Howard Phillips Lovecraft összes művei I.

Howard Phillips Lovecraft, Edgar Allan Poe-hoz hasonlóan korának ikonikus alakja a horrorirodalomban; sokan tartják példaképüknek, és szinte minden mai horroríró magán viseli műveinek nyomát. Mondhatjuk úgy is, hogy mindannyian Lovecraft köpenyéből bújtak elő. Írásait lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy biztos: elmenni nem lehet mellettük.
Noha nálam is várólistán volt, mégis sokáig kérettem magam, mire levettem a polcról. Howard Phillips Lovecraft Összes műve a Szukits kiadó gondozásában három kötetben jelent meg. Októbertől mostanáig az elsőt olvastam el.

Kiadó: Szukits
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 418
Fordító: Bihari György, Gálvölgyi Judit, Kornya Zsolt, Sóvágó Katalin, Szalai Judit
Az olvasás ideje: 2021. október 11. – 2022. január 8.

Elég nehéz nyilatkoznom róla. Nagy várakozásokkal mentem neki, ugyanakkor egy kicsit tartottam is tőle. Azt sejtettem, hogy valamennyire hasonlítani fog Poe-hoz, ha másban nem is, akkor a nyelvezetben – erre igyekeztem lélekben felkészülni, de teljesen nem lehet.

Az első kötet öt részre oszlik, amelyek hosszabb-rövidebb novellákat tartalmaznak. Némelyiket a hossza alapján inkább már kisregénynek mondanám.
A világ elképzelésében sokat segített, hogy a nyáron megismerkedtem az Arkham Horror társasjátékkal, amely pontosan erre a világra épül – épp ezért az ismerős nevek megjelenése már kellemes érzéssel töltött el. Lovecraft világa egyébként hihetetlen lassúsággal és körülményességgel építkezik, leginkább azért, mert igyekszik mindent a lehető legapróbb részletekig bemutatni.

Sok esetben éreztem azt, hogy a novelláknak nincs is igazi cselekménye, nem tartanak sehova, a hangsúly sokkal inkább azon van, amit a szereplők látnak és tapasztalnak. Ezt erősíti a párbeszédek szinte teljes hiánya is; talán egy vagy két novella van ebben a kötetben, ahol két szereplő ténylegesen beszélget egymással. Ezek némileg nehézkessé és fárasztóvá tették számomra az olvasást.

Ezen túlmenően ott van még a nyelvezet, ami szinte teljesen ugyanolyan, mint amit Poe-nál is tapasztaltam. Szépirodalmi igénnyel megírt, hosszú, többszörösen összetett mondatok, amelyeknek időnként az elejét el is felejtettem, mire a végére értem. A történetek témája és a megírásuk módja között egyfajta ellentét feszül azzal, hogy a stílus a klasszikus irodalomnak felel meg, a téma viszont modern, nem hétköznapi, és kicsit sem hasonlít a korabeli szépirodalmi regényekéhez. A magam részéről határozottan örülök neki, hogy a kor előrehaladtával egyszerűsödött a horrorirodalomban használt nyelvezet.

A történetek alapvetően tetszettek, és látom már, miért tartják zseninek a szerzőjüket. El sem tudom képzelni, micsoda fantázia kellett ahhoz, hogy valaki egy ilyen összetett világot megalkosson. Számomra viszont egyáltalán nem ijesztő a novellák hangulata, egyáltalán nem kapott el a fülszövegben is emlegetett hideg iszonyat. Azt sem mondanám, hogy nyomasztó az egész, viszont egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy hangulat kell Lovecraft olvasásához. Nekem sem volt mindig, ezért is tartott olyan hosszú ideig az első kötet elolvasása.

A legjobban az Iranon keresése és az Ulthar macskái tetszett, a legkevésbé pedig a Zarándokút Kadath-ba. Ez utóbbival leginkább a lassúsága volt a bajom, mivel a Lovecraft által felépített világ zsenialitása ebben teljesedik ki, ami egy rövidebb írás esetén egyértelműen pozitív irányba billentené el a mérleget.

Természetesen folytatni fogom az életművet, mert kíváncsi vagyok a többi novellára is.

52. hét/2: J.K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Ha már Harry Potter újraolvasás, úgy illik, hogy ez az utolsó, sokak által nem kedvelt nyolcadik történet se maradjon ki. Szegény egy kicsit mostohagyerek, a kihíváshoz sem kellett, és vannak, akik nem ismerik el a sorozat részeként. Én igen, bár tény, hogy lehetett volna ezt jobban is csinálni.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 312
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 30. – 2021. december 31.

A fülszöveg:
„Tizenkilenc évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.

Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.

A Harry Potter és az elátkozott gyermeket elsőként a Sonia Friedman Productions, Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre.“

A borító:
Én ezt akárhogy nézem, nem tudom megállapítani, hogy mi a csoda az a szárnyas fészekszerű valami, amiben egy emberalak kuporog. Sajnálom, de az én fantáziám ehhez kevés.

Így tetszett:

Az első olvasás alkalmával már egy ideje Harry Potter világa nélkül voltam; elhalmoztak az egyetemi dolgaim, és se a nagy kedvenceket, se mást nem tudtam olvasni, annyira nem volt szabadidőm. Ezt valahogy beszorítottam, és nagyon jól esett akkor. Hiába a sok zúgolódás, nekem akkor nem volt különösebb bajom a történettel. Most, évekkel később,és közvetlenül a 7 kötet után olvasva megértem, hogy akinek baja van vele, miért van baja vele.

Az alapötlet szerintem jó. Az is, hogy ezúttal nem Harryék vannak a középpontban, az már túl erőltetett lett volna. Az is rendben van, hogy a szerzők egy nagy csavarral két olyan gyereket tettek meg legjobb barátoknak, akiknek a szülei anno nem kedvelték egymást, habár egy kissé klisés; a Romeo és Júlia óta tipikus, hogy az ellenségeskedő szülők gyerekei bírják egymást, akár szerelmi szállal, akár anélkül. És valahol talán Murphy törvénye is benne van ebben. Még azt is jó ötletnek tartom, ahogy Voldemortot belekeverték a dologba – és még a matek is kijön, direkt figyeltem a 6-7. kötetet is, hogy megtaláljam, ha valahol ellentmondás van. Ha van is, nekem nem tűnt fel.

