Stephen King: Christine

Magam sem tudom, miért halogattam ennek a könyvnek az olvasását. Tény, hogy az autós témák nem igazán vonzanak; talán az egyik ok épp ez volt, amiért vonakodtam levenni a polcról. Viszont sokan szeretik, így egy ideje nekem is birizgálta már a fantáziámat. A tavalyi évben be is terveztem az olvasást, de végül elmaradt. Most örülök, hogy pótoltam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 646
Fordító: Falvay Mihály, Kappanyos András
Az olvasás ideje: 2022. május 6. – 2022. május 24.

Nem Maine. Nem Bangor, nem Castle Rock. Most nem. Libertyville-ben vagyunk, Illinois államban, ahol a tizenhét éves Arnie Cunningham beleszeret egy vén, szakadt, rozsdás krehácsba. Arnie a tipikus jófiú; jól tanul, engedelmes a szüleivel szemben, az iskolában a nagymenők szekálják. Ez az első eset, hogy olyan önálló gondolata támad, ami mindenki más jó érzésével ellenkezik. Meglátott valamit a nálánál is idősebb, jobb napokat látott Plymouth Fury-ban, ami arra késztette, hogy megvásárolja. Majd felújítja – mondja ő. Azzal viszont nem számol, hogy az élete fenekestül felfordul, amint a Christine nevű autóval kihajt Roland D. LeBay udvarából.

Ahogy Christine szépül, úgy változik meg Arnie külseje és viselkedése is. Eleinte még előnyére válni látszanak a változások; kikerülés a szülői korlátozás alól, némiképp a saját lábára állás, barátnő… Egy bizonyos pontig még akár fejlődéstörténetnek is felfogható. Lenne, ha nem úgy folytatódna a sztori, ahogy. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Arnie megszállottja az autójának. Ha bárki egy rossz szót mer rá szólni, ő szokatlan módon dühbe gurul, s csak a volán mögött képes megnyugodni.

Az események ott kezdenek eldurvulni, amikor egy iskolai összetűzés után Arnie rommá törtve találja Christine-t a reptéri parkolóhelyén. Christine-t sikerül rendbe hozni, az őt tönkre tevők viszont kezdenek furcsa cserbenhagyásos gázolások révén elhalálozni. Ezen a ponton már volt egy sejtésem, hogy hova is szeretne haladni ez a történet. Azt hiszem, a 60. Könyvet olvasva Kingtől, ez nem is meglepő, és talán meg is bocsátható. Itt és most csak annyit árulok el, hogy jó volt a tipp.

A tempó tipikus Kinges; az első harmad viszonylag lassan csordogál, szépen építkezik. Aztán felpörögnek az események, annyira, hogy a végén már szinte eszeveszett tempóban száguld – egyszóval, ez is a szokásos. Keveredik a realitás a természetfelettivel, a nagykamaszok problémái az élet sötét oldalával. Nem lehet itt semmiféle happy endre számítani; ha valahogy jóra is fordulnak a dolgok, biztosan lesz, ami megkeseríti.

A lezárás kissé elnyújtottabb, mint ideális lenne; csak nem akar vége lenni, még ez, még az történik, az ember meg már a haját tépi és könyörög a feloldásért. Ami aztán el is jön meg nem is. Nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mi is lett Christine sorsa.

Amilyen tempóban faltam a második felét, nem kellett volna, hogy ennyi ideig tartson elolvasni; sajnálom, hogy az elejével fejezetenként tudtam csak haladni az időhiány miatt. Egyetlen dolog zavart csak a könyvben, ez pedig a nézőpont megváltozása az egyes részekben. Az elsőt Dennis meséli el, a második már kívülről, E/3-ban folytatódik, a végére pedig ismét visszatérünk Dennis-hez. Nem igazán értem, hogy erre mi szükség volt, de inkább csak pillanatnyi megütközést okozott, mint valódi bosszúságot. Arra ott voltak az elgépelések és egy-egy furcsán fordított mondat.

Sokkal-sokkal jobb élmény volt, mint vártam, igazi pozitív csalódás volt. Most nem merem megnézni az adaptációt. Az tutira nem pozitív csalódás lenne.

 

 

Stephen King: Később

Miután sikerült abszolválni a Rémálom-sorozathoz tartozó kihívást, semmi nem tarthatott vissza attól, hogy a nemrég megjelent Stephen King-regénybe belekezdjek. Immár önmagam sem. Nem lett volna jó még Később olvasni, így is sajnáltam, hogy ennyit csúsztam vele a tervezetthez képest.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 308
Fordító: Pék Zoltán
Az olvasás ideje: 2022. május 2. – 2022. május 5. + fél óra

Kezdem az elején: a szokásos vasárnapi társasjáték mellé mindig szól valami zene; ezúttal minimálisan hangosabbra volt állítva, mint máskor, amit a beszélgetés folyamán konstatáltam. Fél pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy kicsit talán lejjebb kéne venni, hogy halljuk egymást, de nem tettem az ügy érdekében. Két másodperccel később már nem is kellett, ugyanis a probléma megoldódott; a zene két egységgel lehalkult – hallgató is volt, és láttam is a kijelzőn, ahogy lépnek a számok. A hi-fi távirányítója ezer éve nincs meg, hozzá nem nyúltak se srácok, se én, de még a macskák se. Mondjuk úgy, hogy meglepődtünk. No, én ezen események után kezdtem bele másnap a könyvbe. A könyvbe, amelynek a főszereplője halottakat lát. Jó, mi? Szerencsére nem ismétlődtek meg a kellemetlen éjszakák, amelyeket az író úr kedves fiacskája okozott nekem  A szív alakú dobozzal.

Hosszú éjszakáim viszont voltak, leginkább azért, mert munkából későn hazaesve nem éppen délutáni program volt az olvasás. Sőt, le is kellett magam lőni, hogy ne akarjak egész éjjel fent maradni a könyvvel, mert másnap baj lesz. Na meg azért is, mert egy jó könyvet egyszerre akarunk minél hamarabb és minél Később befejezni. Merthogy ez itt, kérem szépen, egy jó könyv!

Adott egy különleges képességekkel rendelkező srác, aki a gyerekkori élményeit meséli el. Ez saját megállapítása szerint egy horrortörténet. Az én megállapításom szerint kevésbé, bár ha valakinek nyugtalan álmokat okoznak a részletesen leírt, rosszabbnál rosszabb állapotú holttestek, akkor még akár az is lehet.

Jamie nemcsak látja a halottakat, hanem beszélni is tud velük, azt pedig hamar kideríti, hogy ha a frissen elhunyttól kérdez, annak kötelessége az igazat válaszolni. Erre a tényre építette fel King ezt a tulajdonképpen rendhagyónak is nevezhető kísértettörténetet.
Jamie-nek ugyan titkolnia kell ezt az adottságot, édesanyja viszont nem tartja be a megállapodásukat, és megosztja ezt az információt a barátnőjével. A felnőttek ezután önös érdekektől vezérelve használják ki a kisfiúban rejlő nem mindennapi képességet. Ezzel (természetesen) nem várt eseményeket indítanak be. Az egyik ismerős lehet azoknak, akik az Az-t már olvasták.

