27. hét: Jussi Adler-Olsen: Fácángyilkosok - A Q-ügyosztály esetei 2

Napok óta Q-ügyosztály lázban égek. Egészen pontosan egy hete, amikor is elkezdtem a sorozatot a Nyomtalanullal (értékelés a címre kattintva). Sajnos az élet közbeszólt, ezért kevesebb időm maradt a napi olvasásra, így a második kötetet lassabban végeztem ki.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 382
Fordító: Szőke Zsolt
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. július 4.

A fülszöveg:
Egy tóparti nyaralóban brutálisan meggyilkolnak egy testvérpárt. A rendőrség egy csoport gazdag és befolyásos családból származó diák között keresi az elkövetőket. A bizonyítékok azonban nem perdöntőek, így egy idő után vádemelés nélkül félreteszik az ügyet. Ám kilenc évvel később az egyik gyanúsított feladja magát, és beismeri, hogy ő volt a tettes. Az eset aktái valamiképp mégis az elfekvő ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztályt vezető Carl Mørck asztalára kerülnek, aki először arra gondol, hogy tévedésről van szó. Végül csak beleássa magát az esetbe, és rájön, hogy itt bizony bűzlik valami. A nyomok egy csapzott hajléktalanon, Kimmie-n keresztül az ország három leghatalmasabb férfijához vezetik. De a triumvirátus maga is kétségbeesetten kutat az utcán élő nő után, mert olyan tudás birtokában van, ami egy életre tönkreteheti őket. A hajtóvadászat kezdetét veszi…“

A borító:
Az előző kötethez hasonlóan itt is két fekete-fehér képet látunk a borítón; a dominánsabb a cím alatt helyezkedik el, és egy nőalakot ábrázol, amit (feltehetően) egy alagútban, esetleg csatornában guggol. A cím feletti képen egy vonatot látunk. A fülszöveget olvasva valószínűsíthető, hogy a képen az ügy megoldásának kulcsát ismerő hajléktalan nő szerepel, aki sokkal inkább fiatal, konszolidált kinézetű lánynak tűnik. Ez a kép, és a cím feletti vonat képe is később nyer értelmet, ahogyan a cím is.

Így tetszett:
Az előző kötettel, és az abban megjelenő üggyel összehasonlítva a második sokkal bonyolultabb. Több szál és több idősík jelenik meg párhuzamosan, és sokszor csak a fejezet harmadik-negyedik mondatánál derül ki, hogy kit és mikor látunk éppen. Nagyon oda kell figyelni, könnyen el lehet veszni a történetben. Az egyik szál természetesen a Q-ügyosztályé és a nyomozásé. Egy másik szálat kapnak a hatalmasok, egy harmadikat pedig Kimmie, az utcán élő nő. Utóbbi szereplők múltjára is rálátást kapunk, így fokozatosan feltárulnak előttünk azok az események, amelyek után Carl, Assad és újdonsült kolléganőjük, Rose nyomoznak.

A cselekmény szövevényes, kevésbé fordulatos, ugyanakkor tökéletesen szemlélteti, milyen helyzetbe kerül egy nyomozó, ha érinthetetlen emberekre gyanakszik egy bűntény során. A Q-ügyosztály minduntalan akadályokba ütközik: az ügy régi volta, a korábban megszületett ítélet és a volt internátusi diákok összetartása mind-mind a nyomozás hátráltatására hivatottak. Carlék persze nem nyugszanak bele, és mindent megtesznek, hogy az akadályokat elhárítsák és felgöngyölítsék az ügyet. Emiatt úgy éreztem, kissé vontatottan haladunk előre, és volt egy olyan érzésem is, ami az utolsó 60 oldalnál erősödött, hogy itt nem lesz megoldás, nem lesz ítélet. Megoldás végül lett; olyan, ami hűen tükrözi azt, hogy ilyen magas pozícióban levő emberekhez hogyan lehet hozzányúlni. Mindeközben a háttérsztori, amely Carl magánéletével foglalkozik, szintén halad előre egy lassú tempóban. Kíváncsian várom, mi sül ki belőle.