A cselekmény nagy része tulajdonképpen olyan, mintha egy vagy több fanfiction lenne; mintha abból indultak volna ki, hogy mi lett volna, ha… Milyen világot élne a varázslótársadalom, ha Voldemort visszatérte körül másképp alakulnak az események. Nagyon érdekes ebbe belegondolni, és tulajdonképpen tetszett is, amiket bemutattak. Alternatív jelenek, párhuzamos valóságok – jó ez. Még az időnyerővel sem rúgja fel teljesen a korábban megalkotott szabályokat, habár egy picit valóban sántít a dolog. Én ezt is a mi lenne ha... gondolatsor számlájára írom.

Amivel viszont bajom van nekem is, a megvalósítás. Ezt a történetet Rowlingnak egyedül kellett volna megírnia, és regényként, nem pedig színdarabként. Túl nagyok az időbeli ugrások; két lap, és már másik évben vagyunk. Ahhoz képest, amilyen tempóban Harry életét követtük, ez túl gyors, és elég slendrián.

A másik a korábbi főszereplők felnőtt élete. Harry munkája rendben van, Ronét már kevésbé értem, Hermione pedig egy egyértelmű miafrancez érzés volt. Klisé klisé hátán, arról nem is beszélve, hogy a személyiségüket sikerült teljesen kifacsarni, mintha muszáj lenne teljesen ellentétesen viselkedni ahhoz képest, amit eddig megszoktunk a szereplőktől. Rendben van, hogy változnak az emberek, fejlődik a személyiség és nem teljesen ugyanaz a szituáció, mint 19 évvel korábban, de az alapszemélyiség nem változik meg. Úgy éreztem, itt abba is sikerült belenyúlni, és most nem az alternatív valóságokban szereplő golden trióról beszélek. Ez már nem az a golden trio, nem az a Draco Malfoy, nem az a McGalagony professzor, és nem is az a Roxfort, amit eddig ismertünk. És szerintem ez baj.

A hibái ellenére mégis azt mondom, hogy én kedvelem ezt a könyvet, ha nem is annyira, mint az előző 7-et. A szeretetről, a szülők-gyerekek viszonyáról szép és megszívlelendő gondolatokat olvashatunk most is, ha túllépünk a bosszankodáson. Nagyon sajnálom ezt a szerencsétlen megvalósítást, mert lenne ebben a fajta folytatásban potenciál. Mégpedig sok. Viszont ha továbbra is így szeretnék bővíteni az univerzumot, akkor inkább ne tegyék, mert senkinek nem lesz jó.

52. hét: J.K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi

Nehéz szívvel kezdtem neki; régóta tudom, mi a vége, és azzal is tisztában voltam, hogy ennyi év után is végig fogom sírni Harry útjának végét. Van, ami nem változik.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 28. – 2021. december 30.

A fülszöveg:
„Amikor a tizenhetedik évét betöltő Harry – ezúttal Hagrid motorjának oldalkocsijában – utoljára hagyja el a Privet Drive-ot, az őt védő bűbáj szertefoszlik, és a halálfalók azonnal a nyomába erednek. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre szöktesse őt, csakhogy Harrynek a bujkáláson kívül egyéb tervei is vannak: Dumbledore professzortól kapott feladatát kell végrehajtania. Így a tanév nélküle kezdődik el a Roxfortban. Vajon sikerül-e a folytonos életveszély közepette teljesítenie a küldetést, amitől a végső összecsapás kimenetele függ?”

A borító:
Ezt szeretem talán a legkevésbé; az ereklyékről semmit nem mond, csak előrevetít egy nagy harcot Harry és Voldemort között.

Így tetszett:

Könnyeztem már az ajánlásnál, aztán a boldog jeleneteknél, megható pillanatoknál, az egyes szereplők halálánál, és persze a végén is. Ennyi év után is? Örökké.

Harry történetének utolsó kötete nem kevés izgalmat, fordulatot és fájdalmat tartogat. A kezdeti események még egészen gyorsak, aztán ahogy Harry, Ron és Hermione elindulnak, hogy elvégezzék a Dumbledore-tól kapott feladatot, lassabbá válik. Ugyan valami mindig történik velük, mégis azt lehet érezni, hogy nem haladnak, sehova nem tart a cselekmény. Aztán fordul a kocka, és felpörögnek a dolgok, egyik veszélyes helyzetből a másikba keverednek. Miközben a Voldemort legyőzéséhez szükséges tárgyak után kutatnak, felmerül a Halál ereklyéinek rejtélye is, ami szintén megoldásra vár. Érződik ugyanakkor, hogy ez már a végjáték; ha minden megvan, oda lehet állni az utolsó küzdelemre.

A kötet vége felé pedig kitisztulnak az egész sorozat alatt rejtélybe burkolózó dolgok, kiderül az igazság a Harry és Voldemort közti furcsa mágikus kapcsolatról, és Rowling tisztára vagy majdnem tisztára mos néhány szereplőt. Ezeket a részeket szerettem a legjobban.

Ahogy sokaknak, úgy nekem is ezzel a kötettel vált kedves szereplővé Piton, a legszebb jellemfejlődés viszont szerintem Neville-é. A többiek is mutatnak természetesen változást, érést, de ezt sokkal kisebb mértékűnek láttam, mint az ő esetében.
Érdekes számomra az is, hogy Voldemort és ténykedése milyen nagy mértékben állítható párhuzamba a másik kedvenc témámmal, a Harmadik Birodalommal. Az egész sorozat alatt a kapcsolódási pontokat kerestem és figyeltem, és rendesen meg is találtam őket.

Habár úgy érezhető, hogy minden szál elvarródott, az epilógussal mégis maradt egy kiskapu a folytatásra. Ennek ellenére én mégis inkább az előzményeket firtatnám, például a Tekergők történetét, Dumbledore életútját, vagy a Roxfort alapítását. Sok minden van még ebben a világban, ami a fősztori lezárása után is kihasználható – lenne, ha a megfelelő személyek megfelelően nyúlnának hozzá.

