46. hét: Alma Katsu - Éhség

A könyvet az év elején kaptam ajándékba. A majd valamikor elolvasom kategóriába került, mert annyira nem csigázott fel, hogy azonnal olvasni akarjam, és kihíváshoz sem kellett. Egészen vasárnapig nem is tudtam róla, hogy az egyikhez, amelyre jelentkeztem mégis jó, illetve addig is kellett valami rövidebb olvasmány, amíg egy molytárssal közös olvasás elkezdésének megfelelő idejére vártam.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 360
Fordító: Bosnyák Edit
Az olvasás ideje: 2020. november 8. – 2020. november 13.

A fülszöveg:
„A ​gonosz láthatatlan, és mindenütt jelen van.

Ez az egyetlen magyarázat arra a sorozatos balszerencsére, amely a Donner-társaságként elhíresült szekérkaravánt sújtja, ami 1846-ban indult útnak Kaliforniába. Kifogyóban lévő készletek, kétségbeesett viták és egy kisfiú különös halála az őrület határára sodorja az elszigetelt utazókat. Annak ellenére, hogy arról ábrándoznak, hogy mi várja őket nyugaton, régen eltemetett titkok kerülnek a felszínre, és a karaván tagjai között feszülő nézeteltérések gyilkossághoz és káoszhoz vezetnek. Úgy tűnik, hogy képtelenek elkerülni a tragédiát… és képtelenek megszabadulni attól az érzéstől, hogy valaki – vagy valami – követi őket, és vadászik rájuk. Talán a gyönyörű, de elátkozott Tamsen Donner miatt (akit néhányan boszorkánynak tartanak), talán azért, mert meggondolatlanul azt az útvonalat választják, amely egy addig ismeretlen terepen vezet keresztül, vagy talán egyszerűen azért, mert elpártol tőlük a szerencse. A kilencven férfiból, nőből és gyermekből álló Donner-társaság egyenesen a western-korabeli amerikai történelem egyik legszörnyűbb és legtragikusabb kalandja felé igyekszik.
Amikor a karaván tagjai egymás után nyomtalanul eltűnnek, a túlélőket egyre inkább hatalmába keríti az érzés, hogy talán valóban valami nyugtalanító és éhes vár rájuk a hegyek között… vagy talán az a gonosz, amely testet öltött körülöttük, és kezdettől fogva bennük növekedett.

Az Éhség elegánsan ötvözi a történelmet a megmagyarázhatatlannal, és hátborzongatóan izgalmas betekintést nyújt a végletekig túlfeszített emberi természet törékenységébe.”

A borító:
Az egyik kedvenc borítóm az idén. Nagyon tetszik ez a jeges kék szín, ami előrevetíti, hogy a cselekmény télen, vagy a tél környékén játszódik; szinte fázom, ha ránézek. Az érzetre ráerősít a háttérben a hegyek képe. A koponyákat addig nem is vettem észre, amíg közelebbről meg nem néztem a dombot, amelyen (vagy inkább amelyben) a fa áll – ebből már ki lehet találni, hogy ettől még inkább felértékelődött a borító. Szép. Nagyon szép.

Így tetszett:
Nehezen tudom megfogalmazni az érzéseimet. Szeretem az olyan történeteket, amelyeknek van némi valóságalapja, akár ismerem az eseményeket, akár nem. Ebben az esetben a lábjegyzetekből értesültem valamelyest arról, hogy a valóságban mi történt, így nem volt összehasonlítási alapom; nem tudom pontosan, meddig igaz, és hol kezdődik a fikció, bár van némi sejtésem, és azt sem tudom, hogy mely pontokon változtatott a szerző az eredeti történeten. Mindenesetre a téma érdekes volt számomra.

Nem is annyira a cselekmény, hanem sokkal inkább a sztori pszichológiája érdekelt és fogott meg. Egy menetelő szekérkaraván életében túl sok fordulat nincs, ha minden rendben van. Ha nincs… Nos, itt kezd izgalmassá válni a dolog. Látunk egy kisebb közösséget, benne mindenféle embertípussal, és látjuk azt, hogy ezek a típusok hogy reagálnak, ha felüti a fejét valami probléma. Például egy haláleset. Vagy a fogyatkozó készletek. Követhetjük, hogy rendül meg az emberek bizalma egymásban, hogyan keresnek bűnbakot és közösítik ki őt, hogyan ragadják magukhoz a hatalmat arra csak maguk szerint alkalmas emberek, és ezt hogy viseli a többség.

