19. hét: Eva García Sáenz de Urturi: A fehér város csöndje

Ismét egy elég friss megjelenéssel jelentkezem. Egy olyan könyv értékelését hoztam ma, amelyet elsősorban a borítója miatt vettem meg. Még meg sem jelent, vagy éppen csak megjelent, és egy molyos karcban láttam meg a borítóját, és már tudtam, hogy nekem ez a könyv kell. Az érzést a fülszöveg elolvasása is megerősítette bennem. Húztam-halasztottam a megvételét, végül a Könyvfesztivál idejében kiírt akciónál nem tudtam tovább várni (nem is akartam). Épp csak befejeztem a Mengele-lányt, és már vettem is le a polcról A Szép Könyvet.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 640
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. május 1. – 2020. május 7.

A fülszöveg:
„Tasio ​Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak.
Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet.
Unai López de Ayala, bűnügyi profilalkotásban jártas fiatal nyomozó megszállottan igyekszik elejét venni a további gyilkosságoknak. Módszerei rendre felbosszantják a felettesét, Alba főhadnagyot, aki történetesen nő, és akivel ráadásul nyomozás közben zavaros szerelmi viszonyba bonyolódik.
Az idő mintha ellenük dolgozna, és Vitória lakóira újra minden sarkon veszély leselkedik. Ki lesz a következő áldozat?

A fehér város csöndje egy trilógia első kötete. A mű alapján forgatott film 2019-ben került spanyolországi forgalomba. A sorozat további részei: Vízáldozatok; Az idő urai.“

Eddig egyszer volt dolgom spanyol szerzővel, számíthattam közlékenységre, kiszólásra, lazaságra, látszólag vagy ténylegesen zagyva történetvezetésre. Nem rossz tulajdonságok ezek, de szokni kell. Az első kétszáz oldalnál tapasztaltam is ezeket, sokszor csak pislogtam vagy kapkodtam a fejem: most mi van? Hol vagyunk? Mi történik? Ki kicsoda? Sok név, hosszú nevek, sok helyszín, az ugrás az időben – először nehezen tudtam követni. Kicsit lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és onnantól beindult, és a cselekmény is elkezdett bonyolódni – de mennyire!

Viszonylag sokáig nem tudjuk, hogy itt két szál lesz, egy a jelenben, egy a múltban. A múltbeli szál leginkább azt szolgálja, hogy mi magunk megértsük a történteket, hogy ha ügyesek vagyunk, előbb rájöjjünk a titkokra, mint a nyomozók. A második szál aztán úgy tűnik el, ahogy felbukkant; a megfelelő helyen beleolvad a fő szálba. Olyan simán, hogy észre se vesszük.

A történet tele van váratlan fordulatokkal, ami nem hagyja, hogy unatkozzunk, és azt se, hogy letegyük a könyvet. Nem tudott nem érdekelni, hogy hogy van tovább, hogy jók-e a tippjeim a gyilkos személyét és az indítékát illetően. Az indítékot telibe találtam, és a személyét illetően is közel jártam, mégis meg tudott lepni. Majdnem az, akire te gondolsz, de mégsem, hanem a másik!

Az eseményeket és a fordulatokat tekintve az volt az érzésem, hogy ebben a történetben aztán tényleg minden jelen van, meg még a fordítottja is. Családi titok, házasságtörés, rengeteg halott, egy utolérhetetlen gyilkos, a meg nem értett, a bűnbak, a hackergyerek, az egyenes út és a nem hivatalos út, és a bizonytalanság mindenhol. Az érzés, hogy valami még mindig nem stimmel. Mintha az írónő minden ötletét, ami csak felmerült egy ilyen történethez, bele is akarta volna írni ebbe az egybe. És nagyon jól tette! Mindent felhasznált, és egy olyan szövevényes cselekményt hozott létre belőle, hogy tátva maradt a szám. Rendkívül összetett a történet, minden mindennel összefügg, mindenki mindenkihez kapcsolódik valahogyan. Mindenbe részletesen beavat, és egyúttal pörgeti az eseményeket. Nincs felesleges szereplő és a végére nem marad elvarratlan szál. A megoldás kicsit gyors, de ütős, és minden és mindenki a helyére kerül, a két főszereplő kapcsolatát kivéve. Tudom, hogy trilógiáról van szó, de ezen az egyen kívül nem látok már szálat, ahol a történet fonalát fel lehetne venni és gördülékenyen folytatni.