Szuper élmény volt ismét elmerülni ebben a világban, némiképp a gyerekkoromat is visszahozta. Ezzel együtt az egész történetre másképp tekintek most, mint 20 évvel ezelőtt, amikor először szippantott be. Meghatározó volt könyvmoly életem alakulásában is, és azt hiszem, az élethez és a halálhoz való hozzáállásomat is a Harry Potter alapozta meg.
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.

Köszönöm, Joanne Kathleen Rowling, hogy mindezt megmutattad!

51. hét/2: J.K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg

Ahogy közeledik az év vége, úgy kezdtem pánikba esni a vállalt Harry Potter-újraolvasás kihívással kapcsolatosan. Reménykedtem benne, hogy az ünnepek és az év végi szabadság lehetővé teszi majd, hogy az utolsó két kötetet még idén elolvassam, ugyanakkor tartottam tőle, hogy a sűrű karácsonyi napokba nem fog beleférni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2006
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 23. – 2021. december 27.

A fülszöveg:
„A Voldemort elleni harc állása aggasztó; a baljós jeleket már a muglikormány is észleli. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. Harry azt gyanítja, hogy esküdt ellensége, Draco Malfoy is a halálfalók jelét viseli. Az élet azonban háborús időkben sem csak harcból áll. A Weasley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai pedig továbbra is versengenek egymással. Harry Dumbledore segítségével igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.

A borító:
A borítón szereplő jelenet a kötet egyik legfontosabbika. Sokadszor ránézve kíváncsiságot már nem ébreszt bennem, szomorúságot annál inkább.

Így tetszett:

A sorozat utolsó előtti kötete lévén, ezt valamivel kevesebbszer olvastam, mint az előzőeket; ez talán a harmadik vagy a negyedik alkalom volt. A nagyjára persze emlékeztem, más részletek olvasás közben jutottak eszembe, de tudott olyat is mutatni, amit az eddigi olvasások alatt nem vettem észre.

Ha a Főnix Rendje érdekes volt a sok háttérinformáció miatt, akkor a Félvér Herceg ebben a tekintetben valóságos kincsesbánya; imádom Voldemort élettörténetét, ahogy lassan, mások emlékeinek segítségével bontakozik ki előttünk, és választ ad, ha nem is az összes miértre, de jó néhányra. Őszintén sajnálom, hogy csak ennyi jutott belőle, szívesen megismertem volna még több részletet – jó kis spinoff lehetne belőle.

Harryék hatodik éve a felnőtté válásuk minden szempontjából fontos. A Roxfortban ebben az évben kezdenek el szakosodni, és csak azokat a tárgyakat tanulni magasabb szinten, amelyek a pályaválasztásukban játszanak szerepet – engem leginkább az érettségi utáni továbbtanulásra emlékeztet a helyzet. Főhőseink a tőlük megszokott módon reagálnak; Hermione minden akadályt sikerrel vesz, Ron halogat és pánikol, Harry valahol kettőjük között lavírozik, kivéve a bájitaltant. Ez a tantárgy az egész kötet során kiemelt szerepet kap, az én nem kis örömömre – ha roxfortos lettem volna, nekem is ez lett volna a kedvenc tantárgyam. Várjunk csak… Gyógyszerész vagyok… Akkor nem is csak „lett volna”…

Ezen kívül alakulnak a szerelmi szálak is, nem is egy háromszöget láthatunk. Mostanában többektől olvastam, hogy elégedetlenek ezekkel, összecsapottnak látják őket. A magam részéről én inkább azt gondolom, hogy csak nagyon finoman voltak elhintve a megfelelő jelek az előző kötetekben, nem pusztán arról van szó, hogy egyik vagy másik szereplőnek most jutott eszébe, hogy XY tetszik neki.

Két dolgot szeretek még nagyon ebben a kötetben: a horcruxokat és Draco Malfoy szálát. A horcruxokat már az első olvasáskor is zseniálisnak tartottam, ez a véleményem mostanra sem változott meg.
Draco mindig is a kedvenceim közé tartozott, így külön öröm számomra, ahogy a történet során kibontakozik az, hogy ő igazából egy szürke karakter. És nem is teljesen sötétszürke.
Draco tulajdonképpen ebben a kötetben megtestesít minden olyan fiatalt, aki nagyon szeretne megfelelni valakinek, de a bensője tiltakozik, mert ehhez a megfeleléshez nem önazonos dolgokat kell tennie.

A vége rossz, nagyon. Valami okból sokkal jobban meghatott most, mint a korábbi olvasásoknál. De nem csak emiatt tettem le nehéz szívvel. Hanem azért is, mert az utolsó kötet jön.

49-51. hét: Stephen King: Billy Summers

Hagyománnyá vált nálam, hogy a friss King-megjelenéseket azonnal, a lehető leghamarabb kezdem és fejezem be, megadva a lehetőséget magamnak, hogy az első értékelője lehessek. Nos, Billyvel istenesen megcsúsztam, mind a kezdést, mind a befejezést illetően. Egyszerre bánom is meg nem is, mert egy ilyen könyvet falni kell, viszont így legalább tovább tartott az élmény.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 470
Fordító: Neset Adrienn
Az olvasás ideje: 2021. december 4. – 2021. december 23.

A fülszöveg:
„EGY RENDES FICKÓ ROSSZ MUNKAKÖRBEN

Billy Summers bérgyilkos, a legjobb a szakmájában. Kitüntetett iraki háborús veterán, a világ legjobb mesterlövészei közé tartozik. Munka után viszont felszívódik. Erkölcsi kódexe szerint csak az igazán rossz emberekre vadászik. Billy végleg ki akar szállni, előbb azonban vár még rá egy utolsó munka. Ugyan mi sülhetne el rosszul? Persze hogy minden. És miközben Billy megpróbálja összerakni szétesett világát, megmenti a fiatal Alice-t is, és végül együtt indulnak megbosszulni egy rendkívül gonosz ember bűneit.
A láttató erejű, izgalmas könyv részben háborús történet, részben óda az amerikai kisvárosokhoz és az ott élő emberekhez, ráadásul a King-próza egyik leglenyűgözőbb és legmeglepőbb párosát mutatja be. Regény a szerelemről, szerencséről, sorsról és egy olyan összetett hősről, aki mindössze az utolsó lövésre van a megváltástól.

