Ewoud Kieft: A tiltott könyv

Az elmúlt majdnem két hónapban egy igen érdekes könyv volt a mindenkori útitársam. Akit valaha foglalkoztatott a náci Németország történelme (még ha nem is annyira, mint engem), biztosan elgondolkozott már azon, hogy mégis hogy volt ez az egész lehetséges; miért is volt vonzó a nép számára egy olyan párt, amely ilyen mélységű gyűlöletet közvetít, és nyíltan buzdít harcra az általa kikiáltott ellenség ellen. Ewoud Kieft könyvében ugyanezekre a kérdésekre próbál meg választ adni.

Kiadó: Cser
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 280
Fordító: Bérczes Tibor
Az olvasás ideje: 2022. április 1. – 2022. május 26.

Ahogy az alcím is mutatja, nem kizárólagosan a Mein Kampfot veszi górcső alá, hanem magát a nácizmust, mint eszmét is. Mindezt úgy teszi meg, hogy végigvezet minket Hitler életének azon eseményein, amelyek meghatározó szerepet játszottak a könyv létrejöttében, az NSDAP megalakulásában és hatalomra kerülésében.

Részletesen bemutatja például a pert, amely során Hitlert bíróság elé állították az 1923. november 8-i müncheni puccskísérlet miatt. Idéz a védőbeszédből, megmagyarázza a retorikai fordulatokat, hozzátéve mindazt a háttérismeretet, ami a megértéshez szükséges lehet. A későbbi fejezetekben a Mein Kampfból ugyanígy hosszabb-rövidebb részeket emel ki; ez nagyon hasznos akkor, amikor hosszasan értekezik egy-egy témáról, például az ellenségkép felépítéséről vagy a propagandáról.

Az idézetek szemléltető eszközök, melyek révén könnyen tetten érhető, hogy pontosan milyen fogásokat alkalmazott Hitler, milyen eszközökkel győzte meg hallgatóságát saját igazáról.

Sok újat tulajdonképpen nem mond, az információk jó részével találkoztam már valahol. Nagyon nagy titkot sem árul el a leírtakkal. Ami miatt mégis tetszik, az az, ahogy ezt a sokfelől jövő sokféle adatot összegyúrta, és olvasmányossá tette. Számomra egy hosszú tudományos értekezésnek hatott, ami kiindul egy adatból, azt kibontja, mellétesz hat másikat, amelyek révén egy kerek egészet láthatunk. Nem fukarkodik saját benyomásait, véleményét sem megosztani az olvasóval, ezáltal egy kicsit kizökkenhetünk a száraz tényekből.

Elmélkedik azon is, hogy milyen hatása lenne a Mein Kampf újbóli kiadásának akár a hazájában, Hollandiában, akár máshol a világon. Jobb-e, ha becsukjuk a szemünket és nem veszünk róla tudomást, vagy szembe merünk nézni vele, és önmagunkkal is, amikor olvasás közben találunk egy-egy olyan gondolatot, amellyel akár részben, akár egészen még egyet is tudunk érteni.

Bizarrul hangzik, de e könyv hatására elgondolkodtam rajta, hogy ismét a kezembe vegyem azt a bizonyos tiltott könyvet; 10 évvel az első olvasás után, az azóta szerzett ismerete birtokában és az itteni magyarázatok után biztosan másképp közelíteném már meg. Még nem döntöttem.

 

Stephen King: Christine

Magam sem tudom, miért halogattam ennek a könyvnek az olvasását. Tény, hogy az autós témák nem igazán vonzanak; talán az egyik ok épp ez volt, amiért vonakodtam levenni a polcról. Viszont sokan szeretik, így egy ideje nekem is birizgálta már a fantáziámat. A tavalyi évben be is terveztem az olvasást, de végül elmaradt. Most örülök, hogy pótoltam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 646
Fordító: Falvay Mihály, Kappanyos András
Az olvasás ideje: 2022. május 6. – 2022. május 24.

Nem Maine. Nem Bangor, nem Castle Rock. Most nem. Libertyville-ben vagyunk, Illinois államban, ahol a tizenhét éves Arnie Cunningham beleszeret egy vén, szakadt, rozsdás krehácsba. Arnie a tipikus jófiú; jól tanul, engedelmes a szüleivel szemben, az iskolában a nagymenők szekálják. Ez az első eset, hogy olyan önálló gondolata támad, ami mindenki más jó érzésével ellenkezik. Meglátott valamit a nálánál is idősebb, jobb napokat látott Plymouth Fury-ban, ami arra késztette, hogy megvásárolja. Majd felújítja – mondja ő. Azzal viszont nem számol, hogy az élete fenekestül felfordul, amint a Christine nevű autóval kihajt Roland D. LeBay udvarából.

Ahogy Christine szépül, úgy változik meg Arnie külseje és viselkedése is. Eleinte még előnyére válni látszanak a változások; kikerülés a szülői korlátozás alól, némiképp a saját lábára állás, barátnő… Egy bizonyos pontig még akár fejlődéstörténetnek is felfogható. Lenne, ha nem úgy folytatódna a sztori, ahogy. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Arnie megszállottja az autójának. Ha bárki egy rossz szót mer rá szólni, ő szokatlan módon dühbe gurul, s csak a volán mögött képes megnyugodni.

Az események ott kezdenek eldurvulni, amikor egy iskolai összetűzés után Arnie rommá törtve találja Christine-t a reptéri parkolóhelyén. Christine-t sikerül rendbe hozni, az őt tönkre tevők viszont kezdenek furcsa cserbenhagyásos gázolások révén elhalálozni. Ezen a ponton már volt egy sejtésem, hogy hova is szeretne haladni ez a történet. Azt hiszem, a 60. Könyvet olvasva Kingtől, ez nem is meglepő, és talán meg is bocsátható. Itt és most csak annyit árulok el, hogy jó volt a tipp.

A tempó tipikus Kinges; az első harmad viszonylag lassan csordogál, szépen építkezik. Aztán felpörögnek az események, annyira, hogy a végén már szinte eszeveszett tempóban száguld – egyszóval, ez is a szokásos. Keveredik a realitás a természetfelettivel, a nagykamaszok problémái az élet sötét oldalával. Nem lehet itt semmiféle happy endre számítani; ha valahogy jóra is fordulnak a dolgok, biztosan lesz, ami megkeseríti.

A lezárás kissé elnyújtottabb, mint ideális lenne; csak nem akar vége lenni, még ez, még az történik, az ember meg már a haját tépi és könyörög a feloldásért. Ami aztán el is jön meg nem is. Nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mi is lett Christine sorsa.

