49. hét: Eva García Sáenz de Urturi - Vízáldozatok

Amikor megtudtam, hogy az idei kedvencem, A fehér város csöndje második részét is kiadják még az évben, nagyon izgatott lettem és rögtön rányomtam az előrendelés gombra a kiadó holnapján. Sajnos az előző olvasmányomon többet ültem, mint szerettem volna, ezért nem tudtam rögtön elkezdeni, ami azt eredményezi, hogy az első értékelője már nem én leszek, de oda se neki.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 600
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. november 29. – 2020. december 6.

A fülszöveg:
„Kraken ​újabb sorozatgyilkos után nyomoz, miután első szerelmét, a várandós Ana Belén Lianót holtan találják. A fiatal nő életének egy 2600 évvel korábbi szertartás szerint vetnek véget: megégetik, a lábánál fogva felakasztják, majd nyakig belemártják egy vízzel teli bronzkori üstbe.

A fehér város csöndjé-ben megismert nyomozó a regénytrilógia második részében, még éppen hogy csak gyógyulófélben van az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet során szerzett sérüléseiből, amikor újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: nemcsak a Baszkföld és Kantábria szakrális helyein a kelta eredetű vízáldozatok mintájára öldöklő tettest kell elfognia, de a saját és barátaival közös múltjával is számot kell vetnie.
A gyilkos áldozatai ráadásul egytől egyig leendő szülők, Díaz de Salvatierra főhadnagy pedig kisbabát vár, ám nem egyértelmű, hogy kitől van a gyerek. Ha Kraken az apa, annak további szörnyű következményei lehetnek: ő is a gyilkos listájára kerülhet. De hogy miért, az kiderül a regényből.”

A borító:
Ugyanolyan gyönyörű, mint az első részé, csak kékben. Jól mutatnak egymás mellett a polcon.

Így tetszett:
Az első kötetet az elsőtől az utolsó szóig imádtam, reméltem hát, hogy méltó folytatást kapok. Molytársaim, akik gyorsabbak voltak, már előrevetítették, hogy nem fogok csalódni, és a könyv hozza az előző rész színvonalát. Igazuk lett.

A történet nem sokkal az előző kötet befejező epizódja után folytatódik, és ha el is felejtettük, hol hagytuk el a szereplőket, hamar képbe kerülünk. Az előző részre való visszautalások segítenek felidézni a korábbi eseményeket, bár ezek csak a történet kereksége szempontjából lényegesek, Kraken afáziáját és annak okát kivéve. Véleményem szerint egyéb tekintetben nem is feltétlenül muszáj az első részt ismerni, érthető lehet akár önállóan is.

Így viszont, hogy az első után nem sokkal olvasom, nem tudom nem hasonlítani hozzá szerkezetében, összetettségében, stílusában.
Hasonlóan összetett, több idősíkon futó cselekményt kapunk, amelyek egyre bonyolódnak – még az utolsó ötven oldalban is megkavarja őket a szerző. Elejt néhány információmorzsát, amit ha az ember észrevesz, elkezd rajta pörögni, ezáltal falja az oldalakat, hogy kiderüljön, igaza van-e; hogy aztán rájöjjön: nincs, vagy csak félig. Végig úgy éreztem, hogy na, most Krakenék előtt járok, rájöttem valamire. Aztán mégsem. Mindig jött egy fordulat, egy újabb tanú, aki keresztülhúzta az addigiakat.

Szerettem Kraken beszédfejlődését követni, és izgalmasak a szereplők egyéni történetei – ilyen bármilyen könyvben szívesen látok, segít jobban megismerni és megérteni egy karaktert, egy szituációt.