Változatlanul szeretek belelátni a tettes elméjébe is. A legjobban Kimmie szála tetszett. Viszontagságos múltjába is bepillantást nyerhetünk, és világosan látszanak az indítékai és őrültsége is. Teljességgel megérthető, hogy mit miért tesz; a bosszúvágy és nem teljesen ép elméje hajtja. Az a típusú karakter, akinél nehéz eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll; én egy sötétebb szürke jellemnek mondanám, akiben alapvetően megvan a jóság, a jó szándék, de az élettörténete miatt felülkerekednek a negatív vonások, jellemének sötét oldala.

A hatalmasok egyértelműen ellenszenvesek voltak számomra. Tipikusan azok az emberek, akik azt gondolják, hogy a pénzük miatt bármire képesek és bármit megtehetnek, ezért nincs félnivalójuk. A történet igazolja is ezt a gondolkodást.

Carl és Assad változatlanul jó páros, sokat nevetek Assad nyelvi botlásain és a kettőjük közötti ping-pongon. Rosét is kedvelem, és a főnökével ellentétben nem találom idegesítőnek. Plusz piros pont jár a szerzőnek azért, hogy alternatív stílusú karakternek írta meg őt. Nem írja le pontosan, melyik szubkultúrába tartozik, de a külseje alapján én punkra vagy goth-ra tippelek, inkább az utóbbi felé tendálva. Ha leírná valamelyik részben, milyen zenét hallgat…

Ez alkalommal kicsit többet jegyzeteltem, több gondolat ragadta meg a figyelmem illetve nevettetett meg. Jöjjenek most ezek:

„Jellemző a nyaralásra. Hogy véget ér.”

„Mindenki maga választja meg a halálát.”

„A friss vidéki levegő akkor a legjobb, ha füstszűrőn keresztül tüdőzi le az ember.”  - láncdohányosoknak ismerős lehet az életfilozófia

„Szükségtelen a becézés, a behízelgés és az ajándékeső, ha az emberek csupán egyvalamire ácsingóznak igazán: a tiszteletre.”

„Ha megszűnik egy akadály, fix, hogy jön egy másik.”

Jussi Adler-Olsen ezzel a résszel is jót alkotott, és ugyan az előző rész egy hajszállal jobban tetszett, kíváncsian várom a folytatást. Máris elkezdem.

4,5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

26. hét/2: Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul - A Q-ügyosztály esetei 1

A Q-ügyosztály iránti rajongásom 2018-ban kezdődött, amikor a mozikba került A 64-es betegnapló. Amikor beültem a filmre, fogalmam sem volt, hogy egy könyvadaptációt látok, ráadásul egy sorozat negyedik részéből. Kifelé jövet megállapítottam, hogy végre egy olyan filmet láttam, ahol nem balfékek a nyomozók, és azt is tudtam, hogy meg akarom ismerni ennek a sztorinak a könyvváltozatát, sőt, az egész sorozatot is. El is kezdtem összegyűjteni a könyveket; a sorozat a nyolcadik rész megjelenésével és a szinte már sehol nem kapható hatodik rész beszerzésével lett teljes. Ideje volt hát elkezdeni elölről.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 500
Fordító: Szöllősi Adrienne
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. június 27. + 3 perc

A fülszöveg:
„A középkorú, kissé kiégett nyomozót, Carl Mørköt kiváló kopónak tartják, de mivel fárasztó alak, kollégái nem dolgoznak vele szívesen. Amikor megalakul a Q-ügyosztály az egyszer már lezárt, felderítetlenül maradt ügyek újravizsgálására, Carlt ennek élére száműzik. Az íróasztalára halmozott poros dossziék közül minden lelkesedés nélkül húzza elő egy népszerű politikusnő évekkel ezelőtti eltűnésének anyagát. A nőt utoljára egy komp fedélzetén látták értelmi fogyatékos öccsével. A rendőrség álláspontja szerint a csinos, harmincas Merete Lynggaard nagy valószínűséggel a tengerbe esett, bár a teste sosem került elő. Miután Carl Mørk és egyetlen segítsége, az eredetileg kávéfőzésre és takarításra mellé beosztott arab menekült, Assad munkához lát, csakhamar megdöbbentő részletek kerülnek felszínre. Ám annak kiderítése, hogy mi történt valójában, szinte lehetetlennek tűnik…”

A borító:
A sarokban kuporgó nő és a cím fölött látható elhagyatott ház képe előrevetíti, hogy emberrablós sztorit fogunk olvasni. A fekete-fehér kép számomra azt is jelzi, hogy lesz benne valami nyomasztó. A fülszöveg hozzáolvasásával pedig az is sejthető, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.

