Jussi Adler-Olsen: Más bőrében

A Molynak van egy olyan szuper funkciója, hogy ha egy adott szerző összes magyarul megjelent művét elolvassuk, akkor az író arcképével ellátott kitüntetéssel gazdagodunk. Ugyan az idei cél egyértelműen a Stephen King-kitüntetés megszerzése, észrevettem, hogy a másik kedvenc íróm, Jussi Adler-Olsen életművéből már csak egy könyv hiányzik – mind a példány, mind az elolvasása. Mivel az összes többi könyve fizikai formátumban van meg, ezt is így szerettem volna megvenni, de sajnos nem kapható. A késztetés viszont, hogy a plecsnit megszerezzem, erősebb volt, így kiegyeztem az e-bookkal.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 464
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. március 21. – 2022. április 11. + 3 perc

Igyekeztem úgy nekiindulni, hogy ez most nem a Q-ügyosztály. Végül nem volt annyira vészesen nehéz elvonatkoztatni az eddig megszokott szereplőktől, helyszínektől és stílustól, mivel tényleg teljesen más, mint amit eddig ismertem. Világháborús thrillerként hirdetik; ez úgy az első harmadik stimmel is, utána viszont már nagyon nem. Ettől sokkal nehezebb volt elvonatkoztatni.

A koncepció, miszerint két angol katona, akiknek a gépét a második világháborúban lelőtték Németország felett, felugrik egy sebesült német katonákat szállító vonatra, és ott SS-tiszteknek adják ki magukat, még annyira nem is meredek. Az már sokkal meredekebb, hogy ez senkinek a világon nem tűnik fel. Értem én, hogy sokan vannak, káosz van, napról napra cserélődhetnek az egyes betegek, de akiknek a bőrébe Bryan és James bújt, elég magas rangúak voltak ahhoz, hogy jobban odafigyeljenek rájuk. Lehetséges persze, hogy azokban az állapotokban semmi nem számított, darab darab, mindenesetre számomra nehezen elképzelhető, hogy ne vegyem észre, hogy Arno von der Leyen tegnap még nem egészen így nézett ki.

Máskülönben a katonai kórházi viszonyok leírása elég élethűre sikerült, néhol szinte túlságosan is naturális, testnedvekben sem szenvedünk hiányt. Főszereplőink gondolatait ugyanilyen részletességgel mutatja be, bár kissé zavaró volt számomra, hogy sokáig nem volt egyértelmű, hogy Bryan vagy James a tulajdonképpeni főszereplő. Egy ponton végül az előbbi javára billen el a mérleg. A cselekmény nagyon lassan halad mindaddig, míg ki nem derül, hogy a két angol katonán kívül más szimulánsok is vannak a betegek között, akik nem kis veszélyt jelentenek rájuk. Innen egy kicsit gyorsabb a tempó, de még nem pörög fel igazán. James-t teljesen hatalmukba kerítik a gyógyszerek, Bryan a menekülést tervezi, majd meg is valósítja. Ezután ugrunk az időben 30 évet.

Rettentő furcsa volt ez az időbeli ugrás, és az is, hogy kiderül: Bryan nem ment vissza James-ért, és látszólag mást sem tett azért, hogy kiszabadítsa gyerekkori barátját. A keresésével ugyan megpróbálkozott, mégis 30 évnek kellett ahhoz eltelni, hogy eléggé marja a bűntudat ahhoz, hogy személyesen ellátogasson a helyszínre, megbizonyosodni arról, hogy tényleg meghalt. Egy ideig itt sem talál semmit, míg fel nem tűnnek és kísérteni nem kezdik a múlt árnyai. Itt kezd a történet thrillerszerűvé válni. Mindenki nyomoz mindenki után; a három szimuláns, akik szintén életben vannak, Bryant keresik, Bryan pedig őket, hogy elvezessék őt Jameshez. Bryan felesége is gyanút fog, ezért utánarepül Németországba, és ő is követni kezdi a férjét – ezt a részt mondjuk még mindig nem értem. A regénynek ez a középső része rettentően zavaros volt, nem találtam a logikát, a kapcsolódási pontokat. Ahogy viszont ez kitisztult, kiszámíthatóvá vált a további cselekmény. No nem 100%-ig, de úgy 90-ig. Jó kis vérfürdő és tiszta őrület kerekedik ki belőle – az utolsó negyed végül visszahozta a lelkesedésemet. Annak ellenére azonban, hogy tudtam, merre halad a történet, nem tudok elmenni amellett, amilyen mesterien fűzte össze Adler-Olsen a szálakat.

A végét rettenetesen sajnáltam; nem reménykedtem teljes happy end-ben, de ennél happy-bb azért lehetett volna. Egy keserédes befejezést kaptam, ami sokkal inkább keserű, mint édes. Szomorú, ahogy egy barátság össze tud törni attól, hogy a felek cserbenhagyják egymást. Erről szól tulajdonképpen a Más bőrében.

Sokkal összetettebb ez a regény, mint amilyennek elsőre látszik. A háború borzalmai mellett az emberi lélek megpróbáltatásai is helyet kapnak benne, az olvasót egyáltalán nem kíméli. Mondhatnám úgy is, hogy sokkal nehezebb volt, mint amilyenre számítottam - lelki értelemben. Ezt olvasás közben sokkal kevésbé vettem észre, mint most, hogy vége van.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi legyen a végkövetkeztetés: jó-e ez a könyv, vagy nem jó. Végül arra jutottam, hogy ha nem is a legjobb a szerző művei közül, de jó.

 

Adrian Gilbert: Waffen-SS

2021. májusában vezettem be azt a szokást, hogy a tömegközlekedésen rendszerint valami, a Harmadik Birodalomhoz így vagy úgy kapcsolódó könyvet olvasok. Furcsa belegondolni, hogy a hétköznapjaim jelentős hányadában foglalkozom a témával, még ha csak néhány oldal erejéig is – azért nem minden nap, mert egyrészt néha itthonról is dolgozom, másrészt nincs mindig lehetőségem a buszon olvasni. Időnként pedig az s előfordul, hogy csak bámulok ki az ablakon és hallgatom az éppen aktuális kedvenc számomat. Többek között ezért is tartott 4,5 hónapig ezt elolvasni.

Kiadó: Gold Book
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 438
Fordító: Békési József
Az olvasás ideje: 2021. november 17. – 2022. március 31.

Időnként büszke vagyok arra, ha befejezek egy könyvet. Ez általában akkor szokott előfordulni, ha nagyon hosszú, vagy ha a téma nehéz. Ha mindkettő fennáll, akkor extra büszkeség szokott eltölteni. Adrien Gilbert könyvénél az extra büszkeség mellett nagy arányban volt a hitetlenség is. Még most sem igen hiszem el, hogy vége van.

Nem azért, mert rossz lett volna. Egyáltalán nem az. Számomra viszont iszonyatosan tömény volt. Nagyon aprólékosan mutatja be a Waffen-SS születését, az egyes hadosztályok megalakulását, vezetőiket, azok esetenkénti leváltását, és természetesen a haditechnika sem maradhat ki. Rengeteg az adat; nevek, számok, helyszínek, különböző szakszavak ömlenek az olvasóra. A megértést segítik a függelékek és a térképek, amelyek által némileg könnyebb elképzelni a frontvonalak alakulását. A frontokon zajló események szemléltetésére a kötet közepén összegyűjtött képek hivatottak. Véleményem szerint szerencsésebb lett volna ezeket a megfelelő szövegrészek után az egyes fejezetekben elhelyezni, hogy egy kicsit megtörjék az információáradatot, illetve könnyebben köthetők az eseményekhez, ha közvetlenül a leírások után kapnak helyet.