Követhetjük Jamie életútját, amint kisfiúból kamasszá érik, miközben igyekszik a korábban történeteket saját magában a helyükre tenni. Mire viszont az első nagy sokkon túljut, és rendeződnének a dolgai, jön egy másik nagy sokk. Szegény, csodálom, hogy nem rokkant bele teljesen lelkileg az átéltekbe. Illetve ki tudja. Azt nem látjuk, mi történt vele Később.

Lendületes regény, a pörgő események mellett az olvasást könnyíti, hogy viszonylag nagybetűs és elég szellős az elrendezés. A sok rövid fejezet miatt még gyorsabbnak érezhető a tempó. Azt nem mondom, hogy tövig rágtam a körmömet izgalmamban, ahhoz egy picivel több kell, de az érdeklődésemet fenntartotta végig, tudni akartam, hová is tart a sztori, fény derül-e a nagy titokra, ami Jamie és az édesanyja életét végigkíséri. Elárulom: igen, viszont annyira nem volt meglepő, mert hamarabb rájöttem.

Ami egy kissé zavaró volt számomra, az a történetből való rendszeres kiszólogatás. Még ezt meg is emésztettem volna a stílus miatt – persze, lezser akar lenni, hát kiszólogat. Rendben. Ezt viszont jobb lett volna konzekvensen vagy tegezve, vagy magázva megtenni – s ha már lezserek akarunk lenni, akkor inkább tegezzünk. Ezzel szemben sajnos mindkét forma előfordult – fordítási vagy szerkesztési hiba-e, nem tudom. King biztos, hogy mindenhova you-t írt. Tulajdonképpen az olvasás élményét nem rontotta, inkább csak megütköztem rajta párszor, de mivel a cselekmény jó, el tudom nézni.

Összegezve: fejlődésregény is, kísértetsztori is, kicsit talán krimi is – nem egyértelmű számomra, hogy pontosan mi is ez a sztori, de az biztos, hogy az a típus, ami engem egy olvasási válságból ki tud rántani. Szuper élmény volt! Még sok ilyet!

 

 

Jussi Adler-Olsen: Más bőrében

A Molynak van egy olyan szuper funkciója, hogy ha egy adott szerző összes magyarul megjelent művét elolvassuk, akkor az író arcképével ellátott kitüntetéssel gazdagodunk. Ugyan az idei cél egyértelműen a Stephen King-kitüntetés megszerzése, észrevettem, hogy a másik kedvenc íróm, Jussi Adler-Olsen életművéből már csak egy könyv hiányzik – mind a példány, mind az elolvasása. Mivel az összes többi könyve fizikai formátumban van meg, ezt is így szerettem volna megvenni, de sajnos nem kapható. A késztetés viszont, hogy a plecsnit megszerezzem, erősebb volt, így kiegyeztem az e-bookkal.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 464
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. március 21. – 2022. április 11. + 3 perc

Igyekeztem úgy nekiindulni, hogy ez most nem a Q-ügyosztály. Végül nem volt annyira vészesen nehéz elvonatkoztatni az eddig megszokott szereplőktől, helyszínektől és stílustól, mivel tényleg teljesen más, mint amit eddig ismertem. Világháborús thrillerként hirdetik; ez úgy az első harmadik stimmel is, utána viszont már nagyon nem. Ettől sokkal nehezebb volt elvonatkoztatni.

A koncepció, miszerint két angol katona, akiknek a gépét a második világháborúban lelőtték Németország felett, felugrik egy sebesült német katonákat szállító vonatra, és ott SS-tiszteknek adják ki magukat, még annyira nem is meredek. Az már sokkal meredekebb, hogy ez senkinek a világon nem tűnik fel. Értem én, hogy sokan vannak, káosz van, napról napra cserélődhetnek az egyes betegek, de akiknek a bőrébe Bryan és James bújt, elég magas rangúak voltak ahhoz, hogy jobban odafigyeljenek rájuk. Lehetséges persze, hogy azokban az állapotokban semmi nem számított, darab darab, mindenesetre számomra nehezen elképzelhető, hogy ne vegyem észre, hogy Arno von der Leyen tegnap még nem egészen így nézett ki.

Máskülönben a katonai kórházi viszonyok leírása elég élethűre sikerült, néhol szinte túlságosan is naturális, testnedvekben sem szenvedünk hiányt. Főszereplőink gondolatait ugyanilyen részletességgel mutatja be, bár kissé zavaró volt számomra, hogy sokáig nem volt egyértelmű, hogy Bryan vagy James a tulajdonképpeni főszereplő. Egy ponton végül az előbbi javára billen el a mérleg. A cselekmény nagyon lassan halad mindaddig, míg ki nem derül, hogy a két angol katonán kívül más szimulánsok is vannak a betegek között, akik nem kis veszélyt jelentenek rájuk. Innen egy kicsit gyorsabb a tempó, de még nem pörög fel igazán. James-t teljesen hatalmukba kerítik a gyógyszerek, Bryan a menekülést tervezi, majd meg is valósítja. Ezután ugrunk az időben 30 évet.

Rettentő furcsa volt ez az időbeli ugrás, és az is, hogy kiderül: Bryan nem ment vissza James-ért, és látszólag mást sem tett azért, hogy kiszabadítsa gyerekkori barátját. A keresésével ugyan megpróbálkozott, mégis 30 évnek kellett ahhoz eltelni, hogy eléggé marja a bűntudat ahhoz, hogy személyesen ellátogasson a helyszínre, megbizonyosodni arról, hogy tényleg meghalt. Egy ideig itt sem talál semmit, míg fel nem tűnnek és kísérteni nem kezdik a múlt árnyai. Itt kezd a történet thrillerszerűvé válni. Mindenki nyomoz mindenki után; a három szimuláns, akik szintén életben vannak, Bryant keresik, Bryan pedig őket, hogy elvezessék őt Jameshez. Bryan felesége is gyanút fog, ezért utánarepül Németországba, és ő is követni kezdi a férjét – ezt a részt mondjuk még mindig nem értem. A regénynek ez a középső része rettentően zavaros volt, nem találtam a logikát, a kapcsolódási pontokat. Ahogy viszont ez kitisztult, kiszámíthatóvá vált a további cselekmény. No nem 100%-ig, de úgy 90-ig. Jó kis vérfürdő és tiszta őrület kerekedik ki belőle – az utolsó negyed végül visszahozta a lelkesedésemet. Annak ellenére azonban, hogy tudtam, merre halad a történet, nem tudok elmenni amellett, amilyen mesterien fűzte össze Adler-Olsen a szálakat.

A végét rettenetesen sajnáltam; nem reménykedtem teljes happy end-ben, de ennél happy-bb azért lehetett volna. Egy keserédes befejezést kaptam, ami sokkal inkább keserű, mint édes. Szomorú, ahogy egy barátság össze tud törni attól, hogy a felek cserbenhagyják egymást. Erről szól tulajdonképpen a Más bőrében.