Tulajdonképpeni főszereplőt nem tudnék megnevezni, több nézőpontból látjuk az eseményeket a karavánban is, illetve külön szálon fut Edwin Bryant története is, aki már az elején különválik a csapattól, és a saját útját járja. Érdekes azt látni, ahogy hasonló következtetésre jutnak az őket üldöző valamit illetően – míg Bryant tudományos szemszögből, betegségként próbálja magyarázni, a karavánban ebben nem teljesen biztosak, és természetfeletti jelenségnek tulajdonítják a történteket. Nem is igazán derül ki a történet végére sem, hogy mi az igazság; szerintem valahol mindkettő igaz.

Ahogy haladunk előre, érződik, hogy nő a feszültség, bár én ezt nagyobb fokúnak vártam, és a tetőzése sem volt annyira szembetűnő. Mint egy nem túl meredek, de izzasztó emelkedő, aminél akkor vesszük észre, hogy jártunk a csúcsán, amikor már elkezdünk ereszkedni. Természetesen a szerelmi szál sem maradhat el, de ez cseppet sem volt zavaró, inkább megfűszerezte a sok szenvedést. Elithát és Thomast kifejezetten aranyosnak találtam, szurkoltam nekik, illetve Marynek és Stantonnak is.

Kedvelt szereplőim az imént felsoroltak voltak, illetve ide tartozik még Bryant és Tamsen is. Keseberget az elejétől fogva nem kedveltem, George Donner és James Reed pedig nehezen megítélhetők voltak a számomra, egyszer ide tettem őket, másszor oda.

Amit felettébb érdekesnek találtam, hogy szinte minden kiemeltebb szereplőnek volt valami titkolnivalója, és az elejtett megjegyzésekből egy háttértörténet is kirajzolódott, ami mindannyiukat összekapcsolta. Vártam volna, hogy ebből többet hoz ki a szerző, nem marad ennyire a háttérben, illetve szerettem volna tisztábban is látni, hogy pontosan mi történt. Ha az ember nem figyel oda, nem is tudja összerakni, felesleges információmorzsáknak tűnhetnek. A legjobban azokat a részeket élveztem, amikor az egyes szereplők élettörténetét mutatta be.

Ezekből tudtam elcsípni néhány jó gondolatot, elgondolkodtató megjegyzést:

„A gonosz láthatatlan és mindenütt jelen van.”

„Nem hiszek a szörnyekben. (…) Csak azokban az emberekben hiszek, akik szörnyeteg módjára viselkednek.”

„Kétféle ember létezik: a birkák és akik levágják őket.”

„Érdekes, hogy a férfiak egy viszony esetében a tapasztalt nőket részesítették előnyben, akiket kurváknak néztek, de egy olyan nő mellett állapodtak meg, aki képes volt alárendelni magát nekik, mint az igavonó barom.”

„Hitt néhány alapvető igazságban, és az egyik az volt, hogy az élet makacsul élni akar.”

„A szerelem olyan, mint a megbocsátás – mély és türelmes.”

Ez egy jó könyv. Egy jó erős 4 csillag.  Újraolvasva, az valóság ismeretében lehetséges, hogy akár az ötöt is megérdemelné.

 

45. hét: Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat

A könyvet a Véletlen olvasás kihívásgazdája választotta nekem; a jelentkezéskor meg kellett adnunk egy szót, amelyről ő egy könyvre asszociált – ezt a könyvet kell elolvasni a teljesítéshez. Az én szavam a mese volt.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2001
Oldalszám: 142
Fordító: Bátori Tamás
Az olvasás ideje: 2020. november 2. – 2020. november 3.

A fülszöveg:
„Nos, ​bátor vagy-e kicsi lány? – kérdi Henrik bácsi 10 éves unokahúgát. 1943-at írunk. Annemarie Johansen élete sajátos elegye a hétköznapi otthoni és iskolai életnek, az élelmiszerhiánynak és a náci katonák állandó jelenlétének. A bátorságról a kislány úgy gondolja, az a mesebeli páncélos lovagok erénye, az ő életében nem sok szerepe lehet.
Amikor a német megszállók elkezdik a dániai zsidók összegyűjtését, Johansenék befogadják Annemarie legjobb barátnőjét, Ellen Rosent, s ettől kezdve a külvilág felé ő is a család tagja lesz. Ellennek és Annemarienak nagy lélekjelenlétre van szüksége, amikor a késő éjszaka a házba érkező náci tiszt az iránt érdeklődik, miért nem szőke Ellen is, mit a testvérei.
A könyv olvasói - a főhős kislány nézőpontjából - megismerik a dániai ellenállást, azt a bravúrt, ahogyan csaknem a teljes zsidó lakosságot - mintegy 7000 embert- csónakokon, kis hajókon átmenekítik Svédországba.
Lois Lowry története arra emlékeztet, hogy a háború és a terror idején is létezhet büszkeség és emberi tartás.”