Így tetszett:
A prológus után a dán rendőrség életébe csöppenünk bele, egyenesen a közepébe. A hely, az emberek, minden úgy tárul elénk, mintha mindig is ismertük volna őket; nincs bevezetés, felületes a szereplők jellemzése vagy a hely leírása. Mindent képzelj el, ahogy akarsz. Vagy ne, hiszen úgyis tudod, ki/mi hogy néz ki, és igazából mindegy is. Jussi Adler-Olsen nem bajlódik ilyen részletekkel, és azt hiszem, igaza is van. Ezek elterelik a figyelmet a tartalomról. Arra pedig igencsak oda kell figyelni.

A cselekmény két szálon és két idősíkon fut: az egyik a rendőröket mutatja a történet jelenében, a másik pedig az eltűnt nőről szól, és öt évvel korábban indul. A szálakat és az idősíkokat folyamatosan váltogatva bontakozik ki előttünk az ügy minden részlete. Korábban is említettem már, hogy szeretem ezt a fajta történetvezetést: hogy látom azt, amit a nyomozó nem, és azért szurkolok, hogy jöjjön rá arra, amit én már tudok.

Itt még annyi csavar van a dologban, hogy sem én, sem ők nem tudják, ki állhat a nő eltűnése mögött. Egy idő után persze az áldozat szálán a szerző lelövi a poént, de addig is jó volt tippelgetni, és még jobb volt látni beigazolódni a sejtésemet. A cselekmény eléggé összetett, szépen elrejtette a kapcsolódási pontokat, és persze igyekszik minket összezavarni egy másik ügy bemutatásával is. Tulajdonképpen ez utóbbi még életszerű is, elvégre soha senki nem csak egy ügyön dolgozik.

Különösen tetszett az, ahogy a hangulatot fokozta. Lassan, észrevétlenül. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ráz a hideg és az ujjaimmal dobolok a könyvön, épp csak nem kezdtem rágni a körmöm. Az utolsó oldalakon nagyon izgultam, szurkoltam Carlnak és Assadnak, hogy sikerrel járjanak, mielőtt késő lesz. A befejezés végül nagyon szép volt, kicsit meg is könnyeztem.

A szereplőket kezdettől fogva nagyon szerettem. Ha nem ismertem volna már korábbról A 64-es betegnaplót, minden bizonnyal másképp állok a mostanra kedvenc rendőrkarakteremmé vált Carl Mørck-höz, de így tudtam hova tenni a nyers modorát, és hatalmasakat nevettem rajta és Assadon. Utóbbit akkor is rögtön megkedveltem volna, ha most találkozom vele először. Meretét sajnáltam ugyan, de különösebb szimpátiát nem éreztem iránta, és a többi szereplő is semleges maradt. A visszatérő szereplőknél majd a sorozat többi részénél elbillen a mérleg.

A nyelvezet mai, egyszerű és könnyed, és bár a dán nevek elsőre furcsák lehetnek, hamar meg lehet szokni és gyorsan lehet haladni az olvasással. Egy-egy fordítási vagy szerkesztési hibára lettem csak figyelmes, például a vezetéknevek néhányszor összekeveredtek, illetve az egyik oldalon azt állítják, hogy az áldozat kapszulában vette be a THC-t, a másikon pedig már tablettáról beszélnek. A vége felé pedig a dátumot rontották el: 2002.03.02. után öt évvel, két hónappal és tizenhárom nappal nem 2007.03.02. van, hanem 2007.05.15. (A következő említésnél már jó volt.) Ezek ugyan apróságok, mégis megütközik rajtuk az ember egy pillanatra.

Kivételesen kevés idézetet hozok; nem nagyon értem rá jegyzetelni, az összes humoros mondatot pedig mégsem írhatom ki. Ezek lennének a kedvenceim:

„Carl hiába próbálta megérteni, nem talált magyarázatot a halál természetére. Csak annyit tudott róla, hogy jobbára váratlanul érkezik, végtelen csendben, és biztos a célpontjában.”

„Ez a Bak egy felfújt hólyag. Önimádó, beképzelt alak. Egy nyavalyás kis stréber. Igazi bürokrata. A feleségének minden bizonnyal adatlapokat kell kitöltenie, lehetőleg három példányban, ha ágyba akar bújni vele.”