Rendkívül sok új információval gazdagodtam olvasás közben; hogy ebből a hosszútávú emóriába mennyi került be, az idővel kiderül – most úgy érzem, hogy a csak a bicikliző SS-tisztek maradtak meg belőle, ez is leginkább azért, mert annyira abszurd kép keletkezett róluk a fejemben.
A magyar vonatkozások bemutatásának külön örültem, eddig ilyen részletességgel nem találkoztam vele.

Nagyon tetszett az is, hogy Gilbert igyekezett pártatlan maradni és tényszerűen írni, egyáltalán nem éreztem azt, hogy bármelyik oldal mellett állást foglalna a harcok leírása során sem. A sok információ miatt viszont elég száraz a könyv, egyáltalán nem könnyű olvasmány. Az a fajta ismeretterjesztő, amit néhány oldal után le kell tenni, hogy az ember felfogja, mit is olvasott.

Nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer az elejétől a végéig el fogom olvasni, sokkal inkább fellapozom majd a megfelelő fejezetet, ha valami nem jut eszembe a háború egyes szakaszaival kapcsolatban – úgy gondolom, erre a célra kiváló lesz nekem, mint laikus érdeklődőnek.

Amikor becsuktam a könyvet, megjegyeztem magamban, hogy ideje egy kicsit elengedni ezt a témát. Ma reggel viszont az új útitársam kiválasztásánál harmatgyengének bizonyult ez az elhatározás.

Howard Phillips Lovecraft összes művei II

Kissé nehézkesen indult a viszonyunk Mr. Lovecrafttal tavaly ősszel. Összes műveinek első kötetét felemás érzésekkel csuktam be, és ugyan a mérleg nyelve pozitív irányba billent, mégsem volt olyan katartikus élmény, mint amire számítottam. Többen biztattak aztán, hogy ne adjam fel, mert a második kötet mérföldekkel jobb. Nem szokásom feladni, most sem tettem.

Kiadó: Szukits
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 572
Fordítók: Bihari György, Galamb Zoltán, Gálvölgyi Judit, Kornya Zsolt, Nagy Gergely, Sóvágó Katalin, Tézsla Ervin
Az olvasás ideje: 2022. január 9. – 2022. március 24.

Az első kötethez képest a második jelentősen terjedelmesebb. Szerencse, hogy novellát reggel és este olvasok csak, még, illetve már az ágyban, így kevesebb gondot okozott, hogy hogyan is tartsak egy ekkora könyvet, főleg hónapokon keresztül.

Szokásomhoz híven novelláról novellára haladtam, a hosszabbakat pedig részegységenként olvastam, már ha voltak ilyenek. Borítékolható volt, hogy nem jutok hamar a végére, de végül a nagyobb terjedelem dacára hamarabb végigolvastam, mint az első kötetet. Ez annak is köszönhető, hogy tudatosan ügyeltem arra, hogy a reggeli és az esti novella közül legalább az egyik minden nap meglegyen.

Tudtam már, hogy milyen stílusra számítsak, és kevésbé is viselte meg az agyamat a terjengősség. Ennek még az is oka lehet, hogy a második kötetbe gyűjtött művek sokkal jobban elnyerték a tetszésemet az elsőben összeszedetteknél. Ez nemcsak a novellákra igaz, hanem az utolsó részben felsorakoztatott irodalmi tanulmányokra is.

A novellák közül a kedvencek a Nyarlathotep, A lesben álló rettenet, a Rémület Dunwich-ben, a Pickman modellje, a Vén Bogaras és a Harry Houdini: A fáraók börtönében lettek. Ezeknél mind a cselekmény, mind a hangulat jobban magával tudott ragadni. Főként a Rémület Dunwich-ben idézte emlékeimbe a nemrég felfedezett Arkham Horror társasjátékot; Lovecraft világát én most már mindig ezzel fogom párhuzamba vonni. A Vén Bogaras pedig természetesen azért, mert Poe.
A tanulmányok közül pedig a Természetfeletti rettenet az irodalomban tetszett a legjobban. Egyértelműen olyan érzésem volt, hogy ez ugyanaz volt Lovecraft jelenében, mint amit Stephen King Danse Macabre-ja jelent nekünk. Mintha az említett mű egy elődjét olvastam volna, valamit, amihez King is visszanyúlt, amikor a saját hasonló témájú értekezését írta.

Kevés olyan írás volt ebben a kötetben, amellyel különösebb bajom volt, az egyik ilyen viszont egyértelműen az Álmok a boszorkányházban. Vagy az én hangulatom nem volt hozzá megfelelő, vagy túlságosan időben szétszabdalva olvastam, esetleg bármi más indokból, de ez nem tudott elkapni. Valószínűleg neki kellene futni még egyszer, amikor rendesen van rá időm; lehetségesnek tartom, hogy megváltozna a véleményem. A Juan Romero átalakulásával pedig egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, máig nem tudom hova tenni, hogy az mi volt.

Mindent összevetve, a második kötet olvasása után egyértelműen ki tudom mondani: én szeretem Lovecraftot! Nagy köszönet tehát mindenkinek a biztatásért, igazatok volt.

Stephen King: Az átkozott út

Egy olyan King-kötet következett a sorban, amely ugyan korai regény (1981-es), Magyarországon mégis sokkal később, csak 2016-ban jelent meg először. A mai napig nem értem, hogy anno miért maradhatott el ennek a kiadása, de nagyon örülök, hogy végül pótolták.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 390
Fordító: Dudik Annamária Éva
Az olvasás ideje: 2022. március 15. - 2022. március 20.

Érdekes dolog a címfordítás; nagyon sok múlik azon, hogy megtartják-e a forrásnyelvről történő tükörfordítást, vagy kitalálnak egy teljesen más, magyarul hangzatosabb, figyelemfelkeltőbb címet. Az átkozott útnál az utóbbi történt. A Roadworks útjavítást, útfelbontást, közúton folyó munkákat jelent, ebben az esetben leginkább útépítést; és addig értem is a dolgot, hogy ki a fene venne le a polcról egy könyvet ilyen címmel. Mégis azt mondom, hogy én megtartottam volna, mert bármily hangzatos is, a címben szereplő szavak még csak el sem hangzanak a könyvben. Másrészt félrevezető is a cím, mert az angol cím ismerete hiányában elátkozottra asszociálhat belőle az olvasó, erről viszont szó sincs. Na de ennyit a címről, nem ez a lényeg, visszaparancsolom a jövendőbeli szakfordító énemet a sarokba.