A borító:
Jó ötlet ez a töltény középen, illetve a ház képe is, ahogy a füstben látszik – nem mögötte, hanem mintha ablakot vágnánk rajta, onnan néznénk. A kivitelezés gyönyörű, az pedig elgondolkodtató, hogy melyik ház is lehet az. Bucky-é, vagy a nyári lak… Szerintem az utóbbi.

Így tetszett:

Az utolsó meló témaköréből elég sok mindent ki lehet hozni, ami jól és rosszul is elsülhet. Attól függ, mennyi klisét halmoz fel benne a szerző. Volt belőlük Billy Summers történetében is, ami természetes; ha egy témát sokan sokféleképpen próbálnak feldolgozni, alig marad valami, ami újdonságként hat. Szerencsére kevéssel találkoztam.

A fülszöveget felületesen olvastam csak el (vagy úgy se), ezért nem igazán volt képem arról, mit is várjak a történettől. Az első úgy 30 oldalon úgy találtam, viszonylag lassú lesz, részletesen fel fogja építeni a regényt, amit egyáltalán nem bántam. Kimondottan élveztem azt a részt, amikor Billy beépülését írja le a szomszédságba. Örültem ugyanakkor, hogy nem fűzte fel az egész könyvet Az Utolsó Meló kivitelezésére – ez csak egy esemény volt a sok közül, egy mérföldkő, illetve egy fordulópont. Nagyra értékeltem, hogy nem azzal a bizonyos lövéssel zárul a történet. Talán én is öregszem, de nem is arra voltam kíváncsi, hogy hogy sikerül a merénylet, sokkal jobban érdekelt az, hogy mi történik Billyvel utána – elkapják-e vagy sem.

Alice belépése a történetbe igencsak megkavarja az amúgy sem éppen álló vizet. Billyről eddig is lehetett sejteni, hogy alapvetően nem rossz ember, de ez azon a ponton válik még inkább világossá, amikor a sorsára hagyott Alice-t felkarolja, mérlegelve, de vállalva a kockázatokat, amelyeket a lány jelenléte a szökésére nézve jelenthet. A továbbiakat már együtt tervezik meg.
Kiderül viszont, hogy az a bizonyos utolsó meló nem ott ér véget, ahol Billy (és az olvasó) gondolta. Az új információk az eddigieknél is jobban felülírják főhősünk terveit, és most már Alice sorsának alakulását is.

King nem először csinál olyat, hogy megkedveltet az olvasóval egy olyan karaktert, akiről, ha csak a leglényegesebb információkat tudjuk, nincs is szükségünk többre, már húzzuk is le a rolót. Billy is sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik, kezdve onnan, hogy nem csak az együgyű énje van. A történetét megismerve – amelyet a szomszédságba való beépülése alatt a fedősztori hitelessé tétele érdekében kezd el írni – látjuk, milyen események, mennyi lelki trauma vezetett ahhoz, hogy előbb tengerészgyalogos, majd bérgyilkos legyen. Én kifejezetten kedveltem, kicsit Roland Deschainre emlékeztetett.

Alice, aki kitörni vágyik a szülői elnyomásból, de rosszkor, rossz helyre keveredik, korunk sok fiatal lányát testesíti meg. Az elején rettenetesen sajnáltam, és örültem a fejlődésének és a gyógyulásának, a vége felé viszont kissé kételkedni kezdtem benne, hogy egy hús-vér lány valóban hasonlóan viselkedne-e. Persze nem kizárt. A részéről kialakult függés emlékeztet a Stockholm-szindrómára, de mégsem erről van szó az esetében. Ha már az előbb a Setét Tornyot emlegettem, kettőjük viszonya nekem Roland és Jake viszonyára hajaz.

Kedveltem az Örökzöld utca lakóit, és az öreg Bucky-t is, Billy megbízói viszont ellenszenvesek voltak az első pillanattól.

Nem voltam biztos benne, hogy pontosan hogyan és hova fut ki a történet, de vagy megedződtem már, vagy csak elég jól ismerem Kinget ahhoz, hogy ne számítsak happy endre. Volt is könnyezés az utolsó oldalakon. Nem is állt volna jól ennek a sztorinak, ha minden jól alakul a végén. Az már tényleg túl klisés lett volna. A Ragyogásra való utalásra nem számítottam, de megmelengette a szívemet.

Egy remekül kidolgozott történetet kaptam az elmúlt három hétben, ami eléggé a szívemhez is nőtt. Billy élettörténetével és a könyves szállal kapcsolatban volt némi fenntartásom, és éreztem is egy kis bizonytalanságot körülötte, mintha King se tudta volta biztosan eldönteni, hogy jó ötlet-e így kezelni. Végül csalódást nem okozott, mert befejezte és nagyjából minden infót megtudtam, amit akartam, de egy icipicit sántít a megvalósítás. Emiatt a fél csillag mínusz. Azt viszont továbbra is imádom, ahogy belemászik a lélektanba. És tudjátok mit? Azt is imádom, hogy nem horrort ír.

47-48. hét: J.K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje

Az Ickabog után az volt az érzésem, hogy Rowlingnál kell maradnom, hogy ne lépjek át azon a határon, amin túl az olvasási válság van. Jó volt a megérzés. A Harry Potter jó. Mindig. És mindenre.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 752
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. november 17. – 2021. december 3.

A fülszöveg:
„Dumbledore végül leeresztette kezét, és félhold szemüvegén át, fürkészve nézett Harry szemébe.
– Eljött az ideje – szólt –, hogy elmondjam neked, amit már öt éve el kellett volna mondanom.
Ülj le kérlek! Ha megajándékozol egy kis türelemmel, mindent hallani fogsz, amit tudnod kell. Ha befejeztem, szidhatsz, dühönghetsz. Nem fogok védekezni.

