Egy testben az ellenséggel - pajzsmirigy-betegségem 20 éve

Ennek a bejegyzésnek a gondolata nagyjából fél évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, de a megírásával meg akartam várni a kerek évfordulót. Három napot csúsztam. Május 3-án volt 20 éves az, amit én az utóbbi időben csak a kis japánomként emlegetek. 2000.05.03. Ezen a napon diagnosztizáltak nálam Hashimoto thyreoiditist, vagyis autoimmun pajzsmirigygyulladást és ennek következtében pajzsmirigy-alulműködést. 5,5 éves voltam.

Nem emlékszem túl sokra ebből az időszakból. Előttem van a kórház folyosója, a kezelőorvosom szobájának egy részlete, és a vérvételes labor. Egy bánatos szermű kutya képe volt a falán, ezt néztem mindig a könnyeimen át, amíg a vérem folyt a kémcsőbe. Nem igazán fogtam fel, mi történik, nem tudatosult, hogy beteg vagyok. Azt tudtam, hogy reggelente be kell vennem egy fehér tablettát evés előtt. Nem tudtam, mi az, hogy TSH, mi az, hogy pajzsmirigy, mi az, hogy hormonzavar. Azt tudtam, hogy ha a vérvételek után telefonon azt mondták, hogy jó lett az eredmény, annak örülni kellett (még el is képzeltem az orvost, ahogy ő is örül neki), ha pedig azt mondták, hogy nem lett jó, akkor több gyógyszert kell „enni”.

Ismerősök, akik tudták, hogy ilyen betegségem van, és náluk vagy egy rokonuknál ugyancsak felmerült, hogy ez lehet a gond, kérdezték, nálam hogy derült ki, mit éreztem. Ez utóbbira soha nem fogok tudni válaszolni. Nem emlékszem. Az emlékeim helyett meséltek viszont a leletek, meg anyukám. Ő elmondta, hogy az egyetlen dolog, amit észleltek, az az, hogy „zizis” voltam; ingerlékeny, nyugtalan, nem tudtam egy helyben megülni. A probléma egy óvodai szűrővizsgálaton derült ki, ahol az akkori háziorvos észrevette, hogy vastagabb a nyakam, mint kellene, talán a pajzsmirigyemet is nagyobbnak tapintotta (ebben nem vagyok biztos); mindenesetre érezte, hogy valami nem stimmel, és beutalt kivizsgálásra. Ezúton is hálásan köszönöm neki!

A laboreredmény őt igazolta: a TSH (pajzsmirigy-stimuláló hormon) értéke a normálisnak sokszorosa volt, a szabad hormon szintje sem volt megfelelő, és az antiTPO szintje is magasabb volt a kelleténél (a TPO egy enzim, amely a pajzsmirigyhormonok termelődésében játszik szerepet; ez ellen termel antitestet a szervezet). Ebből következett, hogy autoimmun folyamatról van szó – a legegyszerűbben megfogalmazva: a szervezetem úgy döntött, hogy megtámadja a pajzsmirigyemet. Ezt hívják Hashimoto thyreoiditis-nek, az azt felfedező japán orvos után – én is ezért hívom a kis japánomnak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fenekestől felfordult az életem. Az én szemszögemből nem fordult fel semmi; az első emlékeim már abból a korból valók, amikor már beteg voltam; mintha soha nem éltem volna nélküle. Rutinná vált, hogy a reggelemet a gyógyszerrel kezdem; emlékeim szerint sosem volt másképp. Megszoktam a vérvételt és az orvoshoz járást; amióta az eszemet tudom, menni kellett; hogy milyen időközönként, az a mindenkori laboreredménytől függött. Először a tatabányai kórházba jártunk, körülbelül háromhavonta, ha gond volt, akkor gyakrabban. Ezt mind a régi leleteimből olvasom; még írógéppel írták őket.

2004-ben aztán orvosváltásra kényszerültünk; Győr és Budapest jöhetett szóba. Nagypapám diabetológusán keresztül a győri kórházban találtunk egy doktornőt, akinél a gimi végéig maradhattam. Neki is nagyon sokat köszönhetek. Beállította a gyógyszeradagomat és végigkísérte a serdülésemet, minden járulékos problémával együtt. Hashimoto ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy bennem él; körülbelül kétévente hozott magával valamit, többek között vashiányt és menstruációs zavarokat. Hogy mindig minden összefüggött-e az alapbetegségemmel, azt nem mondhatom biztosra, mindenesetre utólag feltűnt, hogy kétévente jött elő valami – vagy a gyógyszeradagon kellett módosítani, vagy az egyéb bajaimat kellett kezelni. 2013 nyarán köszöntem el a doktornőtől; egy saját kezűleg készített gobelinképet adtam neki ajándékba, az asszisztensének pedig, aki annyi éven át méricskélt és szurkálta a karomat, egy cserepes virágot. Jó szívvel emlékszem rájuk.

Az egyetem kezdetekor Budapestre költöztem, így ismét új orvost kellett keresnem. Ismét nagypapám segítségével találtam. Ő az egyetemi éveimet kísérte végig (nem volt zökkenőmentes, viszont itt magamnak okoztam a problémát egy nem megfelelő vitaminnal), és teszi ugyanezt a felnőtt életemmel (és együtt sajnálkozik velem azon, hogy mogyoróallergiás lettem, és nem ehetek többé Nutellát). Orvos, nagybetűvel, akire az életemet is rábíznám.  Neki is van része abban, hogy most itt vagyok.

És persze az óriási nagy szerencsémnek. Tulajdonképpen szinte mindig panaszmentes voltam. Nem voltak a klasszikus pajzsmirigy-alulműködésre jellemző tüneteim; az anyagcserém ugyan lassabb, de sokkal rosszabb is lehetne, és ha nagyon odafigyelek az étkezésemre, fel sem tűnik, hogy gond van vele. Ugyanígy nem voltak a Hashimotóra jellemző tüneteim sem; tudniillik, ez a kisördög azt csinál, amit akar - ha úgy gondolja, hogy a túlműködésre utaló tüneteket váltja ki nálam, akkor megteszi. Így eshet meg például az, hogy a 100/50-es vérnyomásom mellé 80-90-es pulzusom van. Ha úgy gondolja, hogy rám ragaszt tíz kilót, akkor az a tíz kiló nem megy le, ha meggebedek, akkor se – majd akkor, ha megint gondol egyet. Erősen gyanakszom arra, hogy most ez történik velem; az egyetem utáni nagy nyugalom és az ülőmunka következtében kissé megnőtt a súlyom – nem annyira, hogy a ruhaméretem változzon, az ugyanúgy kettő között van, csak most épp a nagyobbhoz közelít. Annyira viszont igen, hogy a miniszoknyáimat ki kellett selejteznem, mert nem merem őket utcára felvenni. Úszni és kondizni kezdtem, heti ötször. Semmi. A mérleg egyre többet mutatott, a mérőszalag kevesebbet, a tükör meg ugyanazt, amit addig. Ha úgy gondolja, tönkretesz bőrt, hajat, körmöt, ami egy nő önbizalmának sem fog jót tenni, ha pedig úgy gondolja, hogy nem elég nekem egy autoimmun betegség, hoz egy másikat.