Sokkal összetettebb ez a regény, mint amilyennek elsőre látszik. A háború borzalmai mellett az emberi lélek megpróbáltatásai is helyet kapnak benne, az olvasót egyáltalán nem kíméli. Mondhatnám úgy is, hogy sokkal nehezebb volt, mint amilyenre számítottam - lelki értelemben. Ezt olvasás közben sokkal kevésbé vettem észre, mint most, hogy vége van.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi legyen a végkövetkeztetés: jó-e ez a könyv, vagy nem jó. Végül arra jutottam, hogy ha nem is a legjobb a szerző művei közül, de jó.

 

Stephen King: Az átkozott út

Egy olyan King-kötet következett a sorban, amely ugyan korai regény (1981-es), Magyarországon mégis sokkal később, csak 2016-ban jelent meg először. A mai napig nem értem, hogy anno miért maradhatott el ennek a kiadása, de nagyon örülök, hogy végül pótolták.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 390
Fordító: Dudik Annamária Éva
Az olvasás ideje: 2022. március 15. - 2022. március 20.

Érdekes dolog a címfordítás; nagyon sok múlik azon, hogy megtartják-e a forrásnyelvről történő tükörfordítást, vagy kitalálnak egy teljesen más, magyarul hangzatosabb, figyelemfelkeltőbb címet. Az átkozott útnál az utóbbi történt. A Roadworks útjavítást, útfelbontást, közúton folyó munkákat jelent, ebben az esetben leginkább útépítést; és addig értem is a dolgot, hogy ki a fene venne le a polcról egy könyvet ilyen címmel. Mégis azt mondom, hogy én megtartottam volna, mert bármily hangzatos is, a címben szereplő szavak még csak el sem hangzanak a könyvben. Másrészt félrevezető is a cím, mert az angol cím ismerete hiányában elátkozottra asszociálhat belőle az olvasó, erről viszont szó sincs. Na de ennyit a címről, nem ez a lényeg, visszaparancsolom a jövendőbeli szakfordító énemet a sarokba.

A tűzgyújtó után igazi felüdülés volt ezt a könyvet olvasni. Stephen King mindig meg tud lepni azzal, hogy micsoda történeteket tud kitalálni olyan pitiáner dolgokból, mint például egy autópálya új szakaszának megépítése. Lehetetlen nem beleélni magunkat Barton George Dawes helyébe, akinek a háza, egyúttal az addigi élete az új szakasz útjában áll. Kinek tetszene az, ha az otthonát, a munkahelyét, és az ezekhez kötődő emlékeit egyik napról a másikra valaki le akarná dózerolni? Hát, nekem se. Nagy valószínűséggel én is megpróbálnék minden követ megmozgatni, hogy ne kelljen elköltöznöm, és biztosan mindenkinek az édesanyja évtizedekkel tovább élne, aki nem tudta úgy tervezni azt a pályát, hogy megkerülje a házamat, és aki aláírta az ilyen tervezetet. A különbség köztem és Bart között viszont az, hogy ha látnám, hogy ebben a harcban nem győzhetek, én nem tartanék ki, hanem nagy duzzogva zsebre tenném a kártérítést és odébb állnék.

De Bart nem olyan, mint én. Bart a végsőkig kitart, és a legradikálisabb eszközöket veti be annak érdekében, hogy bojkottálja az útépítést. Fegyverek, robbanóanyagok… Hogy kit akar ezekkel lelőni, vagy felrobbantani, azt csak sejteni lehet, aztán vagy jól tippeltünk, vagy nem. Én nem.
Bart élete darabokra hullik, amikor kiderül, hogy nem tehet semmit azon kívül, hogy elfogadja a helyzetet. Én végig szurkoltam neki, hogy józanodjon is és térjen jobb belátásra, bár Kingnél nagyon nem reális elvárás, hogy ez megtörténik. Egyfelől rossz volt végignézni Bart lecsúszását, másfelől viszont nem tudtam sajnálni, bármennyire is megértettem, mit miért tesz. Ahogy egyre sodródott a teljes őrület elé, borítékolható volt a katasztrófa a végére.

Szeretem az ilyen lendületes cselekményeket, amik visznek magukkal, a lapok meg csak pörögnek. Nem voltak felesleges jelenetek, talán a szilveszteri buli volt kevésbé odaillő, mintha ezzel csak az lett volna a cél, hogy ha már az a bizonyos tabletta bekerült a sztoriba, valami történjen is vele. Hasonlóképp éreztem az első oldalakon megvásárolt fegyverek sorsát is; ha már megvannak, akkor el kell sütni őket valahogy. A magyartanárom szokta volt mondani, hogy ha egy könyvben feltűnik egy pisztoly, annak a történet folyamán el kell sülnie. Kingnek is biztos ezt mondta a saját irodalomtanára. Ezektől eltekintve tökéletesen fel volt építve. A Fred-George beszélgetéseket Bart fejében egy ideig nem tudtam hova tenni, de végül az utalásokból össze lehetett rakni, hogy mi is történik pontosan.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy csak majdnem három évvel a megvásárlása után vettem le a polcról ezt a könyvet, megérdemelte volna, hogy előbb ismerkedjek meg vele. Nem horror, sokkal inkább lélektani regény, így bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik King effajta írásait is.

Stephen King: A tűzgyújtó

King életművének egy újabb darabjával kezdtem a márciust. Valahogy ez is sokáig elkerült, annak ellenére, hogy a hasonló témán alapuló Carrie-t szerettem, és a filmadaptáció is elég híres. Ahogy a Holtsávnál is, A tűzgyújtónál is a cím lehetett a fő ok; nem fogott meg eléggé, nem lettem kíváncsi a történetre. Fülszöveget olvasni meg ugye minek…

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2002
Oldalszám: 494
Fordító: Boris János, Gáspár András, Jeszenszky Zita
Az olvasás ideje: 2022. március 1. – 2022. március 14.

Fura dolog a telekinézis. A pirokinézis meg még furább. Nagyon menőn hangzik, hogy valaki a gondolata erejével tüzeket gyújtson, és lángra lobbantson vele valamit. Charlie McGee-nek viszont a saját szemszögéből nézve már nem olyan vicces a dolog. Neki ez a képesség inkább átok, mint áldás. Valami, amiről nem tehet, és mégis üldözik érte. Mert más.

Az elején nehezen akart összeállni az alapszituáció; miért üldözik Charlie-t és az apját, kik üldözik egyáltalán őket, mi történt a múltban, mik ezek a különleges képességek, honnan vannak, és miért baj, hogy vannak. Szép lassan mindezekre választ kapunk, de az információ meglehetősen lassan csordogál, a nagy részükre visszaemlékezésekből derül fény. Főhőseink eközben versenyt futnak az idővel és a Műhely embereivel is.

Valahol arra számítottam, hogy az egész könyv a menekülésről fog szólni, ugyanakkor sejtelmem sem volt, hogy ezt hogy lehet megoldani. Minden annyira apa és lánya ellen játszott, hogy lehetetlen volt, hogy ne kapják el őket, viszont azt sem igen tudtam elképzelni, hogy akkor mi lesz. Végül csak megtudtam, és nem volt túl szép, amit láttam. Sajnos a való életből is tudunk példákat arra, hogy milyen az, amikor egy csapat tudós azt tesz, amit akar, mert kivették alóluk a törvényeket, vagy olyanokat írtak, amelyek ezt lehetővé teszik. Valami hasonlót láthatunk Andy és Charlie esetében is. Veszélyesnek bélyegzik és elzárják őket, de egyúttal érdekesek is, ezért kísérleteket végeznek rajtuk. Charlie-t elválasztják az apjától. Innentől az a kérdés, hogy ebből a helyzetből ki tudnak-e jutni, találkoznak-e még valaha. A lényeg tehát, hogy végig van miért izgulni, van minek szurkolni.