Az írói stílusba sem tudok igazán belekötni. Az elején kissé zavartak a kiszólások, de később rájöttem, hogy nagyon is emberi, ahogy ezt alkalmazza. Hisz mindenkivel előfordult már, hogy legszívesebben mást mondott volna, mint ami valójában elhangzott. Ez lehetővé teszi, hogy jobban belelássunk a főszereplő fejében, hogy jobban tudjunk vele azonosulni. Erre szolgál természetesen az E/1 is. Nagyon tetszett az is, ahogy a szereplők érzelmeit megjeleníti, és ahogy ezekre az intenzív érzelmekre építi fel a történetet. Az elhagyatottságra, a kitaszítottságra, a meg nem értettségre, az elkeseredettségre és a bosszúvágyra.

Hibát, vagy pontatlanságot talán csak a fordítónak tudok felróni az Alfredo Ruiz Kft-ért; valahogy sántának érzem, hogy egy spanyol cégnév után a magyar gazdasági társaságoknál használt rövidítés következik. Van egy halvány emlékem, miszerint ezeket nem szokás fordítani; mindenesetre nagyon idegenül hangzott ebben a környezetben. A másik, ami furcsa volt, hogy a 112 jelent meg segélyhívó számként; EU-ban ez az általános, mindenhonnan hívható, nincs arról információm, hogy Spanyolországban milyen arányban használják ezt és a nemzeti segélyhívó számokat. Nem hiba, hisz ha az eredetiben így van, akkor így van, csak meglepődtem rajta. Azt viszont végtelenül sajnálom, hogy a kötésnél néhány oldal összekeveredett; majdnem szívbajt kaptam, mikor megláttam, hogy a 448. oldal után a 481. következik. Szerencsére megtaláltam a többit, és csak néhány pillanatra akasztott meg. A történet érdekesebb volt.

Rossz érzéssel tölt el, hogy vége lett, pedig nem volt rövid. Mégis feleannyinak éreztem csak, mint amennyi valójában. Rengeteg jó gondolatot jegyeztem fel magamnak; nehéz kiválasztani, melyeket osszam meg, de azt hiszem, maradok a számomra legütősebbeknél.

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.”

„Az ember gyakran nem látja, mi van az orra előtt. Fel kell benne buknia, hogy észrevegye.”

„Az emlékezet időnként egészen triviális helyeken helyez el rajszögeket, hogy örökre megjelölje a fontos pillanatokat, akkor is, ha az „örökre” túl hosszú időnek tűnik számára.”

„A főszerkesztőknek óriási hatalom van a kezében: képesek szentté avatni egy nyomorultat, vagy elbuktatni akár a világ legbecsületesebb emberét is, ha úgy tartja kedvük.”

Nem egyszer fogom elolvasni. Valószínűleg a második kötet megjelenésekor (aminek még se híre, se hamva) újra előveszem.

És ebben a pillanatban azt, hiszem, hogy te leszel az idei kedvencem, #Kraken.

5/5

4. hét: Keary Taylor - Skin and Bone

Változatlanul fáraszt A harcos. Legközelebb már nem is mondom. Ha így folytatom, 5 másik könyvet is elolvasok, mire annak a végére érek. A jelen bejegyzésben értékelt Skin and Bone-t is pihenésképpen olvastam, illetve egyfajta teszt is volt – ez volt ugyanis az első e-könyvem. A Kindle-nek (melyről itt írtam nemrég), vagyis a Kindle Store-nak van az a remek tulajdonsága, hogy ingyenes e-könyvek is fellelhetők rajta. Ezeket böngészve találtam rá erre a könyvre is. Nagyon friss, tavaly novemberben jelent meg, egyelőre csak angolul, és magyar megjelenést sem láttam a közeljövőben – igaz, nem is nagyon kerestem.