Harry Potter ötödik évére készül a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Harry – társaival ellentétben – sosem örül a nyári szünetnek, ám ez a mostani még rosszabb, mint rendesen. Nem csak rokonai, Dursleyék keserítik meg az életét, de – ami a legfájdalmasabb – mintha barátai is elfeledkeztek volna róla. Harry azon töri a fejét, hogyan törhetne ki lehetetlen helyzetéből, ám nyári szünidejének egy hirtelen, drámai fordulat vet véget. Hamarosan azt is megtudja, hogy Roxfortban sem számíthat békés tanulásra és kviddicsezésre…”

A borító:
A jó öreg régi animus-os kiadás… Szeretem ezt a kék színt, és ezt a Misztériumügyi Főosztályon játszódó jelenetet is. Habár Mordon a hátulján úgy néz ki, mint a Disney-féle Gonosz királynő boszorkány alakban.

Így tetszett:

Az ötödik kötet az egyik, amit már kevesebbszer olvastam, mivel az ezutáni kettő emlékeim szerint már viszonylag gyorsan érkezett, és nem volt szükség a sorozat felelevenítésére az új kötet előtt. Ezen kívül ez az egyik kötet, amelyet angolul nem olvastam, mert amikor nekiálltam az egész sorozatnak eredetiben, ez a rész nem volt meg a könyvtárban, és később sem pótoltam. A csodaszép saját példánnyal majd megteszem. A fentiek miatt fordulhatott elő az, hogy nem is emlékeztem, mennyi mindent kihagytak a filmből – ahogy arra sem, mennyire erős kötete ez a sorozatnak.

A fősztori oda-vissza való ismeretében teljesen máshogy szemléltem már az eseményeket, és különösen Harry viselkedését. Első olvasásra meglepőnek tűnhet az a düh, ami főhősünkből árad már az első néhány lapon. Az okok ismeretében viszont azt mondom, hihetetlen, hogy mennyire látszik, ahogy Voldemort visszatérésével együtt Harryben is felébredt az a bizonyos darab. Gyakorlatilag az egész ötödik kötet cselekménye gyönyörűen megágyaz a hatodikban majd előkerülő horcrux-témának. Minden, ami Harryben zajlik, erre a nem mindennapi kapcsolatra vezethető vissza Voldmorttal.

Ezen felül is nagyon sok háttérinformációval szolgál a kötet, még bonyolultabbá téve a már most sem egyszerű cselekményt, a világot is bővíti, és magyarázatot is ad olyan dolgokra, amelyek csak a filmeket nézve zavarosak lehetnek – például, hogy miért nem találkozunk Percyvel.

Jó volt visszatérni a Grimmauld téri házba is; magam is meglepődtem, hogy az itteni, a filmből kihagyott eseményekre is elég jól emlékeztem. Sajnálom, hogy a ház takarítását nem filmesítették meg, én élveztem volna. Ugyanígy érzek a Szent Mungóval kapcsolatban is. Ez utóbbi még fontosabb is lett volna, bár azt a jelenetet, amelyben Neville szülei megjelennek, nem lehetett volna száraz szemmel kibírni.

Ahogy egyre komorabbá, sötétebbé és összetettebbé válnak a könyvek, úgy érik az egész sorozat is, Harry is, és mi is; a korosztály, akik vele együtt nőttünk fel. Ez a kötet egyértelműen nem mese már. Még csak nem is a vihar előtti csend, hanem az azt megelőző káosz – amilyet sajnos a valóságunkban is tapasztalunk, ha szembe kerülünk valamivel, amit még nem láttunk, amire nem számítottunk. Mindezt Harryék iskolai életének egy sorsdöntő szakaszában, hisz az ötödév= RBF-év. És ha ez nem elég, hőseinknek még a hormonjaikkal is meg kell küzdeniük, ahogy elkezdenek a másik nem iránt érdeklődni. Nem csoda hát, ha mindez csak 700+ oldalba fért bele Rowlingnak. Tóth Tamás Boldizsár pedig még mindig zseni a fordítással. Nem egyszer fordult elő, hogy hangosan felnevettem egy-egy néven.

Az eddig megjelent szereplőkről a véleményem változatlan. Luna nekem a könyvben kevésbé szerethető különc egyelőre, mint a filmbeli. Umbridge kibírhatatlan. Tényleg. Hatványozottan érvényes, hogy vannak azok a gonoszok, akiket nem lehet utálni, erre jön ő…  Azt viszont szeretem, hogy Neville kezd egyre fontosabb karakterré válni, elindul nála egy erőteljes fejlődés.

Nem emlékszem, hogy valaha neveztem-e meg kedvenc kötetet a sorozatból; ha nem, akkor most megteszem: eddig egyértelműen ez az. Meglátjuk, mennyiben tud ezen változtatni a következő kettő.

 

46. hét: J.K. Rowling: Az Ickabog

Egy volt kolléganőm csigázta fel az érdeklődésemet a könyv iránt; amikor friss volt, nem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e olvasni, ezért is húztam eddig. Aztán a Molyon találtam rá egy kihívást, ami véglegesen elbillentette a mérleget.

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 304
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. november 14. – 2021. november 15.

A fülszöveg:
„Akkora, ​mint két ló. A szeme tűzgolyó. A karmai borotvaélesek. Vigyázz, mert jön az Ickabog… Duskáldia egykor a világ legboldogabb országa volt. Bővelkedett aranyban, egy pompázatos bajszú király uralkodott rajta, és olyan fenséges kolbászok, sajtok és sütemények készültek városaiban, hogy aki csak megkóstolta őket, táncra perdült örömében! Birodalomszerte minden szép és jó volt, kivéve a ködös északi részt, Lápföldét, ahol egy régi rege szerint a szörnyűséges Ickabog tanyázott. Minden épeszű ember tudta, hogy az Ickabog csak legenda, rossz gyerekek ijesztgetésére való. De a legendáknak megvan az a furcsa tulajdonságuk, hogy néha önálló életre kelnek… Vajon egy mendemonda megbuktathatja a közkedvelt királyt, és térdre kényszerítheti az országát? Annyi biztos, hogy két bátor gyerek olyan kalandba sodródik miatta, amire maguktól sose vállalkoztak volna. A világ egyik legkiválóbb elbeszélőjének sajátos hangulatú meséjét a szereplők színes tárháza és a fantáziadús cselekmény teszi minden korosztály számára feledhetetlen olvasmánnyá.“

A borító:
Ha a címből nem derülne ki, a borító mindenképpen elárulja, hogy meséről van szó. Ugyanakkor nagyon ízléses, szép, szívesen látom a polcomon.