Nekem kissé döcögősen haladt, nem ártott volna a történetnek egy kicsivel gyorsabb tempó – persze lehet, hogy az én olvasási tempóm is hozzájárult ehhez az érzéshez. A végén ugyan egyértelműen fokozódik a hangulat, de számomra kissé kevés volt. A szereplők közül igazán Irv Manders lopta be magát a szívembe. A Műhely embereit nem szerettem, Charlie és az apja viszont kimondottan semlegesek voltak, se erre, se arra nem billentek. Átéreztem a helyzetüket, de igazán megkedvelni nem sikerült őket.

Nem rossz ez, de mondjuk úgy, hogy olvastam már sokkal jobbat is Kingtől. Vagy csak túl sokáig húztam. Vagy csak rosszkor olvastam. Mindenesetre ez most nem talált el úgy, ahogy a többi könyve.

 

 

Stephen King - A holtsáv

Kingnek ez a korai műve már nagyon régóta a várólistámon pihent. Ahogy a minap vizsgálgattam a még olvasatlan könyveket, arra kellett rájönnöm, hogy azok maradtak ki, amelyeket pár éve szereztem be, de frissebb művek, ezért még a sorban nem értem oda, a régebbiek közül pedig azok, amelyeknek szerintem hülye címe van. Mint A holtsávnak. Bevallom, azért nem került eddig sorra, mert nem keltette fel az érdeklődésemet a címe, annyira se, hogy a fülszöveget elolvassam. A King plecsnihez viszont kellett, és a megjelenési sorrendben épp ez jött. Azt hiszem, meg kell tanulnom, hogy nem csak borító alapján nem ítélünk, de cím alapján se.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1996
Oldalszám: 494
Fordító: Fencsik Flóra
Az olvasás ideje: 2022. január 23. – 2022. február 1.

Az első néhány fejezetnél éreztem már, hogy hiba volt ezt a könyvet eddig halogatni. Ez nagyrészt a témaválasztásnak köszönhető. Egy ember, bármennyi időt is töltött kómában, alapvetően érdekes az átlagember számára, akkor is, ha visszatérve semmilyen változást vagy különleges képességet nem mutat. King ezt megtoldja azzal, hogy felruházza Johnny Smith-t egyfajta látói készséggel.

A történet fő szála e látói képesség meglétének megélését mutatja be; a hirtelen támadt hírnevet és az ezzel járó kellemetlenségeket, illetve a kételyt arról, hogy biztosan áldás-e ez, és nem inkább átok olyan tudás birtokában lenni, ami másokat taszít és megrémít.
Amíg Johnny a nem mindennapi tudásával és a riporterekkel viaskodik, elindul egy szál egy titokzatos fojtogatóról, akit éveken keresztül nem tudnak elkapni, és egy másik egy politikusról, Greg Stillsonról, akit egyesek futóbolondnak tartanak, a többség viszont nagyon is kedveli.

Kingre jellemző módon lassan bontakozik ki a cselekmény, nem tudjuk, hová tartanak a szálak, hol és miképpen fognak összeérni, milyen végkifejletet várhatunk. Aztán egyszer csak elkezdi őket összefonni, majd a végén olyan tempóra gyorsít, hogy az ember csak kapkodja a fejét és nem is érti, mi miért történik pontosan. Végül az utolsó fejezetben jön a csattanó és a magyarázat a nagy ugrásra és az addig történtekre. Jellemző, hogy a leglényegesebb, legfontosabb mozzanatnál megkavarja az időrendet, először spoilerez, majd magyaráz.

A nagyobb időbeli ugrások miatt kissé elnagyoltnak éreztem a cselekményt. Johnny felépülését például nem vezette végig; az egyik fejezetben még a kórházban volt, a következőben már épp csak bicegett egy kicsit. Engem érdekelt volna a folyamat is. Ugyanígy Greg Stillson szálán is nehezen találtam a kapcsolódási pontokat; az előbb még villámhárítókkal házalt, aztán meg közkedvelt politikus volt. A legzavaróbb pedig a fojtogató gyilkos szála volt, azt tulajdonképpen nem is igazán értettem, hogy miért így kellett beletenni. Vagy jobban kidolgozhatta volna, vagy még ennyire se, számomra ez épp a rossz arány volt. Ezen kívül egy kissé túl hamar is varrta el. Nem úgy Greg Stillsonét; ennél viszont egyenesen az volt az érzésem, hogy az utolsó pillanatban juthatott eszébe, hogy ezzel nem csinált semmit, és valahogy össze kellene kötnie Johnnyéval. Ez nem sikerült a legjobban, és tulajdonképpen le sem zárta rendesen; számomra nem derült ki pontosan, hogy mi is történt.

Ezektől a zavaró tényezőktől eltekintve szerettem a könyvet, Johnny egy imádnivaló figura volt, jó humorral. Nagyon sajnáltam az elveszett éveiért, és azért a bánásmódért, amit a külvilágtól kapott. Remekül példázza azt, hogy az emberek mennyire ellentmondásosan reagálnak arra, ha valakiről azt állítják, látnoki képességei vannak, illetve alapvetően a szokatlan dolgokra is.
Sarah helyében sem lennék/lettem volna szívesen; az ő története tulajdonképpen arról szól, hogy az adott helyzetben nem volt jó választás, de igyekezett a helyzetéből azt kihozni, amelyik a jobbnak, értelmesebbnek ígérkezett. Sajnos remekül tudtam vele azonosulni.

Greg nekem az első felbukkanásától kezdve ellenszenves volt; nála azt hiányoltam, hogy mi tette őt azzá, ami. Szívesen megismertem volna az előéletét, a miérteket.
Nála talán még jobban idegesített Johnny édesanyja a vallásos megszállottságával.

A vége nagyon nem esett jól, és ugyan nem használtam el a százas zsepit, eléggé elszorult torokkal és sűrűn pislogva olvastam az utolsó néhány lapot. A csattanóra rájöttem, még mielőtt King elárulta volna, és bármennyire is fájdalmas, azt hiszem, mégis ez volt a legjobb befejezés, amit Johnny Smith története kaphatott.

A „hülye” címekkel pedig ezután óvatosabban fogok bánni. Kincseket lehet találni egy-egy ilyen mögött.

 

 

 

Stephen King: Lisey története

Nem keveset bámultam a könyvespolcomat január elsején azon tűnődve, hogy melyik könyvvel is kezdjem az évet. Célszerű volt Kinget választani, ha már erre az évre időzítettem az életmű befejezését; Lisey-re végül azért esett a választásom, mert februárban záruló kihívás van rá.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 684
Fordító: Totth Benedek
Az olvasás ideje: 2022. január 1. – 2022. január 16.