Magánkiadás

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 324

Mivel nem létezik még a hivatalos magyar verzió (és ki tudja, hogy valaha lesz-e), a fülszövegét saját fordításban adom közre:

"Bármit megtennék érte, akár azzá a nővé válok, akit szeret…

A NŐ
Éveken keresztül minden tőlem telhetőt megtettem, de csak egyet akart: azt, hogy ő visszajöjjön. Így hát apránként alakultam át valakivé, akit szerethetett.  De addig nem ment lépre, amíg le nem feküdtem vele.

Ő lettem.

Most minden tökéletes. Boldogok vagyunk. Szerelmesek. És nem sejt semmit.

SAWYER
Valaki a saját nevemmel küldött nekem egy videót. Én látszom rajta, amint visszatérek a szülővárosomba és újra felveszem a kapcsolatot a gimnáziumi barátommal, Ezrával. Azok az én ruháim, az én nevetésem, és az én arcom.

Aztán megfosztott a szabadságomtól. Majd arra kényszerített, hogy nézzem, ahogy átveszi helyem, és mindenkit becsap, mint egy kaméleon. Világos, hogy mit akar, és Ezra is túlságosan gyorsan szerez vissza engem.

Úgy tűnik, csak egy valaki vette észre, hogy valami nem stimmel. Ezra bátyja, Davis – az az ember, akit utoljára hívtam. Van valami sötét Davis szemében, és ő nem az a típus, aki feladja, amíg nem kap választ.

Ezért valahogy megfizet. A szélhámos bánni fogja a napot, amikor felvette a Sawyer James nevet."

Az eredeti fülszöveg ide kattintva olvasható. Erre azt mondtam: na, ez biztos jó! Nagyon tetszett az alapötlet, kíváncsi voltam, hogyan dolgozta ki a (számomra ismeretlen) szerző.

Sajnos a könyv „jósága” szinte ki is merül ennyiben. Pedig mennyi minden lehetett volna benne! Pszicho-thrillernek definiálják; a pszicho még nagyjából meg is van a negatív karakterben, sőt, mondhatom, hogy egészen jól eltalált elmebeteget alkotott, akár hiteles is lehet. Még majdnem jobban is kedveltem, mint a pozitív karaktert. A „thrill”, az izgalom viszont lemaradt. A sztori lagymatag volt, túl sok volt a fecsegés, közben meg történt a nagy semmi.

A legnagyobb problémám viszont a túlzott tökéletesség volt. Itt mindenki szép, jóképű, gazdag (!), jellemtelen, és minden úgy működik, ahogy kigondoljuk. Semmi buktató, sehol egy B terv, sehol egy csavar – se kicsi, se nagy. Ez az oldal sokkal inkább volt a valóságtól elszakadt, mint a negatív karakter.

Maga a történet csak azért nem teljesen egysíkú, mert a két nő szála párhuzamosan fut – így látni lehet a negatív karakter indítékait is, amit általában szeretek. A szerző több teret adhatott volna a szereplők gondolatainak – így nem ismerjük meg őket igazán, nehéz velük azonosulni.

Jellemfejlődést a két mellékszereplőnél láttam inkább, a két nő körülbelül ugyanolyan maradt, mint amilyen volt. Az összes többi szereplő csak egy-egy jelenetre tűnt fel; kicsit a levegőben lógtak, senkihez nem kötődtek, a sztori így leszűkült erre a négy emberre: Sawyerre, a szélhámosra, Ezrára és a bátyjára. Számomra ez is kevéssé valósághű; nem azt mondom, hogy minden városlakónak benne kell lennie névvel, foglalkozással, lakcímmel, jellemrajzzal, de nehezen hihető, hogy ennyire a világtól elzártan létezzenek. Valahogy nem emberi, nem természetes, hogy a környezetükről alig van információ. Mintha egy dobozban történne minden.

Mindent összevetve: túl egyszerű volt. Egy ilyen jó alapötletből sokkal többet lehetett volna kihozni, legalább annyit, hogy kedvenc idézetem lehessen belőle. Nem lett. A csillagokat az ötlet és a nyelvezet miatt kapja – ez utóbbi igencsak bejött.