A borító:
Jobb oldalt az előtérben egy aranyláncot látunk, medálja Dávid-csillag. A háttérben naplemente. A lánc előrevetíti a témát: zsidóság, holokauszt. Mivel gyerekkönyvről van szó, várható a finomabb tálalás.

Így tetszett:
A célközönség ugyan egyértelműen nem én vagyok, mégis élveztem. Egy kedves kis történetet kaptam a barátságról és a bátorságról. Felnőtt fejjel olvasva azonban látom a mélyebb tartalmat is; bújtatva ugyan, de érezhető a helyzet komolysága, súlyossága. A szegénység, az idegen katonák jelenléte, a háború miatti feszültség, az emberekre nehezedő nyomás.

A cselekmény egyszerű, lineáris, gyerekek számára is követhető, és természetesen egyfajta boldog véget ér, ami engem is jóleső érzéssel töltött el. Szurkoltam Ellen családjának, hogy sikerüljön átvészelniük a helyzetet és elmenekülni. Ez egyfajta lendületet is kölcsönöz a cselekménynek; az ember kíváncsi, hogy van tovább, ezért gyorsan halad vele. Persze ezt segíti a kis oldalszám és a viszonylag nagy betűméret is.

Rövidsége és egyszerűsége miatt nem fókuszáltam az idézetgyűjtésre, és nagyon mély gondolatokat sem fedeztem fel – nem is vártam.

Szeretettel ajánlom gyereknek és felnőttnek ezt a szívmelengető történetet, akár esti olvasmánynak is.

5/5

 

José Antonio Cotrina - Samhein aratása - Vörös Hold-ciklus I

A könyv már a megjelenés előtt felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis korábban nem hallottam még Samhain/Halloween idején játszódó könyvről (magáról az ünnepről tavaly ilyenkor írtam). Valamivel a megjelenés után, egy akció keretében vettem meg, és el is akartam olvasni rögtön, de valami miatt (biztos egy kihívás volt az) elcsúszott. Amikor pedig megtudtam, hogy idén október 31-e hétvégére esik, úgy döntöttem, megvárom az olvasással ezt a napot, reggel nekiülök és este becsukom. Sajnos egy fél nappal elcsúsztam, így nem teljesen samhaini olvasmány lett, de ma még vékonyak azok a bizonyos falak, szóval belefér.

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 312
Az olvasás ideje: 2020. október 31. – 2020. november 1.

A fülszöveg:
„Üdvözlünk Rocavarancoliában, a csoda, a horror, a szörnyek és a rémálmok birodalmában!
Üdvözlünk a halál kapujában!

Egy hosszú és kimerítő háború után Rocavarancolia romokban hever. Nem repülnek többé sárkányok az égen, a vámpírok szomjan haltak, és nincs elegendő mágia ahhoz, hogy a királyságot összetartsa.
De még nincs mindennek vége. Halloween éjjelén megnyílik az egyetlen fennmaradt kapu, ami összeköti Rocavarancolia királyságát az emberek világával. A királyság démiurgosz ilyenkor szervezi meg a betakarítást. Tizenkét fiatalt gyűjt össze az emberi világból, akik bennük rejlő mágikus esszencia alapján képesek lehetnek megmenteni ezt a lepusztult birodalmat, de csak akkor, ha életben tudnak maradni addig, amíg felkel a Vörös Hold. Ehhez először is meg kell tanulniuk megvédeni magukat a kegyetlen körülmények, a furcsa lények és a számos veszély közepette. Ez azonban az elmúlt harminc évben még egyetlen fiatalnak sem sikerült…”

A borító:
Elsőre megfogott a kardot tartó kaszás alakja, mindez tűzzel körbevonva. Nem feltétlenül utal önmagában egy varázslatok uralta világra, de azt mindenképpen jelzi, hogy nem tündérmesét fogunk olvasni. Tökéletes választás, szép munka, jár a keksz a kiadónak.

Így tetszett:
Nagy várakozásokkal mentem neki a könyvnek, és persze azzal a reménnyel, hogy könnyű lesz olvasni. Ez utóbbi nem teljesült maradéktalanul; nem is ment olyan gördülékenyen, mint ahogy vártam volna egy ifjúsági címkéve megáldott könyvnél, illetve valami minduntalan elvonta a figyelmemet. Persze az is megeshet, hogy nem ment simán a váltás Roland világából Rocavarancoliába.

A felvezetés meglehetősen rövid, az emberek világában csak annyi időre tartózkodunk, amíg megtörténik a tizenkettek (köztük Hector) elhívatása. Főhősünk ezután egy idegen világban ébred, amely egyáltalán nem úgy fest, ahogy az éjszaka folyamán megígérték neki.