Rendkívül szemléletesen mutatja be ezt az állapotot Hashimoto levele (a névre kattintva olvasható), melyet valószínűleg egy sorstárs írt, összefoglalva, mi mindenen mehet keresztül valaki, amíg diagnózist kap, illetve mi jöhet még azután. Hangsúlyozza azt is, hogy nem minden Hashimotós beteg egyforma. Én a szerencsésebb vagyok. Sok minden ismerős a listáról. De mindent sokkal enyhébb formában tapasztaltam, mint mások, akiknek a történetét olvastam. Nem lett se inzulinrezisztenciám, se policisztás ováriumom (sokan vannak, akiknek mindkettő van. Igen, pluszban). Én allergiás lettem a mogyoróra és minden kistestvérére – és, bár sajnálom a Nutellát, ha már kell lennie még egy valaminek, talán ez a legjobb.

Végezetül elmondanám azt, amiért tulajdonképpen ez a bejegyzés megszületett: fél évvel ezelőtt gondolkodtam el azon, hogy valójában fogalmam sincs, hogy akár a korábbi, akár a mostani énemből melyik vagyok én és melyik Hashimoto – hisz sosem éltem nélküle. Nem tudom, hogy a sok törődést igénylő bőröm alaptulajdonság, vagy ő csinálja. Nem tudom, hogy akkor is 11 évesen menstruáltam volna-e, ha ő nem él velem. Nem tudom, hogy a hajam vagy a körmöm állapota öröklött, vagy miatta kell sokszorosan ápolni. Nem tudom, hogy a libidóm milyen lenne nélküle - beleszól-e egyáltalán, fogalmam sincs. A hangulatingadozásaim – ez én vagyok, ő, vagy egy harmadik dolog? Sosem fogom megtudni.

Sok mindent megéltünk már együtt, és még sok mindent fogunk. Eddig nyerésre állok, de a java még hátravan, és a nagy részét megjósolni sem lehet. Egy biztos: az én kis japánom velem lesz. Mindvégig.

Ez a századik bejegyzés

Ez a századik bejegyzés. Amikor szűk három évvel ezelőtt megnyitottam a blogot (a nyitóposztot lásd itt), az a szám hatalmasnak és távolinak tűnt; igazából azt sem tudhattam biztosan, elérem-e. Csak belevágtam, mert úgy éreztem, ezt kell csinálnom, mert pluszt ad az életemnek. Lássuk, mi is történt a blogon a századik bejegyzésig.

A 2017-es évben – jobban mondva annak második felében - 12 bejegyzés született, ami azt jelenti, hogy havonta kettőt tettem közzé. Furcsa most visszanézni, hogy ezeket vagy magamról írtam, vagy az álláspontomat fejtettem ki egy bizonyos témáról. A bejegyzések tárgyát az adott élethelyzet hozta, ha nem volt ilyen, kerestem valami apropót, amiért írhatok.

Mi volt ezekkel a célom?
Ezt az akkori énem nem fogalmazta meg; visszatekintve azt mondanám, meg akartam mutatni a világnak, ki is vagyok, hogy menedzselem az életem és mit gondolok a világról. Ez egészen működőképesnek bizonyult, a bejegyzések 100 körüli olvasottsága az év végére megháromszorozódott, a népszerűbb bejegyzéseket ennél is többen olvastátok. A mai napig az egyik legnépszerűbb a Női magazinok kontra Szumi című bejegyzés 526 megtekintéssel.

2018-ban, a teljes évben 14 bejegyzést tettem közzé, ami az előző évhez képest kevésnek tűnhet, tekintve, hogy ez már egy teljes év volt a blog életében. Ez az időszak elég sűrű volt, így nagyjából havonta egy poszt megírására volt időm – ezt átlagosan kell érteni, valójában az államvizsga ideje alatt csak életjelet adtam magamról, ezután gyakrabban posztoltam. Ebben az évben kezdtem el vegyíteni a rólam szóló tartalmakat az olvasmányélményeim leírásával, illetve egy filmkritikát is közzétettem. A blog legnépszerűbb bejegyzése, A goth és az új munkahely is ebből az évből származik. Ennek a sikere a megjelenése óta töretlen, eddig 764-en olvastátok. Az év végére mind a munkahelyi, mind a magánéleti dolgaim a fejemre nőttek, a blogolás pedig háttérbe szorul. Így esett, hogy októberben írtam meg az év utolsó bejegyzését, és január közepéig ezen a fronton nem jelentkeztem.

A 2019-es év a blog szempontjából döcögősen indult, és sokkal inkább kezdődött májussal, mint januárban, viszont több szempontból fordulópontnak számított. 44 bejegyzés került ki a blogra, ami azt jelenti, hogy több időm volt az írásra, az olvasottságban viszont drámai csökkenést tapasztaltam. Tavasszal ebben az évben is „eltűntem”, munkahelyi és magánéleti okokból, májustól viszont újult erővel vetettem bele magam a blogolásba. Hogy a csökkenés ezzel az eltűnéssel áll-e összefüggésben, vagy csupán szerencsétlen módon egybeesik a facebook algoritmusának változásával, azt a mai napig nem sikerült megfejtenem, de már nem is igazán izgat. A 2019-es év arról szólt, hogy visszaszerezzem az olvasóimat, ezért igyekeztem a lehető legaktívabb lenni. Mivel alapelvem volt a kezdetektől, hogy a semmit nem írom le, és magamról már nemigen tudtam volna írni, nagyobb teret adtam a könyvértékeléseknek. Nem szerveztem át a blogot kimondottan könyves bloggá, de kezdett egyre inkább efelé hajlani. A számok nem változtak; egyetlen kiemelkedő olvasottságú bejegyzést mondhatok magaménak, ez pedig a Nyári élmények – avagy hogyan nemenj el nyaralni. Ekkor az olvasottság már bőven 100 alatt volt, az 50 körülinek már örülni kellett; ez a bejegyzés viszont 216 megtekintést számlál. Hasonlóképpen magasabb volt azoknak a bejegyzéseknek az olvasottsága, amelyek a személyemhez kapcsolódtak, de azt a mértéket már nem érték el, mint a blog indításakor. Az év hátraevő részében minden általam ismert trükköt bevetettem, hogy ezt a számot megközelítsem a többi bejegyzésnél is, sikertelenül. Ezen a ponton kellett eldöntenem, hogy mit részesítek előnyben: a követők számát, vagy az írás szeretetét. Az utóbbit választottam.

2020-at úgy kezdtem, hogy nem fogok a számokkal törődni, azért fogok írni, mert írni akarok, a magam szórakoztatására. Ha lesz pozitív hozadéka, annak örülni fogok, ha nem, akkor sem dől össze a világ. Akik szeretnének követni, megtalálják a módját, akik nem, azoknál hiába is erőltetném. Annyit fogadtam meg, hogy heti legalább egy bejegyzést írok, ez pedig annak a könyvnek az értékelése lesz, amelyet a megelőző héten olvastam – ebben az évben ugyanis eltökélt szándékom, hogy minden héten elolvassak legalább egy könyvet. Ha pedig ezen a fix bejegyzésen kívül adódik olyan téma, amiről szívesen írnék, azt meg fogom tenni. Az évben eddig 29 poszt jelent meg, 17 könyvértékelés, 4 további, könyvekkel és olvasással kapcsolatos, és 8 ettől független bejegyzés, különböző témákban. Habár nem görcsölök a számokon, azért megnézem őket; eddig a Boszorkányszombat a MüPában – a másodikfellépés vezet, 107 megtekintéssel.