A szereplők továbbra is hitelesek. Kraken még mindig az egyik kedvenc nyomozóm, MatuSalem a kedvenc hackerem, a „főgonosz” pedig az egyik legjobb. Estiről derült ki egy érdekesség, amit lehetett ugyan sejteni, de ebben a részben vált egyértelművé. A szívem szakadt meg, mikor olvastam – annyira szép.
Annabel karakterét nem tudtam hova tenni; plusz pont azért, mert gót, mínuszpont azért, ahogy a fiúkkal viselkedett. Az viszont tetszett, ahogy az elutasításokhoz állt; ezt az életérzést át kellene vennem tőle. Germánt pedig már komolyan sajnálom – szegénnyel mindig történik valami.

Ahogy a szerző a köszönetnyilvánításban is mondja, ez a történet a szülőségről szól. Mindenféle mintát találhatunk erre, jót, rosszat és még rosszabbat. Nem mondom, hogy az egyik család sztorija nem hajaz egy kicsit a Trónok harcára, de még ha a szerző tényleg onnan is merítette az ötletet, sikerült úgy elhelyeznie a saját világában, hogy nem feltűnő.  
Külön élvezetet nyújtott a történelmi és kulturális tartalom, ami az egyes fejezetekben megbújik. Ebből a könyvből tudtam meg például, hogy a Bluetooth logója miért úgy néz ki, ahogy, illetve megerősítést nyert az a korábbi felfedezésem, miszerint a keresztény ünnepek egybeesnek a régi pogány ünnepekkel, mind időpontot, mint a lényegüket tekintve.

Negatív gondolatot nem is tudok írni a könyvről. Könnyed stílus, izgalmas cselekmény, mély, elgondolkodtató tartalom.  Nem is lehet észrevenni, hogy 600 oldal.

Végezetül néhány gondolat:

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.” – ebből szállóige lesz; megborzongtam, amikor megint feltűnt ez a mondat.

„Áldozatok és gyilkosok leszármazottai vagyunk mindannyian.”

„Milyen szép lenne az élet, ha nem menne gajra.”

Eva García Sáenz de Urturi ezennel helyet kapott a kedvenc íróim között. A hölgy egy zseni, remélem, hogy további könyvei is eljutnak Magyarországra, és hogy a nagyközönség is megismeri a munkásságát. Megérdemli. A harmadik részt pedig tűkön ülve várom.

29. hét/1.: Stephen King: Az intézet

A könyv, amit A kívülálló és az Emelkedés óta várunk. A könyv, ami miatt félbeszakítottam a Q-ügyosztály eseteit. A könyv, aminek én írom a Molyra az első értékelését.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 496
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. július 11. – 2020. július 14.

A fülszöveg:
„Az éjszaka közepén Luke Ellis szüleit brutálisan meggyilkolják a saját házukban, őt pedig elrabolják. Másnap Luke egy intézetben ébred egy ugyanolyan szobában, mint a sajátja, mellette pedig hasonló szobák nyílnak, bennük hasonló fiúkkal és lányokkal: mindannyian különleges természetfeletti képességekkel rendelkeznek.
A szigorúan őrzött intézményt igazgató Mrs. Sigsby egyetlen célja könyörtelenül kinyerni a gyerekek erejét, akár kínzás árán is. Ahogy sorra tűnnek el társai, Luke érzi, menekülniük kell, azonban ebből az intézetből még soha senki nem szökött meg. Elindul a küzdelem a jó és a gonosz között egy olyan világban, ahol a jók nem mindig győzedelmeskedhetnek.

Az intézet az utóbbi évek legijesztőbb és legjobb könyve a horror királyától rajongói és kritikusai szerint is. Hangulatában egyszerre idéződnek fel benne a nagy klasszikusok, a Carrie, A ragyogás, A tűzgyújtó és az Az.“

A borító:
Sötét színek, egy vonat utolsó vagonja. A vagon egy szobának berendezve, az ágyon egy kisfiú ül. Lesz itt rejtély, lesz itt sötétség, mondja a borító. Az intézet egy vonatban van? Vagy máshogy kötődik a kettő egymáshoz? Ezt nem árulja el, de egy jó történetet ígér. Piros pont érte a kiadónak: ízléses és jó minőségűnek is tűnik. A védőborító alatt a kép fekete-fehérben látható, ami viszont kicsit kevésbé tetszetős.