A történet két szálon halad; látjuk az emberi világból áthozott gyerekeket, ahogy megpróbálják feltalálni magukat az új helyen és új helyzetben, illetve megismerjük Rocavarancolia lakóit, társadalmi helyzetüket, és az éppen folyó hatalmi harcot is. Ez utóbbi számomra izgalmasabb volt, tekintve, hogy a gyerekek szála rendkívül lassan akar beindulni. Rengeteg oldalt szentel a szerző annak, hogy hőseinknek nem tetszik a rendszer és haza akarnak menni, majd miután belátják, hogy nem lehet, megpróbálnak alkalmazkodni a mostoha körülményekhez.

Érdemes tudni, hogy egy sorozat első részével állunk szemben, amelynek fő célja sokkal inkább a világépítés, mint a cselekmény beindítása, azt viszont remekül csinálja. Minden részletükben magam előtt láttam a várost, a lényeket, minden eseményt. Az utolsó harmadban kezdett megmozdulni a cselekmény, ami eddig ígéretesnek tűnik. Bízom benne, hogy a következő részek akciódúsabbak és izgalmasabbak, fordulatosabbak lesznek, látok arra esélyt, hogy így legyen, és egy komplex történet táruljon elénk a későbbiekben. A világ varázsát sajátos képtelensége adja.

A gyerekek közül Bruno és Ricardo szimpatikusak, és Lizbeth is inkább erre billen. Hectort elég félszegnek látom főszereplő létére, Rachel semleges, keveset tudunk meg róla, Marina egyelőre szintén az. Antipatikusak az ikrek, Alexander és Madeleine (előbbi túlságosan nagyhangú, még ha ez csak a felszín is, utóbbi pedig túl kényeskedő az én ízlésemnek), illetve Natalia, a hisztigép.

A városlakók közül Esmaellel, a fekete angyallal szimpatizálok (mily meglepő), illetve Derűs dámát is a kedveltekhez sorolom. Pimaszság dámán nevettem a legtöbbet; sokkal inkább groteszk, mint ijesztő, és már a neve is nevetséges. Denéstor Tult és Enochot egyelőre nem tudom hova tenni, inkább ellenszenvesek. A többi szereplőről pedig nem tudtam meg annyit, hogy valamelyik kalapba dobjam őket.

Apróbb hibákat fedeztem csak fel, ezek inkább a szerkesztésre, fordításra vonatkoznak; van egy-egy elütés, és néhány furcsa szószerkezet (pl. csöndet tartott – szünetet szoktunk tartani, vagy elhallgatni), illetve Natalia vezetékneve bántotta a szememet az orosz nyelvben a női nevek végén jellemző a betű nélkül.

Nem sok esélyt láttam erre, de azért sikerült egy-egy jó gondolatot is elcsípnem:

„Nincsenek vidám történetek. Nem léteznek boldog befejezések. Hazugság. Ez hiú ábránd. Azok a történetek, melyekről te beszélsz, csupán befejezetlenek. Nem mesélik el a történet végét. Nem mesélik el, hogy a végén mindig, mindenki meghal.”

„Az emberi lények az idők kezdete óta gyilkolják egymást.”

„Azok a legborzalmasabb szörnyetegek, akik nem tűnnek annak.”

Kíváncsian várom a sorozat további részeit, nagy potenciált látok benne. Samhaini olvasmánynak pedig a lehető legjobb volt.

4,5/5

44. hét: Stephen King: Susannah dala - A Setét Torony VI

Klisés leszek és kiszámítható: Megint nagyon régen jártam ebben a világban, és ismét nagyon hiányzott. Most is ugyanúgy megkérdeztem magamtól, miért vártam megint ennyit.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 442
Fordító: Bihari György†
Az olvasás ideje: 2020. október 25. – 2020. október 31.

A fülszöveg:
„Roland ​és harcostársai segítségével Calla Byn Strugis lakosai elsöprő győzelmet arattak a Farkasok felett. Ám örömükre árnyék vetül: az ünneplés forgatagában Susannah eltűnt az Ajtó Barlangja irányában. Eddie kétségbeesése határtalan, hisz feleségénél minden percben megindulhat a szülés.
A ka-tet nem tétlenkedik – az asszony után erednek. Callahan atya és Jake 1999 New Yorkjába jut, ahová Susannah is került. A asszony hasadt személyiségében most Mia vette át a vezér szerepét, mindenáron magának akarja a születendő gyermeket. „Kettejük” párharcában egyelőre egyikük sem győzedelmeskedhet, hiszen Mia tudja, hová kell menniük, ám Susannah nélkül nem boldogul ebben a számára ismeretlen világban. Vitáik során kiderül, ki az erőszakban fogant gyermek valódi apja, és Susannah-t letaglózza a felismerés…
Az atya és Jake kétségbeesetten keresik társnőjüket, aki Mia parancsára a Dixie Malac nevű kocsmába ment, hogy ott szülje meg gyermekét, mohó vámpírok karéjában…
Eközben Roland és Eddie 1977-ben, Maine államban bolyong, véres küzdelembe bonyolódva régi ellenségeikkel. Útjuk során összefutnak „teremtőjükkel”, egy Stephen King nevű íróval is…
A Setét Torony, minden világok pillére pedig egyre jobban inog…”