A tűzgyújtó után igazi felüdülés volt ezt a könyvet olvasni. Stephen King mindig meg tud lepni azzal, hogy micsoda történeteket tud kitalálni olyan pitiáner dolgokból, mint például egy autópálya új szakaszának megépítése. Lehetetlen nem beleélni magunkat Barton George Dawes helyébe, akinek a háza, egyúttal az addigi élete az új szakasz útjában áll. Kinek tetszene az, ha az otthonát, a munkahelyét, és az ezekhez kötődő emlékeit egyik napról a másikra valaki le akarná dózerolni? Hát, nekem se. Nagy valószínűséggel én is megpróbálnék minden követ megmozgatni, hogy ne kelljen elköltöznöm, és biztosan mindenkinek az édesanyja évtizedekkel tovább élne, aki nem tudta úgy tervezni azt a pályát, hogy megkerülje a házamat, és aki aláírta az ilyen tervezetet. A különbség köztem és Bart között viszont az, hogy ha látnám, hogy ebben a harcban nem győzhetek, én nem tartanék ki, hanem nagy duzzogva zsebre tenném a kártérítést és odébb állnék.

De Bart nem olyan, mint én. Bart a végsőkig kitart, és a legradikálisabb eszközöket veti be annak érdekében, hogy bojkottálja az útépítést. Fegyverek, robbanóanyagok… Hogy kit akar ezekkel lelőni, vagy felrobbantani, azt csak sejteni lehet, aztán vagy jól tippeltünk, vagy nem. Én nem.
Bart élete darabokra hullik, amikor kiderül, hogy nem tehet semmit azon kívül, hogy elfogadja a helyzetet. Én végig szurkoltam neki, hogy józanodjon is és térjen jobb belátásra, bár Kingnél nagyon nem reális elvárás, hogy ez megtörténik. Egyfelől rossz volt végignézni Bart lecsúszását, másfelől viszont nem tudtam sajnálni, bármennyire is megértettem, mit miért tesz. Ahogy egyre sodródott a teljes őrület elé, borítékolható volt a katasztrófa a végére.

Szeretem az ilyen lendületes cselekményeket, amik visznek magukkal, a lapok meg csak pörögnek. Nem voltak felesleges jelenetek, talán a szilveszteri buli volt kevésbé odaillő, mintha ezzel csak az lett volna a cél, hogy ha már az a bizonyos tabletta bekerült a sztoriba, valami történjen is vele. Hasonlóképp éreztem az első oldalakon megvásárolt fegyverek sorsát is; ha már megvannak, akkor el kell sütni őket valahogy. A magyartanárom szokta volt mondani, hogy ha egy könyvben feltűnik egy pisztoly, annak a történet folyamán el kell sülnie. Kingnek is biztos ezt mondta a saját irodalomtanára. Ezektől eltekintve tökéletesen fel volt építve. A Fred-George beszélgetéseket Bart fejében egy ideig nem tudtam hova tenni, de végül az utalásokból össze lehetett rakni, hogy mi is történik pontosan.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy csak majdnem három évvel a megvásárlása után vettem le a polcról ezt a könyvet, megérdemelte volna, hogy előbb ismerkedjek meg vele. Nem horror, sokkal inkább lélektani regény, így bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik King effajta írásait is.

Vélemény. Miért baj, ha a másé más?

Szólásszabadság van. Véleményszabadság is van. Ez azt jelenti, hogy mindenki szabadon és nyugodt szívvel elmondhatja, mit gondol egy adott témáról. Legyen az egy könyv, a mindenkori divat, a kedvenc zenekarod új albuma, a klímakatasztrófa vagy épp az aktuális gazdasági és politikai helyzet. Egy ideális világban ez úgy működik, hogy én elmondom a saját gondolataimat, te is a tiédet, és ha egyezik, boldogok vagyunk, ha nem, akkor pedig kulturáltan meg tudjuk beszélni, hogy miben és miért nem értünk egyet. Hangos szavak és személyeskedés nélkül. A bökkenő az, hogy nem egy ideális világban élünk.

Van ugyanis az a mondás, hogy „A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra.” Tulajdonképpen ezt szinte lehetetlen pozitívan értelmezni. A legáltalánosabb verziója talán az, hogy „mondd csak a magadét, úgysem számít, úgysem érdekel senkit”. Ezzel valójában ki is lehetne egyezni. Én boldog vagyok, hogy elmondtam, ha nincs reakció, akkor nincs, kész. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki egyetért, sokkal inkább azt, hogy ha van is ellenvélemény, a megfogalmazója nem akar vitázni.

Van viszont a fentinél egy sokkal problémásabb, és a tapasztalataim szerint sokkal gyakoribb harmadik verzió is. Amikor az ember megfogalmaz egy véleményt, ami ellenkezik valaki máséval, és ez a valaki más ezt szóvá teszi, cseppet sem kedvesen vagy kulturáltan. Legtöbbször ez akkor történik meg, ha az első vélemény negatív az adott témában. Teszem azt, egy közkedvelt könyv nem nyerte el valaki tetszését, és ezt meg is osztotta a megfelelő felületeken. Velem ugyan nem történt még meg, de másoknál láttam/hallottam már, hogy az adott mű kedvelői támadásba lendültek, és sértegetni kezdték az első kommentelőt. Természetesen nekem sem esik jól, ha valaki negatív szavakkal illet valamit, ami számomra kedves, de nem fogom azért lehülyézni, mert nem szereti a Harry Pottert, nem tartja elég jónak a Lacrimosát, nem eszik húst, vagy nejlonzacskót vesz.

Végtelenül elkeserítőnek találom, hogy a vitakultúra teljesen kikopik az emberekből, és képtelenek úgy véleményeket ütköztetni, hogy abból ne személyeskedés kerekedjen ki. Nem értem meg, hogy miért kell rögtön beleállni valakibe, akivel nem egyezik a véleményünk. Miért kell nyíltan támadni valakit azért, mert más tetszik neki, máshogy gondolkodik? Neked sem lesz jobban igazad, és neki sem lesz kevésbé igaza attól, hogy szidod. Amit elérsz vele, az az, hogy a másik felet is felidegesíted, és saját magadat is. Tényleg olyan jó dühödten püfölni a billentyűket, és válogatott sértéseken gondolkozni? Én nem hiszem. Ha pedig igen, akkor lehet, hogy érdemes lenne elmélázni azon, hogy honnan jön az a frusztráció, amit így vezetsz le.

A fenti jelenséggel az a legnagyobb probléma, hogy gyakorlatilag kasztrálja azt a bizonyos szólásszabadságot. Lassan eljutunk arra a szinte, hogy az emberek egy jelentős hányada nem akar vagy nem mer már semmit kimondani vagy leírni, nehogy valakit megsértsen vele, nehogy vitába, dehogy, veszekedésbe torkolljon a posztja. Nem tartom normálisnak azt az irányt, hogy egy értelmesen, támadó szándék nélkül megfogalmazott véleményre ilyen szintű túlérzékenységgel reagáljunk.

Mit lehet tenni? Legegyszerűbben: azonosulni a segglyukas mondással és továbbgörgetni. Ha pedig valami oknál fogva nem tudod vagy nem akarod szó nélkül hagyni a másik posztját, azt próbáld meg civilizált humanoid módjára megtenni. Abba még senki nem halt bele, sőt, egy olyan vitát, amelyben észérvek hangzanak el mindkét oldalon, még élvezetes is kívülről megfigyelni. Ráadásul, még olyan aspektusokat is megvilágíthattok egymás számára, amelyekre az eszmecsere kezdetekor nem is gondoltatok.