„Hoztam haza két pizzát, tudja? És salátát. És az az igazság, hogy a pizza frissen jó. Ha kihűl és összeesik, ehetetlen.”

Ezennel kijelentem, hogy A Q-ügyosztály esetei belépett a kedvenc sorozataim közé.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

24-26. hét: Dacre Stoker - J.D. Barker: Dracul

Sosem vettem még részt közös olvasáson. Ennek az a lényege, hogy egy vagy több molytárssal egyszerre, egy előre megbeszélt időpontban kezdjük el ugyanazt a könyvet, és mindenki halad vele a maga tempójában. Amikor egy kedves molytársam, akivel nem mellesleg kollégák vagyunk (szintén gyógyszerész), felvetette, hogy júniusban közösen szeretné olvasni valakivel a Dracult, kaptam a lehetőségen. S bár az olvasási időt tekintve ő többszörösen nyert, egyáltalán nem bántam meg, hogy emiatt előre vettem a sorban ezt a könyvet.

Kiadó: Penguin Putnam
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 512
Az olvasás ideje: 2020. június 6. – 2020. június 25.

A fülszöveg (az egyszerűség kedvéért a magyar kiadásé):
„A ​Drakula hivatalos előzménye, amelyet a klasszikus regény szerzőjétől hátramaradt feljegyzések és szövegek inspiráltak.

1868-at írunk, és a huszonegy éves Bram Stoker egy magányosan álló toronyban várja, hogy szembenézzen egy leírhatatlan szörnyeteggel. Feszületekkel, szenteltvízzel és egy puskával felszerelkezve azért imádkozik, hogy túlélje élete leghosszabb éjszakáját. Kétségbeesetten igyekszik papírra vetni mindazt, aminek tanúja volt, ezért feljegyzi azokat az eseményeket, amelyek egészen idáig vezettek…
Bram gyermekkorában sokat betegeskedett, ezért az ideje nagy részét ágyban töltötte a szülei dublini otthonában, és egy fiatal nő gondoskodott róla, akit Ellen dadusnak hívtak. Amikor az egyik közeli városban egymással összefüggő, különös halálesetek történnek, Bramnek és a nővérének, Matildának, szemet szúrnak Ellen dadus furcsa szokásai. Ezután egymást követik a titokzatos és hátborzongató események, míg végül Ellen váratlanul eltűnik az életükből. Évekkel később Matilda Párizsba megy tanulni, ahonnan azzal a hírrel tér haza, hogy látta Ellent, és a rémálom, amelyről Brammel azt hitték, hogy már régen véget ért, valójában csak most kezdődik.
A Dracul egy kitalált történet, amely Bram Stokerről és a testvéreiről szól, akik egy sötét lény nyomába erednek. A vadászat Írországban kezdődik, a gyermekkori otthonukban, azután a testvérek bejárják Európát, és végül sor kerül az emlékezetes, végső találkozásra. A Dracul valóságos és kitalált szereplőkkel dolgozik, és új megvilágításba helyezi a világirodalom legfélelmetesebb és legmaradandóbb történetét.”

A borító
Bevallom, első pillantásra nem is ismertem fel, mit ábrázol; később jöttem rá, hogy egy nőalakot, a könyvben részletesen ismertetett nyaklánccal. A történet ismerete nélkül nekem semmit nem mondott, olvasás után nyert igazán értelmet.

Így tetszett
Kétféleképpen lehet ezt a könyvet olvasni: ha tudjuk, mely részek igazak belőle, illetve ha egyáltalán nem ismerjük Bram Stoker életét. Én utánanéztem, ezért a fő momentumok, amelyekre Dacre és J.D. felhúzták a történetet, ismerősek voltak. Azt gondolom, hogy a lehető legsikeresebben építették fel ezt a vámpírsztorit a Dracula szerzőjének életéből.

A cselekmény kezdetben két szálon fut: olvassuk Bram (vagy eseteként bátyja, Thornley) naplóját a gyermekkori, majd a felnőttkori eseményekről, és időnként átugrunk a jelenbe is. A két idősík nem egyforma sebességgel mozog; a naplóban egyes napok eseményeit látjuk, illetve találunk egy nagyobb ugrást is, miközben a jelenhez közelítünk, míg a jelenben alig néhány perc telik el. Nekem ugyan az volt az érzésem, hogy a kettő sosem fog összeérni, ez mégis megtörténik. Későn kapcsoltam össze az eseményeket, és többször is megdöbbentettek a fordulatok. Lehet, hogy ha nem ennyire elnyújtva, esetleg ha magyarul olvasom, hamarabb összeraktam volna, de voltak olyan részek is, amelyeket biztosan nem találtam volna ki.