Így tetszett:

Ódzkodtam egy kicsit tőle, mivel a Harry Potteren kívül nem olvastam még mást Rowlingtól, és valamiért amiatt sem akaródzott elolvasni, mert mese. Most kijelenthetem, hogy ez súlyos hiba, hisz újra rájöttem, hogy imádom a stílusát, akkor is, ha a megszokottól eltérő világba kalauzol el.

Egy hihetetlenül aranyos történetet kaptam az olvasás két napjában. Adott egy királyság, a megfelelő mesébe való túlzásokkal, egy legendás szörny, akitől mindenki fél, de igazából senki nem tudja, hogy létezik-e, és adott a cselszövő is, aki megpróbálja a királyság harmonikus életét úgy átformálni, hogy az ő javát szolgálja. A történet viszont nem ennyire egyszerű, több szálon fut, és bőven akadnak benne olyan fordulatok, amelyekkel a gyerekkoromban olvasott meséknél nem találkoztam. A váltott szemszög miatt is eltér – általában egy mese a hős szemszögéből íródik, itt azonban szinte minden szereplőéből kapunk egy kicsit.

Tetszett az Ickabog köré épített legenda, és az is, ahogyan életre kelt magában a mesében. A fő motívum az emberek hiszékenysége és kihasználhatósága. Swindler báró erre építette fel a tervét, amely a meggazdagodását szolgálta. A történet íve miatt egy kicsit aggódtam; szurkoltam, hogy a báró valahogy bukjon le végre, ami nagyon nehezen akart megtörténni. A báró mindig újabb ötlettel állt elő, újabb fondorlattal taszította egyre mélyebbre a királyságot, és ezek mindig akkor jöttek, amikor már azt hittem, hogy nem lehet rosszabb. Tartottam a nem boldog befejezéstől.

A szereplők nagy része végletesen jó vagy végletesen rossz, kevés szürke karakter van – talán csak Pondrow Pongrác, és valamennyire Frédi király az. Swindler bárót nagyon nem kedveltem, ugyanakkor egy jól megformált gonosz. A kedvencem pedig Gréta volt, akit a mese igazi hősének tekintek. Bebizonyította, hogy a kedvesség és a szeretet képes megváltoztatni annak a hozzáállását a világhoz, aki ezeket kapja.

És végül a címszereplő: amikor még semmit nem tudtam róla, sárkányszerű lénynek képzeltem el – pont ahogy a legenda szerint a mese többi szereplője is. Egyébiránt igencsak emlékeztet Shrek-re, és nem azért, mert zöld és a mocsárban él.

Nehéz ezt a történetet úgy értékelni, hogy a cselekményéből semmit ne lőjek le, ezért itt be is fejezem és azt mondom, hogy sok szeretettel ajánlom gyereknek és felnőttnek egyaránt. Könnyen és gyorsan olvasható, izgalmas, néhol szívszorító, máshol szívmelengető, az alkalmazott szókincs pedig zseniális – ami egyfelől Rowling érdeme, másrészt Tóth Tamás Boldizsár kitűnő munkáját is tanúsítja. Én mindenesetre jókat derültem egy-egy kifejezésen. Biztos, hogy újra fogom olvasni.

 

 

45. hét/2: William Golding: A Legyek Ura

Mostanában nagyon sok olvasmányomban futottam bele ebbe a műbe; vagy utaltak rá, vagy egy szereplő egyenesen ezt olvasta. Egy idő után elkezdett bosszantani, már csak azért is, mert általános iskola hetedik osztályában ajánlott olvasmány volt, de akkor kimaradt, és azóta sem pótoltam. Na hát most megtettem.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1999
Oldalszám: 266
Fordító: Déry Tibor
Az olvasás ideje: 2021. november 11. – 2021. november 14.

A fülszöveg:
„„Született ​optimista vagyok – írja Golding – de a fogyatékos logika … pesszimistát formál belőlem.” Ebből a folyamatból valóban a végeredmény, a pesszimizmus marad meg uralkodó benyomásként Golding mindazon regényeinek olvastán, amelyek emberi-írói alapélményével – a háborúval foglalkoznak. A pesszimizmusból azonban egyfajta megnyugvás alakul ki, mihelyt Golding az emberség kérdését firtatja: „Ember voltunk abban áll – írja –, hogy el tudjuk dönteni, mi a helyes és mi a rossz, mi a csúf és mi a szép, mi az igazság és mi az igazságtalan.” A legyek ura voltaképpen a régi angol kalandregényeknek, a „hős gyarmatosító brit szellem”-et propagáló műveknek keserű paródiájául készült – de sokkal több lett ennél: egy maroknyi kamasz hajótörött életének néhány hetében az emberi ösztönök fejlődésének teljes panorámáját – a magatartásformák teljes skáláját adja a legvégletesebb helyzetekben. Megmutatja, hogy az értelem, az emberség, az ésszerű társadalom az ember elemi szükséglete; de ha az értelem nem eléggé érett, az emberség nem eléggé erőteljes, feltámadhatnak az alantas ösztönök, az öncélú hatalomvágy, a kegyetlenség. ”

A borító:
Nem tetszik ez a régi típusú, mindenféle tartalomelemekből összevágott kép. Nagyjából bemutatja ugyan, mire számítsunk, de az összkép eléggé káoszos.