Két rövid szóval összefoglalva: béke, emberek! Van a világban enélkül is épp elég baj.

 

Stephen King: A tűzgyújtó

King életművének egy újabb darabjával kezdtem a márciust. Valahogy ez is sokáig elkerült, annak ellenére, hogy a hasonló témán alapuló Carrie-t szerettem, és a filmadaptáció is elég híres. Ahogy a Holtsávnál is, A tűzgyújtónál is a cím lehetett a fő ok; nem fogott meg eléggé, nem lettem kíváncsi a történetre. Fülszöveget olvasni meg ugye minek…

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2002
Oldalszám: 494
Fordító: Boris János, Gáspár András, Jeszenszky Zita
Az olvasás ideje: 2022. március 1. – 2022. március 14.

Fura dolog a telekinézis. A pirokinézis meg még furább. Nagyon menőn hangzik, hogy valaki a gondolata erejével tüzeket gyújtson, és lángra lobbantson vele valamit. Charlie McGee-nek viszont a saját szemszögéből nézve már nem olyan vicces a dolog. Neki ez a képesség inkább átok, mint áldás. Valami, amiről nem tehet, és mégis üldözik érte. Mert más.

Az elején nehezen akart összeállni az alapszituáció; miért üldözik Charlie-t és az apját, kik üldözik egyáltalán őket, mi történt a múltban, mik ezek a különleges képességek, honnan vannak, és miért baj, hogy vannak. Szép lassan mindezekre választ kapunk, de az információ meglehetősen lassan csordogál, a nagy részükre visszaemlékezésekből derül fény. Főhőseink eközben versenyt futnak az idővel és a Műhely embereivel is.

Valahol arra számítottam, hogy az egész könyv a menekülésről fog szólni, ugyanakkor sejtelmem sem volt, hogy ezt hogy lehet megoldani. Minden annyira apa és lánya ellen játszott, hogy lehetetlen volt, hogy ne kapják el őket, viszont azt sem igen tudtam elképzelni, hogy akkor mi lesz. Végül csak megtudtam, és nem volt túl szép, amit láttam. Sajnos a való életből is tudunk példákat arra, hogy milyen az, amikor egy csapat tudós azt tesz, amit akar, mert kivették alóluk a törvényeket, vagy olyanokat írtak, amelyek ezt lehetővé teszik. Valami hasonlót láthatunk Andy és Charlie esetében is. Veszélyesnek bélyegzik és elzárják őket, de egyúttal érdekesek is, ezért kísérleteket végeznek rajtuk. Charlie-t elválasztják az apjától. Innentől az a kérdés, hogy ebből a helyzetből ki tudnak-e jutni, találkoznak-e még valaha. A lényeg tehát, hogy végig van miért izgulni, van minek szurkolni.

Nekem kissé döcögősen haladt, nem ártott volna a történetnek egy kicsivel gyorsabb tempó – persze lehet, hogy az én olvasási tempóm is hozzájárult ehhez az érzéshez. A végén ugyan egyértelműen fokozódik a hangulat, de számomra kissé kevés volt. A szereplők közül igazán Irv Manders lopta be magát a szívembe. A Műhely embereit nem szerettem, Charlie és az apja viszont kimondottan semlegesek voltak, se erre, se arra nem billentek. Átéreztem a helyzetüket, de igazán megkedvelni nem sikerült őket.

Nem rossz ez, de mondjuk úgy, hogy olvastam már sokkal jobbat is Kingtől. Vagy csak túl sokáig húztam. Vagy csak rosszkor olvastam. Mindenesetre ez most nem talált el úgy, ahogy a többi könyve.

 

 

John Cure: Hamu

John Cure már tavaly belopta magát a szívembe A lány, akit élve ástak el című könyvével (meg a főszereplő Huszti Nimróddal). Tavaly egy nagybevásárlás alkalmával akadt meg a szemem az új könyvén, amely a Hamu címet viseli. Sejtve, hogy jóban leszünk, sietve a kosaramba is tettem. Jó döntés volt.

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 318
Az olvasás ideje: 2022. február 22. – 2022. február 27.

Én ezt a könyvet gyakorlatilag felfaltam. Igyekezni is kellett az olvasással, hogy a heti könyv is meglegyen, és a kedvenc krimis/thrilleres kihívásomba is bele akartam férni, emellett a hétvégét leszámítva időm sem nagyon volt olvasni. Nem is kellett több két esténél; rövid is és pörgős is. Aztán mikor a végére értem, csak néztem ki a fejemből, és azt mondogattam: húb*zmeg.

Szeretem a két idősíkon futó cselekményeket; élvezettel szemlélem az eseményeket, és tűkön ülve várom, hogy mikor és hogyan érnek össze a szálak. Így volt ez Elek Sándor, alias Alex történetével is. Az elején úgy nézett ki, hogy kísértettörténet lesz belőle – ezt abszolút nem bántam, rég olvastam már olyat, amitől kellemetlen éjszakáim lettek volna. Aztán ahogy a cselekmény haladt előre, kezdett gyanús lenni, hogy nem biztos, hogy erről van szó. A múltbeli és a majdnem jelenbeli szál annyira elütött egymástól, hogy először el se tudtam képzelni, hogy fognak ezek összeérni. Egy családfő, aki a múltban adósságspirálba került, majd a majdnem jelenben lövéseket hall, égett foltokat lát és hamut söpröget. Egyszerűen nem állt össze. Végül egy ponton megbicsaklott a dolog, és akkor nekem is leesett a tantusz, és szinte pontosan ki is találtam, mi az egésznek a poénja. Sajnos többet nem mondhatok, hogy biztosan ne spoilerezzek el valamit.

Gyorsan olvasható könyv; a cselekmény feszes, mindig van min izgulni, és a karakterek is érdekesek. Némelyikük fájdalmasan igazi, például Alex, Olga viszont fájdalmasan nem – mégis ki látott már fekete hajú, barna bőrű orosz nőt? Ha valamiért nyűgös vagyok a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez. Meg az a pár benne maradt értelmetlen mondat, de az olvasás élményét annyira nem rontja, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsak neki.

Három szóban összefoglalva: szeretem John Cure-t. Most már a második könyvére tudom azt mondani, hogy simán megállja a helyét nemzetközi szerzőtársai között, sőt, jó esélye van a kedvenc magyar író címre is. A Hamu pedig már biztosan az idei év kedvenc könyvei között lesz.

 

Rick Riordan: A villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak I

A tavalyi évben megfogadtam, hogy idén is megtartom azt a jó szokásomat, hogy egy sorozat végigkíséri az évemet. 2022-re a Percy Jackson és az olimposziak pentológiát választottam. A megjelenése idején olvastam ezeket a könyveket, ami, valljuk be, már nem mostanában volt, ezért szükségét éreztem egy kis emlékezetfrissítésnek.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 374
Fordító: Bozai Ágota
Az olvasás ideje: 2022. február 11. – 2022. február 20.

Ez a könyv az öcsém érdeklődését keltette fel elsőként; ugyanakkor, amikor én Böszörményi Gyulától a 9…8…7…-et olvastam. Sokáig nem is foglalkoztam vele; akkor vettem a kezembe, amikor láttam, hogy tesóm nem halad vele úgy, ahogy kellene, azt pedig nem hagyhattam, hogy félig olvasottan álljon a polcon. Természetesen rögtön megszerettem. Nem is csoda.