Így tetszett:
Nagyon vártam ezt a könyvet, főleg az ízelítő után, amelyet az Emelkedésben is olvastam. Mosolyogtam is, amikor ezekkel az ismerős szavakkal találkoztam az első oldalakon. Egészen konkrétan a teljes első fejezetet ismertem már az említett kötetből. Többet viszont ezután sem tudunk meg DuPray városáról; hosszú időre magára hagyjuk itt Timet, mert kezdetét veszi Luke története.

Kapunk egy csodagyereket, olyat, amilyenekről akár hallhattunk is. Millióból egy ilyen van, és talán korszakonként is csak néhány, de léteznek. Egyszerre hihető és hihetetlen karakter. Elrablói számára viszont intellektusa mellékes; őket telekinetikus képessége érdekli, amely ennél messze gyengébb.

Olvasva annyira nem ijesztő, de belegondolva, tizenkét éves koromban biztosan én is frászt kaptam volna, ha az otthonomtól távol ébredek egy szobában, ami szinte a megszólalásig hasonlít az enyémre, egy olyan helyen, ahol hozzám hasonló sorsú gyerekek élnek. Az, hogy a gyerekeket miért gyűjtötték össze és mi az elrablók célja velük, csak a történet végéig csak homályosan derül ki. Telekinetikus és telepatikus képességekkel rendelkező gyerekeket rabolnak el, és ezeket a képességeket vizsgálják. Felerősödik-e, egyik mellett megjelenik-e a másik, stb. Mindezt brutális kegyetlenséggel. Engem az első pillanattól Mengele kísérleteire emlékeztettek; amikor egy rakás tudóst egy nemes (vagy annak gondolt) cél érdekében elzárnak a külvilágtól és mentesítik annak törvényeitől. Ha a kísérletek elvégzéséhez erőszakot kell alkalmazni, ám legyen. A gyerekek megszűnnek gyerekek, sőt emberek lenni; az orvosok szemében nem többek kísérleti nyulaknál, amelyek, ha valami balul sül el, pótolhatók.

Az egész hely légköre nyomasztó; a szereplők soha nem tudhatják, meddig tartják őket az Első részlegben, és mikor kerülnek át a Hátsóba, ahol fogalmuk sincs, pontosan mi folyik, és ahonnan még senki nem jött vissza. Az ettől való félelem áthatja a napjainkat, a feszültség érződik olvasás közben.

Ez fokozódik azon a ponton, amikor Luke elhatározza, hogy megszökik az Intézetből. A továbbiakhoz szükséges elmondani: kijut. De véglegesen? Rájönnek-e? A nyomába erednek-e? Mi lesz a többiekkel? Mindezekre a kérdésekre választ ad a kötet második fele.

A történet fő szála Luke-é, láthatjuk viszont az Intézet vezetőségének szálát is, amelyből kiderül, mi célból létesült, mi az egésznek a mozgatórugója. A könyv felénél bekapcsolódik egy harmadik szál is, amely az intézetben lakó gyerekek ténykedését mutatja be Luke szökése után. A három szál a végjátékban összefonódik, egy ahhoz hasonló végkifejlethez, amelyet az Azban láthattunk (ebben egyet értek a fülszöveggel).

A szereplők közül Luke, Kalisha, Avery, Tim, Mrs Sigsby és talán Mr Stackhouse kidolgozottabbak, őket tekinthetjük a szálak mozgatóinak. A többiekről csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. Kimondottan fehér karakternek senkit nem mondanék, az intézeti gyerekek közel állnak hozzá, de az ő rossz oldaluk is megmutatkozik. A létesítmény vezetői viszont egyértelműen fekete karakterek, a jóság minden szikrája hiányzik belőlük. A mellékszereplők közül Annie-t kedveltem még.