Amilyen tempóban faltam a második felét, nem kellett volna, hogy ennyi ideig tartson elolvasni; sajnálom, hogy az elejével fejezetenként tudtam csak haladni az időhiány miatt. Egyetlen dolog zavart csak a könyvben, ez pedig a nézőpont megváltozása az egyes részekben. Az elsőt Dennis meséli el, a második már kívülről, E/3-ban folytatódik, a végére pedig ismét visszatérünk Dennis-hez. Nem igazán értem, hogy erre mi szükség volt, de inkább csak pillanatnyi megütközést okozott, mint valódi bosszúságot. Arra ott voltak az elgépelések és egy-egy furcsán fordított mondat.

Sokkal-sokkal jobb élmény volt, mint vártam, igazi pozitív csalódás volt. Most nem merem megnézni az adaptációt. Az tutira nem pozitív csalódás lenne.

 

 

Stephen King: Később

Miután sikerült abszolválni a Rémálom-sorozathoz tartozó kihívást, semmi nem tarthatott vissza attól, hogy a nemrég megjelent Stephen King-regénybe belekezdjek. Immár önmagam sem. Nem lett volna jó még Később olvasni, így is sajnáltam, hogy ennyit csúsztam vele a tervezetthez képest.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 308
Fordító: Pék Zoltán
Az olvasás ideje: 2022. május 2. – 2022. május 5. + fél óra

Kezdem az elején: a szokásos vasárnapi társasjáték mellé mindig szól valami zene; ezúttal minimálisan hangosabbra volt állítva, mint máskor, amit a beszélgetés folyamán konstatáltam. Fél pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy kicsit talán lejjebb kéne venni, hogy halljuk egymást, de nem tettem az ügy érdekében. Két másodperccel később már nem is kellett, ugyanis a probléma megoldódott; a zene két egységgel lehalkult – hallgató is volt, és láttam is a kijelzőn, ahogy lépnek a számok. A hi-fi távirányítója ezer éve nincs meg, hozzá nem nyúltak se srácok, se én, de még a macskák se. Mondjuk úgy, hogy meglepődtünk. No, én ezen események után kezdtem bele másnap a könyvbe. A könyvbe, amelynek a főszereplője halottakat lát. Jó, mi? Szerencsére nem ismétlődtek meg a kellemetlen éjszakák, amelyeket az író úr kedves fiacskája okozott nekem  A szív alakú dobozzal.

Hosszú éjszakáim viszont voltak, leginkább azért, mert munkából későn hazaesve nem éppen délutáni program volt az olvasás. Sőt, le is kellett magam lőni, hogy ne akarjak egész éjjel fent maradni a könyvvel, mert másnap baj lesz. Na meg azért is, mert egy jó könyvet egyszerre akarunk minél hamarabb és minél Később befejezni. Merthogy ez itt, kérem szépen, egy jó könyv!

Adott egy különleges képességekkel rendelkező srác, aki a gyerekkori élményeit meséli el. Ez saját megállapítása szerint egy horrortörténet. Az én megállapításom szerint kevésbé, bár ha valakinek nyugtalan álmokat okoznak a részletesen leírt, rosszabbnál rosszabb állapotú holttestek, akkor még akár az is lehet.

Jamie nemcsak látja a halottakat, hanem beszélni is tud velük, azt pedig hamar kideríti, hogy ha a frissen elhunyttól kérdez, annak kötelessége az igazat válaszolni. Erre a tényre építette fel King ezt a tulajdonképpen rendhagyónak is nevezhető kísértettörténetet.
Jamie-nek ugyan titkolnia kell ezt az adottságot, édesanyja viszont nem tartja be a megállapodásukat, és megosztja ezt az információt a barátnőjével. A felnőttek ezután önös érdekektől vezérelve használják ki a kisfiúban rejlő nem mindennapi képességet. Ezzel (természetesen) nem várt eseményeket indítanak be. Az egyik ismerős lehet azoknak, akik az Az-t már olvasták.

Követhetjük Jamie életútját, amint kisfiúból kamasszá érik, miközben igyekszik a korábban történeteket saját magában a helyükre tenni. Mire viszont az első nagy sokkon túljut, és rendeződnének a dolgai, jön egy másik nagy sokk. Szegény, csodálom, hogy nem rokkant bele teljesen lelkileg az átéltekbe. Illetve ki tudja. Azt nem látjuk, mi történt vele Később.

Lendületes regény, a pörgő események mellett az olvasást könnyíti, hogy viszonylag nagybetűs és elég szellős az elrendezés. A sok rövid fejezet miatt még gyorsabbnak érezhető a tempó. Azt nem mondom, hogy tövig rágtam a körmömet izgalmamban, ahhoz egy picivel több kell, de az érdeklődésemet fenntartotta végig, tudni akartam, hová is tart a sztori, fény derül-e a nagy titokra, ami Jamie és az édesanyja életét végigkíséri. Elárulom: igen, viszont annyira nem volt meglepő, mert hamarabb rájöttem.

Ami egy kissé zavaró volt számomra, az a történetből való rendszeres kiszólogatás. Még ezt meg is emésztettem volna a stílus miatt – persze, lezser akar lenni, hát kiszólogat. Rendben. Ezt viszont jobb lett volna konzekvensen vagy tegezve, vagy magázva megtenni – s ha már lezserek akarunk lenni, akkor inkább tegezzünk. Ezzel szemben sajnos mindkét forma előfordult – fordítási vagy szerkesztési hiba-e, nem tudom. King biztos, hogy mindenhova you-t írt. Tulajdonképpen az olvasás élményét nem rontotta, inkább csak megütköztem rajta párszor, de mivel a cselekmény jó, el tudom nézni.

Összegezve: fejlődésregény is, kísértetsztori is, kicsit talán krimi is – nem egyértelmű számomra, hogy pontosan mi is ez a sztori, de az biztos, hogy az a típus, ami engem egy olvasási válságból ki tud rántani. Szuper élmény volt! Még sok ilyet!

 

 

Böszörményi Gyula: 3...2...1...

Utolsó kötet, a visszaszámlálás már a végéhez közeledik, így Lilith és a gruftik kalandjai is a lezárás felé tartanak a démonok által lakott Budapesten. Sietnem kellett ezzel a kötettel, hogy a kihívás végére befejezzem a sorozatot. Egy kicsit ez rá is nyomta a bélyegét az olvasási kedvemre; szívem szerint az új Kinget kezdtem volna, de sajnos szabadidővel nem álltam úgy, hogy előre vehessem. A 3…2…1… így végül egy kicsit kényszerből került le a polcról.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 268
Az olvasás ideje: 2022. április 23. – 2022. május 1.

Az előző kötet vége ismét választás elé állította az olvasókat: el kellett dönteni, hogy a Fedevad uralta Budapesten vagy Synerella temetővárosában szeretnék folytatni a történetet. Határozottan emlékszem, hogy én anno a Fenevadra szavaztam; most is csak azért tennék másként, mert kíváncsi vagyok, hogy ugyanez a végkifejlet hogy jött volna elő az elmúlás tényét teljesen kifacsartan (olykor elég mókásan) értelmező temetővárosban. A Fenevad Városa viszont tökéletes alapot szolgáltatott a befejezéshez.