Nagyon örültem annak, hogy a szerzők maradtak annál a típusú vámpírtörténetnél, amelyet anno Bram Stoker is írt. Annak pedig különösen, hogy több magyar utalást is láttam: Vámbéry Ármin karaktere, a magyar nyelven írt napló (arra viszont, hogy magyarul van, a szereplőknél sokkal hamarabb jöttem rá), vagy a magyar hiedelemvilág a vámpírok tekintetében, tudniillik, hogy a vámpír nem lépheti át a ház küszöbét, ha nem hívják be. Felsejlik az Anne Rice által is bemutatott módszer is az új vámpírok létrehozására. Ugyanígy nála láttunk korábbi példát arra is, hogy a vámpírok között is vannak „jók” és „rosszak”. Ellen nekem Louis-hoz volt hasonló azáltal, hogy elutasította, hogy embervérrel táplálkozzon. A szerelmi szál, amely a tulajdonképpeni tetőpont, bár furcsa volt, de nem zavart.

A karakterek kidolgozását kissé egyoldalúnak éreztem, nem igazán láttam részletes jellemrajzokat. A főbb jellemvonások abból derültek ki, ahogy a szereplők az egyes helyzetekben viselkedtek. A jellemek ezért inkább szélsőségesek, mint összetettek, egyértelműen kiderül, kit szánnak a szerzők pozitív, és kit negatív karakternek. Az egyetlen kivétel Ellen, akiről csak a végén derül ki, ki is igazából és milyen indítékai vannak. Épp ezért őt választanám kedvenc szereplőnek. Szimpatikus volt még rajta kívül Matilda és Bram is, Thornley-t és Vámbéryt viszont kevésbé kedveltem.

Habár a nyelvezettel és az írói stílussal semmi gond nem volt, és angolul közel olyan tempóval olvasok már, mint magyarul, szerettem és érdekelt is, mégis nehézkesen haladtam vele. Valószínűleg az időzítéssel volt a baj; az elmúlt három hétben kevesebb időm is volt az olvasásra, és a hangulatom sem volt a legjobb. Egy rövidebb regény vagy novelláskötet jobb egy olyan időszakban, amikor az ember 15-20 oldal után becsukja a könyvet.

Kedvenc idézeteimet angolul és saját fordításban osztanám meg; aki olvasta a magyar változatot, ellenőrizheti, mennyire járok közel. J

„I don’t know if one death is better or worse than another, Matilda. Both kill without prejudice.” (Nem tudom, egyik halál jobb vagy rosszabb-e a másiknál, Matilda. Mindkettő elfogultság nélkül öl.)

„Sometimes our deepest fears are the ones we keep closest to our hearts.” (Néha a legmélyebb félelmeink azok, amelyeket a szívünkhöz a legközelebb őrzünk.)

„Like life, there is much we do not understand about death.” (Épp mint az élettel, a halállal kapcsolatban sem értünk sok mindent.)

„...the only thing we know for certain is that there is much more we do not know for certain.” (…az egyetlen dolog, amit biztosan tudunk, hogy sokkal több dolog van, amit nem tudunk biztosan.)

„Mortals cannot be expected to understand us, and you should pay them no mind.” (Nem várható el a halandóktól, hogy megértsenek minket, és neked sem kellene velük foglalkoznod.)

Szeretettel ajánlom ezt a könyvet az igazi vámpírsztorik és a Drakula-kultusz kedvelőinek. Kihagyhatatlan, magával ragadó olvasmány (feltéve, ha van rá elég időd).

4,5/5🌟

23. hét/2: Stephen King: A hosszú menetelés

A fejembe vettem, hogy ha már eddig ilyen összevissza olvastam Stephen King műveit, elkezdem bepótolni az életmű elejéről kimaradtakat. Így esett a választásom A hosszú menetelésre a hét második felére. A Szellemek a fejbenhez hasonlóan ezt a kötetet is a közös olvasás elé gondoltam beilleszteni, de egy nappal elcsúsztam, ezért csak később tudtam befejezni, mint szerettem volna.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 348
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. június 4. – 2020. június 7.