Ha a történet mögé szeretnék nézni, akkor azt mondanám, hogy King egy összeesküvés-elméleten gondolkozik el, és ezt bontja ki ebben a sztoriban. Mi lenne, ha létezne egy szervezet, amely a világ egyensúlyát azzal próbálja fenntartani… amit az Intézetben csinálnak? (Nem spoilerezek.) Érdekes feltevés, és akár igaz is lehetne, mégis érződik rajta, és Luke is rámutat, hogy hibásak az alapelvei.

Nekem nem igazán horror; sokkal inkább volt számomra érdekes, mint ijesztő. Nagyon fordulatosnak és pörgősnek sem mondanám; Luke karaktere tett róla, hogy mindenre számítsunk. A tempó nekem picit lassú, bár végig fenntartotta az érdeklődésemet, nem volt unalmas egyik rész sem. Ami az lett volna, azon gyorsan túllendültünk.  Egy pici hiányérzetem mégis van, de nem tudom még megfogalmazni, hogy mi hiányzik pontosan. Hogy miért csak nagyon jó, és miért nem zseniális. Ha eszembe jutna, majd kiegészítem a bejegyzést.

Két dologért vagyok dühös: a hanyag szerkesztésért (plusz tárgytagok, indokolatlan igekötők maradtak a mondatokban, vagy teljesen rossz volt a toldalékolás), illetve a köszönetnyilvánítás utolsó mondatában elkövetett, ordító fordítási hibáért. Trónok harca rajongók érteni fogják.

Jó gondolatok viszont szép számmal akadtak a könyv során, ezeket megosztanám veletek:

„Nagy ajtók is nyílnak apró zsanérokon.”

„Az ember megszokja a vágyálmokat. Azokon él.”

„Néha egy ölelés a telepátia.”

Kedvenc ugyan most nem lett, de összességében szerettem. Egyszer mindenképp érdemes elolvasni.

4,5/5

22. hét: Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája

Az Éhezők Viadala-trilógiával viszonylag későn, jóval a könyvek és a filmek lencsengése után ismerkedtem meg, akkor viszont három hét alatt ledaráltam az egészet. Nagy rajongója nem lettem, de az alapötletet jónak találtam, még ha a kivitelezés nem is nyerte el a tetszésemet teljes mértékben. Mégis megörültem, amikor megtudtam, hogy ki fog jönni egy előzménytörténet. A trilógia ugyanis pontosan az a típus, amelyhez remekül lehet plusz sztorikat, spin off-okat írni, és véleményem szerint ennek a sorozatnak jobban állnak azok a történetek, amelyek Katniss élete előtt játszódnak.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 448
Fordító: Farkas Veronika
Az olvasás ideje: 2020. május 26. – 2020. május 31.

A fülszöveg:
„A ​becsvágy hajtja.
A küzdelem élteti.
De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.“

Elég hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy főhősünk a későbbi Snow-elnök, amit remek választásnak gondolok, viszont innentől kezdve pedig nem tudtam elvonatkoztatni a későbbi szerepétől. Történetére úgy tekintettem, mint egy kis darabra a hatalomhoz vezető úton; azokat a mintázatokat kerestem, amelyek őt ebben segíthették. Meg is találtam őket.

Azért is tetszett az, hogy a szerző ezúttal egy kapitóliumi polgárt választott főhősnek, mert így a másik oldal nézőpontját is megismerhettük. Az időben nagyot ugrunk, a tizedik hezők Viadalához; ez a Viadal még messze nem az a show, amit Katniss idejében látunk majd. Az emberekben még élénken él a háború emléke, a Viadal célja itt még ténylegesen az, hogy a körzeteket büntessék, a szórakoztató cél mellékes. A Viadal történetében itt fordul elő először, hogy a kiválasztottak mentorokat kapnak, bár a történetből számomra nem derült ki, hogy a szervezők hogyan jutottak erre az elhatározásra, és miért az Akadémia végzős diákjaiból választották ki őket.