A harmadik kötetben minden van: ismét egy árulás, Lilith újra elszakad a társaságától, megelevenedik a Biblia, és természetesen a szerelmi szál sem marad el.

Ismét megbizonyosodhattam róla, hogy Gyula bácsi világépítésben zseni. Ez a Budapest megint egy kicsit más; vannak démonok, mindenki látja őket, de együtt élni eggyel kiváltság, valami, amire mindenki vágyik. Ezért megjelenik egy újfajta embertípus, a démonzabráló, aki erőszakkal űzi ki a démont a gazdatestből, hogy a sajátjába kényszerítse azt. Ugyanígy megjelennek olyan démonok is, amelyekről eddig nem volt szó, mint például a fób démonok, amelyek tulajdonképpen a leképezései egy mentális rendellenességnek. Gyakorlatilag minden démon, amire a mi világunkban azt mondjuk, hogy nem teljesen normális, legyen szó viselkedésről vagy jellemvonásról.
Ugyanígy a bibliai vonatkozások is beépítésre kerültek; hogy mennyre vannak kifacsarva, azt nem tudom megítélni, mivel magát a Bibliát nem ismerem, de alapvetően úgy érzem, hogy helytállók, még ha nekem sok is volt már.

Az események sora sokáig mintha minden logikát nélkülözne; mi ez az árulás már megint, miért csinálják ezt a gruftik, ki a jó és ki a rossz ebben a történetben, vagy megint csak egy hagymázas álomról van szó? Az utolsó fejezetben végül mindenre magyarázatot kapunk, és elvarródnak a szálak, nekem mégsem tökéletes a lezárás. Azon a ponton számomra megbicsaklik a logika, hogy Liyliyth jelenlétét szerintem korábban is kellett volna már nyomokban érezni. Nekem ez egy kicsit olyan volt, mintha valami utólag kitalált dolog lenne, ahogy az eseményekre adott magyarázatnál is ez volt az érzésem. Mintha nem lett volna megfelelően előkészítve. Ettől eltekintve szerintem a lezárás méltó a sorozathoz; nem lehet egy teljesen démonmentes világban élni, csak azt kell magunkban tudatosítani, hogy minden ember jó – csupán a benne élő démon gonosz.

Örülök annak, hogy megtaláltam ezt a kihívást, és a hatására újra visszatérhettem ebbe a világba. A megjelenésemre kimondottan jó hatással volt, kezdek visszatalálni ahhoz, aki igazából vagyok. Ezúton is még egyszer köszönöm Böszörményi Gyulának, hogy megmutatta nekem az önmagamhoz vezető utat kamasz éveimben, és most megint.

Böszörményi Gyula: 6...5...4...

Folytatódnak a démonvadász kalandok. Az olvasók azt választották, hogy Lilith és a démonlakta Város történetét szeretnék a továbbiakban nyomon követni – nem emlékszem már, hogy én anno szavaztam-e, de ha igen, biztosan én is a Lilith szót küldtem el a megadott e-mailcímre. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ma már lehet, hogy másképp tennék, de ettől eltekintve nem okozott csalódást a folytatás.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 344
Az olvasás ideje: 2022. április 18. – 2022. április 23.

Az események fonalát röviddel az előző kötet második Zéró fejezete után vesszük fel. Lili meggyógyult, a démonok eltűntek, és úgy tűnik, új, nyugalmas szakasz kezdődik az életében. Ha lát is egy-egy árnyat, elhessegeti, olyan látomásként fogva fel, ami egy régi életből maradt hátra, és hamarosan elmúlik. Vagy mégsem?

A múlt egyre jobban kísérti, míg végül a köd eloszlik, s Liliből újra Lilith válik. A Város viszont megváltozott. A démonok még mindig itt élnek, viszont a többség számára láthatatlanok; csak azok láthatják őket, akik valamilyen mágikus tevékenységet folytattak, amikor a Fenevad átvette az uralmat, oldalán Synerellával, a halandóból lett démonnővel. A gruftiknak így már két ellenséggel kell számolniuk, ha meg akarják akadályozni, hogy a Fenevad eltörölje a Végítéletet.

Kissé érzem a középső kötet hatást; habár még mindig egy remekül felépített világgal van dolgunk, nem volt annyira pörgős a cselekmény, sokszor tűnt úgy, hogy egy helyben toporgunk, hogy Lilith bármerre indul, falakba ütközik. Néhol már idegesítő volt a tehetetlensége, hogy mindig Xilkának vagy Enoch gyermekének kellett rászólnia, hogy mozduljon már, és bosszantóak voltak az újabb és újabb akadályok is. Talán épp ezek miatt sem maradtak meg bennem olyan aprólékosan ennek a kötetnek az eseményei, csak a legfontosabbakra emlékeztem – mint például az árulóra. Arra viszont, hogy Lilith anyja ennyire kifordul magából, már nem. Ezt a momentumot egyébként még most sem igazán értem.

Rettenetesen zavaró volt az is, hogy Lilith még mindig nem volt képes eldönteni, hogy mit is akar az életétől, hova akar tartozni, vállalja-e a küldetést, ami azzal jár, ha a gruftikhoz csatlakozik. Bár tudtam, hova lyukadunk ki, valahol belül még mindig szurkoltam neki, hogy hamarabb térjen észhez, már csak azért is, mert a gruftik menők. A démonvadászat is az. Bevallom, a vallásos vonal, ami nagyjából a kötet közepén jelenik meg, nekem sem jön be, de pontosan ebből a sorozatból tudom, hogy ha az egyik pólusban hiszek, akkor a másikban is kell, illetve ha egyikben nem, akkor a másikban sem. S ha már a Fenevad bekerült a képbe, akkor a Legfelsőbb Hatalmat se lehet kihagyni a buliból. Egyébként is érdekes a csavar a Jelenések könyvével és a Fatimai Jóslattal.

Miközben Lilith még mindig a saját útját keresi, a Fenevad és Synerella is dolgoznak a maguk tervén; hadsereget verbuválnak, melynek segítségével remélik legyőzni nemcsak a gruftikat, hanem az egykori szövetségest is. Az olvasó tehát nem is két, hanem három oldalnak is szurkolhat, lelkivilágának megfelelően.  A végső összecsapás kimeneteléről végül Lilith-nek – egészen pontosan a megjelenéskori olvasóknak – kell dönteni.

Ha nagyon a leírtak mögé szeretnék nézni, akkor azt mondom, hogy ez a kötet tulajdonképpen erről szól: a választásról, a döntésről, hogy melyik utat járjuk be. S megeshet, hogy nem jó és rossz, hanem rossz és rosszabb között kell választani. A sorsunkat mégis azzal alakítjuk, ha ezeket a döntéseket meghozzuk – hogy jól vagy rosszul döntöttünk, azt majd az idő megmondja.

Böszörményi Gyula: 9...8...7...