Így tetszett:

Többektől hallottam, hogy ez a könyv megdöbbentő. Nem tudom, hogy csak én vagyok már érzéketlen, de számomra annyira nem volt az. Inkább az elgondolkodtató kifejezést használnám rá. Viszont azzal sem egészen értek egyet, hogy nem akkora szám, mint amilyennek beállítják.

A cselekménye valóban nem egy nagy valami, sokszor éreztem azt olvasás közben, hogy sehova nem halad, mindig ugyanaz történik, mintha az idő nem is telne. Ezt egyébként is csak abból lehet észrevenni, hogy megemlíti, hogy a fiúk haja megnőtt, amiből azt is tudhatjuk, hogy nem egy hét telik el a könyvben, és talán nem is egy hónap, de az nem derül ki, hogy pontosan mennyi időt töltenek a szigeten. Ez egyfelől bosszantó, másrészt hűen tükrözi, hogy egy lakatlan szigeten mennyire el tud veszni az ember időérzéke, ha semmilyen időmérő eszköz nem áll rendelkezésére.

Sokkal érdekesebb ennek a regénynek a pszichológiája. Az, ahogy a gyerekek az első pillanatban összegyűlnek, vezért választanak, megbeszélik a legfontosabb célokat, szétosztják a teendőket, mindezzel leképezve a civilizált társadalmat, ahonnan jöttek. Mindez aztán lapról lapra hullik szét.

Láthatjuk, hogyan veszik el a kontroll – nem csak azért, mert nincs velük felnőtt, hanem azért is, mert semmilyen más tényező nincs jelen az életükben, ami a maguk által hozott törvények betartásában és betartatásában a segítségükre lehet. Lassanként a civilizált gyerekekből előtör az ösztönlény, a vadember. Sokak számára az ezek utáni események lehetnek megdöbbentők; hogy hogyan képes egy csapat gyerek a közösség egy-egy tagja ellen fordulni, végzetes kimenetellel, és mennyire nem vállalnak érte felelősséget.

Két dolgon gondolkoztam el a regény kapcsán; az egyik ez. Magyarázat mindenre a kontrollvesztés. Ugyanakkor eszembe jutott a már sokat ismételt frázis is, miszerint: Az ember nem születik gonosznak, hanem az átélt élmények, tapasztalatok teszik azzá. Bevallom, ez a regény kissé megingatta bennem az ebbe az állításba vetett hitemet. Ezután sokkal inkább hajlok arra a verzióra, hogy vadállatnak születünk, csak a civilizáció nyomja ezt el bennünk.

A másik dolog, amivel kapcsolatban nem jutottam teljesen dűlőre, az az, hogy vajon a gyerekek mennyire tekintették játéknak mindazt, amit tettek. Az elején, azt hiszem, egy részük semennyire, másik részük nagyon is – emiatt is alakulhattak ki az ellentétek. Röfit eleinte csak szórakozásból heccelték, ahogy az ilyen korú gyerekek szokták, bele se gondolva, hogy ezzel az ő lelkébe milyen mértékben gázolnak bele. A végére viszont egyik csoport sem játékból cselekedett már.

Szóval van itt minden, a bullying-tól elkezdve a kiközösítésen keresztül a fejlődő személyiségek harcáig. Ha erről az oldalról nézzük, akkor kifejezetten izgalmas, ma is aktuális a mű.

Abszolút nem bántam meg, hogy hagytam magam felbosszantani és végül kivettem a könyvtárból. És tulajdonképpen azt sem bántam meg, hogy felnőttként olvastam először. Tizenévesen nem biztos, hogy tetszett volna.

 

44-45. hét: Dan Simmons: Terror

Valakinél láttam a Molyon, és valamiért az az érzésem támadt, hogy nekem is el kell olvasnom. A könyvtárban is amikor megláttam, biztos voltam benne, hogy akármeddig is válogatok és akármit is pakolok fel, ezt biztosan hozom. Végül egymagában hoztam el.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 714
Fordító: Farkas Veronika
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 9. – 2021. november 10.

A fülszöveg:
„Azoknak ​a férfiaknak, akik a brit birodalom Terror és Erebus nevű hajóin indultak felfedezőútra, minden reményük megvolt a diadalra: Sir John Franklin 1845-ös felfedezőútján vettek részt – a kor technológiailag legfejlettebb expedícióján –, és ők indulhattak a világon először gőzhajóval a legendás észak-nyugati átjáró felkutatására.
De a hajókat most már majdnem két éve csapdában tartja a sarkvidéki jég. A szén és az élelem kezd kifogyni. Ugyanakkor nem a fehér, de folyamatosan átformálódó táj, a dermesztő hideg vagy a készletek felélése jelenti a legnagyobb fenyegetést a tengerészekre, sőt, még csak nem is az, hogy a hajóikat szép lassan összezúzza az óceán engesztelhetetlen ereje.
Nem, egy sokkal félelmetesebb veszély is leselkedik rájuk: valami, ami odakint vadászik a jeges sötétségben, ami követi a hajókat, és egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. Egy névtelen valami, ami sehol sincs, és mégis mindenhol ott van: a tőle való rettegés az expedíció legnagyobb ellensége.
Amikor maga Franklin is borzalmas halált hal, Francis Crozier kapitányra hárul a feladat, hogy átvegye az irányítást, és egy utolsó, elkeseredett próbálkozást tegyen arra, hogy kimenekítse a legénység maradékát dél felé, a jégen át. Egy eszkimó nő is velük tart, aki nem tud beszélni. Lehet, hogy ő lesz a túlélésük záloga – vagy a haláluk okozója. És miközben a skorbut, az éhség és az őrület sorra szedik az áldozataikat, a jégen leselkedő borzalom is egyre vakmerőbbé válik, Crozier és az emberei attól kezdenek tartani, hogy nincs menekvés…

„Ez egy igazán vérfagyasztó horror, amely csak még rémisztőbbé válik, ha az ember felidézi, hogy a Simmons által leírt szörnyűségek nagy része a valóságon alapul.”
THE GUARDIAN

„Simmons egyik legjobbja.”
KIRKUS REVIEW

„A Hugo-díjas Simmons eleven színekkel kelti életre ennek a sarkköri felfedezőútnak a rettenetes megpróbáltatásait és kihívásait, továbbá némi természetfeletti borzalmat is belevisz az 1845-ös Franklin-expedícióba és az észak-nyugati átjáró felkutatására tett balsorsú kísérletébe.”
PUBLISHERS WEEKLY

„A Terror leviatáni hossza ellenére végig lenyűgöző olvasmány… A történelmi realizmusnak, a gótikus horrornak és az ősi mitológiának ez a keveréke egy veszélyes tánc a vékony jégen, amelyet bárki, aki híján van Simmons regényírói zsenialitásának, kétségkívül elvétett volna.”
WASHINGTON POST“

A borító:
Ránézek és fázom. Ez a sok jég, az elhagyott, talán már mumifikálódott holttestek… Minden, csak nem barátságos. Nem baj. Pontosan illik is a sztorihoz.