Coriolanus és kiválasztottja, Lucy Gray teszik meg az első lépéseket afelé, hogy a Viadal ezúttal másképp játszódjon, mint az eddig megszokottak. Amikor elkezdtek egyfajta szerepet játszani a kamerák előtt, már kezdtem kapiskálni, hogy Coriolanusnak valószínűleg elég sok köze lehet ahhoz a Viadalhoz, amelyen Katniss részt vesz majd. Több ötletét is megvalósították kezdetleges formában, amely hozzájárult ahhoz, hogy egész Panem részt vehessen a Viadalban, ezzel alakítva annak menetét.

 Miközben mentor és kiválasztott közös szorosabbra fűződik a viszony, és együtt próbálják kitalálni a győztes stratégiát, amelyben akár a csalás is szerepelhet, Coriolanust a hatalomról alkotott nézeteiről és a Kapitóliumhoz való hűségéből vizsgáztatják. Ez a kettősség végigkíséri a főhőst a történeten.

A Viadal menete, illetve Coriolanus és Lucy románca mögött megbújik egy becsvágyó fiú lelki vívódása, akit gyerekkorától arra neveltek, hogy egyszer elnök legyen és a Kapitóliumot szolgálja. Lucyval és osztálytársával, Sejanussal kialakuló kapcsolata megingatja ugyan a hitét a kormányzásban és szilárdnak hitt véleményében, neveltetéséből fakadó érzései azonban mindig felülkerekednek. Szembekerül egymással az, amit a neveltetése okán hisz helyesnek és az, a helyes út, amelyet barátai mutatnak meg neki. Abból kiindulva, hogy ismerjük a későbbi Snow elnököt, lehetett sejteni a végkifejletet. A hatalom elérése vezette, és látjuk a történet végén, hogy ezért tényleg bármire képes volt; még árulásra is, melynek helyes voltát a saját lelkiismerete szerint magyarázott meg. Remek példa ez a regény arra, hogy a törtető személyiségek a felfelé vezető úton gátlástalanul taposnak el másokat. Coriolanus bizonytalanságai ugyanakkor jelezhetik azt is, hogy ha hatalomra törekszünk, ezt meg kell tennünk, bármennyire fájdalmas is tud lenni. Ebből a szempontból a főhős akár még áldozatnak is tekinthető.

Szerettem a szereplők gondolatait és érveit olvasni a felmerülő kérdésekről a hatalom és az erkölcs vonatkozásában. Szerettem azt is, ahogy a trilógiához kapcsolódik, egyrészt Coriolanus személyén, vagy például Lucy Gray dalain keresztül, amelyek közül nem egy lehet ismerős Katniss történetéből is. Kapcsolódási pont még a tó, a Snow-ház tetőkertje a rózsákkal, és természetesen a fecsegőposzáták. A történetet olvasva az jutott eszembe, hogy Lucy Gray a maga ideje Fecsegőposzátája volt. Egyetlen dolgot hiányoltam: az még kerekebbé tette volna az egészet, ha valamiképpen megjelent volna Katniss kitűzője, annak eredete. Tulajdonképpen azt vártam, hogy Lucy Grayjel fog összekapcsolódni, de ez nem történt meg.

Úgy érzem, Suzanne Collins ezzel a regénnyel találta meg igazán a hangját és vált az én szememben jó íróvá. Amiért pedig külön jár a dicséret neki: hogy ez a történetet végre nem jelen idejű E/1-ben írta meg. Rettentő sokat számít, és biztos, hogy a trilógiának is előnyére vált volna, ha hamarabb próbálkozik meg a múlt idejű E/3-mal. Ilyen jellegű történeteket szívesen olvasnék még tőle, akár egy másik győztes, vagy maga a háború történetét.

Soraimat szokás szerint a kedvenc idézeteimmel zárom:

„Az embereket könnyű manipulálni, ha a gyerekeikről van szó.”

„Ha egy fehérrépát nagyestélyibe öltöztetnek, akkor is a levesbe fog kívánkozni.”

