenése a háború létjogosultságának megkérdőjelezésével együtt. Ez utóbbi a fontosabb; ugyan a hearts látszólag összetartja a csapatot, mégsem érezhető olyan átütőnek a közösség ereje, mint azon a ponton, ahol a srácok egyesével vállalják fel a ruhájukra rajzolt békejelet, hogy fedezzék egy társukat.

A harmadik és a negyedik fejezet már a háború után játszódik, és két veterán életét mutatja be – Vak Willie-ét és Sully-John-ét. Willie kettős életet él, mert úgy érzi, vezekelnie kell a múltban elkövetett bűneiért. Eddig értem, viszont azzal ötlettel nem tudtam megbékélni, hogy ehhez vak embernek adta ki magát (ezen valószínűleg személyes okból nem tudtam túllendülni). Sully-John pedig a tipikus poszt-traumás stressz szindrómával küzdő veterán, akit látomások formájában kísért a feldolgozatlan múlt. Ezt a történetet egy kissé untam.

Az utolsó néhány oldalon találkozunk ismét Bobbyval – vártam is, hogy ő mikor kerül újra elő, csalódtam volna, ha róla nem tudjuk meg, mi lett vele. Itt aztán újra összeérnek a szálak, és méltó lezárást kapnak az addig elmeséltek. A végére értettem meg teljesen, miért is Atlantisz gyermekei a kötet címe.

Nehéz értékelni. Az egyes fejezetek külön-külön is megállják a helyüket, egybefűzve viszont még hatásosabbak. Ha nagyon szeretnék benne hibát keresni, akkor azt mondanám, hogy bizonyos részeket lehetett volna rövidebben is, illetve Sully-John történetében elfért volna több izgalom.

Műfaját tekintve semmiképp nem horror, még nyomokban sem tartalmaz ilyen elemeket. Leginkább a lélektani kategóriába sorolnám be. Azt pedig tudjuk, hogy King ehhez is remekül ért.

Kicsit sajnálom, hogy a végére értem a novellásköteteinek, kíváncsian várom, hogy lesz-e még. Remélem. Addig is megismerkedem Howard Philips Lovecraft műveivel.

 

 

37-38. hét: Stephen King: A coloradói kölyök

Kedden volt az én kedvenc Stephen Kingem születésnapja, ebből az apropóból gondoltam, újraolvasom ezt a rövidke művét. Csak 162 oldal, fiatal még az este, és különben is, 7 éve olvastam, ami meglehetősen régen volt ahhoz, hogy jól emlékezzek a történetre. A bökkenő csak az volt, hogy az elolvasáshoz három nekifutás kellett, mert két egymást követő napon is túl fáradt voltam, hogy végigolvassam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 162
Fordító: Müller Bernadett
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 21. – 2021. szeptember 23.

A fülszöveg:
„Maine partjainál, egy szigeten halott férfit találnak. Nincs nála irat, testén nincs ismertetőjegy, így személyazonossága megállapíthatatlan. A rendőrség hamar lezárja az ügyet. Csupán a helyi lap két újságírója és egy végzős diák szívós munkájának köszönhető, hogy több mint egy év után fény derül az áldozat kilétére. És itt kezdődik az igazi rejtély. Ugyanis minél többet tudnak meg az áldozatról, illetve halálának körülményeiről, annál kevésbé érthető az eset. Mi ez? Képtelen bűnügy? Vagy valami még ennél is furcsább?

A kimeríthetetlen fantáziájú Stephen King ezúttal a krimi műfajban, ám a tőle megszokott módon, pillanatnyi lazítást sem engedélyezve kalauzolja az olvasót a lélek sötét mélyére.“

 

A borító:
Egy az egyben elénk tárja a rejtély tárgyát: a halott férfit a parton, egy kukának dőlve. Úgy fest, mint aki csak elaludt. Furcsa, nyomott érzést kelt bennem a második olvasás után.

Így tetszett:

Annyira emlékeztem, hogy van itt valami rejtély a fickó halála körül, és azt is tudom, hogy az első olvasáskor is tetszett. Gyakorlatilag ennyi idő után szinte új élmény volt.

A coloradói kölyök történetét két öreg újságíró elmeséléséből ismerjük meg, akik egy náluk gyakornokoskodó fiatal újságírópalántának mesélik el azt. Megtudjuk, hogy találják meg a holttestet, hogy éveken át feledésbe merüljön, mert azonosíthatatlan. Annyi derül csak ki, hogy a halálát fulladás okozhatta. Évekkel később egy szerencsés véletlennek köszönhetően mégis sikerül megtudni, honnan jött, és a családja is jelentkezik. Az ügy látszólag meg van oldva.

Mégis nyitva maradt egy kérdés: hogy került a férfi Coloradóból alig néhány óra alatt Maine-be, nagyjából 3000 km-re az otthonától. Ezt fejtegeti Vince és Dave, de a megoldást ők sem tudják.

Olyasmi ez, mint a klasszikus detektívtörténetek; végigkövetjük, ahogy a szereplők kibogozzák a szálakat, és nem is annyira az események lényegesek, hanem inkább a gondolatmenet. A különbség az, hogy itt a megoldást nem kapjuk meg. Sokakat ez zavar, én személy szerint szeretem, ha olvasás után még gondolkodni kell. Felállíthatom a saját elméletemet arról, hogy mi és hogyan történhetett. És persze miért.

Szeretem ezt az elbeszélési módot; mintha Vince és Dave csak anekdotáznának. Az ember tudni akarja, hogy van tovább a történet, még akkor is, ha nem is igazi történet, mert nincs eleje, közepe és vége. A lapok pörögnek, és az ember azon kapja magát, hogy hamarosan elfogynak az oldalak.
Ugyanakkor van némi nyomasztó érzésem is a könyvvel kapcsolatosan, amit nehezen tudok körülírni. Valami zavar benne, és nem az, hogy nem derül ki az igazság. A legjobban talán ez a faramuci, értelmetlen halál bántja a lelkemet.