És most itt vagyunk, az idei harmincadik, összességében a századik bejegyzésnél, ami úgy igazán nem is szól semmiről. Köszönöm mindenkinek, aki eddig velem volt, és külön köszönet jár azoknak, akik mind a százat olvasták! Remélem, ezt a jó szokásotokat megtartjátok! J

Végezetül feltennék egy kérdést, amelyet lehet, hogy már jóval korábban fel kellett volna tennem:

Milyen tartalmat szeretnétek látni a továbbiakban a blogon?

Írjátok meg kommentben! J

Szempontjaim a könyvek értékelésénél

Néhány héttel ezelőtt olvastam Arwen molytársam bejegyzését arról, hogy ő milyen szempontok szerint csillagozza az általa olvasott könyveket. Nagyon tetszett az ötlet és a gondolatai, ezért bennem is felmerült egy ilyen bejegyzés megírása.

A Moly.hu-ra 2017. december 1-jén regisztráltam, először csak a könyveim nyilvántartása és az olvasásaim vezetése végett. Később kezdtem aktívabban használni, hosszabb értékeléseket írni, végül összekapcsolni a bloggal. Most tartok annál a pontnál, hogy megpróbálok aktívabban bekapcsolódni a társasági életbe is. Mindezt persze a saját szórakoztatásomra.

Miután az összes könyvemet, és azokat az olvasásokat, amelyekre emlékszem, felvittem a rendszerbe, nekiálltam egyesével bejelölni, hogy a Moly 5 csillagos skáláján melyikre mennyit adnék, és pár sorral értékeltem is őket, majd rövid idő múlva fel is hagytam vele. Vannak, amelyeket annyira régen olvastam, hogy a tartalmukra is alig emlékszem, arra pedig pláne nem, hogy abban az életkorban mennyire tetszettek – már ha egyáltalán törődtem bármilyen szofisztikálással 10 és 15 éves korom között; jó vagy nem jó – nagyjából ennyi lehetett a véleményem. Ha most, (adott esetben több mint) kétszer annyi idősen csillagozok, az azt jelentené, hogy a mostani fejemmel mennyire tetszene, ez pedig téves információ. Bejelöltem hát azt a néhányat, amelyekre biztosabban emlékeztem, a továbbiakban pedig csak a soron következő olvasmányokat értékeltem.

Az eddigi olvasmányokkal szerencsém volt, ugyanis 3 csillagnál rosszabbat emlékeim szerint eddig csak egyszer adtam. Ez persze jelentheti azt is, hogy túl lágyszívűen osztályozok. Mindenesetre értékelem a szerző, a fordító és a kiadó részéről a könyvbe fektetett munkát is. Bár időnként megteszem, alapvetően nem szeretem azt mondani valamire, hogy rossz, mert ekkor egy kis hang a fejemben rögtön megszólal: írj akkor jobbat! Nem tudok. Ezért inkább azt szoktam mondani: nem tetszik. Ha mégis azt mondom: rossz, az nagyjából arra utal, hogy a mondatszerkesztéssel, a szóhasználattal vannak problémák, vagy a szerző olyan hibákat vét, amelyeket én, a nem író, nem követek el.

Most pedig nézzük, mit jelentenek (vagy jelentenének, ha ilyet kellene adnom) a számok:

·         0,5 csillag

Eddigi olvasó életem során nem találkoztam még olyan művel, amit ennyire rosszra értékeltem volna. Fél csillagot olyan könyv kapna, amelyet csak azért olvastam el, mert még tartom magam ahhoz, hogy nem hagyok félbe semmit, mert mindennek megadom az esélyt, hogy a végére jó legyen. Minden más - a történet, a mondatszerkesztés, a szókincs, a szereplők – kifogásolható; nem tetszik vagy hemzseg a már fent említett hibáktól.

·         1 csillag

Ilyet sem adtam még. Ha adnék, azt jelentené, hogy legalább egyvalami, mondjuk az alapötlet jó, csak a megvalósítás sikertelen – szintén a fenti hibákból kifolyólag.

·         1,5 csillag

Ez is csak egy hajszállal jelentene jobbat az 1-nél; valami oknál fogva kevésbé idegesített – például jobb mondatszerkesztés.

·         2 csillag

Ez volt a legrosszabb, amelyet eddig adtam, ezt is egy korábbi, molyos életem előtti olvasmányra, az élményre visszaemlékezve. Úgy tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy a két csillagos könyv olvasása rosszul esett. Itt már leginkább a történettel vagy az írói stílussal van bajom. Ez az a helyzet, amikor sehogy se találom a mások által sokat emlegetett értéket a műben, és biztos, hogy más helyzetben, újraolvasással sem lenne meg.

·         2,5 csillag

Halványan dereng, hogy valamit szeretne mondani a történettel, de még mindig nem találom, mi az. A sztori unalmas, a karakterek semmilyenek, és hónapokra leteszem, mert nem érdekel.

·         3 csillag

A három csillag már a közepes kategória: az egynek elmegy, de nem is jó, nem is rossz, vagy kicsit jó, kicsit rossz, ez a rész sikerült, az a rész nem, az ötlet jó, a megvalósítás viszont valahol, valamin elúszott, viszont ki tudok emelni egy-egy gondolatot, amelyet kedvenc idézetként tüntetek fel az értékelésben.

·         3,5 csillag

Több tényező tetszett, mint nem, például egy jól felépített karakter, az alapsztori, vagy a mondanivaló. De arra is három és fél csillag jár, amelynél úgy érzem, hogy szeretném, de nem a megfelelő életkorban vagy életszakaszban talált meg.

·         4 csillag

Ide tartoznak a kedvenc szerzőim nekem kevésbé tetsző művei, nem kedvenc szerzőtől pedig azok, amelyeknél valami hiányzott vagy nagyon zavart ahhoz, hogy maximális vagy majdnem maximális pontszámot kapjanak. Ilyen lehet például az, ha a szerző barokk körmondatokat használ, ami elfoglal fél oldalt, és mire a végére érek, elfelejtettem a gondolat elejét, vagy a túl részletes leírások, illetve a vontatott cselekmény.

·         4,5 csillag

Ennél általában már csak valami apróság hiányzik az öt csillaghoz; egy hajszállal gyorsabb történetvezetés, vagy egy olyan részlet kidolgozása, amelyre kíváncsi lettem volna. Általában sok kedvenc idézetet hozok belőle.

·         5 csillag

Amikor minden stimmel: történet, tempó, karakterek, mondanivaló, és maximum valami szőrszálhasogató kifogásom van ellene.

·         5 csillag+kedvencelés

Az abszolút kedvencek, a katartikus élményt nyújtók, amelyeknél úgy érzem, a könyvben maradt a lelkem egy darabja, és amely után egy ideig csak nézek ki a fejemből és képtelen másba kezdeni, akár egy sort is leírni róla, vagy ellenkezőleg, amely után rögtön laptopot ragadok, hogy megírjam az értékelését, amíg a fejemben van a friss élmény.

Látható, hogy jobbára szubjektív alapon értékelek, szakmai hozzáértésem nyelvtannáci mivoltomban merül ki, illetve valamennyi maradt még a gimnáziumi tanulmányaimból ahhoz, hogy a mélyebb értelmet keressem mindenben, és viszonylag sok szimbólumot meglássak – vagy legalább azt, hogy ez valamit jelenteni akar, ha egyéb háttérismeretek hiányában nem is értem elsőre, hogy pontosan mit.