Nagy lélegzetvételű, nagyon komoly, összetett művel sikerült kezdenem az évet. Valamikor régen a gimnáziumban az egyik osztálytársam olvasta, és már akkor ajánlotta. Én ódzkodtam tőle, de valójában magam sem tudom, miért. Talán a címe volt az, ami miatt valami laposabbat, nem túl izgalmasat vártam. Hatalmasat tévedtem.

Tény, hogy nem kellett a fejemet kapkodni a gyorsan pörgő események miatt, de egy cseppet sem zavart, hogy minden szép lassan csordogált. Valahogy így is kell kinéznie annak, amikor az özvegy visszaemlékezéseiből megismerjük elhunyt férje életének különleges eseményeit.

Amit a Lisey története elmond, az egy házasság története, egyúttal kézen fog és végigvezet minket a gyász fázisain. Nem időrendben haladunk, és az emlékek időnként meg is szakadnak Lisey jelenkori életének eseményei folytán, legyen szó nővére, Amanda betegségéről, vagy az őrült rajongóról, aki Scott Landon kiadatlan munkáiért zaklatja a főszereplőt. Nekem végig úgy tűnt, hogy ezek a jelenetek az intermezzók, és a fő cselekmény az emlékekben játszódik. Ez utóbbiak nem időrendi sorrendben jönnek, hanem ahogy Lisey eszébe jutnak valamiről. Tényleg ilyen, amikor egy hosszú házasság után a házaspár egyik tagja egyedül marad a közös otthonukban, és próbálja élni a mindennapjait a társa nélkül.

Nagyon érdekelt Scott életének története, ezért amennyire időm engedte, faltam az oldalakat, hogy megtudhassam, mi az, hogy dincs, mikor lesz szükség a KÖMAK-ra, illetve hogy Scott Landon egy zseni volt, vagy egy kimaszott őrült, akibe beleköltözött a gonoszotty. (Külön gratuláció a fordítónak ezekért a szavakért!)
Tulajdonképpen a szűk 700 oldal nem adott maradéktalanul választ ezekre a kérdésekre, ennek ellenére jól szórakoztam. A Scott gyerekkoráról szóló részeket nem egyszer borzongva olvastam, de közel sem a félelem volt az, ami miatt a hideg rázott, sokkal inkább az, ahogy átéreztem a fájdalmát.

Ahogy peregtek a lapok, nemcsak Scott története bontakozott ki, hanem a Lisey-vel való házasság története is. Minden házasságban vannak olyan dolgok, amelyekről a külvilág nem tud, mert nem tartozik rá; és ennek csak az első lépcsőfoka az a közös nyelv, amelyet a felek egymással használnak. Kimondottan élveztem, ahogy ezek megelevenednek a könyvben.

Egy ponton elgondolkoztam rajta, hogy a hely, ahová Scott időnként eltűnt, kapcsolatban lehet a Setét Toronnyal, de tökéletesen nem vagyok róla meggyőződve, ha valóban van kapcsolat, az nagyon halvány. A magam részéről egyébként a misztikus vonalat egy kissé erőltetettnek és feleslegesnek éreztem, el tudtam volna képzelni anélkül is, és szerintem úgy is tökéletes lett volna.

A lezárásban nem csalódtam, szurkoltam, hogy valami hasonló legyen a vége, hogy ne rontsa el valami lökött fordulat. Nem is tette.

Most megint azt érzem, hogy elhagyott valami azzal, hogy becsuktam a könyvet. Az ilyen érzések miatt merülök el újra és újra a könyvek világában. És persze az olyan szuper, mély gondolatokért, amilyeneket ebben a történetben is találtam.

52. hét: J.K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi

Nehéz szívvel kezdtem neki; régóta tudom, mi a vége, és azzal is tisztában voltam, hogy ennyi év után is végig fogom sírni Harry útjának végét. Van, ami nem változik.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 28. – 2021. december 30.

A fülszöveg:
„Amikor a tizenhetedik évét betöltő Harry – ezúttal Hagrid motorjának oldalkocsijában – utoljára hagyja el a Privet Drive-ot, az őt védő bűbáj szertefoszlik, és a halálfalók azonnal a nyomába erednek. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre szöktesse őt, csakhogy Harrynek a bujkáláson kívül egyéb tervei is vannak: Dumbledore professzortól kapott feladatát kell végrehajtania. Így a tanév nélküle kezdődik el a Roxfortban. Vajon sikerül-e a folytonos életveszély közepette teljesítenie a küldetést, amitől a végső összecsapás kimenetele függ?”

A borító:
Ezt szeretem talán a legkevésbé; az ereklyékről semmit nem mond, csak előrevetít egy nagy harcot Harry és Voldemort között.

Így tetszett:

Könnyeztem már az ajánlásnál, aztán a boldog jeleneteknél, megható pillanatoknál, az egyes szereplők halálánál, és persze a végén is. Ennyi év után is? Örökké.

Harry történetének utolsó kötete nem kevés izgalmat, fordulatot és fájdalmat tartogat. A kezdeti események még egészen gyorsak, aztán ahogy Harry, Ron és Hermione elindulnak, hogy elvégezzék a Dumbledore-tól kapott feladatot, lassabbá válik. Ugyan valami mindig történik velük, mégis azt lehet érezni, hogy nem haladnak, sehova nem tart a cselekmény. Aztán fordul a kocka, és felpörögnek a dolgok, egyik veszélyes helyzetből a másikba keverednek. Miközben a Voldemort legyőzéséhez szükséges tárgyak után kutatnak, felmerül a Halál ereklyéinek rejtélye is, ami szintén megoldásra vár. Érződik ugyanakkor, hogy ez már a végjáték; ha minden megvan, oda lehet állni az utolsó küzdelemre.

A kötet vége felé pedig kitisztulnak az egész sorozat alatt rejtélybe burkolózó dolgok, kiderül az igazság a Harry és Voldemort közti furcsa mágikus kapcsolatról, és Rowling tisztára vagy majdnem tisztára mos néhány szereplőt. Ezeket a részeket szerettem a legjobban.

Ahogy sokaknak, úgy nekem is ezzel a kötettel vált kedves szereplővé Piton, a legszebb jellemfejlődés viszont szerintem Neville-é. A többiek is mutatnak természetesen változást, érést, de ezt sokkal kisebb mértékűnek láttam, mint az ő esetében.
Érdekes számomra az is, hogy Voldemort és ténykedése milyen nagy mértékben állítható párhuzamba a másik kedvenc témámmal, a Harmadik Birodalommal. Az egész sorozat alatt a kapcsolódási pontokat kerestem és figyeltem, és rendesen meg is találtam őket.

Habár úgy érezhető, hogy minden szál elvarródott, az epilógussal mégis maradt egy kiskapu a folytatásra. Ennek ellenére én mégis inkább az előzményeket firtatnám, például a Tekergők történetét, Dumbledore életútját, vagy a Roxfort alapítását. Sok minden van még ebben a világban, ami a fősztori lezárása után is kihasználható – lenne, ha a megfelelő személyek megfelelően nyúlnának hozzá.

Szuper élmény volt ismét elmerülni ebben a világban, némiképp a gyerekkoromat is visszahozta. Ezzel együtt az egész történetre másképp tekintek most, mint 20 évvel ezelőtt, amikor először szippantott be. Meghatározó volt könyvmoly életem alakulásában is, és azt hiszem, az élethez és a halálhoz való hozzáállásomat is a Harry Potter alapozta meg.
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.