Ki ne ismerné a görög isteneket, ki ne hallott volna néhány történetet a görög mitológiából? Az iskolai irodalom és történelem órákon mindannyian találkozunk velük, még ha csak érintőlegesen is. Engem már akkor is érdekelt a téma, később a gimnázium alatt is sok mitológiai történetet olvastam.
Képzeljünk el egy olyan valóságot, amelyben a mitológia istenei léteznek, és a mai napig halandóktól születnek gyerekeik. Érdekes elgondolás, és remek világot lehet ráépíteni, hisz az alapja gyakorlatilag megvan, csak a jelennel kell valahogy összegyúrni. Rick Riordannek ez remekül sikerült. Fogta az Olimposzt és az Alvilágot az összes istennel és mitológiai lénnyel együtt, majd áthelyezte őket az USA-ba. Majd adott nekünk egy 12 éves SNI gyereket, akivel fura dolgok történnek, amelyek folyományaként kiderül, hogy az egyik isten fia, azaz félvér. Tisztára, mint Harry Potter.

Az analógia eddig is szembetűnő volt, de a Harry Potter-kötetek nem régi újraolvasása után még jobban kiéleződtem rá. Sok ponton tetten lehet érni Percy történetében Rowling hatását; elég, ha csak Percy kinézetét nézzük, gyakorlatilag egy szemüveg és sebhely nélküli Harry. Van mellette egy Ron is, Grover Underwood személyében, aki Harry legjobb barátjához hasonlóan rengeteg információval rendelkezik a világról, amelyben hőseink élnek, és ezeket az információkat szép lassan csepegteti, mert hát nem mondhat semmit, de a végsőkig hűséges barátjához. S hogy Hermione se maradjon ki a Golden Trióból, itt van nekünk Annabeth Chase, Athéné lánya, akinek mindenre is van egy terve. Az is egyértelmű, hogy ennek a három gyereknek kell a világot megmenteni. Sőt, jóslat is van, ami a főhősről szól, ami végzetes lehet, és amiről természetesen még tilos beszélni. Ha erőltetném az agyamat, biztosan tudnék még pár dolgot felsorolni, de hirtelen ennyi jut eszembe.
Mindezek nem negatívumok, és azt sem állítom, hogy Rick Riordan másolt volta; inkább azt mondom, insprirálódott egy sikersztoriból, és írt egy hasonlót, egy másik világban.

Jó volt újra elkísérni Percyt a Félvér Táborba, végignézni, ahogy kiderül, ki is ő valójában, követni a a táborbeli életét, majd útra kelni vele a küldetésére. Mindeközben a görög mitológia elevenedik meg a szemünk előtt; Rick Riordan nem csinál mást, mint Percy kalandjain keresztül újrameséli a jól ismert mitológiai történeteket, áthelyezve őket a kétezres évekbe. Medúzának szoborparkja van, Árész egy menő motoros, Kharón egy lifttel szállítja a holtakat az Alvilágba, Kerberosz labdázik, közben a halandók elől mindent jótékonyan elrejt a Köd.
Habár elég régen olvastam már A villámtolvajt, a lényegi részekre furcsa ódon emlékeztem, vagy magamtól, vagy az olvasás közben tértek vissza. A vége épp ezért nem volt meglepetés a számomra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit nem izgultam a srácokért.

A történetet Percy meséli el, épp ezért a nyelvezet is egy 12 éves kiskamaszé, ami tulajdonképpen jól is áll az egésznek. Jókat lehet nevetni az olvasónak szánt kiszólásain, de a párbeszédekben is elég jó dumája van. Az E/1-es elbeszélésből jobban érezhető, hogy maga Percy sem érti, mi és miért történik vele, miért van neki ekkora szerepe az istenek ügyeiben.

Ismételten rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a sorozatot (is), illetve hogy mennyire sajnálom (ennél is), hogy nem valóságos. Felnőtt fejjel, az első olvasáshoz képest kétszer annyi idősen is ugyanazt az élményt adta, mint anno. Akit érdekel a görög mitológia egy alternatív világban, annak szeretettel ajánlom. Ugyanitt javaslom azoknak, akiknek a gyereke a görög istenekkel küzd, hogy adják a kezébe Percy történetét, és garantáltan kívülről fogja fújni őket.
Nem tudom még, hogy mikor fogom folytatni a sorozatot, de nem túl hamar, nehogy túl gyorsan a végére érjek.

William G. Winkler: Kockázatok és mellékhatások

Gyógyszerész vagyok, meg törzskönyvező, a kockázatok és a mellékhatások a mindennapjaim szerves részét képezik. Nem meglepő tehát, hogy egy ilyen című könyv rögtön elkeltette az érdeklődésemet, és repült is a kívánságlistámra. Aztán barátnőmtől meg is kaptam születésnapomra. Az elolvasása váratott magára egy ideig, most is azért kaptam le a polcról, hogy a múlt hétre való könyv meglegyen, és ez kellően rövidnek tűnt ahhoz, hogy teljesíthető legyen.

Kiadó: Atlantic Press
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 256
Az olvasás ideje: 2022. február 5. – 2022. február 7.

Nem is tudom, mit mondjak, pedig az olvasás és az értékelés megírása között aludtam is egy keveset, és egy komplett munkanap is eltelt, tehát nem mondhatom, hogy nem próbáltam meg egy kicsit emésztgetni.

Egyrészt, ez nem krimi. Másrészt nem is igazán gyógyszerháború. Hogy valóság-e, abba már nem akarok belemenni. Viszont regénynek regény.

Az ötlet alapvetően jó, és abban biztos vagyok, hogy valamennyi valóságalapja van, még ha sok helyen sarkosnak is érzem azt a korrupciót, amit megjelenít. Azt még elhiszem, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon így működtek a dolgok, de az USA-ról nehezen tudom elképzelni. Ezt mondja meg olyan, aki nálam jobban képben van, nekem mindenesetre sántít a dolog.

A főszereplő munkahelyi élete és a magánélete között egészen ügyesen egyensúlyozik; egyszer erre billen el egy kicsit jobban, másszor arra – nagyjából úgy, ahogy a való életben is lennie kell(ene). A munkahelyi szálra nem tudom teljes biztonsággal mondani, hogy mindennapos; talán abban az időben, amikorra a szerző a cselekményt helyezte, az is lehetett. A szerelmi szál ezzel szemben sajnos az, és bosszantóan klisés is. Nem számít, hogy a csajnak csak 8 elemije van, és talán csak a nevét tudja helyesen leírni, a főszereplő egy életre beleszeret, csak mert SZ É P. Rettentően irritált ez a tény, habár volt Máriának néhány jó beszólása.

Ezen felül nem kicsit idegesített az is, hogy ebben a könyvben vagy mindenki mérnök, vagy aluliskolázott; mintha más nem is létezne, annak a kb két orvosnak és egy gyógyszerésznek a kivételével, akiket megemlít egy fél oldalon. Én nagyon bírom a mérnököket, de ez egy kicsit most túlzás volt.