Így tetszett:

Valami azt súgta, hogy jóban leszünk – és nemcsak a becsült százalék, hanem valami megérzés is azt mondta, hogy szeretni fogom. Én hallgattam rá – de azt is megmondhatta volna, hogy mikor olvassam, hogy ne szívjam meg ennyire.

Két hónapig tartott elolvasni – nem a hossza miatt, az csak egy dolog. Nem is a történet miatt, mert azzal se volt bajom. Az időhiányt felhozhatnám, de már én is unom, hogy mindent erre fogok, még ha igaz is, hogy az elején piszkosul lassan tudtam vele haladni. Vastagon benne van ez is; meg az is, hogy hiába érdekelt volna, valahogy nem kapott el. És az is, hogy hideg. Valami mocsok módon hideg.

Beszorulni az 1800-as évek derekán hajóval az Északi sarkra, mínusz Szibéria x Antarktisz fokon, és nem két napra, hanem két évre… Én nem vagyok fázós, de köszi, ezt inkább kihagynám. Én nem vagyok fázós, és szeptemberben, amikor elkezdtem olvasni, még nem voltak nagy hidegek, be kellett burkolóznom egy pokrócba a forró teámmal, annyira áradt a hideg a könyvből. Dan Simmons hihetetlenül érzékletesen képes írni. Nem használ hosszú leírásokat vagy barokk körmondatokat a helyszín bemutatására, mégis valahogy sikerül elképzelni, milyen körülmények lehetnek ott, ha a fedélzeten még az ajkadat se nedvesítheted meg.

Egész egyszerűen embertelen, amilyen körülmények között Őfelsége hajói, az Erebus és a Terror legénysége sínylődtek. Nem voltak a legjobban felszerelve, de ahogy sorra fogyott el minden készlet és minden remény, abba én valószínűleg az ő helyükben beleőrültem volna. Amikor azt gondolnád, hogy már minden rossz megtörtént, ami csak lehet, akkor szakadt a nyakukba még egy kupac sz… khm lócitrom. Elfogy a friss étel. Megromlanak a konzervek. Még több konzerv romlik meg. Nincs elég szén. Felüti a fejét a skorbut. Zendülés van. Az emberek hullanak. Nincs már gyógyszer se. És hogy még jobb legyen, még valami szörnyeteg is ólálkodik a hajó körül, amiről nem lehet tudni pontosan, micsoda – jegesmedve vagy valami természetfeletti lény.

Érdekes módon valahogy nem tudtam szurkolni a szereplőknek azért, hogy túléljenek; valahogy biztos voltam benne, hogy az lesz a vége, hogy mindenki meghal a fenébe. Ez valahol gonosz dolog tőlem, de semmi esélyt nem láttam a happy endre.
A természetfeletti szállal kapcsolatosan vegyesek az érzéseim; az utolsó néhány fejezetig nem is igazán értettem, hogy miért van benne, ha kihagyja Simmons, szerintem az se fájt volna a regénynek. Nem is tudtam a lényt se hova tenni, azon gondolkoztam, hogy vajon egy lovecrafti lény lehet-e, de a végére kiderült, hogy nem az, csak egy kis inuit mitológia kacsintott be a sztoriba. A végkifejletnek örültem, valahogy ez a keserédes lezárás volt méltó az egészhez.

Az átélt szörnyűségeket tetézi a váltott szemszög; sokkal jobban el lehet hinni, hogy mindenkinek rossz volt, mint ha csak egyvalakin keresztül történne a bemutatás. Az aktuális események főszereplője általában Crozier kapitány, és sok eseményről értesülünk dr Goodsir naplójából is. Mellettük időnként bepillantást nyerhetünk a legénység más tagjainak gondolataiba is, mint például Sir John Franklinébe vagy John Irvingébe. Utóbbit kifejezetten kedveltem, benne láttam leginkább a törekvést arra, hogy megoldást találjon a helyzetre, vagy legalább megpróbáljon valamit kezdeni a néma eszkimó nővel. Crozier a vége felé vált szimpatikussá. Igazán csak Harry Peglart és John Bridgenst tudtam megkedvelni, Hickeyt pedig az első megjelenésekor már utáltam, sejtettem, hogy vele később baj lesz.

Aminek különösen örültem, az utalás volt Poe A vörös halál álarca című művére; Simmons fogta Poe sztoriját, és beépítette a saját világába, úgy, hogy később is csak a szerző nevét árulta el, de aki a novellát is olvasta, egyértelműen felismerhette. Ezért hatalmas piros pont jár Simmonsnak. A regény későbbi eseményeiben is felismerni véltem Mr. Poe hatását.

Nem tudom, hogy a leírtak mekkora hányada valóság, és mennyi belőle a fikció, de az az érzésem, hogy az utóbbi a kevesebb. Ki lehet találni mindenféle brutális horrort, de a való élet mindig durvábbat ír.

Nagyon sajnálom, hogy minden jó tulajdonsága ellenére nem tudott annyira magával ragadni ez a könyv, mint amennyire vártam. Pocsék időben olvastam, ez tény. Épp ezért úgy gondolom, hogy egy teljesen másik életszakaszban érdemes lehet még egyszer nekifutni. Hátha.