Köszönöm, Joanne Kathleen Rowling, hogy mindezt megmutattad!

51. hét/2: J.K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg

Ahogy közeledik az év vége, úgy kezdtem pánikba esni a vállalt Harry Potter-újraolvasás kihívással kapcsolatosan. Reménykedtem benne, hogy az ünnepek és az év végi szabadság lehetővé teszi majd, hogy az utolsó két kötetet még idén elolvassam, ugyanakkor tartottam tőle, hogy a sűrű karácsonyi napokba nem fog beleférni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2006
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 23. – 2021. december 27.

A fülszöveg:
„A Voldemort elleni harc állása aggasztó; a baljós jeleket már a muglikormány is észleli. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. Harry azt gyanítja, hogy esküdt ellensége, Draco Malfoy is a halálfalók jelét viseli. Az élet azonban háborús időkben sem csak harcból áll. A Weasley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai pedig továbbra is versengenek egymással. Harry Dumbledore segítségével igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.

A borító:
A borítón szereplő jelenet a kötet egyik legfontosabbika. Sokadszor ránézve kíváncsiságot már nem ébreszt bennem, szomorúságot annál inkább.

Így tetszett:

A sorozat utolsó előtti kötete lévén, ezt valamivel kevesebbszer olvastam, mint az előzőeket; ez talán a harmadik vagy a negyedik alkalom volt. A nagyjára persze emlékeztem, más részletek olvasás közben jutottak eszembe, de tudott olyat is mutatni, amit az eddigi olvasások alatt nem vettem észre.

Ha a Főnix Rendje érdekes volt a sok háttérinformáció miatt, akkor a Félvér Herceg ebben a tekintetben valóságos kincsesbánya; imádom Voldemort élettörténetét, ahogy lassan, mások emlékeinek segítségével bontakozik ki előttünk, és választ ad, ha nem is az összes miértre, de jó néhányra. Őszintén sajnálom, hogy csak ennyi jutott belőle, szívesen megismertem volna még több részletet – jó kis spinoff lehetne belőle.

Harryék hatodik éve a felnőtté válásuk minden szempontjából fontos. A Roxfortban ebben az évben kezdenek el szakosodni, és csak azokat a tárgyakat tanulni magasabb szinten, amelyek a pályaválasztásukban játszanak szerepet – engem leginkább az érettségi utáni továbbtanulásra emlékeztet a helyzet. Főhőseink a tőlük megszokott módon reagálnak; Hermione minden akadályt sikerrel vesz, Ron halogat és pánikol, Harry valahol kettőjük között lavírozik, kivéve a bájitaltant. Ez a tantárgy az egész kötet során kiemelt szerepet kap, az én nem kis örömömre – ha roxfortos lettem volna, nekem is ez lett volna a kedvenc tantárgyam. Várjunk csak… Gyógyszerész vagyok… Akkor nem is csak „lett volna”…

Ezen kívül alakulnak a szerelmi szálak is, nem is egy háromszöget láthatunk. Mostanában többektől olvastam, hogy elégedetlenek ezekkel, összecsapottnak látják őket. A magam részéről én inkább azt gondolom, hogy csak nagyon finoman voltak elhintve a megfelelő jelek az előző kötetekben, nem pusztán arról van szó, hogy egyik vagy másik szereplőnek most jutott eszébe, hogy XY tetszik neki.

Két dolgot szeretek még nagyon ebben a kötetben: a horcruxokat és Draco Malfoy szálát. A horcruxokat már az első olvasáskor is zseniálisnak tartottam, ez a véleményem mostanra sem változott meg.
Draco mindig is a kedvenceim közé tartozott, így külön öröm számomra, ahogy a történet során kibontakozik az, hogy ő igazából egy szürke karakter. És nem is teljesen sötétszürke.
Draco tulajdonképpen ebben a kötetben megtestesít minden olyan fiatalt, aki nagyon szeretne megfelelni valakinek, de a bensője tiltakozik, mert ehhez a megfeleléshez nem önazonos dolgokat kell tennie.

A vége rossz, nagyon. Valami okból sokkal jobban meghatott most, mint a korábbi olvasásoknál. De nem csak emiatt tettem le nehéz szívvel. Hanem azért is, mert az utolsó kötet jön.

49-51. hét: Stephen King: Billy Summers

Hagyománnyá vált nálam, hogy a friss King-megjelenéseket azonnal, a lehető leghamarabb kezdem és fejezem be, megadva a lehetőséget magamnak, hogy az első értékelője lehessek. Nos, Billyvel istenesen megcsúsztam, mind a kezdést, mind a befejezést illetően. Egyszerre bánom is meg nem is, mert egy ilyen könyvet falni kell, viszont így legalább tovább tartott az élmény.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 470
Fordító: Neset Adrienn
Az olvasás ideje: 2021. december 4. – 2021. december 23.

A fülszöveg:
„EGY RENDES FICKÓ ROSSZ MUNKAKÖRBEN

Billy Summers bérgyilkos, a legjobb a szakmájában. Kitüntetett iraki háborús veterán, a világ legjobb mesterlövészei közé tartozik. Munka után viszont felszívódik. Erkölcsi kódexe szerint csak az igazán rossz emberekre vadászik. Billy végleg ki akar szállni, előbb azonban vár még rá egy utolsó munka. Ugyan mi sülhetne el rosszul? Persze hogy minden. És miközben Billy megpróbálja összerakni szétesett világát, megmenti a fiatal Alice-t is, és végül együtt indulnak megbosszulni egy rendkívül gonosz ember bűneit.
A láttató erejű, izgalmas könyv részben háborús történet, részben óda az amerikai kisvárosokhoz és az ott élő emberekhez, ráadásul a King-próza egyik leglenyűgözőbb és legmeglepőbb párosát mutatja be. Regény a szerelemről, szerencséről, sorsról és egy olyan összetett hősről, aki mindössze az utolsó lövésre van a megváltástól.

A borító:
Jó ötlet ez a töltény középen, illetve a ház képe is, ahogy a füstben látszik – nem mögötte, hanem mintha ablakot vágnánk rajta, onnan néznénk. A kivitelezés gyönyörű, az pedig elgondolkodtató, hogy melyik ház is lehet az. Bucky-é, vagy a nyári lak… Szerintem az utóbbi.

Így tetszett:

Az utolsó meló témaköréből elég sok mindent ki lehet hozni, ami jól és rosszul is elsülhet. Attól függ, mennyi klisét halmoz fel benne a szerző. Volt belőlük Billy Summers történetében is, ami természetes; ha egy témát sokan sokféleképpen próbálnak feldolgozni, alig marad valami, ami újdonságként hat. Szerencsére kevéssel találkoztam.