A fülszöveg:
„Amerikát totális diktatúra uralja, a renitens polgárokat különítmény hurcolja el. A tizenéves fiúk számára egyetlen kiugrási lehetőség kínálkozik: a minden évben megrendezett Hosszú Menetelés, amelyet országszerte százezrek figyelnek, és a tévé is közvetít. Száz fiú indul útnak a megadott útvonalon, amelyet gyalogszerrel, legalább négy mérföld per órás átlagsebességgel kell teljesíteni. Csak egy győztes lehet, a lemaradókat ott helyben katonák végzik ki.

Stephen King korai, álnéven írt gyöngyszeme az Éhezők viadalá-hoz hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be.”

A borító:
Jellegzetes Európa Kiadós King-könyvborító, felül nagyban a szerző neve, középtájon a mű címével és annak illusztrációjával. A háttérben látható alakok egy sora mutatja a menetelőket, az előtérben álló alak kezében felsejlő puskacső pedig arra utal, hogy erőltetett menetet látunk. A jobb sarokban olvasható idézet szintén nem túl vidám témát vetít előre. Az égbolt rózsaszínje jelezhet hajnalt és alkonyt is, amely a menetelés hosszúságára utal. Elsőre furcsa ez a rózsaszín egy King-könyv borítóján, de olvasás után úgy gondolom, nem lehetett volna beszédesebben illusztrálni azt, amiről a könyv szól.

Így tetszett:
Egy ilyen cím és egy ilyen fülszöveg után nem várok pörgős, fordulatos cselekményt, és sokkal inkább számítok egy pszicho-thrillerre vagy lélektani regényre, mint horrorra. A sejtéseim jók voltak; tulajdonképpen egyfajta tanulmányt kaptam arról, hogy mi történik egy csapat fiatal sráccal, amikor egy olyan versenyen indulnak, amelyen az életük a tét. Láthatjuk, ahogy a száz fiú útnak indul, mindenki élettel telve, magabiztosan, tervvel vagy anélkül, egyedül vagy társasággal. Látjuk, hogyan viselik az első napot, majd az éjszakát, hogyan szövődnek köztük barátságok, és hogyan reagálnak az első néhány társuk halálára. Ahogy telnek az órák, és fizikailag egyre kimerültebbek lesznek, úgy kezd bennük tudatosulni az is, hogy mi a győzelem ára, ami mentálisan is egyre nehezebben elviselhetővé válik számukra a helyzetüket. A kimerültségük rám is hatott; olvasás közben én is ólomsúlyúnak éreztem a lábaimat; nem egyszer figyeltem fel arra sem, hogy egy-egy ponton fájnak.

A résztvevők beszélgetéseiből derül fény arra, hogy mi is tulajdonképpen a Menetelés, és a főszereplő újdonsült barátainak életéről is kapunk némi információt. Mindeközben az egyes Menetelők viselkedéséből felismerhetünk bizonyos embertípusokat, mint például a nagyszájú törtetőt, vagy a csendes taktikázót. Nem is igazán a cselekmény itt a lényeg, hiszen az nem nagyon van; sokkal inkább a pszichológián van a hangsúly. Épp ezért szerettem nagyon ezt a könyvet. Mélyebb, mint amilyennek látszik, egyszerre gondolkodtat és borzaszt el – mégis milyen társadalom az, amelynek szórakozást jelent egy halálmenetet végignézni? Miért szeretik az emberek mások szenvedését nézni? A könyv ezekre a kérdésekre is keresi a választ.

A vége tulajdonképpen nyitott maradt: nem tudjuk meg, hogy az utolsó életben maradt menetelővel mi történik, annyit látunk, hogy egy sötét alak után iramodik. Hogy ő ki, az megválaszolatlan marad. Az én értelmezésemben ez az alak a Halál; úgy gondolom, hogy a Menetelést (legalábbis ezt) senki nem éli túl.

Amit hiányoltam, az a Menetelésre vonatkozó összes tanács felsorolása volt. Néhányat említettek, mint a 8. vagy a 13. számú tanács, és azt vártam, hogy ha nem is sorban, de bedobják mindet, akárhány is van, én pedig listaként összegyűjthetem őket. Ez sajnos nem történt meg. Vártam volna azt is, hogy kicsit pontosabb leírást kapok arról a totális diktatúráról, amelyet a fülszöveg említ. Tulajdonképpen, ha a fülszöveget nem olvasom el, ezt inkább csak sejteni lehet, konkrétan leírva ugyanis nem láttam.