Másoknál olvasom, hogy minél több számukra nem tetsző könyvel találkoztak, annál kritikusabbak lettek, és annál jobban becsülik azokat, amelyeket igazán szeretnek. Nem kizárt, hogy ez velem is így lesz. Egyelőre kevéssé léptem ki a komfortzónámból, ha pedig megtettem, nem nyúltam igazán mellé. Valahol viszont vágyom arra, hogy ez a mellényúlás megtörténjen.

Ha van kedvetek, írjátok meg, szerintetek mitől jó vagy mitől rossz egy könyv! J

17. hét/1: Stephen King - Emelkedés

Ha valami különleges előnyt élvez nálam az olvasásban, az egy új Stephen King-könyv. Magamhoz képest későn álltam neki; a futár már majdnem egy hete meghozta, de a Puszta földeket mégsem akartam félbeszakítani. Amint az értékelését megírtam és sok szitkozódás után közzétettem (itt olvasható – a technika ördöge valamiért rám szállt tegnap), bele is kezdtem az Emelkedésbe.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 264
Fordító: Pék Zoltán
Olvasás ideje: 2020. április 21. – 2020. április 22. hajnala

A fülszöveg:
„Castle ​Rock kisvárosában, Stephen King számos ikonikus történetének helyszínén él Scott Carey, az elvált belsőépítész. Monoton mindennapjait leginkább a beérkező munkák mellett a szomszédjába költözött fiatal nőkkel folytatott sikertelen küzdelem töri meg, akiknek a kutyái rendszerint az ő gyepén végzik el a dolgukat. Scott látszólag nem különbözik másoktól, mégis különös dolgok történnek vele. Napról napra egyenletesen veszít a súlyából, és teljesen mindegy, hogy ruhában vagy ruha nélkül, székkel vagy súlyzókkal áll rá a mérlegre, annak nyelve mindig az adott állapotnak megfelelő súlyt mutatja. Scott értetlenül áll a helyzet előtt, de mivel nem akar kísérleti nyúl lenni egy kórházi műtőasztalon, ezért titkáról egyedül barátjának, dr. Bob Ellisnek mesél. Mindeközben a gyepért folytatott harc során kiderül, hogy a szomszédai által működtetett új étterem gondba kerül. Amikor Scott felismeri a nők felé irányuló előítéletet, beleértve a sajátját is, úgy dönt, mindenáron segíteni fog. Scottnak azonban nem marad sok ideje, súlyvesztése felgyorsul, így szembe kell néznie az elkerülhetetlennel: hamarosan nem marad olyan fizikai erő, amely a földön tartsa. A valószínűtlen szövetségek, az éves futóverseny és Scott rejtélyes szenvedése végül közel hozza egymáshoz a feleket, és a legjobbat hozza ki azokból az emberekből, akik eddig csak a rosszat látták egymásban és saját magukban egyaránt.

Az Emelkedés különleges mese a megértésről, az elfogadásról és a segítésről. És persze a jelenkor amerikai mindennapjairól. Stephen King mindig meg tudja lepni az olvasóit és képes új oldaláról megmutatkozni. Garantáltan felemeli olvasóját.“

Aki horrort vár, csalódni fog. Ez az írás ugyanis a legkevésbé sem horror. Nem is igazán tudnám hova sorolni; kisregény és kész. Stephen King ebben a történetben tényleg valami teljesen újat mutat – nem feledve persze önmagát sem.

A fülszöveg körülbelül leírja a cselekményt, keveset tudnék hozzáfűzni, ezt viszont nem teszem, ha spoilermentes szeretnék maradni. Ahogy belekezdtem, először a Sorvadj el! jutott eszembe (King egy régebbi, álnéven írt regénye, melyben a főszereplő szintén rohamos fogyásnak indul), de rövid idő múlva láttam, hogy nagyjából ennyi a közös a két történetben; a két rohamos fogyás teljesen másképp és más indokból zajlik. A másik, a szomszédokkal való kapcsolattal foglalkozó szál is jelentősen hozzátesz ahhoz, hogy ez a történet ne egy Sorvadj el! másként legyen. Olyannyira, hogy szinte már mellékesnek érződik az, hogy főszereplőnk egyre közeledik a súlytalanság felé.

Élveztem, ahogy kibontakozik a cselekmény; pörgős, eseménydús, és nem mellesleg elgondolkodtató. Kendőzetlenül mutatja be, milyen is egy átlagos kisváros, milyen az emberek szemlélete, hogy milyen kirekesztőek azokkal szemben, akik mások, és ez fel is vállalják. Egyfajta társadalomkritika tárul elénk: korunk homofób társadalmát, diszkriminációt, kirekesztettséget látunk a lapokon.  Mindaddig, míg főszereplőnk rá nem ébred arra, hogy az emberek előítélete másnak a megélhetését veszélyezteti.

Számomra hiteles az a folyamat, amilyen tempóban s amilyen nehézségek árán alakul ki a jó kapcsolat Scott és a szomszédjai között. A konfliktusok, a felismert előítélet, a jó szándék, ennek bizalmatlan fogadtatása, és a mindent eldöntő gesztus… Mind-mind nagyon élő, nagyon emberi.

A nyelvezet könnyed, mint mindig, a nyomtatás pedig elég nagybetűs, így rekordgyorsan tudtam vele haladni. Erősítem azok táborát, akik szerint 2-3 óra alatt el lehet olvasni. Nekem 2,5 alatt sikerült.

Egy gond van a sztorival: rövid, ezért sajnos a karakterek kidolgozása kevésbé lehetséges. Szegények kissé elnagyoltak voltak, de szerethetők (vagy azzá váltak).

Ami számomra újdonság volt, az az, ahogy odaszól a könyvvel a homofóboknak, ahogy helyre teszi őket, ahogy azt sugallja, hogy a szexuális irányultságnak mindentől függetlennek kell lennie, és az egyénre kell tartoznia; hogy a köznép nem ítélhet el valakit csak azért, mert házas leszbikus.  

Scott fogyásának okát meglepő vagy nem meglepő módon nem tudjuk meg. Nekem tulajdonképpen a végére nem is hiányzott. A jelenség számomra az elmúlást szimbolizálja; egyre lazábban kapcsolódunk ehhez a világhoz, majd a végén felemelkedünk, és itt hagyjuk. Gyönyörű kép; kíváncsi lennék, a Mester vajon tényleg ezt akarta-e mondani vele.

A vége, ha sírásig nem is, de rendkívül meghatott, és amikor az utolsó oldalt is ellapoztam, kongó ürességet éreztem. Szokásommá vált azt mondani, hogy a jó könyvekben benne marad a lelkem egy darabja. Ebben a könyvben nem csak egy darab, hanem a fél lelkem maradt benne.

Zárásként pedig jöjjenek a kedvenc idézeteim:

„Az óra mutatója és a mérleg skálája nem csupán arra szolgál, hogy mérjünk olyan láthatatlan erőket, amelyek látható hatást fejteken ki?”

„…az élet az, amivé tesszük, és mindennek az elfogadás a kulcsa.”

„Talán a halálakor mindenki felemelkedik.”

A kötet végén a soron következő regényből, Az Intézetből olvashatunk részletet. A lehető legjobb feloldás az Emelkedés vége után, sikerült enyhítenie az ürességen. Biztos, hogy nagyon érdekes lesz, már alig várom, hogy megjelenjen. De addig is, van még mit pótolnom kedvenc szerzőmtől.