A törzskönyvező szememet se tudtam kikapcsolni olvasás közben; bármennyire is másmilyen volt a helyzet a gyógyszerengedélyezés tekintetében azokban az időkben, rengeteg blődséget sikerült beleírni a könyvbe. Mintha a szerzőt megihlette volna a Contergan-botrány, ami alapvetően nem baj, csak ha 20 évvel későbbre helyezünk egy hasonlót, akkor már illik a frissebb szabályozásnak is utána nézni, hogy amit leír, az megállja a helyét.

A legjobban viszont Gergő munkahelye miatt haragszom. Aki egy kicsit is képben van, pontosan tudja, hogy mit is takar az előbb Kispesti Gyógyszergyár, majd Vargha Gyula Gyógyszerművek. Nem is azzal van a gondom, hogy jogi okokból át kell nevezni egy létező gyárat, vagy mintázni egy kitaláltat egy létezőről, csak akkor azt a szerencsétlen Kalmopyrint ne vágjuk már oda… Vagy legalább az is kapjon már más nevet. Először még nevettem is az átnevezésen és a felismerésen, de a Kalmopyrin után már inkább sírni volt kedvem.

Nehezen bocsátom meg a rendkívül hanyag szerkesztést is. Az í betű mintha teljesen ismeretlen lenne, több helyen rossz a szótagolás, és nem egy tárgyi tévedés is van benne. Az írói stílusról pedig inkább nem beszélek.

Ezektől eltekintve egyébként tényleg nem rossz, sőt ha valaki a fentieket nem tudja, vagy nem akad fenn rajta, még egészen élvezhető is. A szerelmi szál minden kliséje ellenére igazából aranyos, lehet izgulni a szerelmesekért, ahogy lehet izgulni azért is, hogy Gergő kutatómunkáját siker koronázza-e végül.

Szakmabelieknek nem ajánlom jó szívvel, de akit a fentiek nem borzasztanak el, annak egy könnyed délutáni olvasmánynak még jó is lehet. Egyszer el lehet olvasni, na.

Stephen King - A holtsáv

Kingnek ez a korai műve már nagyon régóta a várólistámon pihent. Ahogy a minap vizsgálgattam a még olvasatlan könyveket, arra kellett rájönnöm, hogy azok maradtak ki, amelyeket pár éve szereztem be, de frissebb művek, ezért még a sorban nem értem oda, a régebbiek közül pedig azok, amelyeknek szerintem hülye címe van. Mint A holtsávnak. Bevallom, azért nem került eddig sorra, mert nem keltette fel az érdeklődésemet a címe, annyira se, hogy a fülszöveget elolvassam. A King plecsnihez viszont kellett, és a megjelenési sorrendben épp ez jött. Azt hiszem, meg kell tanulnom, hogy nem csak borító alapján nem ítélünk, de cím alapján se.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1996
Oldalszám: 494
Fordító: Fencsik Flóra
Az olvasás ideje: 2022. január 23. – 2022. február 1.

Az első néhány fejezetnél éreztem már, hogy hiba volt ezt a könyvet eddig halogatni. Ez nagyrészt a témaválasztásnak köszönhető. Egy ember, bármennyi időt is töltött kómában, alapvetően érdekes az átlagember számára, akkor is, ha visszatérve semmilyen változást vagy különleges képességet nem mutat. King ezt megtoldja azzal, hogy felruházza Johnny Smith-t egyfajta látói készséggel.

A történet fő szála e látói képesség meglétének megélését mutatja be; a hirtelen támadt hírnevet és az ezzel járó kellemetlenségeket, illetve a kételyt arról, hogy biztosan áldás-e ez, és nem inkább átok olyan tudás birtokában lenni, ami másokat taszít és megrémít.
Amíg Johnny a nem mindennapi tudásával és a riporterekkel viaskodik, elindul egy szál egy titokzatos fojtogatóról, akit éveken keresztül nem tudnak elkapni, és egy másik egy politikusról, Greg Stillsonról, akit egyesek futóbolondnak tartanak, a többség viszont nagyon is kedveli.

Kingre jellemző módon lassan bontakozik ki a cselekmény, nem tudjuk, hová tartanak a szálak, hol és miképpen fognak összeérni, milyen végkifejletet várhatunk. Aztán egyszer csak elkezdi őket összefonni, majd a végén olyan tempóra gyorsít, hogy az ember csak kapkodja a fejét és nem is érti, mi miért történik pontosan. Végül az utolsó fejezetben jön a csattanó és a magyarázat a nagy ugrásra és az addig történtekre. Jellemző, hogy a leglényegesebb, legfontosabb mozzanatnál megkavarja az időrendet, először spoilerez, majd magyaráz.

A nagyobb időbeli ugrások miatt kissé elnagyoltnak éreztem a cselekményt. Johnny felépülését például nem vezette végig; az egyik fejezetben még a kórházban volt, a következőben már épp csak bicegett egy kicsit. Engem érdekelt volna a folyamat is. Ugyanígy Greg Stillson szálán is nehezen találtam a kapcsolódási pontokat; az előbb még villámhárítókkal házalt, aztán meg közkedvelt politikus volt. A legzavaróbb pedig a fojtogató gyilkos szála volt, azt tulajdonképpen nem is igazán értettem, hogy miért így kellett beletenni. Vagy jobban kidolgozhatta volna, vagy még ennyire se, számomra ez épp a rossz arány volt. Ezen kívül egy kissé túl hamar is varrta el. Nem úgy Greg Stillsonét; ennél viszont egyenesen az volt az érzésem, hogy az utolsó pillanatban juthatott eszébe, hogy ezzel nem csinált semmit, és valahogy össze kellene kötnie Johnnyéval. Ez nem sikerült a legjobban, és tulajdonképpen le sem zárta rendesen; számomra nem derült ki pontosan, hogy mi is történt.

Ezektől a zavaró tényezőktől eltekintve szerettem a könyvet, Johnny egy imádnivaló figura volt, jó humorral. Nagyon sajnáltam az elveszett éveiért, és azért a bánásmódért, amit a külvilágtól kapott. Remekül példázza azt, hogy az emberek mennyire ellentmondásosan reagálnak arra, ha valakiről azt állítják, látnoki képességei vannak, illetve alapvetően a szokatlan dolgokra is.
Sarah helyében sem lennék/lettem volna szívesen; az ő története tulajdonképpen arról szól, hogy az adott helyzetben nem volt jó választás, de igyekezett a helyzetéből azt kihozni, amelyik a jobbnak, értelmesebbnek ígérkezett. Sajnos remekül tudtam vele azonosulni.

Greg nekem az első felbukkanásától kezdve ellenszenves volt; nála azt hiányoltam, hogy mi tette őt azzá, ami. Szívesen megismertem volna az előéletét, a miérteket.
Nála talán még jobban idegesített Johnny édesanyja a vallásos megszállottságával.

A vége nagyon nem esett jól, és ugyan nem használtam el a százas zsepit, eléggé elszorult torokkal és sűrűn pislogva olvastam az utolsó néhány lapot. A csattanóra rájöttem, még mielőtt King elárulta volna, és bármennyire is fájdalmas, azt hiszem, mégis ez volt a legjobb befejezés, amit Johnny Smith története kaphatott.

A „hülye” címekkel pedig ezután óvatosabban fogok bánni. Kincseket lehet találni egy-egy ilyen mögött.