3,5/5

3. hét: Daniel Kalla - A kolostor átka

A könyvet a karácsonyra kapott Libris utalványon vettem; a lehető legjobb választás volt. Borító és fülszöveg alapján ítéltem. Rég olvastam már ilyen friss kiadványt; amikor múlt szombaton megvettem, a Moly rendszerében még 6 nap volt hátra a megjelenésig. Úgy tűnik, az első értékelője is én leszek – az említett oldalon legalábbis. Január 15-én kezdtem el olvasni, viszont ekkor alig az egytizedéig jutottam; nem volt sok időm. A következő két napon egyáltalán nem tudtam a kezembe venni, de szombaton pótoltam – a házimunka befejeztével nekiültem, és csak a biológiai szükségletek szólíthattak el tőle. Január 18-án, éjfél előtt 5 perccel fejeztem be. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

Kiadó: Lettero

Kiadás éve: 2020

Oldalszám: 392

Fordító: Daróczi Péter

A fülszöveg:

„1348, Genova
A fekete halál, az emberiség legpusztítóbb pestisjárványa eléri a várost. Rafael Pasqua, a jó hírű orvos naplójában egyre szaporodnak a bejegyzések, ahogy a gyilkos kór riasztó tempóban szedi áldozatait. Rafael még nem tudja, de mire lecseng a járvány, Európa lakosságának majdnem a fele odavész.
2019, Genova
Az olasz kikötőváros több száz éves kolostorának helyén luxuslakópark épül. Az egyik munkást furcsa betegség támadja meg, és kiderül: tünetei megegyeznek a középkor félelmetes ragályáéval. Aztán a betegek száma fékezhetetlenül nőni kezd. Lehet köze egy XIII. századi kolostornak a rettegett fertőzés újjászületéséhez? Isten büntetése, vagy ördögi cselszövés áll a háttérben?
Milyen titkot rejthet egy szakadozott középkori napló? Tényleg megakadályozhatja milliók halálát?“

Orvosi krimi, thriller vagy science-fiction, esetleg historical-fiction? Talán mindegy is. Tulajdonképpen mindháromba beleillik: a főszereplők orvosok, bűntény van, tudomány van, és történelem is van – egyszóval minden, amit szeretek. Pestistjárvány? Még jobb!

A borító gyönyörű, némiképp informatív, de nem lő le mindent. Tetszenek a domború vércseppek és a tű, amely utal arra, hogy nem csak a vallásról lesz itt szó.

Szeretem az olyan könyveket, ahol párhuzamosan két idősíkon játszódnak az események, aztán vagy összeérnek, vagy nem. Itt össze is ér meg nem is. Nem jutunk el a középkorból a jelenkorba, de régmúlt esemény leképeződik a jelenben is. A nyomozás szempontjából a sztori félig gondolkodós, félig hátradőlős. A félig a terjedelemre is értendő – nagyjából a könyv feléig van időnk gondolkodni a rejtély megoldásán, majd a szerző felkínálja a megoldást (na de nem teljesen), innentől csak azt kell néznünk, hogy a szereplők mikor találják meg a múlttal való párhuzamokat. A rejtély végső megoldására kicsivel a szereplők előtt jöttem rá – nem lövöm le, mi ez, de szerintem zseniális. Semmi csoda, semmi nagy csavar (csak kicsi), mégis ez adja a nagyszerűségét.

Nincs túl sok szereplő és nincsenek felesleges szálak sem, könnyen követhető, hogy épp hol tartunk. A két idősíkot élesen elválasztja a perspektívával: a jelent külső szemlélőként mutatja be, a múlt pedig egyes szám első személyben, naplóként jelenik meg. A két idősíkot a lehető legjobban hangolja össze – egyik sem előzi meg túlságosan a másikat annak ellenére, hogy az események mindkét idősíkon elég gyorsan pörögnek. Nehezebben észrevehető, hogy a múltat és a jelent a betűtípusokkal is elkülöníti – nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezeket használják, de szerintem a jelen Times New Roman, a múlt pedig Arial Narrow betűtípussal íródott. Ügyes húzás!