Kingnek igaza van az utószóban: ezt a könyvét lehet szeretni vagy nem szeretni, átmenet nincs. Én az előbbi táborba tartozom. Most is.

 

31-32. hét: Stephen King: Minden sötét, csillag sehol

Majdnem az összes novellás- és kisregénykötetet olvastam már Kingtől, csak ez és az Atlantisz gyermekei maradt hátra. Ez utóbbiról viszont nem igazán tudtam a molyos címkék és belelapozás alapján eldönteni, hogy valóban novelláskötet vagy regény, így inkább a Minden sötét, csillag sehol-t választottam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 526
Fordító: Szántó Judit
Az olvasás ideje: 2021. július 23. – 2021. augusztus 14.

A fülszöveg:
„Stephen ​King új kötetének központi témája a bosszú, a megtorlás. Az első és leghosszabb történet helyszíne egy nebraskai tanyaház Hemingford Home-ban. A kisváros King rajongóinak a „Végítélet” című regényből már ismerős lehet: az abban szereplő Abigail anya itt lakott, és az Az című regényben felnőttkorában Ben Hanscom költözik ugyanide. Az „1922” mesterien adagolja a feszültséget, a szörnyű események és a gyarló központi figura sajátos, olykor komikus beszédfordulatai egyszerre rettentő és szórakoztató kontrasztban állnak. „A dagadt sofőr” története újabb és újabb váratlan csavarokat tartogat – itt egy zárkózott írónő vidéki felolvasóestje adja az apropót a horrorisztikus kifejlethez. A „Hosszabbítás jutányos áron” egyik szereplőjéről kiderül, tulajdonképpen ő maga a sátán, a záró történetet pedig – „Egy jó házasság” –, ugyan harmadik személyben, de szintén női nézőpontból láttatja az elbeszélő.

Mind a négy írás lebilincselő izgalmakat tartogat, nem véletlen, hogy a már élő klasszikusnak számító King új kötete Bram Stoker-díjat kapott.”

A borító:
A véres kezek és a háttérben a kukorica az első kisregényre utalnak, ez viszont csak az olvasás után derül már ki. Enélkül is megalapozza azonban a hangulatot ezekhez a sötét történetekhez. Véleményem szerint jó választás.

Így tetszett:
A kötetben négy, nagyjából azonos hosszúságú kisregény kapott helyet, melyek mindegyike a hétköznapi emberek és mindennapi helyzetek sötét oldalát hivatottak bemutatni.

Az 1922 középpontjában egy gyilkosság áll, annak minden aspektusával. Részletesen látjuk annak megtervezését, végrehajtását, és az azutáni életet is; ennek hatására szinte filmszerűen pergett előttem a történet. Emellett a lélektani oldal fogott meg igazán; azt a kérdést feszegeti, hogy egy ilyen tett után hogy tudunk elszámolni magunkkal, mivé válunk a további életünkre. A kötet négy novellája közül ezt tartom a legerősebbnek.

A dagadt sofőr egy kicsit másképpen összetett. A novella első felében történtek nem is annyira a valóságtól elrugaszkodottak; sajnos nagyon is valószínű, hogy a való életben is előfordul ilyen. A történet második fele szintén a lélektanra épül; látjuk a főszereplő írónő vívódását, ahogy a józan ész felett átveszi az irányítást a bosszúszomj. A végkifejlet ugyanakkor arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy minden esetben, mielőtt agy horderejű dologra szánjuk el magunkat, győződjünk meg arról, hogy minden, a birtokunkban található információ helyes és kellően pontos. Alapvetően tetszett ez is, de egy kicsit túlnyújtottnak éreztem.

A Hosszabbítás jutányos áron címét elolvasva valamiért a könyvtári könyvek kölcsönzésének meghosszabbítása jutott eszembe. A kisregényben viszont szó sincs ilyesmiről. Egy kicsit a Sorvadj el!-re emlékeztet, de azt nem mondanám, hogy ennek a regénynek lenne az újraírt verziója. A történet főszereplője alkut köt egy árussal, amely szerint ő megszabadul a ráktól, de meg kell neveznie valakit, akit gyűlöl, hogy a balszerencse a továbbiakban ezt az embert sújtsa. Érdekes abba belegondolni, hogy mire vagyunk képesek a saját jólétünkért, hogy adott esetben kiken tudunk átgázolni csak azért, hogy nekünk jobb legyen. Nem tudtam a végén őszintén együtt örülni Dave-vel, Tomot pedig rettenetesen sajnáltam. Talán a négy közül ez tetszett a legkevésbé, habár az árus nevében levő anagrammáért jár egy piros pont.

Az Egy jó házasság szuper példa arra, hogy 27 év ide vagy oda, nem biztos, hogy maradéktalanul sikerül megismernünk a másikat. Darcy egy sötét titokra bukkan a férje életében, amely egy csapásra megváltoztatja az addig szinte tökéletes házasságukat és a nő szemléletét. Ebben a történetben is látunk egy belső átalakulást, és az őrlődést azon, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e a kíváncsiságra hallgatni. Valójában ez az elolvasás után sem teljesen egyértelmű.
Darcy elmélkedései során sok jó gondolat is megfogalmazódik a házasságról, amelyek igazságtartalmát én egyelőre csak sejteni tudom. A kisregény végi feloldás is elnyerte a tetszésemet, bár nem egészen erre a végkifejletre számítottam.

 

A történetek erejét az adja, hogy szinte bármelyik megtörténhetne a való életben is. Valahol ez ijesztő, és egyben tragikus is.