„Ilyen az emberiség levetkőzve. A kiválasztottak. És te is. Ennyire gyorsan eltűnik a civilizáció máza. A finom modorod, a műveltséged, a családi háttered, minden, amire büszke vagy, egyetlen szempillantás alatt lehámlik, és kiderül, mi is vagy igazából. Egy fiú, aki egy bottal agyonver egy másikat. Ilyen az emberiség a maga természetes állapotában.”

„Kinek kell a vagyon, a siker és a hatalom, ha a szerelme megvan? A szerelem mindent visz, nem?”

Első olvasóknak azt ajánlom, hogy ne a trilógia olvasása előtt, hanem inkább utána olvassák az előzményt. Úgy biztosan érthető lesz minden.

4,5/5

 

3. hét: Daniel Kalla - A kolostor átka

A könyvet a karácsonyra kapott Libris utalványon vettem; a lehető legjobb választás volt. Borító és fülszöveg alapján ítéltem. Rég olvastam már ilyen friss kiadványt; amikor múlt szombaton megvettem, a Moly rendszerében még 6 nap volt hátra a megjelenésig. Úgy tűnik, az első értékelője is én leszek – az említett oldalon legalábbis. Január 15-én kezdtem el olvasni, viszont ekkor alig az egytizedéig jutottam; nem volt sok időm. A következő két napon egyáltalán nem tudtam a kezembe venni, de szombaton pótoltam – a házimunka befejeztével nekiültem, és csak a biológiai szükségletek szólíthattak el tőle. Január 18-án, éjfél előtt 5 perccel fejeztem be. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

Kiadó: Lettero

Kiadás éve: 2020

Oldalszám: 392

Fordító: Daróczi Péter

A fülszöveg:

„1348, Genova
A fekete halál, az emberiség legpusztítóbb pestisjárványa eléri a várost. Rafael Pasqua, a jó hírű orvos naplójában egyre szaporodnak a bejegyzések, ahogy a gyilkos kór riasztó tempóban szedi áldozatait. Rafael még nem tudja, de mire lecseng a járvány, Európa lakosságának majdnem a fele odavész.
2019, Genova
Az olasz kikötőváros több száz éves kolostorának helyén luxuslakópark épül. Az egyik munkást furcsa betegség támadja meg, és kiderül: tünetei megegyeznek a középkor félelmetes ragályáéval. Aztán a betegek száma fékezhetetlenül nőni kezd. Lehet köze egy XIII. századi kolostornak a rettegett fertőzés újjászületéséhez? Isten büntetése, vagy ördögi cselszövés áll a háttérben?
Milyen titkot rejthet egy szakadozott középkori napló? Tényleg megakadályozhatja milliók halálát?“

Orvosi krimi, thriller vagy science-fiction, esetleg historical-fiction? Talán mindegy is. Tulajdonképpen mindháromba beleillik: a főszereplők orvosok, bűntény van, tudomány van, és történelem is van – egyszóval minden, amit szeretek. Pestistjárvány? Még jobb!

A borító gyönyörű, némiképp informatív, de nem lő le mindent. Tetszenek a domború vércseppek és a tű, amely utal arra, hogy nem csak a vallásról lesz itt szó.

Szeretem az olyan könyveket, ahol párhuzamosan két idősíkon játszódnak az események, aztán vagy összeérnek, vagy nem. Itt össze is ér meg nem is. Nem jutunk el a középkorból a jelenkorba, de régmúlt esemény leképeződik a jelenben is. A nyomozás szempontjából a sztori félig gondolkodós, félig hátradőlős. A félig a terjedelemre is értendő – nagyjából a könyv feléig van időnk gondolkodni a rejtély megoldásán, majd a szerző felkínálja a megoldást (na de nem teljesen), innentől csak azt kell néznünk, hogy a szereplők mikor találják meg a múlttal való párhuzamokat. A rejtély végső megoldására kicsivel a szereplők előtt jöttem rá – nem lövöm le, mi ez, de szerintem zseniális. Semmi csoda, semmi nagy csavar (csak kicsi), mégis ez adja a nagyszerűségét.