A kozmetikumhasználatról

Gothság ide vagy oda, én is nőből vagyok. Mit jelent ez? Hiúságot, a vágyat arra, hogy szépek legyünk, hogy mások szépnek lássanak minket (jobb esetben, hogy mi is szépnek lássuk magunkat, de ez nagy általánosságban sehogy sem sikerül).

Vitán felül áll, hogy a szépségiparban erre építenek. Arra, hogy a nők képesen bármit, de tényleg bármit magukra kenni, mert elhiszik, hogy azzal eltűnnek a ráncok, az elszíneződések; hogy attól megfiatalodnak.

Tudjuk, hogy az idő múlása nem megállítható, és azt is tudjuk, hogy mindenkinek a genetikája határozza meg, hogy ez mennyire látszik kívülről. Valaki már 30 évesen őszül, másoknak még 60 évesen is csak világosabb a haja. Valakinél hamarabb jelentkeznek az első mimikai ráncok, valakinél később, kozmetikumhasználattól függetlenül. 

Mindannyian hallhattuk már ezeket a mondatokat: „Az alapozó/ez a sok kence öregíti a bőröd.”, „Én nem használtam soha semmit, mégis itt vagyok/mégse vagyok ilyen/olyan.”. Ezek abból adódnak, hogy figyelmen kívül hagyjuk a már említett egyéni adottságokat, illetve, hogy a ma árusított kozmetikumok is fejlettebb technológiával, kutatásokon alapulva készülnek. Amíg a régi alapozók valóban száríthatták és öregíthették a bőrt, a maiaknak sokszor tápláló funkciója is van. Ott van például a BB krém, ami alapozó és arcápoló is egyben.

Tanulmányaimat alapul véve: A kozmetikumok alapvető funkciója a bőr tisztítása, ápolása, védelme, és a kellemetlen testszag elfedése. Semmi csoda, csak amire mindenkinek szüksége van. Vannak ezen kívül olyan kozmetikumok is, amelyek bizonyos bőrhibák kezelésére szolgálnak – hisz nem mindenki olyan szerencsés, hogy hibátlan arcbőrrel rendelkezzen egész életében. Ha belegondolunk, ez utóbbiak vannak kevesebben.

Jómagam elég sok kozmetikumot használok a sminken kívül is. Hiszem azt, hogy a bőrápolást a lehető leghamarabb kell kezdeni – tizenévesen, amikor a pattanások először megrohamozzák az arcunkat. Semmi extra, csak tisztítás és hidratálás. Hiszem azt is, hogy a kozmetikumok nem megoldást, hanem segítséget jelentenek. De ehhez ismernünk kell a bőrtípusunkat is.

A tisztítást és a hidratálást tartom elengedhetetlennek, ha bőrápolásról van szó. A hidratálást elsősorban belülről kell végezni; ha nem iszunk eleget (nem, nem alkoholt), a legtutibbnak ígért arckrém sem fog segíteni. A tisztítás pedig azért fontos, mert a napközben a levegőből az arcunkra rakódott mindenféle szennyeződés eltömíti a pórusokat, ezáltal mitesszereket, pattanásokat hozva létre. Minél szennyezettebb a levegő ott, ahol élünk, ez annál kritikusabb. Olyan ajánlást is hallottam már, miszerint Budapesten legalább egy hidratálókrémet tegyünk reggel az arcunkra, de itt az alapozó sem ördögtől való. A szennyeződés így erre rakódik, nem közvetlenül a bőrünkre; este pedig úgyis lemossuk. Nem próbáltam, mert nem szeretem az alapozót, de nem tűnik butaságnak. Fontos viszont, hogy az alapozó alatt megfelelően hidratáljuk a bőrünket, így elkerüljük az esetleges szárító hatást.

A fentiek mindenkire vonatkoznak; nemcsak a nőkre, a férfiakra. Az, hogy ezeken kívül még mit használunk, nagyban függ az egyéni tényezőktől: például attól, hogy van-e valamilyen betegségünk, ami kihat a bőr, a haj és a köröm állapotára. Ha van, elsődlegesen ezt kell kezelni, s ha ezen a fronton minden rendben van, és még mindig igényel egy kis extra törődést a bőr/haj/köröm, akkor lehet a kozmetikumokhoz nyúlni. Fordítva nem érdemes, mert vagy semmilyen eredményt nem érünk el, vagy csak csekély változást fogunk látni. Bizonyos ételek és adalékanyagok is okozhatnak bőrproblémákat, főleg pattanásokat; érdemes azt is megfigyelni, van-e ilyen; az olajos magvak például lehetnek a probléma okozói. Ha pedig egészségesek vagyunk, örüljünk neki, mert itt már csak a bőrtípusunk határozza meg, hogy mire van még szükségünk.

Nekem személy szerint van olyan alapbetegségem, ami miatt sokat kell foglalkoznom a bőrömmel; hamarosan erről is fogok írni. Röviden most csak annyit mondok, hogy hormonális probléma, aminek az eredménye az alapvetően száraz bőr, töredezésre hajlamos haj és köröm, az arcom pedig időnként olyan, mintha ismét 13 éves lennék. A betegséget kezelik (nem itt lennék, ha nem kezelnék), a problémák mégis fennállnak.

A magam megsegítésére a következőket teszem, Avon tanácsadónőként az ő termékeikkel – most jön a reklám:

•          Arctisztítás reggel hideg vízzel, este micellás vízzel és habzó arctisztítóval. A micellás víz sajnos önmagában nem elég; tág pórusú a bőröm, ezért a „csak megtörlöm vele az arcomat” típusú lemosóknál egy fokkal mélyebb tisztítást igényel. – Avon Nutra Effects micellás víz (a simát preferálom, de néha csak olajosat kapok), és Avon Nutra Effects habzó arctisztító
•          Hidratálókrém: nappali és éjszakai krémet is használok (ez utóbbit ugyan az utóbbi két hónapban hanyagoltam, mert nem kaptam), a nappaliból télen és nyáron különbözőt; télen zsírosabbat, nyáron könnyebbet. – Avon Nutra Effects mattító nappali (nyáron) és éjszakai arckrém, Avon Nutra Effects Miracle Glow nappali arckrém (télen)
•          Heti egyszeri mélytisztítás testradírral, arcradírral, pakolással vagy lehúzható maszkkal. – Avon Naturals testradír, az arcradírral/pakolással még kísérletezek, mert nem sikerült megtalálni a megfelelőt; jelenleg az Avon Nutra Effects micellás arcradírt használom
•          Testápoló: ebből is van téli és nyári, az arckrémhez hasonlóan. – Avon Planet Spa Perfectly Purifying vagy Caribbean Escape testvaj (télen; attól függ, épp melyik kapható; mindkettő bevált), Avon Naturals testápoló (nyáron; mindig az az illat, amilyen testpermetem van hozzá)
•         Lábkrém és lábradír: sajnos örököltem a bőrkeményedéseket a nagy- és a kislábujjam alatt és a nagylábujjam oldalán; ezzel kevéssé tudok mit kezdeni, inkább az elfajulását igyekszem megállítani. Avon Footworks extra száraz lábra való lábkrémek és Avon Footworks agyagos pakolás (ezekből nincs állandó termékem, mindkettőből azt használom, amelyik éppen kapható; a pakolást vagy radírt hetente használom)
•          Körömágybőr-ápoló: ez butaságnak tűnik, nekem mégis sokat segít; a körmöm nagyon rossz állapotban volt mindig is, lakkozástól függetlenül, ezzel a krémmel (no meg szépségvitaminnal) sikerült rajta javítani  - most már töredezés nélkül is meg tud nőni, nem mellesleg a körömágyam sem szárad ki – Avon Nail Expert Restoring Cuticule Cream
•          Tápláló szérum a dekoltázs és a nyak bőrére: ez a hiúság tetőfoka; ezt a két részt sok nő kihagyja az ápolásból. Nos, én nem akarom. – Avon Planet Spa Fantastically Firming szérum
•          Hajvégápoló: A hajmosáskor használt balzsam mellett naponta használok egy mosást nem igénylő pakolás-sprayt. Az eredménye, hogy az éveken keresztül növésben megálltnak tűnő hajam mára derékig ér. – Avon Advanced Techniques regenetáló pakolás-spray
•          Szemkörnyék-ápoló: Azt mondják, ezt is érdemes minél hamarabb kezdeni, hogy a szarkalábak lehetőleg később jelenjenek meg. Ez is szimplán hiúság; először a szemem alatti karikák eltüntetésére használtam, amelyeken az alvás nem segített. – Avon Anew Clinical kétfázisú szemkörnyék-ápoló
•          Heti egy teljes kozmetikummentes nap: általában a szombat szokott ez lenni, vagy bármely olyan nap, amelyet kimozdulás nélkül töltök. Ilyenkor minden fent leírt terméket mellőzök