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy honnan jött nekem a goth stílus, azonnal rávágom ennek a könyvnek a címét. Mert ez az igazság. Ez volt az, ami aktiválta/bekapcsolta/felébresztette; ami elindított egy úton afelé, hogy önmagamat megtaláljam.

13 évesen olvastam először, amikor megjelent, még a Bendegúz nevű, általános iskolákban jelen levő olvasós, szövegértős játék/verseny könyvajánlója kapcsán találtam rá; azonnal megfogott, az alapötletet már akkor is zseniálisnak tartottam.
Évekkel később, már egyetemistaként újraolvastam, akkor is nagyon tetszett, és már a szimbolikáját is jobban megértettem.
Év elején találtam egy molyos kihívást a trilógia elolvasására. Meg is jött a kedvem, elvégre már rég volt, és arra is kíváncsi voltam, hogy az első olvasáshoz képest több mint kétszer annyi idősen milyen élmény lesz. Gyula bácsi 2019-ben szerzett aláírása az első oldalon pedig plusz hozzáadott értéket képvisel.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 306
Az olvasás ideje: 2022. április 12. – 2022. április 17.

Ezzel az olvasással harmadszor léptem be a démonlakta Budapestre; kellemes nosztalgia öntött el, mint amikor egy olyan helyet látogat meg az ember, amit jól ismer, de már nagyon régóta nem kereste fel.

Jól esett újra Lilith szemén keresztül látni a város lakóit megszálló démonokat, a Krisztina körúton furikázó gőzjárgányokat, a Város által foglalkoztatott alsóbb kasztokba tartozó egyéb ördögfattyakat. Böszörményi egy lenyűgöző világot épített fel – természetesen a megfelelő ismeretanyag birtokában. Mindent, amit a mi világunkban ismerünk, leképezett ebbe a sötét, időnként steampunk hangulatú Városba. Az alkoholt lávalöttynek hívja, az iskolai jegyeknek is megvannak a maguk nevei, mint például akasztófa, szöges kaloda vagy tüzes trónus, a hatóság emberei pedig a grammatonok. Maguk a démonok, akiket az emberek önként (vagy kényszerűen a 18. születésnapjukon) magukba fogadnak, szintén egy-egy olyan tulajdonság vagy viselkedésmód e világbeli mása, amelyekkel a mindennapi életben találkozunk. Nem kell bemutatni az alkesz démont, szintén kevés magyarázatra szorulnak Abbaddon fattyai, akik látványos izmokkal ajándékozzák meg a gazdájukat, cserébe felfalva a szürkeállományukat, vagy az asmo démonok, akik lélegzetelállító külsőt kölcsönöznek annak, aki hordozza őket, egyúttal vásárlási mániába hajszolva őket.

Amikor elképzelem a leírtakat, egy fekete, illetve a szürke különböző árnyalataiban játszó Várost látok. Komor és nyomasztó, de tulajdonképpen élvezem, amit látok. S mikor felnézek a könyvből, én is látni vélem a körülöttem levők vállán a maguk kis démonját.

Sokkal inkább a leírásokban merültem el, mivel a cselekményt már ismertem. Ha nem is emlékeztem tisztán minden részletre, olvasás közben minden beugrott, semmi sem hatott idegennek. Ahogy elsőre, most is a ködgruftik ruházatának bemutatása és Lilith átalakulása tetszett a legjobban.

Maga a cselekmény nem túlzottan bonyolult, mondhatni, egy teljesen átlagos felnövéstörténet eleje. Amiről tulajdonképpen szól, az egy tizenéves lány harca a saját belső világával és a környezetével, útjának keresése, és a vágy, hogy tartozzon valahova egy olyan világban, amelyből szíve szerint leginkább elszökne. Sokan tudunk ezzel azonosulni. Minél inkább kívülállónak éreztük magunkat a saját tizenéves éltünk közösségében, annál jobban megértjük, miért akarta Lilith mindenáron elkerülni a saját Megszállását.

Azt hiszem, nagy szerencsém, van, hogy a megjelenésekor, a megfelelő életkorban már olvastam a könyvet; 15 évvel később már láthatóan nem én vagyok a célközönség. Lilith ingadozásai és a játszmák eléggé idegesítettek, és rendkívül zavart az is, hogy nem tudott senkivel őszinte lenni és képtelen volt azokban megbízni, akik láthatóan segíteni akarták őt.

Talán öregszem, talán az azóta olvasott könyvek teszik, de a legjobban a két Zéró fejezet tetszett. Ezek tulajdonképpen magyarázatot adnak az addig történtekre; egy valóságosat, amely a mi világunkban is hihető – az igazat megvallva, egy kicsit a Viharszigetre emlékeztet ez a megoldás; ettől is érzem olyan zseniálisnak.
A megjelenés idején még jelentősége volt annak, hogy kettő van; akkor mi, olvasók dönthettük el, hogy melyik folytatást szeretnénk olvasni. Ha ma választhatnék, a másik fejezetcímet küldeném el a megadott e-mailcímre.

Nagy szerepet játszott ez a könyv abban, hogy a saját utamat megtaláljam, hogy rájöjjek, ki vagyok, vagy ki akarok lenni. Megmutatta a szubkultúrát, amelyhez tartozni akartam, és amelyhez tulajdonképpen ma is tartozom, még ha mostanában bizonyos okokból ezt nem hangoztatom.
Szeretettel ajánlom ezt a sorozatot minden fiatalnak, aki egy kicsit is úgy érzi, hogy kilóg a sorból. Ne féljetek! Lehet, hogy a sorral van probléma!

Jussi Adler-Olsen: Más bőrében

A Molynak van egy olyan szuper funkciója, hogy ha egy adott szerző összes magyarul megjelent művét elolvassuk, akkor az író arcképével ellátott kitüntetéssel gazdagodunk. Ugyan az idei cél egyértelműen a Stephen King-kitüntetés megszerzése, észrevettem, hogy a másik kedvenc íróm, Jussi Adler-Olsen életművéből már csak egy könyv hiányzik – mind a példány, mind az elolvasása. Mivel az összes többi könyve fizikai formátumban van meg, ezt is így szerettem volna megvenni, de sajnos nem kapható. A késztetés viszont, hogy a plecsnit megszerezzem, erősebb volt, így kiegyeztem az e-bookkal.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 464
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. március 21. – 2022. április 11. + 3 perc

Igyekeztem úgy nekiindulni, hogy ez most nem a Q-ügyosztály. Végül nem volt annyira vészesen nehéz elvonatkoztatni az eddig megszokott szereplőktől, helyszínektől és stílustól, mivel tényleg teljesen más, mint amit eddig ismertem. Világháborús thrillerként hirdetik; ez úgy az első harmadik stimmel is, utána viszont már nagyon nem. Ettől sokkal nehezebb volt elvonatkoztatni.