A fülszöveget felületesen olvastam csak el (vagy úgy se), ezért nem igazán volt képem arról, mit is várjak a történettől. Az első úgy 30 oldalon úgy találtam, viszonylag lassú lesz, részletesen fel fogja építeni a regényt, amit egyáltalán nem bántam. Kimondottan élveztem azt a részt, amikor Billy beépülését írja le a szomszédságba. Örültem ugyanakkor, hogy nem fűzte fel az egész könyvet Az Utolsó Meló kivitelezésére – ez csak egy esemény volt a sok közül, egy mérföldkő, illetve egy fordulópont. Nagyra értékeltem, hogy nem azzal a bizonyos lövéssel zárul a történet. Talán én is öregszem, de nem is arra voltam kíváncsi, hogy hogy sikerül a merénylet, sokkal jobban érdekelt az, hogy mi történik Billyvel utána – elkapják-e vagy sem.

Alice belépése a történetbe igencsak megkavarja az amúgy sem éppen álló vizet. Billyről eddig is lehetett sejteni, hogy alapvetően nem rossz ember, de ez azon a ponton válik még inkább világossá, amikor a sorsára hagyott Alice-t felkarolja, mérlegelve, de vállalva a kockázatokat, amelyeket a lány jelenléte a szökésére nézve jelenthet. A továbbiakat már együtt tervezik meg.
Kiderül viszont, hogy az a bizonyos utolsó meló nem ott ér véget, ahol Billy (és az olvasó) gondolta. Az új információk az eddigieknél is jobban felülírják főhősünk terveit, és most már Alice sorsának alakulását is.

King nem először csinál olyat, hogy megkedveltet az olvasóval egy olyan karaktert, akiről, ha csak a leglényegesebb információkat tudjuk, nincs is szükségünk többre, már húzzuk is le a rolót. Billy is sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik, kezdve onnan, hogy nem csak az együgyű énje van. A történetét megismerve – amelyet a szomszédságba való beépülése alatt a fedősztori hitelessé tétele érdekében kezd el írni – látjuk, milyen események, mennyi lelki trauma vezetett ahhoz, hogy előbb tengerészgyalogos, majd bérgyilkos legyen. Én kifejezetten kedveltem, kicsit Roland Deschainre emlékeztetett.

Alice, aki kitörni vágyik a szülői elnyomásból, de rosszkor, rossz helyre keveredik, korunk sok fiatal lányát testesíti meg. Az elején rettenetesen sajnáltam, és örültem a fejlődésének és a gyógyulásának, a vége felé viszont kissé kételkedni kezdtem benne, hogy egy hús-vér lány valóban hasonlóan viselkedne-e. Persze nem kizárt. A részéről kialakult függés emlékeztet a Stockholm-szindrómára, de mégsem erről van szó az esetében. Ha már az előbb a Setét Tornyot emlegettem, kettőjük viszonya nekem Roland és Jake viszonyára hajaz.

Kedveltem az Örökzöld utca lakóit, és az öreg Bucky-t is, Billy megbízói viszont ellenszenvesek voltak az első pillanattól.

Nem voltam biztos benne, hogy pontosan hogyan és hova fut ki a történet, de vagy megedződtem már, vagy csak elég jól ismerem Kinget ahhoz, hogy ne számítsak happy endre. Volt is könnyezés az utolsó oldalakon. Nem is állt volna jól ennek a sztorinak, ha minden jól alakul a végén. Az már tényleg túl klisés lett volna. A Ragyogásra való utalásra nem számítottam, de megmelengette a szívemet.

Egy remekül kidolgozott történetet kaptam az elmúlt három hétben, ami eléggé a szívemhez is nőtt. Billy élettörténetével és a könyves szállal kapcsolatban volt némi fenntartásom, és éreztem is egy kis bizonytalanságot körülötte, mintha King se tudta volta biztosan eldönteni, hogy jó ötlet-e így kezelni. Végül csalódást nem okozott, mert befejezte és nagyjából minden infót megtudtam, amit akartam, de egy icipicit sántít a megvalósítás. Emiatt a fél csillag mínusz. Azt viszont továbbra is imádom, ahogy belemászik a lélektanba. És tudjátok mit? Azt is imádom, hogy nem horrort ír.

47-48. hét: J.K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje

Az Ickabog után az volt az érzésem, hogy Rowlingnál kell maradnom, hogy ne lépjek át azon a határon, amin túl az olvasási válság van. Jó volt a megérzés. A Harry Potter jó. Mindig. És mindenre.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 752
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. november 17. – 2021. december 3.

A fülszöveg:
„Dumbledore végül leeresztette kezét, és félhold szemüvegén át, fürkészve nézett Harry szemébe.
– Eljött az ideje – szólt –, hogy elmondjam neked, amit már öt éve el kellett volna mondanom.
Ülj le kérlek! Ha megajándékozol egy kis türelemmel, mindent hallani fogsz, amit tudnod kell. Ha befejeztem, szidhatsz, dühönghetsz. Nem fogok védekezni.

Harry Potter ötödik évére készül a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Harry – társaival ellentétben – sosem örül a nyári szünetnek, ám ez a mostani még rosszabb, mint rendesen. Nem csak rokonai, Dursleyék keserítik meg az életét, de – ami a legfájdalmasabb – mintha barátai is elfeledkeztek volna róla. Harry azon töri a fejét, hogyan törhetne ki lehetetlen helyzetéből, ám nyári szünidejének egy hirtelen, drámai fordulat vet véget. Hamarosan azt is megtudja, hogy Roxfortban sem számíthat békés tanulásra és kviddicsezésre…”

A borító:
A jó öreg régi animus-os kiadás… Szeretem ezt a kék színt, és ezt a Misztériumügyi Főosztályon játszódó jelenetet is. Habár Mordon a hátulján úgy néz ki, mint a Disney-féle Gonosz királynő boszorkány alakban.

Így tetszett:

Az ötödik kötet az egyik, amit már kevesebbszer olvastam, mivel az ezutáni kettő emlékeim szerint már viszonylag gyorsan érkezett, és nem volt szükség a sorozat felelevenítésére az új kötet előtt. Ezen kívül ez az egyik kötet, amelyet angolul nem olvastam, mert amikor nekiálltam az egész sorozatnak eredetiben, ez a rész nem volt meg a könyvtárban, és később sem pótoltam. A csodaszép saját példánnyal majd megteszem. A fentiek miatt fordulhatott elő az, hogy nem is emlékeztem, mennyi mindent kihagytak a filmből – ahogy arra sem, mennyire erős kötete ez a sorozatnak.

A fősztori oda-vissza való ismeretében teljesen máshogy szemléltem már az eseményeket, és különösen Harry viselkedését. Első olvasásra meglepőnek tűnhet az a düh, ami főhősünkből árad már az első néhány lapon. Az okok ismeretében viszont azt mondom, hihetetlen, hogy mennyire látszik, ahogy Voldemort visszatérésével együtt Harryben is felébredt az a bizonyos darab. Gyakorlatilag az egész ötödik kötet cselekménye gyönyörűen megágyaz a hatodikban majd előkerülő horcrux-témának. Minden, ami Harryben zajlik, erre a nem mindennapi kapcsolatra vezethető vissza Voldmorttal.

Ezen felül is nagyon sok háttérinformációval szolgál a kötet, még bonyolultabbá téve a már most sem egyszerű cselekményt, a világot is bővíti, és magyarázatot is ad olyan dolgokra, amelyek csak a filmeket nézve zavarosak lehetnek – például, hogy miért nem találkozunk Percyvel.