A reggeli rutinhoz hozzátartozik, hogy a naponta használt termékeket magamra kenjem; nagyjából öt percet vesz el az életemből, de hálás érte a bőröm – bár néha úgy tűnik, hogy az arcom nem mindig, de én tudom, milyen lenne, ha nem foglalkoznék vele.  Továbbá valószínűleg van még valamilyen belső probléma, amitől néha megjelennek a pattanások – valami étel- vagy adalékanyag lehet, amit el kellene hagynom, de még nem sikerült megfigyelnem, melyiket. Elég nagy a valószínűsége, hogy a csoki lesz az, ami elég fájdalmas, tekintve, hogy édesszájú vagyok.

A fentieken kívül időszakosan használok kézkrémet, ha télen nagyon kiszáradna, illetve hajformázáskor hővédő sprayt. Mindezek után jön még a smink, és korábban a körömlakk, amit már jó ideje mellőzök – nem tudatosan, csak elfelejtem.

Remélem, sikerült egy kis útmutatást adnom ezzel a bejegyzéssel azoknak, akik még nem foglalkoztak ezzel a témával. Akik pedig már igen: írjátok meg, nektek mi a bevált bőrápolási rutinotok!

Kategóriák a goth-on belül - avagy szükségesek-e a címkék?

Azt mondják, annyiféle goth van, ahányan a szubkultúra tagjainak valljuk magunkat. Tényleg így lenne? Van-e ennyi alcsoport? Amiről hallunk, mind létezik? Szükséges-e magunkat szubkultúrán belül is csoportokba rendezni? Jó az, ha még több címkét ragasztunk magunkra? Miért, vagy miért nem? A mai bejegyzésben ezeken a kérdéseken elmélkedem. Erősen szubjektív tartalom következik.

A fenti képet bizonyára sokan ismerik, régóta kering már a neten ebben a formában is, kibővítve is, szöveggel, anélkül, stb. Úgy tudom, az eredeti kép készítője pusztán viccből készítette, összeszedve az egyes alcsoportokra vonatkozó sztereotípiákat. Ma sokan ezeket szentírásnak veszik, és ezek alapján sorolják be magukat vagy másokat. Hogy szerintem ez mind létezik-e? Nem.

Azzal nem feltétlenül értek egyet, hogy csak a trad, a romantic és a cyber létezik, mint kategória, mert ahogy a műfajokból is több lett az idők során, úgy a kategóriák is bővülhettek. Azzal viszont egyet tudok érteni, hogy a kategóriákat az alapján hozzuk létre, hogy a sok-sok műfajból, amelyek a goth zene ernyője alá tartoznak, melyiket preferálja valaki, ne pedig az öltözködés alapján. Egy kedves barátnőm szavaival élve ugyanis gothok azért vagyunk, mert goth zenét hallgatunk.

Talán népszerűtlen leszek ezzel a kijelentésemmel, de a képen láthatók közül szerintem sok a mondvacsinált; két teljesen különböző szubkultúrát vonnak össze, amelyek vagy zeneileg ütik egymást, vagy abszolút más mondanivalója van, másért jött létre, más a célközönsége. Az ilyeneknél úgy érzem, hogy a tag nem igazán tudja eldönteni, hogy ide vagy oda tartozik/akar tartozni; nem köteleződött el igazán sem itt, sem ott, ezért innen is és onnan is kilóg egy kicsit. Ezért inkább leteszi a voksát a goth mellett, és hozzábiggyeszt egy jelzőt, amivel megkülönbözteti magát a többiektől.

Nézzük például az emo goth-ot. Az emo-t az én tinikoromban kapták fel, előtte sem nagyon hallottunk róla (én gyerekfejjel biztos nem), azóta pedig eltűnni látszik. A két szubkultúra közti ellentétet az alábbi South Park rész tudja a legjobban elmagyarázni, beszéljen hát helyettem a videó:

http://southparkreszek.com/17-evad/pozorok-hajnala/

Ugyan a goth és a grufti sem teljesen ugyanaz, ebben a tekintetben egy kalap alá vehetjük őket. A lényeg tehát az emo goth-tal kapcsolatban: döntsük már el, hogy (a videóból idézve) az egész világ van totál elb…va, vagy mi. A kettő együtt nem működőképes, nem fér össze. Saját magunk és az utunk keresésének időszakában semmi gond nincs azzal, ha ez is és az is tetszik, de szerencsésebb egy idő után valamelyik mellett letenni a voksunkat. Vagy, ha ezt nem akarjuk, inkább ne címkézzük fel magunkat; több embertől hallottam, olvastam már, hogy ő nem sorolja be magát sehova, és ezzel sincs a világon semmi baj. A címkéknek akkor van értelme, ha azonosak vagyunk vele.

Ugyanez a metalhead. A metalhead az – ahogy az elnevezés is mutatja – a metal zene rajongója (ami nem egyenlő a rockerrel sem), nem a goth egy változata. Szezon-fazon.

Ezeknek a szubkultúráknak a zenei háttere is elég messze áll egymástól, a preferencia valamikor el fog billenni egyik vagy másik irányba – és ezzel megint nem azt mondom, hogy a goth néhanapján nem hallgathat mást. A hangsúlyt a preferenciára helyezném. Nem kell elitistának lenni és csak Bauhaust vagy Siouxsie-t hallgatni naphosszat – ilyen is van, de a legtöbben hallgatunk mást is. Ahogy azt sokszor, sok helyen hangsúlyoztam már: a goth zene mellett, nem helyett.

Hasonló a helyzet nálam a steampunk goth-tal, vagy steamgoth-tal. A steampunk egy olyan, szerepjátékon alapuló szubkultúra, melynek képzelt világában a gőzgép a technológiai fejlődés csúcsa. Mi köze ennek a goth-hoz? Szerintem semmi, azon kívül, hogy az öltözködésük hasonló a romantic goth-okéhoz, csak barna. Zenei alapjáról nem tudok. Jobban belegondolva, ha a kettőnek egymást nem ütő aspektusai vannak, akár össze is mosható. Viszont ebben az esetben én inkább új szubkultúráról beszélnék, mint egyiknek vagy másiknak a kategóriájáról.