A borító:
Az előtérben A Torony sziluettje, a kis képen egy rémült nőalak – Mia? A háttérben esti vagy éjszakai égbolt képe, felhőkkel. A sorozatba illő, de a történetet kevéssé vetíti előre.

Így tetszett:
Nehéz ezt a kötetet úgy értékelni, hogy semmi fontosat ne áruljak el közben. Azért megpróbálom, de annyit mondhatok: rövid leszek.

Kissé meglepett, hogy a korábbiaktól eltérően ez a kötet nem tartalmaz összefoglalót a korábbi eseményekről. Egyszerűen ott folytatódik, ahol a Callai farkasok végződik, egy perc sem telik el az események között. Az előzményekről, ha nem emlékeznénk rá, visszautalásokból értesülünk, ami bőven elég.

Roland és ka-tetje nagy feladat előtt áll: meg kell találniuk Susannah-t egy meghatározott hol-ban és mikor-ban úgy, hogy nem tudják, pontosan melyekben, emellett Calvin Tower megmentésének is eljött az ideje. A manniták segítségével sikerül újra kinyitniuk az ajtót, ám két csapatra szakadnak. Roland és Eddie Tower jelenébe kerülnek, míg Jake és Callahan atya abba, amelybe Susannah is.

Miközben Susannah-Mia története halad, párhuzamosan követjük a ka-tet többi tagját. Elsőként Roland és Eddie szálán megyünk végig, amint igyekeznek azt a telket megszerezni, amely annak a bizonyos rózsának ad otthont, majd felkeressük velük magát Stephen Kinget is. Ezután nézzük meg Jake-et és Callahan atyát.

Ez a kötet a negyedikhez hasonlóan inkább a háttérinformációkra és a titkokra fókuszál, kevésbé eseménydús. Sok értékes információval gazdagodhatunk a világot illetően, melyek segítik egészként látni az eddigieket. Meglepett, hogy kicsoda „a kis fickó” apja, bár amikor ez kiderült, már sejtettem, hogyan lehet. A legkevesebb részem viszont az, amelyben Stephen Kingről kezdenek beszélni, majd Roland és Eddie találkozása vele. Először csak nevettem azon, hogy King képes saját magát beleírni a könyvébe, aztán megvilágosodtam a jelentőségét illetően, és leborultam a zsenialitása előtt. Ebben a pillanatban az az érzésem, hogy a Setét Torony az ő multiverzuma, ő maga pedig a Bíbor Király. Az is világosság vált előttem, hogy én magam miért nem kedveltem Roland karakterét az elején.

Mia karaktere fokozatosan vált egyre ellenszenvesebbé számomra, és a végén sem tudtam sajnálni. Susannah-t, mint az egész téboly elszenvedőjét annál inkább. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a végére ki marad életben a ka-tetből. Mindannyian a szívemhez nőttek, nem venném a lelkemre, ha meghalnának, bár a kötet vége után nagy esélyt látok egy keserédes befejezésre is, a Torony megtalálásával, de a szereplők halálával.

Végezetül hozok pár idézetet:

’A harag a leghaszontalanabb érzelem – közölte Henchick. – Rombolja az elmét, és fájdalommal tölti el a szívet.”

„Mert a halál nagy adakozó. A halál, akár a gyémánt, örökké tart.”

„Mert végtelen számú világ forog a Setét Torony nevű tengely körül, és ez itt egyike eme világoknak.”

„A macska is lefialhat a sütőbe, a kölykökből akkor sem lesz fánk.”

S a legfontosabb, Stephen King személyével kapcsolatban:

„Nem hinném, hogy szüksége lenne a halhatatlanságra. Csak arra, hogy megírja a megfelelő történetet. Mert némelyik történet örökké él.” – Kedves Mr King, azt hiszem, Ön már most halhatatlan.

4/5

 

43. hét: "Ne aludj! Macbeth megöli az álmot," - Shakespeare kontra Nesbø

A legutóbbi könyvtártúrám utolsó áldozata volt ez a könyv. A választást egy kedves molytársamnak köszönhetem, akivel hasonló az ízlésünk, nemrégiben olvasta és neki tetszett; gondoltam, akkor nagy bajom nekem se lehet vele. Nem is volt.