A szereplőkről nem sokat tudunk meg, kötődni nem tudtam egyikükhöz sem. Alana, Nico és Doktor Pasqua szimpatikus volt, Zanetti és az érsek nem, Byron pedig először inkább ellenszenves volt, aztán átfordult szerethetőbe. Még egy kicsit több emberi megnyilvánulásnak örültem volna a szereplők részéről; kissé robotszerűnek tűntek – vagy olyanoknak, akiknek a munkájuk miatt nincs idejük az érzelmekkel foglalkozni. Alana vívódása a két férfi között azért egész emberközeli volt, és örültem, hogy végül tudott dönteni.

Az orvosi részek feltűnően pontosak voltak –egy idő után ez gyanús lett, így arra egy kis időre abbahagytam az olvasást, hogy a szerzőnek utánanézzek. Nem lepődtem meg: ő maga is orvos. A nyelvezete sem nehéz; időnként szakszavakat használ, de ezeket valamilyen módon megmagyarázza: vagy lábjegyzetként, vagy magába a szövegbe teszi a „fordítást” egy párbeszéd részeként vagy a szereplő saját gondolataként. Nekem, mint szakmabelinek nem okozott gondot ezek megértése, de pozitívum, hogy a szerző gondol a nem egészségügyi végzettségű olvasókra is.

Nagyon tetszett az, ahogy rávilágít az emberek viselkedésére egy katasztrófahelyzetben. Van itt minden: rettegés, tudatlanság, pánik, bűnbakkeresés, rasszizmus. A legfigyelemreméltóbb párhuzam az utóbbi kettővel kapcsolatos: a középkorban az emberek a zsidókat kiáltották ki bűnbaknak, a 2019-ben játszódó fejezetekben pedig rögtön bioterrorizmusra, az ISIS-re, a muzulmánokra gondolnak, figyelmen kívül hagyva az őket esetlegesen felmentő bizonyítékokat. Az adott csoportok ellen irányuló támadásokat is láthatjuk mindkét idősíkon, ami a valósághűsége miatt is megrázó.

Egyetlen percig sem unatkoztam; a téma miatt és a lendületessége miatt is letehetetlen volt. Az volt az érzésem, hogy enni sem mehetek ki, mert a szereplők még valamit csinálnak nélkülem. Minden sorát imádtam. Legszívesebben nem is ötöst adnék rá, hanem hatost.

Kedvenc idézetek:

„A halál étvágya kielégíthetetlen.”

„Próbálja meg eladni a házát, ha tárol valakit a fagyasztóban!”

„Az önfejűsége miatt meghalhatott volna, vagy ami ennél rosszabb, belekeveredik egy nemzetközi inciensbe.” – Ezen jót nevettem, mert eszembe jutott egy hasonlóan megfogalmazott Harry Potter idézet: „…még egy ilyen remek ötlet, és mindhárman meghalunk. Vagy akár ki is csaphatnak.”

Azt hiszem, legközelebb is megbízom a borítós-fülszöveges megérzéseimben.

5/5 (ami igazából 6/5)

1. hét: Ezekiel Boone - Kirajzás (Kirajzás I)

Az idei év első olvasmánya, ahogy azt az előző, újévi fogadalmakról szóló bejegyzésben is említettem (itt olvasható), Ezekiel Boone Kirazjás című kötete volt. A Viharszigettel együtt vettem meg egy Mátyás királyért, csupán a borító alapján.

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 288

Fordító: Fazekas László

A fülszöveg:

„A ​perui dzsungel mélyén egy fekete, gyorsan haladó áradat elnyel egy amerikai turistát. Több ezer kilométerrel odébb Minneapolisban egy FBI ügynök egy repülőgép-katasztrófa maradványait vizsgálva ijesztő felfedezést tesz. Az indiai Kanpurban szokatlan szeizmikus mintákat észlelnek egy földrengések előrejelzésével foglalkozó laborban. A kínai kormány balesetnek álcázva atomrobbantást végez az ország egy elszigetelt régiójában. A Washingtoni Egyetemre egy rejtélyes csomag érkezik Dél-Amerikából.