Ugyanígy nehezen értelmezhető számomra a fetish goth, mint olyan. Ez a BDSM- és a goth szubkultúra vegyítése lenne. A BDSM viszont teljes egészben független a zenétől, ez bizonyos szexuális preferenciát jelöl, amihez meg egyébként az utca emberének semmi köze nincs. Nem látom értelmét tehát annak, hogy külön kategóriát kapjon. Hallottunk már fetish metalheadről? Fetish rapperről? Ugye, nem? Akkor miért van fetish goth? Semmi értelme nincs.

Nem szerepel a képen a witchcraft goth, de azzal is hasonlóak az érzéseim. Ha a boszorkányság, a mágia, vagy bármilyen spirituális tevékenység része az életünknek, az általában a négy fal között történik, és független a zenei ízlésünktől. Megintcsak: nincs witchcraft metalhead vagy witchcraft rapper (ez utóbbi sokkal inkább azért, mert ehhez a témához nem is vonzódnak).  

A Baby Batet pedig szerintem nem külön kategória, hanem a szubkultúrával való ismerkedés első fázisa. Baby Bat az, aki érdeklődik a szubkultúra iránt, de még nem találta meg a saját stílusát, a neki tetsző zenei műfajokat, a megfelelő társaságot. Ebben a szakaszban lehetnek akár a már fent említett „emo goth” emberek és bizonyos metalheadek is. Én például metalheadből indultam néhány évvel ezelőtt.

Nem sorolnám fel a képről az összeset; a maradék nagyjából csak az öltözködés miatt különül el, és akár valamelyik nagyobb alá is besorolhatók. Például a victorian és a vampire a romantic egy-egy változata lehetne.

Szükséges-e ilyen szinten elkülöníteni a szubkultúra-tagokat? Ennyire szerintem nem. Nagy kategóriákat talán azért érdemes alkotni, hogy a kívülállók vagy a szubkultúrával épp csak ismerkedők könnyebben eligazodjanak; hogy lássák, nem csak egyféleképpen lehet csinálni. Ha viszont túl sok a címke, az megzavarhatja őket. Csak példaképpen, feleslegesnek találom új kategóriát létrehozni egy bizonyos előadó kedvelőinek.

Magamat nemes egyszerűséggel a romantic kategóriába sorolom.

Szükséges-e valamelyikbe tartozni? Nem. Az sem szükséges, hogy szubkultúrához tartozzunk, legyen szó bármelyikről. Nem gond, ha egyikbe vagy másikba nem illünk bele, mert valamelyik írott vagy íratlan szabállyal nem tudunk azonosulni. Lehetünk ettől szimpatizánsok, vagy alkothatunk egy újat.

Szubkultúrán belül vagy kívül, címkékkel vagy anélkül; a lényeg: találjuk meg önmagunkat! S ha ez megvan, a többi már jönni fog magától.

14. hét: Rövidkék - egy hosszú bejegyzésben

Az elmúlt hétre nagyon nem volt ötletem olvasmány tekintetében. A vállalt kihívások nagy részét teljesítettem, a fennmaradók pedig vagy hosszabb határidejűek, vagy éppen nem tudom megszerezni a szükséges könyveket. Hosszan bámultam a könyvespolcom olvasatlan példányait, de nem tudtam dönteni. Már arra gondoltam, hogy segítségül hívom a moly random gombját, míg végül beugrott, hogy április elseje van. Miért is nem olvasok valamit Rejtő Jenőtől, ha már úgyis ingyen elérhetők az e-könyvei? Lapozgattam a jobbnál jobban hangzó címek között, míg végül döntöttem. Egy rövidebb műre esett a választásom. Így aztán elhatároztam, hogy a 14. hét a rövid könyvek hete lesz.

Rejtő Jenő: Az elsikkasztott pénztáros

Kiadó: Adamo Books
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 78
Az olvasás ideje: 2020. április 1. Este 8 és 10 óra között

A fülszöveg (nem az e-könyvhöz, hanem az eredeti kiadáshoz tartozik, mely négy történetet tartalmaz:
„Az elsikkasztott pénztáros négy – ma elbeszélésnek mondanánk, annak idején filléres regényként ismert – Rejtő-"etűdöt" tartalmaz. A címadó írás a balek csetlés-botlásáról és – természetesen – végzetszerű szerencséjéről szól; a Járőr a Szaharában légiós –, A Fekete Kapitány kalóztörténet; a Pipacs a fenegyerek pedig a klasszikus P. Howard-i jellemkomikum és nyelvi humor briliáns miniatűrje. Ez utóbbiból származik Pipacs remek slágere: „Az élet olyan, mint a nádszál: Ma még vidáman kacagsz, De holnap jön Pipacs bácsi a konyhakéssel…”
Íme a sorozat tizenegyedik, utolsó előtti darabja. Az Egy bolond száz bajt csinál (amely cím kétségtelen igazságtartalommal rendelkezik) nem tartozik a közismert P. Howard-művek közé. Pedig ez is fogalommá vált figurákkal ajándékozza meg az olvasókat: e regény egyik főszereplője például Vucli Tóbiás, az önműködő villamosjegy feltalálója…”

Azért ezt választottam, mert kellően fura volt a címe, és kellően rövid is volt bolondok napi olvasmánynak; kifejezetten pár órás olvasnivalót kerestem aznapra. Olvastam már Rejtőt, ismerem a stílusát, mégis újra meglepődtem rajta. Az a mondatszerkesztés, egyáltalán az alapötlet, a szókincs… Az ember betegre neveti magát rajta. Az elsikkasztott pénztáros tulajdonképpen egy végtelenül aranyos sztori egy balekról és a becsületről. Egyszerű, de nagyszerű. A szereplőket is azonnal megkedveltem, Curzon urat időnként sajnáltam is. A hangulatot érzékeltetendő, három idézetet hoztam a könyv elejéről; egyébiránt a felét idemásolhatnám, ha az összes kedvenc idézetet meg akarnám osztani.

„Curzon úr, e regényünk hőse, sajnos, nélkülözte mindazon kvalifikációkat, amelyek alkalmasak arra, hogy egy embert regényhőssé tegyenek.”

„Elég közismert típusa a polgárnak az a tömegvonzás hatása alatt álló egyén, aki elhatározta, hogy mától kezdve takarékoskodni fog, de a mozi előtt kifüggesztett színes plakát vonzása megváltoztatja akaratát.”

„Húszezer elszabadult, bűnre éhes dollár elsikkasztott egy védtelen pénztárost.” – upsz, spoiler.

5/5

Egy két óra alatt elolvasott kisregény mégsem felel meg a 14. hétre – gondoltam. Felborítaná az arányokat. Így hát elővettem az én régóta hanyagolt Kindle-ömet, és megkerestem a hét másik rövid olvasmányát.

Miguel Estrada: Madhouse

Kiadó: Magánkiadás
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 116
Az olvasás ideje: 2020. április 3. – 2020. április 4.

A fülszöveg (saját fordításban, az eredetit itt olvashatják az angolul tudó érdeklődők):
„Ne beszélj idegenekkel…

Amikor a szülei válásával szembesül, a tizenegy éves Lucas elmenekül otthonról abban a reményben, hogy családja újra egyesül, hogy megtalálja. Az üres utcákon sétálgat, amikor felveszi egy titokzatos nő, aki felajánlja, hogy gondoskodik róla és szerető családot biztosít neki.