A koncepció, miszerint két angol katona, akiknek a gépét a második világháborúban lelőtték Németország felett, felugrik egy sebesült német katonákat szállító vonatra, és ott SS-tiszteknek adják ki magukat, még annyira nem is meredek. Az már sokkal meredekebb, hogy ez senkinek a világon nem tűnik fel. Értem én, hogy sokan vannak, káosz van, napról napra cserélődhetnek az egyes betegek, de akiknek a bőrébe Bryan és James bújt, elég magas rangúak voltak ahhoz, hogy jobban odafigyeljenek rájuk. Lehetséges persze, hogy azokban az állapotokban semmi nem számított, darab darab, mindenesetre számomra nehezen elképzelhető, hogy ne vegyem észre, hogy Arno von der Leyen tegnap még nem egészen így nézett ki.

Máskülönben a katonai kórházi viszonyok leírása elég élethűre sikerült, néhol szinte túlságosan is naturális, testnedvekben sem szenvedünk hiányt. Főszereplőink gondolatait ugyanilyen részletességgel mutatja be, bár kissé zavaró volt számomra, hogy sokáig nem volt egyértelmű, hogy Bryan vagy James a tulajdonképpeni főszereplő. Egy ponton végül az előbbi javára billen el a mérleg. A cselekmény nagyon lassan halad mindaddig, míg ki nem derül, hogy a két angol katonán kívül más szimulánsok is vannak a betegek között, akik nem kis veszélyt jelentenek rájuk. Innen egy kicsit gyorsabb a tempó, de még nem pörög fel igazán. James-t teljesen hatalmukba kerítik a gyógyszerek, Bryan a menekülést tervezi, majd meg is valósítja. Ezután ugrunk az időben 30 évet.

Rettentő furcsa volt ez az időbeli ugrás, és az is, hogy kiderül: Bryan nem ment vissza James-ért, és látszólag mást sem tett azért, hogy kiszabadítsa gyerekkori barátját. A keresésével ugyan megpróbálkozott, mégis 30 évnek kellett ahhoz eltelni, hogy eléggé marja a bűntudat ahhoz, hogy személyesen ellátogasson a helyszínre, megbizonyosodni arról, hogy tényleg meghalt. Egy ideig itt sem talál semmit, míg fel nem tűnnek és kísérteni nem kezdik a múlt árnyai. Itt kezd a történet thrillerszerűvé válni. Mindenki nyomoz mindenki után; a három szimuláns, akik szintén életben vannak, Bryant keresik, Bryan pedig őket, hogy elvezessék őt Jameshez. Bryan felesége is gyanút fog, ezért utánarepül Németországba, és ő is követni kezdi a férjét – ezt a részt mondjuk még mindig nem értem. A regénynek ez a középső része rettentően zavaros volt, nem találtam a logikát, a kapcsolódási pontokat. Ahogy viszont ez kitisztult, kiszámíthatóvá vált a további cselekmény. No nem 100%-ig, de úgy 90-ig. Jó kis vérfürdő és tiszta őrület kerekedik ki belőle – az utolsó negyed végül visszahozta a lelkesedésemet. Annak ellenére azonban, hogy tudtam, merre halad a történet, nem tudok elmenni amellett, amilyen mesterien fűzte össze Adler-Olsen a szálakat.

A végét rettenetesen sajnáltam; nem reménykedtem teljes happy end-ben, de ennél happy-bb azért lehetett volna. Egy keserédes befejezést kaptam, ami sokkal inkább keserű, mint édes. Szomorú, ahogy egy barátság össze tud törni attól, hogy a felek cserbenhagyják egymást. Erről szól tulajdonképpen a Más bőrében.

Sokkal összetettebb ez a regény, mint amilyennek elsőre látszik. A háború borzalmai mellett az emberi lélek megpróbáltatásai is helyet kapnak benne, az olvasót egyáltalán nem kíméli. Mondhatnám úgy is, hogy sokkal nehezebb volt, mint amilyenre számítottam - lelki értelemben. Ezt olvasás közben sokkal kevésbé vettem észre, mint most, hogy vége van.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi legyen a végkövetkeztetés: jó-e ez a könyv, vagy nem jó. Végül arra jutottam, hogy ha nem is a legjobb a szerző művei közül, de jó.

 

Adrian Gilbert: Waffen-SS

2021. májusában vezettem be azt a szokást, hogy a tömegközlekedésen rendszerint valami, a Harmadik Birodalomhoz így vagy úgy kapcsolódó könyvet olvasok. Furcsa belegondolni, hogy a hétköznapjaim jelentős hányadában foglalkozom a témával, még ha csak néhány oldal erejéig is – azért nem minden nap, mert egyrészt néha itthonról is dolgozom, másrészt nincs mindig lehetőségem a buszon olvasni. Időnként pedig az s előfordul, hogy csak bámulok ki az ablakon és hallgatom az éppen aktuális kedvenc számomat. Többek között ezért is tartott 4,5 hónapig ezt elolvasni.

Kiadó: Gold Book
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 438
Fordító: Békési József
Az olvasás ideje: 2021. november 17. – 2022. március 31.

Időnként büszke vagyok arra, ha befejezek egy könyvet. Ez általában akkor szokott előfordulni, ha nagyon hosszú, vagy ha a téma nehéz. Ha mindkettő fennáll, akkor extra büszkeség szokott eltölteni. Adrien Gilbert könyvénél az extra büszkeség mellett nagy arányban volt a hitetlenség is. Még most sem igen hiszem el, hogy vége van.

Nem azért, mert rossz lett volna. Egyáltalán nem az. Számomra viszont iszonyatosan tömény volt. Nagyon aprólékosan mutatja be a Waffen-SS születését, az egyes hadosztályok megalakulását, vezetőiket, azok esetenkénti leváltását, és természetesen a haditechnika sem maradhat ki. Rengeteg az adat; nevek, számok, helyszínek, különböző szakszavak ömlenek az olvasóra. A megértést segítik a függelékek és a térképek, amelyek által némileg könnyebb elképzelni a frontvonalak alakulását. A frontokon zajló események szemléltetésére a kötet közepén összegyűjtött képek hivatottak. Véleményem szerint szerencsésebb lett volna ezeket a megfelelő szövegrészek után az egyes fejezetekben elhelyezni, hogy egy kicsit megtörjék az információáradatot, illetve könnyebben köthetők az eseményekhez, ha közvetlenül a leírások után kapnak helyet.

Rendkívül sok új információval gazdagodtam olvasás közben; hogy ebből a hosszútávú emóriába mennyi került be, az idővel kiderül – most úgy érzem, hogy a csak a bicikliző SS-tisztek maradtak meg belőle, ez is leginkább azért, mert annyira abszurd kép keletkezett róluk a fejemben.
A magyar vonatkozások bemutatásának külön örültem, eddig ilyen részletességgel nem találkoztam vele.