Az események nem csak rövid időn belül következnek be egymás után, de mint kiderül, össze is függnek. Ezekiel Boone debütáló regényében egy ősi, szunnyadó faj ébredése apokaliptikus katasztrófa felé sodorja a világot. A Kirajzás a horror egyik klasszikus témáját gondolja újra ötletesen – ahogy Peter Benchley a cápákkal, Michael Crichton a dinoszauruszokkal és James Herbert a patkányokkal keltette életre az ember egyik legősibb és legbensőbb félelmét, úgy Boone most a sokak által rettegett nyolclábúakkal mesél el egy hátborzongató történetet.”

Én nem félek a pókoktól – öcsém néhány éve madárpókot tart, így volt lehetőségem együtt is lakni eggyel -, így számomra a téma inkább érdekes volt, mint ijesztő. Az ötlet, hogy egy nagy pókraj okozzon apokalipszist, ha nem is teljesen egyedi, de mindenképp kiváló.

A szerző stílusa kissé Stephen Kingre emlékeztet, és egy mondatában tiszteleg is kollégája előtt. Egyszerűen, világosan megfogalmazott mondatok, semmi szépítés. Ahol elfér, használ trágárságot, de nem túlzott mértékben, nem zavaró.

Több szálat indít el egyszerre; nagyjából a könyv feléig minden fejezet más helyszínt és más szereplőket mutat be. Ekkorra már kicsit kezdett nyugtalanítani, hogy vajon sikerül-e összefűznie őket, de nem kellett csalódnom, nagyon szépen megoldotta. Egy többszálas fonásra hasonlít (hatos vagy hetes), ahogy szépen lassan vezeti őket egymásba, minden ugyanahhoz a végponthoz. Debütáló regényhez képest tényleg remek, le a kalappal!

Nagy pozitívum számomra, hogy sok női karakterrel dolgozik, és fontos pozíciókba helyezi őket, mint pl. Stephanie Pilgrim, az Egyesült Államok első női elnöke, vagy Kim Bock tizedes, aki nem mellesleg fekete. És hogy ezen a téren se érhesse szó a ház elejét, meleg szereplő is van. Hogy ezeket szándékosan alakította így, hogy megfeleljen az egyes társadalmi csoportokra vonatkozó elvárásoknak (ahogy a filmekben is kell lenni mostanában egy fekete és egy LMBTQ karakternek - megjegyzem, nekem ez nem probléma), vagy alapjáraton is így írta volna meg, azt tőle kell megkérdezni, én nem tudom.

Tetszik az is, hogy igyekszik a valóságból kiindulni. A történetben névvel is említett pókfajok léteznek, és a Nazca-vonalak is olyanok, amilyeneknek leírja őket (bővebben itt olvashattok róluk, nagyon érdekes jelenség, számomra is újdonság volt). Nem derül ki a könyvből, de nagy valószínűséggel a katasztrófát okozó pókfaj a valóságban nem létezik.

Negatívumként a kötet zárását említeném meg. Ugyan tudom, hogy egy trilógia első részéről van szó, ezért maradt nyitva a vége, mégis az Utószóba besorolt fejezeteket összecsapottnak érzem. Az tökéletes stratégia, hogy az összes helyszínen végignéz, és bemutatja, mi a helyzet, milyen állapotban hagyjuk itt őket, de szerintem többet érdemeltek volna fél oldalt sem kitöltő fejezeteknél. Olyan hatást kelt, mintha nem lett volna ötlete, hogyan fejezze be, vagy mintha csak túl akart volna esni a befejezésen. A következő kötet talán magyarázatot ad arra, miért így hagyta abba.

A szereplők nagyjából egyenrangúak, talán a pókokkal foglalkozó tudós, Dr Melanie Guyer emelhető ki, de nem egyértelműen főszereplő ő sem. Mindannyian szerethetők, jópofák voltak, ellenszenves karaktert nem találtam a műben – ami persze nem azt jelenti, hogy mások szerint sincs.

Kedvenc idézetek:

„Ne felejtsétek el, hogy a gyors döntés csak akkor jó, ha eredményes!”

„Negyvenéves vagyok és doktorátusom van. Én döntöm el, hogy mikor megyek pisilni.”

„-Tizenegy évig voltunk házasok – mondta a férfi, és vállat vont. Nála ez jelentette a bocsánatkérést.”