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 534
Fordító: Petrikovics Edit
Az olvasás ideje: 2020. október 17. – 2020. október 25.

 A fülszöveg:
„A ​züllött rendőrfőkapitány, aki a drogkereskedelem és a korrupció mocsarába süllyesztette az egykor virágzó iparvárost, végre meghalt. A város lakói és rendőrei egy tisztességes és szebb jövőben reménykednek, a háttérben azonban hamar kezdetét veszi a hatalmi harc.
    A fiatal és tehetséges nyomozó, Macbeth, a város drogbandájának felszámolására teszi fel életét, ám amikor sikerei nyomán magasabb pozícióba kerül, őt is megkísérti a hatalom csábítása. Az ambiciózus Duff rendőrtiszt – aki együtt nevelkedett Macbethtel az árvaházban, és ott a legjobb barátok lettek – szintén kiveszi részét a drogbandák elleni küzdelemből, és szinte bármire képes lenne, hogy vezető pozícióba kerüljön. Lady, a befolyásos kaszinótulajdonos-nő folyamatosan terveket sző maga és szerelme, Macbeth előbbre jutására.
    A vetélkedést gyilkosságok sorozata kíséri.
     A Macbethet Shakespeare azonos című tragédiája ihlette – Nesbø szemében a darab a hatalomért vívott harc thrillere, melynek színhelye komor, örökké esős, noir-szerű városi táj.

Jo Nesbø (60) a világ egyik leghíresebb krimiírója. Fiatalon focistának készült, de egy sérülés miatt le kellett mondania erről a pályáról. Közgazdász és pénzügyi elemző tanulmányokat folytatott, majd tőzsdeügynökként dolgozott, és mindeközben a Di Derre (Ők ott) nevű együttesben zenélt. Amikor egy kiadó megbízta, hogy írjon memoárt a banda turnéiról, ő ehelyett a Harry Hole-krimisorozat A denevér című szinopszisával állt elő, amivel kezdetét vette szédületes írói karrierje.
    Regényeit eddig 50 nyelvre fordították le, és több mint 40 millió példányban adták el világszerte.“

A borító:
A skandináv krimikre jellemző fekete-fehér-piros színvilág jelenik meg a borítón. A cím alatt egy gyárváros utcaképét látjuk, a közepén egy férfi sziluettjével. A helyszín elképzelésében segít, de több támpontot nem ad. A vasút és a mozdony jelentősége az olvasás során derül ki.

Így tetszett:
A fülszöveg is elárulja, hogy Sharespeare történetének újragondolásával van dolgunk. Amikor elkezdtem olvasni, nem ismertem az eredetit, nem volt viszonyítási alapom. Egy olyan izgalmas sztorit láttam kibontakozni, amit nemcsak hogy letenni nem tudok, de a végére egy új idegrendszerre is szükségem lesz a fordulatok miatt.

A fele előtt nem sokkal jártam, amikor a számomra szimpatikus főszereplő kezdett átfordulni. A már említett molytárssal vitattuk meg ezt a kérdést, amely során említette, hogy ő nagyon megutálta Macbethet ezután. Ekkor döntöttem el, hogy még ez előtt kell elolvasnom az eredetit, hogy értsem, mi miért történik, illetve hogy jobban lássam a párhuzamokat.

El is látogattam a könyvtárba, egyúttal a 7. cellát is visszavittem. A könyvtáros hölgy a könyv visszavétele után megjegyezte, hogy már csak a Macbeth maradt otthon Nesbøtől, mire azt válaszoltam, hogy akkor szeretném kérni Shakespeare-től is. Nevettünk egy jót, megegyeztünk abban, hogy a klasszikus fordítást viszem, mert csak a párhuzamokat szeretném látni, és mentem is tovább a dolgomra.

Még aznap este elolvastam, dráma lévén nem tartott sokáig, közben megállás nélkül kommentáltam nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, hogy Nesbø képes volt az egész sztorit megfogni a nevekkel és helyszínekkel együtt, és áthelyezni egy modern kori rendőr-főkapitányságra. Egy picit trükközött csak, például Macbeth várát kaszinóként alkotta meg újra. Ami viszont nagyon tetszett, hogy a shakespeare-i legfontosabb mondatokat is meghagyta a történetben, a megfelelő időben és a megfelelő helyen ugyanúgy hangzanak el, mint a drámában. Néha kissé környezetidegennek hatnak ezek a mondatok, az eredetit ismerve viszont megvan az értelmük.