Nagyon tetszett az is, hogy Gilbert igyekezett pártatlan maradni és tényszerűen írni, egyáltalán nem éreztem azt, hogy bármelyik oldal mellett állást foglalna a harcok leírása során sem. A sok információ miatt viszont elég száraz a könyv, egyáltalán nem könnyű olvasmány. Az a fajta ismeretterjesztő, amit néhány oldal után le kell tenni, hogy az ember felfogja, mit is olvasott.

Nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer az elejétől a végéig el fogom olvasni, sokkal inkább fellapozom majd a megfelelő fejezetet, ha valami nem jut eszembe a háború egyes szakaszaival kapcsolatban – úgy gondolom, erre a célra kiváló lesz nekem, mint laikus érdeklődőnek.

Amikor becsuktam a könyvet, megjegyeztem magamban, hogy ideje egy kicsit elengedni ezt a témát. Ma reggel viszont az új útitársam kiválasztásánál harmatgyengének bizonyult ez az elhatározás.

Howard Phillips Lovecraft összes művei II

Kissé nehézkesen indult a viszonyunk Mr. Lovecrafttal tavaly ősszel. Összes műveinek első kötetét felemás érzésekkel csuktam be, és ugyan a mérleg nyelve pozitív irányba billent, mégsem volt olyan katartikus élmény, mint amire számítottam. Többen biztattak aztán, hogy ne adjam fel, mert a második kötet mérföldekkel jobb. Nem szokásom feladni, most sem tettem.

Kiadó: Szukits
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 572
Fordítók: Bihari György, Galamb Zoltán, Gálvölgyi Judit, Kornya Zsolt, Nagy Gergely, Sóvágó Katalin, Tézsla Ervin
Az olvasás ideje: 2022. január 9. – 2022. március 24.

Az első kötethez képest a második jelentősen terjedelmesebb. Szerencse, hogy novellát reggel és este olvasok csak, még, illetve már az ágyban, így kevesebb gondot okozott, hogy hogyan is tartsak egy ekkora könyvet, főleg hónapokon keresztül.

Szokásomhoz híven novelláról novellára haladtam, a hosszabbakat pedig részegységenként olvastam, már ha voltak ilyenek. Borítékolható volt, hogy nem jutok hamar a végére, de végül a nagyobb terjedelem dacára hamarabb végigolvastam, mint az első kötetet. Ez annak is köszönhető, hogy tudatosan ügyeltem arra, hogy a reggeli és az esti novella közül legalább az egyik minden nap meglegyen.

Tudtam már, hogy milyen stílusra számítsak, és kevésbé is viselte meg az agyamat a terjengősség. Ennek még az is oka lehet, hogy a második kötetbe gyűjtött művek sokkal jobban elnyerték a tetszésemet az elsőben összeszedetteknél. Ez nemcsak a novellákra igaz, hanem az utolsó részben felsorakoztatott irodalmi tanulmányokra is.

A novellák közül a kedvencek a Nyarlathotep, A lesben álló rettenet, a Rémület Dunwich-ben, a Pickman modellje, a Vén Bogaras és a Harry Houdini: A fáraók börtönében lettek. Ezeknél mind a cselekmény, mind a hangulat jobban magával tudott ragadni. Főként a Rémület Dunwich-ben idézte emlékeimbe a nemrég felfedezett Arkham Horror társasjátékot; Lovecraft világát én most már mindig ezzel fogom párhuzamba vonni. A Vén Bogaras pedig természetesen azért, mert Poe.
A tanulmányok közül pedig a Természetfeletti rettenet az irodalomban tetszett a legjobban. Egyértelműen olyan érzésem volt, hogy ez ugyanaz volt Lovecraft jelenében, mint amit Stephen King Danse Macabre-ja jelent nekünk. Mintha az említett mű egy elődjét olvastam volna, valamit, amihez King is visszanyúlt, amikor a saját hasonló témájú értekezését írta.

Kevés olyan írás volt ebben a kötetben, amellyel különösebb bajom volt, az egyik ilyen viszont egyértelműen az Álmok a boszorkányházban. Vagy az én hangulatom nem volt hozzá megfelelő, vagy túlságosan időben szétszabdalva olvastam, esetleg bármi más indokból, de ez nem tudott elkapni. Valószínűleg neki kellene futni még egyszer, amikor rendesen van rá időm; lehetségesnek tartom, hogy megváltozna a véleményem. A Juan Romero átalakulásával pedig egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, máig nem tudom hova tenni, hogy az mi volt.

Mindent összevetve, a második kötet olvasása után egyértelműen ki tudom mondani: én szeretem Lovecraftot! Nagy köszönet tehát mindenkinek a biztatásért, igazatok volt.

Stephen King: Az átkozott út

Egy olyan King-kötet következett a sorban, amely ugyan korai regény (1981-es), Magyarországon mégis sokkal később, csak 2016-ban jelent meg először. A mai napig nem értem, hogy anno miért maradhatott el ennek a kiadása, de nagyon örülök, hogy végül pótolták.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 390
Fordító: Dudik Annamária Éva
Az olvasás ideje: 2022. március 15. - 2022. március 20.

Érdekes dolog a címfordítás; nagyon sok múlik azon, hogy megtartják-e a forrásnyelvről történő tükörfordítást, vagy kitalálnak egy teljesen más, magyarul hangzatosabb, figyelemfelkeltőbb címet. Az átkozott útnál az utóbbi történt. A Roadworks útjavítást, útfelbontást, közúton folyó munkákat jelent, ebben az esetben leginkább útépítést; és addig értem is a dolgot, hogy ki a fene venne le a polcról egy könyvet ilyen címmel. Mégis azt mondom, hogy én megtartottam volna, mert bármily hangzatos is, a címben szereplő szavak még csak el sem hangzanak a könyvben. Másrészt félrevezető is a cím, mert az angol cím ismerete hiányában elátkozottra asszociálhat belőle az olvasó, erről viszont szó sincs. Na de ennyit a címről, nem ez a lényeg, visszaparancsolom a jövendőbeli szakfordító énemet a sarokba.

A tűzgyújtó után igazi felüdülés volt ezt a könyvet olvasni. Stephen King mindig meg tud lepni azzal, hogy micsoda történeteket tud kitalálni olyan pitiáner dolgokból, mint például egy autópálya új szakaszának megépítése. Lehetetlen nem beleélni magunkat Barton George Dawes helyébe, akinek a háza, egyúttal az addigi élete az új szakasz útjában áll. Kinek tetszene az, ha az otthonát, a munkahelyét, és az ezekhez kötődő emlékeit egyik napról a másikra valaki le akarná dózerolni? Hát, nekem se. Nagy valószínűséggel én is megpróbálnék minden követ megmozgatni, hogy ne kelljen elköltöznöm, és biztosan mindenkinek az édesanyja évtizedekkel tovább élne, aki nem tudta úgy tervezni azt a pályát, hogy megkerülje a házamat, és aki aláírta az ilyen tervezetet. A különbség köztem és Bart között viszont az, hogy ha látnám, hogy ebben a harcban nem győzhetek, én nem tartanék ki, hanem nagy duzzogva zsebre tenném a kártérítést és odébb állnék.