A fiú egy ágyhoz bilincselve ébred egy omladozó házban a semmi közepén, és a legmélyebb félelmeivel kell szembenéznie, hogy túléljen új otthonában.”

Ismét egy kis nyelvgyakorlás, bár ez amerikai angol volt, nem brit. Nem baj, gondoltam, egynek jó lesz. Egynek valóban jó volt. A szerző venezuelai, és ez az első megjelent műve. Egyáltalán nem rossz, sőt, én biztosan gyengébbet írnék. Az elejét túl gyorsnak és túl drámainak, mondhatni brazil szappanoperásnak éreztem, nem volt életszerű. Valahogy az egésszel ez volt a baj: nem volt életszerű. Nem mintha a horrornak feltétlenül annak kellene lennie, sőt, inkább az ilyesmi soha ne váljon valóra. A sok Stephen King után viszont hiányoltam a valósághoz való nagyobb mértékű kapcsolódást, az összetettséget, vagy valami mögöttes tartalmat. Túl egyszerű volt, és túl egyértelmű. Kíváncsi leszek a szerző további munkásságára is, mert tehetségesnek gondolom. Az ötlet ugyanis jó, a megvalósítás is jó lesz majd, és azért utolsó mondattal sikerült megborzongatnia. Szabad fordításban két idézetet hozok a könyvből.

„Ilyen zavart elméknek nem kellene tudni pihenni, nem?”

„A címkéken olyan bonyolult nevek voltak, hogy kételkedett benne, hogy bárki, akinek nincs PhD-ja, ki tudja őket ejteni.”

4/5

Végezetül egy novelláskötetet hoztam egy japán szerzőtől, Murakami Harukitól. Mivel nem kedvelem az animéket és a mangákat, bizonyos szintű előítélettel és óvatossággal viszonyulok mindenhez, ami japán. Tulajdonképpen a párom unszolására olvastam el, mert nem volt jobb ötletem, ő pedig erősködött, hogy tetszeni fog. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, és talán a jövőben nyitottabban állok majd hozzá a japán szerzőkhöz.

Murakami Haruki: Köddé vált elefánt

Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 408
Fordító: Nagy Anita
Az olvasás ideje: 2020. április 2. – 2020. április 8.

A fülszöveg:
„A Köddé vált elefánt című kötet Murakami Haruki korai novelláinak legjavából válogat. Rafinált olvasmányok ezek, látszólag egyszerűek, mégis súlyosak. Különös, felkavaró és elgondolkodtató élmény valamennyi. Többségünk mégis azért szereti Murakamit, mert a szerző a megismerhetetlent járja körül, az olvasó pedig szeret belemerülni a misztikus, talányos, sokszor átláthatatlan meseszövésbe.
A kötet tizenkét év novellatermését fűzi egy csokorba. A rövid elbeszélések már előrevetítik azoknak a kultikussá vált nagyregényeknek a sokkal összetettebb és bonyolultabb világát, amelyek meghozták a nagy áttörést, és Murakamit a világ egyik legismertebb, legolvasottabb szerzőjévé emelték.”

A fülszöveg és az előszavak elolvasása után próbáltam a történeteket elemző szemmel olvasni, szándékosan keresve azt, amit a szerző mondani akar velük. A nagy részüknél sikerült, de akadt néhány novella, amelyet annyira zagyvának éreztem, hogy azt se igen tudtam kibogozni, amiről szó volt, a mögöttes tartalmát pedig egyáltalán nem fedeztem fel. A novellák minősége ilyen szempontból vegyes, de többet találtam jónak, mint nem is rossznak, csak furának. 

A Szendergés a nem alvó, olvasó nőről például igencsak elnyerte a tetszésemet, mintha csak rólam írták volna. Nagyon tetszett ezen kívül a Találkozás a 100%-ig tökéletes lánnyal egy napos áprilisi reggelen, a  Gyújtogató, a Családi ügy, a Lassú hajó Kínába és A délután utolsó kertje. A Némaság pedig egyértelműen a kedvencem lett; ez egy olyan emberi kapcsolatot dolgoz fel, amelyben a felek ösztönösen gyűlölik egymást. Ezt a novellát nagyon emberközelinek érzem; mindenki találkozott már olyannal, akit az első pillanattól kezdve nem kedvel, de nem tudná megmondani, miért. Valahogy ösztönösen érez valamilyen tulajdonságot a másikban, amely az övével, vagy az ő gondolkodásával, elveivel ellentétes. Később aztán vagy kiderül, mi ez a tulajdonság, vagy nem. Főként azonban a novella megoldása tetszett, az, ahogy a főhős sajátos némasági fogadalmának segítségével túllép ezen az ösztönös gyűlöleten. Mindannyiunknak így kellene tenni.

A másik oldalon viszont ott van a Kurblimadár és a nők kedden, a Kenguruközlemény és a Tv-emberek, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Szóval, ha van itt valaki, aki tudja, mit szeretne mondani ezekkel a novellákkal Murakami Haruki, kérem, hogy ne tartsa magában! Nagyon szeretném őket megérteni.

A történetek egyébként tényleg egyszerűek, sokszor már idegesítően hétköznapiak: feltettem a vizet, megfőztem a tésztát és aztán megettem. Majd leültem a kanapéra és bambultam. A nyelvezeten viszont meglepődtem; visszafogottabbat, kevésbé könnyedet vártam – kellemes csalódás volt.

A tizenhét novellából bőven lehet idézeteket gyűjteni, ezekkel szeretnék ma búcsúzni:

„Egyszóval, ha valami már megtörtént, az bizony megtörtént, és ha még nem, hát azzal sincs mit kezdeni.”

„Egy nem tökéletes üzenet olyan, mint egy pontatlan menetrend. Akkor már sokkal rendesebb dolog, ha ilyesmit egyáltalán nem is hozunk létre.” – így vagyok én a blogbejegyzésekkel J

„A lényeg, hogy én nem akarok elhasználódni a mintázataim ismétlésében.”

„Egy olyan életnek, amelyben nem érzem, hogy élek, nincs különösebb értelme, akkor se, ha örökké tart.”

„Ez előfordul, nem? – kérdezte. – Szerintem legalább egyszer mindenkivel előfordul. Mármint az, hogy minden egyértelmű ok nélkül utáljon valakit. Nem tartom magam értelmetlenül gyűlölködő embernek, de akkor is vannak, akik egyszerűen nem jönnek be. Észérvektől függetlenül. És az a probléma, hogy az érzés legtöbbször kölcsönös.”

„Ha most megkérdezné, konkrétan mi bajom volt vele, bajban lennék. Nem tudnék példát mondani. Csak azt hajtogatnám, hogy én egyszerűen tudtam, hogy milyen.”

„De saját egyénisége, az nincsen. Mondanivalója sincs mások számára. Akkor elégedett, ha mindenki elismeri. Közben csodálattal adózik a saját képességeinek. Pedig csak forog, amerre a szél fúj. Teljesen üres. De ezt senki nem látta át. Valószínűleg egyedül csak én.”

4/5

A hét hátralevő részében valószínűleg ismét valami rövidebbet veszek le a polcról. Hogy mit, az még számomra is rejtély. Mindenesetre valamivel a 15. héten is jelentkezni fogok.