Nincs túl sok szereplő és nincsenek felesleges szálak sem, könnyen követhető, hogy épp hol tartunk. A két idősíkot élesen elválasztja a perspektívával: a jelent külső szemlélőként mutatja be, a múlt pedig egyes szám első személyben, naplóként jelenik meg. A két idősíkot a lehető legjobban hangolja össze – egyik sem előzi meg túlságosan a másikat annak ellenére, hogy az események mindkét idősíkon elég gyorsan pörögnek. Nehezebben észrevehető, hogy a múltat és a jelent a betűtípusokkal is elkülöníti – nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezeket használják, de szerintem a jelen Times New Roman, a múlt pedig Arial Narrow betűtípussal íródott. Ügyes húzás!

A szereplőkről nem sokat tudunk meg, kötődni nem tudtam egyikükhöz sem. Alana, Nico és Doktor Pasqua szimpatikus volt, Zanetti és az érsek nem, Byron pedig először inkább ellenszenves volt, aztán átfordult szerethetőbe. Még egy kicsit több emberi megnyilvánulásnak örültem volna a szereplők részéről; kissé robotszerűnek tűntek – vagy olyanoknak, akiknek a munkájuk miatt nincs idejük az érzelmekkel foglalkozni. Alana vívódása a két férfi között azért egész emberközeli volt, és örültem, hogy végül tudott dönteni.

Az orvosi részek feltűnően pontosak voltak –egy idő után ez gyanús lett, így arra egy kis időre abbahagytam az olvasást, hogy a szerzőnek utánanézzek. Nem lepődtem meg: ő maga is orvos. A nyelvezete sem nehéz; időnként szakszavakat használ, de ezeket valamilyen módon megmagyarázza: vagy lábjegyzetként, vagy magába a szövegbe teszi a „fordítást” egy párbeszéd részeként vagy a szereplő saját gondolataként. Nekem, mint szakmabelinek nem okozott gondot ezek megértése, de pozitívum, hogy a szerző gondol a nem egészségügyi végzettségű olvasókra is.

Nagyon tetszett az, ahogy rávilágít az emberek viselkedésére egy katasztrófahelyzetben. Van itt minden: rettegés, tudatlanság, pánik, bűnbakkeresés, rasszizmus. A legfigyelemreméltóbb párhuzam az utóbbi kettővel kapcsolatos: a középkorban az emberek a zsidókat kiáltották ki bűnbaknak, a 2019-ben játszódó fejezetekben pedig rögtön bioterrorizmusra, az ISIS-re, a muzulmánokra gondolnak, figyelmen kívül hagyva az őket esetlegesen felmentő bizonyítékokat. Az adott csoportok ellen irányuló támadásokat is láthatjuk mindkét idősíkon, ami a valósághűsége miatt is megrázó.

Egyetlen percig sem unatkoztam; a téma miatt és a lendületessége miatt is letehetetlen volt. Az volt az érzésem, hogy enni sem mehetek ki, mert a szereplők még valamit csinálnak nélkülem. Minden sorát imádtam. Legszívesebben nem is ötöst adnék rá, hanem hatost.

Kedvenc idézetek:

„A halál étvágya kielégíthetetlen.”

„Próbálja meg eladni a házát, ha tárol valakit a fagyasztóban!”

„Az önfejűsége miatt meghalhatott volna, vagy ami ennél rosszabb, belekeveredik egy nemzetközi inciensbe.” – Ezen jót nevettem, mert eszembe jutott egy hasonlóan megfogalmazott Harry Potter idézet: „…még egy ilyen remek ötlet, és mindhárman meghalunk. Vagy akár ki is csaphatnak.”

Azt hiszem, legközelebb is megbízom a borítós-fülszöveges megérzéseimben.

5/5 (ami igazából 6/5)