De Bart nem olyan, mint én. Bart a végsőkig kitart, és a legradikálisabb eszközöket veti be annak érdekében, hogy bojkottálja az útépítést. Fegyverek, robbanóanyagok… Hogy kit akar ezekkel lelőni, vagy felrobbantani, azt csak sejteni lehet, aztán vagy jól tippeltünk, vagy nem. Én nem.
Bart élete darabokra hullik, amikor kiderül, hogy nem tehet semmit azon kívül, hogy elfogadja a helyzetet. Én végig szurkoltam neki, hogy józanodjon is és térjen jobb belátásra, bár Kingnél nagyon nem reális elvárás, hogy ez megtörténik. Egyfelől rossz volt végignézni Bart lecsúszását, másfelől viszont nem tudtam sajnálni, bármennyire is megértettem, mit miért tesz. Ahogy egyre sodródott a teljes őrület elé, borítékolható volt a katasztrófa a végére.

Szeretem az ilyen lendületes cselekményeket, amik visznek magukkal, a lapok meg csak pörögnek. Nem voltak felesleges jelenetek, talán a szilveszteri buli volt kevésbé odaillő, mintha ezzel csak az lett volna a cél, hogy ha már az a bizonyos tabletta bekerült a sztoriba, valami történjen is vele. Hasonlóképp éreztem az első oldalakon megvásárolt fegyverek sorsát is; ha már megvannak, akkor el kell sütni őket valahogy. A magyartanárom szokta volt mondani, hogy ha egy könyvben feltűnik egy pisztoly, annak a történet folyamán el kell sülnie. Kingnek is biztos ezt mondta a saját irodalomtanára. Ezektől eltekintve tökéletesen fel volt építve. A Fred-George beszélgetéseket Bart fejében egy ideig nem tudtam hova tenni, de végül az utalásokból össze lehetett rakni, hogy mi is történik pontosan.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy csak majdnem három évvel a megvásárlása után vettem le a polcról ezt a könyvet, megérdemelte volna, hogy előbb ismerkedjek meg vele. Nem horror, sokkal inkább lélektani regény, így bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik King effajta írásait is.

Stephen King: A tűzgyújtó

King életművének egy újabb darabjával kezdtem a márciust. Valahogy ez is sokáig elkerült, annak ellenére, hogy a hasonló témán alapuló Carrie-t szerettem, és a filmadaptáció is elég híres. Ahogy a Holtsávnál is, A tűzgyújtónál is a cím lehetett a fő ok; nem fogott meg eléggé, nem lettem kíváncsi a történetre. Fülszöveget olvasni meg ugye minek…

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2002
Oldalszám: 494
Fordító: Boris János, Gáspár András, Jeszenszky Zita
Az olvasás ideje: 2022. március 1. – 2022. március 14.

Fura dolog a telekinézis. A pirokinézis meg még furább. Nagyon menőn hangzik, hogy valaki a gondolata erejével tüzeket gyújtson, és lángra lobbantson vele valamit. Charlie McGee-nek viszont a saját szemszögéből nézve már nem olyan vicces a dolog. Neki ez a képesség inkább átok, mint áldás. Valami, amiről nem tehet, és mégis üldözik érte. Mert más.

Az elején nehezen akart összeállni az alapszituáció; miért üldözik Charlie-t és az apját, kik üldözik egyáltalán őket, mi történt a múltban, mik ezek a különleges képességek, honnan vannak, és miért baj, hogy vannak. Szép lassan mindezekre választ kapunk, de az információ meglehetősen lassan csordogál, a nagy részükre visszaemlékezésekből derül fény. Főhőseink eközben versenyt futnak az idővel és a Műhely embereivel is.

Valahol arra számítottam, hogy az egész könyv a menekülésről fog szólni, ugyanakkor sejtelmem sem volt, hogy ezt hogy lehet megoldani. Minden annyira apa és lánya ellen játszott, hogy lehetetlen volt, hogy ne kapják el őket, viszont azt sem igen tudtam elképzelni, hogy akkor mi lesz. Végül csak megtudtam, és nem volt túl szép, amit láttam. Sajnos a való életből is tudunk példákat arra, hogy milyen az, amikor egy csapat tudós azt tesz, amit akar, mert kivették alóluk a törvényeket, vagy olyanokat írtak, amelyek ezt lehetővé teszik. Valami hasonlót láthatunk Andy és Charlie esetében is. Veszélyesnek bélyegzik és elzárják őket, de egyúttal érdekesek is, ezért kísérleteket végeznek rajtuk. Charlie-t elválasztják az apjától. Innentől az a kérdés, hogy ebből a helyzetből ki tudnak-e jutni, találkoznak-e még valaha. A lényeg tehát, hogy végig van miért izgulni, van minek szurkolni.

Nekem kissé döcögősen haladt, nem ártott volna a történetnek egy kicsivel gyorsabb tempó – persze lehet, hogy az én olvasási tempóm is hozzájárult ehhez az érzéshez. A végén ugyan egyértelműen fokozódik a hangulat, de számomra kissé kevés volt. A szereplők közül igazán Irv Manders lopta be magát a szívembe. A Műhely embereit nem szerettem, Charlie és az apja viszont kimondottan semlegesek voltak, se erre, se arra nem billentek. Átéreztem a helyzetüket, de igazán megkedvelni nem sikerült őket.

Nem rossz ez, de mondjuk úgy, hogy olvastam már sokkal jobbat is Kingtől. Vagy csak túl sokáig húztam. Vagy csak rosszkor olvastam. Mindenesetre ez most nem talált el úgy, ahogy a többi könyve.

 

 

John Cure: Hamu

John Cure már tavaly belopta magát a szívembe A lány, akit élve ástak el című könyvével (meg a főszereplő Huszti Nimróddal). Tavaly egy nagybevásárlás alkalmával akadt meg a szemem az új könyvén, amely a Hamu címet viseli. Sejtve, hogy jóban leszünk, sietve a kosaramba is tettem. Jó döntés volt.

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 318
Az olvasás ideje: 2022. február 22. – 2022. február 27.

Én ezt a könyvet gyakorlatilag felfaltam. Igyekezni is kellett az olvasással, hogy a heti könyv is meglegyen, és a kedvenc krimis/thrilleres kihívásomba is bele akartam férni, emellett a hétvégét leszámítva időm sem nagyon volt olvasni. Nem is kellett több két esténél; rövid is és pörgős is. Aztán mikor a végére értem, csak néztem ki a fejemből, és azt mondogattam: húb*zmeg.