 

 

 

Sebastian Marino: Szép álmokat, Olivér!

Rég olvastam már recenziós példányt; én inkább az vagyok, aki megvárja, míg megkeresik, nem írogat szerzőknek vagy kiadóknak. Talán épp ezért van kevesebb belőlük, de tulajdonképpen nem bánom.

E könyv esetében a szerző keresett és kért meg, hogy olvassam el és értékeljem az írását. Azzal a feltétellel vállaltam el, hogy bármit is gondolok, megírom, mert azt vallom, hogy többet segítek egy feltörekvő szerzőnek azzal, ha az esetleges negatívumokat is megírom, mint egy ötcsillagos értékeléssel, ami nem valós. Amint ebben megállapodtunk, meg is kaptam a könyvet és el is kezdtem olvasni. Most aztán bajban vagyok, mert sikerült belesétálnom a saját csapdámba.

Kiadó: EZ-KÖNYV
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 366
Az olvasás ideje: 2022. január 20. – 2022. január 23.

Több szempontból is hadilábon állok ezzel az értékeléssel. Egyrészt, a pozitív visszajelzések után nem túl kellemes elsőként ellenkezőt írni. Egyúttal nehéz is úgy megfogalmazni egy ilyen véleményt, hogy az ne sértő, hanem sokkal inkább építő legyen. Mindenesetre megpróbálkozom vele.

Az alapötlet szuper. Kevesen mernek ehhez a témához ilyen nyíltsággal hozzányúlni. Alapvetően szeretem, ha a téma megosztó, esetenként megbotránkoztatja az embereket, és ez most sem volt másképp. Betekintést kapunk egy drogfüggő mindennapjaiba, gondolataiba, ezáltal látjuk a miérteket is. A könyv segít minket abban, hogy rögtön a lezüllött, szemét drogost lássuk, hanem álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el azon, hogy mi vihette azt az embert arra, hogy szerekhez nyúljon. Messzemenően elvetem azt, hogy az életünkben felmerült problémákra ezen a módon keressünk megoldást, esetleg a megoldás elől ide meneküljünk, de abban hiszek, hogy akik ezt teszik, azok mindegyike mögött van egy megrázó történet.

Olivér is azért lehet szerethető karakter, mert ezek a miértek hamar tisztázódnak. Én leginkább sajnálatot éreztem az irányában, a vége felé viszont már azt sem. Nolen vagy Laura ebből a szempontból közelebb kerültek hozzám, főként az utóbbit tudtam jobban megérteni. Laura szála számomra kicsit későn jött be, amolyan „Hogy jön ez most ide?” érzésem volt. Az Olivér szálával való összefonódást erőltetettnek és elsietettnek éreztem, nem volt valódi.

A végének sem tudtam igazán örülni, ugyan váratlan és elég meglepő, de szerintem agyoncsapja az addig leírtakat. Ettől eltekintve az valóban nem rossz ötlet, hogy nyitva marad, mi is történt pontosan.                    

A végére hagytam az igazi negatívumokat, amelyek miatt sajnos mégsem tudom azt mondani, hogy jó élmény volt. Az egyik az írói stílus. Addig jó, hogy könnyed, mai nyelvezetet használ. A trágársággal sem volt bajom, ebben a témában bőven elfér, sőt, talán hiányoznak is, ha nem lenne egy-egy b+ vagy 3,14csa. Nem is szépirodalmi igényt vártam, de nekem az a szókincs, amelyben a leggyakrabban használt melléknév a gyönyörű és a szép, kevés. Jó ideig gondolkoztam rajta, hogy van azért ilyen egyszerű-e a nyelvezet, mert egy drogos srác fejével gondolkodunk, vagy más esetben is ilyen lenne. Szeretnék hinni az előzőben.

Még ezt el is tudnám engedni. Azt viszont nem, hogy sajnálatos módon a szöveggondozás, mint olyan, csak névlegesen történt meg. Nem, nem központozásról vagy egy-egy elgépelésről van szó, még az ember azt is lenyeli. Nem tudok viszont felülemelkedni néhány rendkívül durva helyesírási (egzotikus x-szel, Egyesül Királyság kisbetűvel) és nyelvtani hibán (nem-e). Nem voltam kibékülve azzal sem, hogy a stilisztikai bakikat (felkeltette a fantáziámat) és a tárgyi tévedéseket (a rómaiak kiváló mérnökei) sem javította ki szemlátomást senki.
Tisztában vagyok vele, hogy ezekre esetenként túlérzékeny vagyok, de nekem az olvasás élményét az ilyen hibák nagyban befolyásolják a rossz irányba.

Sajnálom, mert az alapötletből kiindulva jó lehetett volna, és rengeteg jó gondolatot, életigazságot is megfogalmaz a szerző a két cselekményrész közti elmélkedésekben. Nekem ez most egy erős közepes, de lehet jobb. Rengeteg olvasással, még több gyakorlással, és sok-sok utánajárással.

A lehetőséget ezúton még egyszer köszönöm!

 

Adeline Dieudonné: Az igazi élet

Ezt a könyvet a kiadótól kaptam, mondhatjuk úgy, hogy a nyelvtannáciságomért. Stephen Kingtől olvastam Az Intézetet, és az enyém volt az első értékelés a Molyon, amelyben szóvá tettem a sok elgépelést és más hibákat, amelyeket a könyvben találtam. Ezután a kiadó megkeresett, hogy szedjem össze őket pontosan, és ha ezt megteszem, küldenek nekem egy példányt Adeline Dieudonné Az igazi élet című könyvéből. Akkor még hallani se lehetett a megjelenésről, de utánanéztem, és úgy találtam, tetszeni fog. A kérést teljesítettem, a könyvet megkaptam. A polcról viszont csak most vettem le, jó sok „mi a csodát olvassak?” vívódás után.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 220
Fordító: Bíró Péter
Az olvasás ideje: 2022. január 18. – 2022. január 19.

Én nem tudom, miért, de az volt bennem, hogy ez horror. Viszont ahogy elkezdtem olvasni, gyanús lett, hogy mégsem. Nem mintha különösebben szíven ütött volna, és szerencsére időben rá is jöttem a tévedésemre ahhoz, hogy másképp álljak hozzá. Tulajdonképpen nem is tudom megállapítani, hogy milyen műfajba tartozik, de oda se neki.

Merthogy ebben minden IS van. A családon belüli erőszaktól kezdve a poszt-traumás stresszen keresztül a mérgező szülőkig minden, meg a fordítottja is. A történet a főszereplő tíz éves korában kezdődik, amikor is hatéves öccsével együtt szemtanúja lesz felkavaró balesetnek, amely megváltoztatja az addig sem éppen fényes életüket. Adott egy család egy zsarnok, elnyomó apával, egy elnyomott, gyakorlatilag jellem nélküli anyával, és két sérülékeny lelkű kisgyerekkel. Kettőjük közül az említett balesetet a kisfiú sínyli meg jobban; ebben az életkorban és ebben a környezetben képtelen az őt ért traumát kibeszélni, feldolgozni, tipikus poszt-traumás tüneteket produkál.