Mindent összevetve: pozitív élmény volt, egyáltalán nem bánom, hogy hallgattam a megérzésemre a borítóval kapcsolatban, és megvettem. Időközben tudomást szereztem arról, hogy a trilógia két további kötete magyar nyelven nem fog megjelenni, így ha szeretném tudni, hogy van tovább (és természetesen szeretném), akkor angolul kell elolvasni. Ez egyben azt is jelenti, hogy most már tényleg szereznem kell egy Kindle-t.

4,5/5

Dean R. Koontz - Az éjszaka hangjai

Az év utolsó könyve, az év utolsó blogbejegyzése. Ezt a könyvet karácsonyra kaptam, és elég rövidnek tűnt ahhoz, hogy hogy Niki könyve után még idén be tudjam fejezni (december 29-31 között olvastam). Többre már nem fogom ezt mondani néhány órával az év vége előtt.

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 1997

Oldalszám: 324

Fordító: Süle Gábor

A fülszöveg:

„A szemérmes, tartózkodó Colin és a népszerű, lányok kedvence Roy jó barátok. Colint szinte elbűvöli a sikert sikerre halmozó Roy, de igen különösnek tartja, hogy Roy egyszercsak arról kezdi faggatni: ölt-e már életében. Vonzalma ugyanakkor töretlen marad élete első barátja iránt, s gyanútlanul belemegy a vérszerződésbe is, mellyel örök szövetséget kötnek egymással. Aztán egy közös fürdőzés Colinék medencéjében… Miért borítják sebhelyek Roy felsőtestét? És miért akarja Roy újabb és újabb szörnyűségekkel erősíteni a vér pecsétjét szerződésükön? Colin a titok nyomába ered, hogy megmentse mindkettőjüket…“

A szerző nevét már hallottam, tudtam, hogy sokan dicsérik, de eddig nem olvastam még egy művét sem. A fülszöveg alapján jó kezdésnek tűnt, a történet izgalmasnak ígérkezett. Kicsit többet vártam tőle, mint ami végül kisült belőle, de összességében nem volt csalódás.

Maga a történet egyszerű, két tizenéves fiú barátságáról és annak lélektanáról szól. A két srác jellemét tekintve ég és föld, találóbban tűz és víz. Végletesen jó és rossz tulajdonságokkal rendelkeznek. Számomra az elején mindkettőjük taszító volt. Roytól iszonyodtam a gyilkosság iránt érzett vonzalma és az elmesélt tettei miatt, Colin pedig épp a nyámnyilasága, szinte már lehetetlen ártatlansága és naivitása miatt volt ellenszenves. A történet előrehaladtával ez változott, Colin jellemfejlődése látványos, és abszolút pozitív irányú. Roynál ezzel szemben csak az utolsó oldalakon látunk változást és bármilyen emberi reakciót. Colin anyját pedig nem egyszer tudtam volna felpofozni a viselkedéséért és a vakságáért. Mondanám, hogy ilyen szülő egyszerűen nem létezik, de tudom, hogy sajnos mégis.

A barátság az elején szinte idilli, de érződik benne az, hogy Roy igyekszik Colint manipulálni, kihasználni a naivitását, majd bekövetkezik a kiszámítható, szinte már várt összetűzés. Amerikai filmek sajátossága az, hogy kezdetben minden szép és jó, a végéhez közel össze kell veszni, majd a legvégén kibékülni. Nagyjából ezt látjuk ebben a könyvben is, ami egy kissé bárgyúvá teszi. Roy nagy titkát is más jellegűnek képzeltem el; én azt vártam volna, hogy vérfarkassá változik, vagy ilyesmi. Persze, a valóságos titok sem kisebb dolog ennél, de a várakozások miatt kevésbé tudtam értékelni. A lezárását is túl egyszerűnek ítéltem meg, túl sok maradt az elvarratlan szál.

Kedvenc idézet:

„A lelke mélyén mindenki gyilkos.”

Összességében azt mondhatom, hogy egynek jó, még fogok esélyt adni a szerzőnek, hogy jobban megismerjem a stílusát – hogy rájöjjek, tényleg ennyire egyszerű, vagy csak ennél a regénynél van így.

A jövő évre tervezett könyvekről az újévi bejegyzésben fogok szólni.

4/5