Nesbø krimijét ezután folytattam csak, kissé hátrébb dőlve, mivel a végkimenetelt már lespoilereztem magamnak. Így már nem arra voltam kíváncsi, hogy hova jutunk el, hanem az, hogy hogyan. Egy fokkal kevésbé volt idegtépő, hogy tudtam, melyik szereplőkért nem kell izgulni. A vége viszont így is hatásos volt. Nesbø tudta úgy mozgatni a szálakat, hogy a körmömet rágjam, és az utolsó oldalakon egymás után háromszor kiáltsak fel, hogy „Menjél te a fenébe, Jo!”.

Nagyon jól felépített hatalmi harcot látunk, tele korrupcióval, és olyan fordulatokkal, amelyekre hirtelenjében az „ilyen nincs” felkiáltással lehet reagálni. A drogos vonalat azért szerettem, mert ezzel tökéletesen lehetett magyarázni Macbeth hallucinációit a történet közepe táján, a lelkiismeret megszólalása mellett. Időnként valóban kétségbe vonható, hogy egy-egy helyzetben valódi nyomozók így viselkednének-e, de a szerző mentségére szóljon, hogy az eredeti történettől nem akart túlságosan eltérni, ezért ezeket a botlásnak tűnő dolgokat a történethűség számlájára írom.

A szereplők jelleme a drámához képest változatlan, de annál kiforrottabb; egy regényben mégiscsak több lehetőség van ezt kibontani. Macbethet a végére nem utáltam meg; olyasvalakinek látom, aki bár hataloméhes és megalomán, irányítható, és szüksége is van az irányításra, a megfelelő lökésekre. Lady határozott női jellemével némiképp tudtam azonosulni, egy helyen magamra is ismertem benne, az intrikákkal, a benne levő kegyetlenséggel viszont nem szimpatizáltam. Duff is inkább ellenszenves volt végig, mint szimpatikus. Akit igazán kedveltem, az Banquo volt, illetve Jack, a legnagyobb játékos a történetben. Rá körülbelül a történet fele óta gyanakodtam is.

Az idézetgyűjtéssel most nem foglalkoztam, túlságosan beszippantott a történet ahhoz, hogy a szükségesnél többet jegyzeteljek, ezért csak egyet hozok most:

„Az élet egy játék, amelyben az ember vagy játszik a kártyáival, vagy bedobja őket.”

Jó ötletnek tartom ezt a Shakespeare újragondolást, mert nagyobb esély van arra, hogy ha valakinek ez tetszik, meg akarja ismerni az eredetit is; úgy, ahogy velem is történt. Nesbø Macbethje méltó újragondolásnak tekinthető.

5/5

42. hét: Kerry Drewery - 7. cella

Múltkori könytárlátogatásom alkalmával találtam rá erre a könyvre. Krimit kerestem, és először a címen akadt meg a szemem. Ismerős volt, rémlett, hogy valaki, akit a Molyon figyelek, a közelmúltban olvasta. A fülszövegnek csak az első mondatát olvastam el, de már ebből éreztem, hogy jóban leszünk.

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 368
Fordító: Robin Edina
Az olvasás ideje: 2020. október 12. – 2020. október 17.

A fülszöveg:
„Egy ​olyan világba csöppenünk, ahol az igazságról és a gyilkossággal vádolt foglyok sorsáról nem kijelölt bírák vagy esküdtszék dönt, hanem a közemberek. Egy televíziós show keretein belül bárki szavazhat, hogy a vádlott ártatlan vagy bűnös. Az ítélet pedig élet vagy halál. A szavazás 7 napig tart, ezalatt a rabok egyre kisebb és egyre szűkebb cellákban várják az ítéletet. Ha eljön a 7.nap és a 7. cella, szembesülnek a sorsukkal. Jackson Paige-et, az egykori TV-reality népszerű sztárját meggyilkolták. A tizenhat éves Martha önként tett vallomást, hogy megölte őt. Az ítélet egyértelműnek tűnik. De vajon valóban ő tette? Ha mégsem, miért vállalta magára a gyilkosságot? Talán az önfeláldozásával akarja leleplezni a romlott és kegyetlen rendszert? Vagy valaki mást próbál védelmezni? Az igazságot csak kevesen ismerik, és csak egyetlen embernek van elég hatalma, hogy nyilvánosságra hozza. Ő Martha szerelme, Isaac Paige…

13.000.000 néző
7 nap, hogy kiderüljön: bűnös vagy ártatlan
1 ember, aki harcol az igazságért
Élet vagy halál? Légy te a bíró!“

A borító:
Rácsokat látunk, mögöttük egy kék íriszt, és egy madár sziluettjét. A címből és a rácsokból biztonsággal következtethetünk arra, hogy valami börtönös sztori lesz. A szem jelentősége első pillantásra nem derül ki, de a történet elején fény derül rá. A madarat sajnos még most, az olvasás után sem értem.