Szeretem a két idősíkon futó cselekményeket; élvezettel szemlélem az eseményeket, és tűkön ülve várom, hogy mikor és hogyan érnek össze a szálak. Így volt ez Elek Sándor, alias Alex történetével is. Az elején úgy nézett ki, hogy kísértettörténet lesz belőle – ezt abszolút nem bántam, rég olvastam már olyat, amitől kellemetlen éjszakáim lettek volna. Aztán ahogy a cselekmény haladt előre, kezdett gyanús lenni, hogy nem biztos, hogy erről van szó. A múltbeli és a majdnem jelenbeli szál annyira elütött egymástól, hogy először el se tudtam képzelni, hogy fognak ezek összeérni. Egy családfő, aki a múltban adósságspirálba került, majd a majdnem jelenben lövéseket hall, égett foltokat lát és hamut söpröget. Egyszerűen nem állt össze. Végül egy ponton megbicsaklott a dolog, és akkor nekem is leesett a tantusz, és szinte pontosan ki is találtam, mi az egésznek a poénja. Sajnos többet nem mondhatok, hogy biztosan ne spoilerezzek el valamit.

Gyorsan olvasható könyv; a cselekmény feszes, mindig van min izgulni, és a karakterek is érdekesek. Némelyikük fájdalmasan igazi, például Alex, Olga viszont fájdalmasan nem – mégis ki látott már fekete hajú, barna bőrű orosz nőt? Ha valamiért nyűgös vagyok a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez. Meg az a pár benne maradt értelmetlen mondat, de az olvasás élményét annyira nem rontja, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsak neki.

Három szóban összefoglalva: szeretem John Cure-t. Most már a második könyvére tudom azt mondani, hogy simán megállja a helyét nemzetközi szerzőtársai között, sőt, jó esélye van a kedvenc magyar író címre is. A Hamu pedig már biztosan az idei év kedvenc könyvei között lesz.

 

Rick Riordan: A villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak I

A tavalyi évben megfogadtam, hogy idén is megtartom azt a jó szokásomat, hogy egy sorozat végigkíséri az évemet. 2022-re a Percy Jackson és az olimposziak pentológiát választottam. A megjelenése idején olvastam ezeket a könyveket, ami, valljuk be, már nem mostanában volt, ezért szükségét éreztem egy kis emlékezetfrissítésnek.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 374
Fordító: Bozai Ágota
Az olvasás ideje: 2022. február 11. – 2022. február 20.

Ez a könyv az öcsém érdeklődését keltette fel elsőként; ugyanakkor, amikor én Böszörményi Gyulától a 9…8…7…-et olvastam. Sokáig nem is foglalkoztam vele; akkor vettem a kezembe, amikor láttam, hogy tesóm nem halad vele úgy, ahogy kellene, azt pedig nem hagyhattam, hogy félig olvasottan álljon a polcon. Természetesen rögtön megszerettem. Nem is csoda.

Ki ne ismerné a görög isteneket, ki ne hallott volna néhány történetet a görög mitológiából? Az iskolai irodalom és történelem órákon mindannyian találkozunk velük, még ha csak érintőlegesen is. Engem már akkor is érdekelt a téma, később a gimnázium alatt is sok mitológiai történetet olvastam.
Képzeljünk el egy olyan valóságot, amelyben a mitológia istenei léteznek, és a mai napig halandóktól születnek gyerekeik. Érdekes elgondolás, és remek világot lehet ráépíteni, hisz az alapja gyakorlatilag megvan, csak a jelennel kell valahogy összegyúrni. Rick Riordannek ez remekül sikerült. Fogta az Olimposzt és az Alvilágot az összes istennel és mitológiai lénnyel együtt, majd áthelyezte őket az USA-ba. Majd adott nekünk egy 12 éves SNI gyereket, akivel fura dolgok történnek, amelyek folyományaként kiderül, hogy az egyik isten fia, azaz félvér. Tisztára, mint Harry Potter.

Az analógia eddig is szembetűnő volt, de a Harry Potter-kötetek nem régi újraolvasása után még jobban kiéleződtem rá. Sok ponton tetten lehet érni Percy történetében Rowling hatását; elég, ha csak Percy kinézetét nézzük, gyakorlatilag egy szemüveg és sebhely nélküli Harry. Van mellette egy Ron is, Grover Underwood személyében, aki Harry legjobb barátjához hasonlóan rengeteg információval rendelkezik a világról, amelyben hőseink élnek, és ezeket az információkat szép lassan csepegteti, mert hát nem mondhat semmit, de a végsőkig hűséges barátjához. S hogy Hermione se maradjon ki a Golden Trióból, itt van nekünk Annabeth Chase, Athéné lánya, akinek mindenre is van egy terve. Az is egyértelmű, hogy ennek a három gyereknek kell a világot megmenteni. Sőt, jóslat is van, ami a főhősről szól, ami végzetes lehet, és amiről természetesen még tilos beszélni. Ha erőltetném az agyamat, biztosan tudnék még pár dolgot felsorolni, de hirtelen ennyi jut eszembe.
Mindezek nem negatívumok, és azt sem állítom, hogy Rick Riordan másolt volta; inkább azt mondom, insprirálódott egy sikersztoriból, és írt egy hasonlót, egy másik világban.

Jó volt újra elkísérni Percyt a Félvér Táborba, végignézni, ahogy kiderül, ki is ő valójában, követni a a táborbeli életét, majd útra kelni vele a küldetésére. Mindeközben a görög mitológia elevenedik meg a szemünk előtt; Rick Riordan nem csinál mást, mint Percy kalandjain keresztül újrameséli a jól ismert mitológiai történeteket, áthelyezve őket a kétezres évekbe. Medúzának szoborparkja van, Árész egy menő motoros, Kharón egy lifttel szállítja a holtakat az Alvilágba, Kerberosz labdázik, közben a halandók elől mindent jótékonyan elrejt a Köd.
Habár elég régen olvastam már A villámtolvajt, a lényegi részekre furcsa ódon emlékeztem, vagy magamtól, vagy az olvasás közben tértek vissza. A vége épp ezért nem volt meglepetés a számomra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit nem izgultam a srácokért.

A történetet Percy meséli el, épp ezért a nyelvezet is egy 12 éves kiskamaszé, ami tulajdonképpen jól is áll az egésznek. Jókat lehet nevetni az olvasónak szánt kiszólásain, de a párbeszédekben is elég jó dumája van. Az E/1-es elbeszélésből jobban érezhető, hogy maga Percy sem érti, mi és miért történik vele, miért van neki ekkora szerepe az istenek ügyeiben.

Ismételten rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a sorozatot (is), illetve hogy mennyire sajnálom (ennél is), hogy nem valóságos. Felnőtt fejjel, az első olvasáshoz képest kétszer annyi idősen is ugyanazt az élményt adta, mint anno. Akit érdekel a görög mitológia egy alternatív világban, annak szeretettel ajánlom. Ugyanitt javaslom azoknak, akiknek a gyereke a görög istenekkel küzd, hogy adják a kezébe Percy történetét, és garantáltan kívülről fogja fújni őket.
Nem tudom még, hogy mikor fogom folytatni a sorozatot, de nem túl hamar, nehogy túl gyorsan a végére érjek.