Jó volt visszatérni a Grimmauld téri házba is; magam is meglepődtem, hogy az itteni, a filmből kihagyott eseményekre is elég jól emlékeztem. Sajnálom, hogy a ház takarítását nem filmesítették meg, én élveztem volna. Ugyanígy érzek a Szent Mungóval kapcsolatban is. Ez utóbbi még fontosabb is lett volna, bár azt a jelenetet, amelyben Neville szülei megjelennek, nem lehetett volna száraz szemmel kibírni.

Ahogy egyre komorabbá, sötétebbé és összetettebbé válnak a könyvek, úgy érik az egész sorozat is, Harry is, és mi is; a korosztály, akik vele együtt nőttünk fel. Ez a kötet egyértelműen nem mese már. Még csak nem is a vihar előtti csend, hanem az azt megelőző káosz – amilyet sajnos a valóságunkban is tapasztalunk, ha szembe kerülünk valamivel, amit még nem láttunk, amire nem számítottunk. Mindezt Harryék iskolai életének egy sorsdöntő szakaszában, hisz az ötödév= RBF-év. És ha ez nem elég, hőseinknek még a hormonjaikkal is meg kell küzdeniük, ahogy elkezdenek a másik nem iránt érdeklődni. Nem csoda hát, ha mindez csak 700+ oldalba fért bele Rowlingnak. Tóth Tamás Boldizsár pedig még mindig zseni a fordítással. Nem egyszer fordult elő, hogy hangosan felnevettem egy-egy néven.

Az eddig megjelent szereplőkről a véleményem változatlan. Luna nekem a könyvben kevésbé szerethető különc egyelőre, mint a filmbeli. Umbridge kibírhatatlan. Tényleg. Hatványozottan érvényes, hogy vannak azok a gonoszok, akiket nem lehet utálni, erre jön ő…  Azt viszont szeretem, hogy Neville kezd egyre fontosabb karakterré válni, elindul nála egy erőteljes fejlődés.

Nem emlékszem, hogy valaha neveztem-e meg kedvenc kötetet a sorozatból; ha nem, akkor most megteszem: eddig egyértelműen ez az. Meglátjuk, mennyiben tud ezen változtatni a következő kettő.

 

46. hét: J.K. Rowling: Az Ickabog

Egy volt kolléganőm csigázta fel az érdeklődésemet a könyv iránt; amikor friss volt, nem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e olvasni, ezért is húztam eddig. Aztán a Molyon találtam rá egy kihívást, ami véglegesen elbillentette a mérleget.

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 304
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. november 14. – 2021. november 15.

A fülszöveg:
„Akkora, ​mint két ló. A szeme tűzgolyó. A karmai borotvaélesek. Vigyázz, mert jön az Ickabog… Duskáldia egykor a világ legboldogabb országa volt. Bővelkedett aranyban, egy pompázatos bajszú király uralkodott rajta, és olyan fenséges kolbászok, sajtok és sütemények készültek városaiban, hogy aki csak megkóstolta őket, táncra perdült örömében! Birodalomszerte minden szép és jó volt, kivéve a ködös északi részt, Lápföldét, ahol egy régi rege szerint a szörnyűséges Ickabog tanyázott. Minden épeszű ember tudta, hogy az Ickabog csak legenda, rossz gyerekek ijesztgetésére való. De a legendáknak megvan az a furcsa tulajdonságuk, hogy néha önálló életre kelnek… Vajon egy mendemonda megbuktathatja a közkedvelt királyt, és térdre kényszerítheti az országát? Annyi biztos, hogy két bátor gyerek olyan kalandba sodródik miatta, amire maguktól sose vállalkoztak volna. A világ egyik legkiválóbb elbeszélőjének sajátos hangulatú meséjét a szereplők színes tárháza és a fantáziadús cselekmény teszi minden korosztály számára feledhetetlen olvasmánnyá.“

A borító:
Ha a címből nem derülne ki, a borító mindenképpen elárulja, hogy meséről van szó. Ugyanakkor nagyon ízléses, szép, szívesen látom a polcomon.

Így tetszett:

Ódzkodtam egy kicsit tőle, mivel a Harry Potteren kívül nem olvastam még mást Rowlingtól, és valamiért amiatt sem akaródzott elolvasni, mert mese. Most kijelenthetem, hogy ez súlyos hiba, hisz újra rájöttem, hogy imádom a stílusát, akkor is, ha a megszokottól eltérő világba kalauzol el.

Egy hihetetlenül aranyos történetet kaptam az olvasás két napjában. Adott egy királyság, a megfelelő mesébe való túlzásokkal, egy legendás szörny, akitől mindenki fél, de igazából senki nem tudja, hogy létezik-e, és adott a cselszövő is, aki megpróbálja a királyság harmonikus életét úgy átformálni, hogy az ő javát szolgálja. A történet viszont nem ennyire egyszerű, több szálon fut, és bőven akadnak benne olyan fordulatok, amelyekkel a gyerekkoromban olvasott meséknél nem találkoztam. A váltott szemszög miatt is eltér – általában egy mese a hős szemszögéből íródik, itt azonban szinte minden szereplőéből kapunk egy kicsit.

Tetszett az Ickabog köré épített legenda, és az is, ahogyan életre kelt magában a mesében. A fő motívum az emberek hiszékenysége és kihasználhatósága. Swindler báró erre építette fel a tervét, amely a meggazdagodását szolgálta. A történet íve miatt egy kicsit aggódtam; szurkoltam, hogy a báró valahogy bukjon le végre, ami nagyon nehezen akart megtörténni. A báró mindig újabb ötlettel állt elő, újabb fondorlattal taszította egyre mélyebbre a királyságot, és ezek mindig akkor jöttek, amikor már azt hittem, hogy nem lehet rosszabb. Tartottam a nem boldog befejezéstől.

A szereplők nagy része végletesen jó vagy végletesen rossz, kevés szürke karakter van – talán csak Pondrow Pongrác, és valamennyire Frédi király az. Swindler bárót nagyon nem kedveltem, ugyanakkor egy jól megformált gonosz. A kedvencem pedig Gréta volt, akit a mese igazi hősének tekintek. Bebizonyította, hogy a kedvesség és a szeretet képes megváltoztatni annak a hozzáállását a világhoz, aki ezeket kapja.

És végül a címszereplő: amikor még semmit nem tudtam róla, sárkányszerű lénynek képzeltem el – pont ahogy a legenda szerint a mese többi szereplője is. Egyébiránt igencsak emlékeztet Shrek-re, és nem azért, mert zöld és a mocsárban él.

Nehéz ezt a történetet úgy értékelni, hogy a cselekményéből semmit ne lőjek le, ezért itt be is fejezem és azt mondom, hogy sok szeretettel ajánlom gyereknek és felnőttnek egyaránt. Könnyen és gyorsan olvasható, izgalmas, néhol szívszorító, máshol szívmelengető, az alkalmazott szókincs pedig zseniális – ami egyfelől Rowling érdeme, másrészt Tóth Tamás Boldizsár kitűnő munkáját is tanúsítja. Én mindenesetre jókat derültem egy-egy kifejezésen. Biztos, hogy újra fogom olvasni.