Így tetszett:
Az ötlet, miszerint hozzuk vissza a halálbüntetést és az igazságszolgáltatást adjuk a nép kezébe, az első pillanatban felcsigázott. Ha jobban belegondolunk, nem is annyira elrugaszkodott az ötlet, hisz napi szinten hallunk borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságokról, a kommentszekcióban az emberek azt ecsetelik, mit tennének a bűnössel, mások a halálbüntetés visszaállítását követelik. Teljesen jogos tehát szerző részéről, hogy eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha…?

A történet főszereplője, Martha Honeydew 16 éves, a nép hőse meggyilkolásának beismerése után kerül az igazságszolgáltatás elé. 7 napot tölt el 7 különböző cellában, az utolsóban villamosszék várja. Utolsó napjait a tévé közvetíti, a nézők kezében a döntés, hogy halálra ítélik-e. Showműsort csinálnak a vádlott utolsó hét napjából, és nem is annyira burkoltan buzdítják az embereket, hogy a kivégzés mellett tegyék le a voksukat. Mindeközben felmerül Martha ártatlanságának kérdése is; míg a vezetés a beismerésre hivatkozva egyértelműen elítélné, akadnak páran, akik szerint ez túl egyszerű, a háttérben másnak kell állnia.

Végigkísérjük a hét napot, Martha gondolatait, az emlékeit, illetve pártfogóinak az események közbeni tevékenységeit az igazság kiderítésére. A történet lassan építkezik, Martha emlékeiből és a többi közjátékból derül ki, mi történt valójában. Az ugrálás a térben és az időben odafigyelést igényel, de valamelyest megkönnyíti a dolgunkat a különböző személyek és igeidők használata. A történetet jelen időben meséli a szerző, kívülállóként, amikor azonban Martha gondolataira térünk át, átvált E/1-re. Az emlékeit szintén E/1-ben, múlt időben meséli el. Elsőre, és felületesen olvasva ez kuszának tűnik, de ha rájövünk a váltogatások okára, a helyére kerül a sztori.

A történet maga nem kifejezetten egyedi, hisz minden krimiben van gyilkosság, bűnös és igazságszolgáltatás, írója válogatja, hogy ezt hogy csomagolja be. Most sokkal inkább a mondanivaló és a körítés az, ami miatt letaglózott ez a könyv. Két, meglehetősen vitatott témát is felhoz: a halálbüntetés létjogosultságát és a hatalom kérdését. Mindeközben egy őrült nagy kritikával illeti korunkat, társadalmunkat és a modern kormányzatokat.

Feszegeti azt a kérdést, hogy mi lenne, ha a vádlottakat bármilyen előzetes nyomozás, bármilyen bizonyíték hiányában, csak egy beismerő vallomással kiszolgáltatnánk a nép haragjának. Bemutatja, hogyan élhet vissza egy kormány azzal, ha a népnek ezt a látszólagos hatalmat, látszólagos szabadságot megadja, miközben a háttérben való manipulálással azon munkálkodik, hogy a számukra nemkívánatos személyeket eltörölje a föld színéről, hogy hogyan legalizálják ellenségeik eltüntetését.

Gyomorforgató volt látni, ahogy a fogyasztói társadalom termékévé tették az igazságszolgáltatást is a tévéműsorral, az emelt díjas szavazással, és egy olyan műsorvezetővel, akiről nem is igazán tudtam eldönteni, hogy ennyire agymosott, vagy maga is szadista, esetleg mindkettő. Kerry Drewery ezzel a húzásával el tudta érni, hogy szívből gyűlöljem ezt a fajta rendszert, az ilyen embereket, és hogy minden ízemben remegjek a dühtől olvasás közben, és még most is, amikor ezt az értékelést írom.

Pár ütős gondolat a könyvből, érdemes rajtuk elmélázni:

„A halálbüntetés megteszi a hatását; rendesen viselkednek tőle az emberek.”

„…amikor egy nagyhangú ember előlép, könnyen követi a többség, és bizony akárhová hajlandó követni, amíg mindenki más is azt teszi.”

„Furcsa dolog az igazság; nem mindig tanácsos tudni, vagy éppenséggel kimondani.”

„A hatalom a leghatalmasabb dolog a világon. Aki a kezében tartja, mindent megtehet, amit csak akar.”

„Sokkal több erőfeszítésbe kerül gondolkodni, mint meghúzni a ravaszt.”

Tisztában vagyok a kötet hibáival is, néhol repetitív, helyenként túl egyszerű a szókincse, és a szerkesztés sem sikerült tökéletesen (van egy-egy szófordulat, ami furcsára sikeredett, és elgépelések is akadnak). Azt a fél csillagot emiatt vonom le. Izgatottan várom a folytatást.

Az ilyen könyvekért érdemes élni és olvasni.

4,5/5