Nővére, az elbeszélő próbál rajta segíteni, és igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy visszautazhasson az időben, hogy meg nem történtté tehesse a balesetet. Ezt a segíteni akarást követhetjük nyomon a történetben, miközben megelevenedik előttünk egy olyan család élete, amilyenről tudjuk, hogy létezik, és amilyenben nem akarunk élni. Nyersen, hitelesen és húsba vágóan részletesen írja le, hogy mi történik, amikor az apa dührohamot kap, és ennek valaki más látja kárát. Élesen láttam magam előtt minden jelenetet, egyúttal nőtt bennem a tehetetlen düh, hogy nem tesznek semmit a helyzet javulása érdekében. Gyűlöltem azt a hímnemű egyedet, aki ezt tette a családjával, és bár sajnáltam, egyúttal haragudtam az anyára is, amiért tűrte. Aztán amikor a lány elkezdett nővé érni, kezdett megérni benne a gondolat, hogy kiszakadjon ebből a helyzetből, már szurkoltam, hogy sikerüljön neki.

A sztori nekem két ponton kicsit sántít: egyrészt, rendben van, hogy csodagyerekünk van, de nehezen tudom elképzelni, hogy egy tízéves lány megépíti a Vissza a jövőbe autóját, tekintve, hogy a komolyabb tanulmányait csak később kezdi el. De persze lehet, hogy ez csak azért van, mert abból indulok ki, hogy engem mi érdekelt tíz éves koromban.
Másrészt, ahogy haladunk előre az időben, és egyre inkább kezd kitűnni, milyen okos is a főszereplő, nem értem, miért nem jött rá, hogy nem kvantumfizikát kellene tanulnia, hogy az öccsén segítsen.
A cselekményt ettől eltekintve jónak mondom, már csak azért is, mert sajnos sok pontja nagyon is valóságos. A vége… Mondjuk úgy, hogy a valóságban nem így szokott történni.

Amellett, hogy a folytonos izgalmak is pörgették alapokat, még tovább könnyítette az olvasást az írói stílus is, amelyen a főszereplő éppen aktuális életkora is érezhető. Az első oldalakon egyszerűbb mondatokat használ az írónő, tényleg olyan, mintha egy, az átlagnál valamivel műveltebb tízéves írta volna, először fogtam is a fejem, hogy mi lesz, ha ez így marad. Később aztán, ahogy a főszereplő is érik, úgy válnak egyre felnőttesebbé a mondatai is, és én is rájöttem, hogy ez szándékos. És jó. Hasonlóval sem találkoztam még.

Az az ötlet is nagyon tetszik, hogy a vadász-áldozat kapcsolatra építi fel a lélektant és a mondanivalót is. Az elbeszélő jellemén pedig érezhető a feminizmus hatása; a szerző egy olyan erős női karaktert alkotott meg, aki korunk hasonló helyzetben levő lányai és női számára példa lehet. Néhány tudományos utalással volt csak bajom; egyet-egyet a helyzethez nem illőnek éreztem, az volt a benyomásom, hogy csak azért került oda, hogy ezzel is jelezze a szerző, hogy milyen okos a mi főhősünk. Ez szükségtelen, egyébként is elhittem volna.

Mindent összevetve egy szuper élmény volt, nagyon köszönöm a lehetőséget a kiadónak; nem biztos, hogy magamtól rátaláltam volna.

 

Stephen King: Lisey története

Nem keveset bámultam a könyvespolcomat január elsején azon tűnődve, hogy melyik könyvvel is kezdjem az évet. Célszerű volt Kinget választani, ha már erre az évre időzítettem az életmű befejezését; Lisey-re végül azért esett a választásom, mert februárban záruló kihívás van rá.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 684
Fordító: Totth Benedek
Az olvasás ideje: 2022. január 1. – 2022. január 16.

Nagy lélegzetvételű, nagyon komoly, összetett művel sikerült kezdenem az évet. Valamikor régen a gimnáziumban az egyik osztálytársam olvasta, és már akkor ajánlotta. Én ódzkodtam tőle, de valójában magam sem tudom, miért. Talán a címe volt az, ami miatt valami laposabbat, nem túl izgalmasat vártam. Hatalmasat tévedtem.

Tény, hogy nem kellett a fejemet kapkodni a gyorsan pörgő események miatt, de egy cseppet sem zavart, hogy minden szép lassan csordogált. Valahogy így is kell kinéznie annak, amikor az özvegy visszaemlékezéseiből megismerjük elhunyt férje életének különleges eseményeit.

Amit a Lisey története elmond, az egy házasság története, egyúttal kézen fog és végigvezet minket a gyász fázisain. Nem időrendben haladunk, és az emlékek időnként meg is szakadnak Lisey jelenkori életének eseményei folytán, legyen szó nővére, Amanda betegségéről, vagy az őrült rajongóról, aki Scott Landon kiadatlan munkáiért zaklatja a főszereplőt. Nekem végig úgy tűnt, hogy ezek a jelenetek az intermezzók, és a fő cselekmény az emlékekben játszódik. Ez utóbbiak nem időrendi sorrendben jönnek, hanem ahogy Lisey eszébe jutnak valamiről. Tényleg ilyen, amikor egy hosszú házasság után a házaspár egyik tagja egyedül marad a közös otthonukban, és próbálja élni a mindennapjait a társa nélkül.

Nagyon érdekelt Scott életének története, ezért amennyire időm engedte, faltam az oldalakat, hogy megtudhassam, mi az, hogy dincs, mikor lesz szükség a KÖMAK-ra, illetve hogy Scott Landon egy zseni volt, vagy egy kimaszott őrült, akibe beleköltözött a gonoszotty. (Külön gratuláció a fordítónak ezekért a szavakért!)
Tulajdonképpen a szűk 700 oldal nem adott maradéktalanul választ ezekre a kérdésekre, ennek ellenére jól szórakoztam. A Scott gyerekkoráról szóló részeket nem egyszer borzongva olvastam, de közel sem a félelem volt az, ami miatt a hideg rázott, sokkal inkább az, ahogy átéreztem a fájdalmát.

Ahogy peregtek a lapok, nemcsak Scott története bontakozott ki, hanem a Lisey-vel való házasság története is. Minden házasságban vannak olyan dolgok, amelyekről a külvilág nem tud, mert nem tartozik rá; és ennek csak az első lépcsőfoka az a közös nyelv, amelyet a felek egymással használnak. Kimondottan élveztem, ahogy ezek megelevenednek a könyvben.

Egy ponton elgondolkoztam rajta, hogy a hely, ahová Scott időnként eltűnt, kapcsolatban lehet a Setét Toronnyal, de tökéletesen nem vagyok róla meggyőződve, ha valóban van kapcsolat, az nagyon halvány. A magam részéről egyébként a misztikus vonalat egy kissé erőltetettnek és feleslegesnek éreztem, el tudtam volna képzelni anélkül is, és szerintem úgy is tökéletes lett volna.

A lezárásban nem csalódtam, szurkoltam, hogy valami hasonló legyen a vége, hogy ne rontsa el valami lökött fordulat. Nem is tette.

Most megint azt érzem, hogy elhagyott valami azzal, hogy becsuktam a könyvet. Az ilyen érzések miatt merülök el újra és újra a könyvek világában. És persze az olyan szuper, mély gondolatokért, amilyeneket ebben a történetben is találtam.