Negatívumként említeném meg a következő két furcsaságot: a jelentkezést április 31-ig lehetett visszavonni. Először elírásnak gondoltam, de amikor a következő oldalon is találkoztam vele, már szándékosnak tűnt. Hogy olyan szintű diktatúra lenne, hogy az egyes hónapok napjainak számát is megváltoztatják, vagy tévedésről van szó, azt nem tudom eldönteni. Ugyanez igaz a 36 foggal mosolygó szereplőre is.

Kedvenc idézetek:
Kevés nekem tetsző gondolatra figyeltem fel; ez adódhat abból is, hogy a tanácsokat kerestem, illetve a témából vagy a könyv rövidségéből is.

„A vére ugyanolyan színű, mint mindenkié.” – ez egy fekete bőrű résztvevő halálakor hangzik el

„Az emlékek bizonyos szempontból olyanok, mint az országút. Itt valódi, kemény, tapintható. De a korábbi út, a reggel kilenc órai út messze van, és értelmetlen.”

„Minden játék tisztességesnek tűnik, ha mindenkit egyszerre csapnak be.“

„A halottak árvák. Nincs más társaságuk, csak a csönd, olyan, mint a lepkeszárny.”

Nem bántam meg, hogy ezt a könyvet még bepréseltem erre a hétre (bár nagyon nem kellett préselni, gyorsan haladtam vele). Ezután biztosan másképp fogok állni a gyalogláshoz, és ahányszor emiatt fájdul meg a lábam, eszembe fog jutni ez a könyv, és a fájdalom is enyhülni fog.

4,5/5🌟

   

 

Harry Potter Book Tag

Kicsit megkésve, de eleget teszek Arwen kihívásának, és kitöltöm ezt a nagyszerű Harry Potteres Book Tag-et. Az ő válaszait itt olvashatjátok.

1. Melyik a kedvenc könyved a sorozatból?  

A Félvér Herceg.

2. Melyik a legkevésbé kedvelt könyved a sorozatból? 

Ha van ilyen, akkor az a Bölcsek köve, mert nagyon nehezen indul.

3. Ki a kedvenc karaktered? 

Perselus Piton. Klisé, de a legösszetettebb karakter az egész sorozatban.

4. Ki az a karakter, akit legjobban utálsz? 

Természetesen Umbridge-et.

5. Mi volt szerinted a sorozat legszomorúbb pillanata? 

Ebben egyetértünk Arwennel, számomra is a Herceg meséje a legszomorúbb a sorozatban. Ahányszor olvasom vagy látom, mindig sírok rajta. Ennyi év után is. Örökké. *elmorzsol egy könnycseppet

6. Ki a kedvenc tanárod? 

Lupin. Talán ő volt az, aki igyekezett szerethetővé tenni a tantárgyát és a diákok kedvét kereste, mindemellett hasznos dolgokat tanított.

7. Ki az a tanár, akit legkevésbé kedvelsz? 

Ebben is egyetértünk: Umbridge, amit nem kell magyarázni, illetve Binns professzor, mert nem szeretem az unalmas előadókat.

8. Melyik a kedvenc tantárgyad? 

Szerintem senki nem fog meglepődni, ha gyógyszerészként a bájitaltat mondom. J

9. Melyik a legkevésbé kedvelt tantárgyad? 

Mugliismeret. A varázslócsaládok gyerekeinek biztosan érdekes, de nekem haszontalan lenne.

10. Melyik a kedvenc boltod az Abszol úton? 

Madame Malkin Talárszabászata. Szebbnél szebb talárokat varratnék itt magamnak.

11. Ki a leggyönyörűbb karakter (belső értékek alapján)? 

Luna Lovegood.

12. Melyik az a karakter, akit a legjobban hiányoltál? 

Ha az a kérdés, hogy ki hiányzik a legjobban, akkor  Siriust, Lupint és Tonksot mondom.

13. Melyik könyvnek a legjobb a borítója? 

Az eredetik közül a Félvér Hercegé tetszik a legjobban. Az újakat még nem volt alkalmam szemügyre venni.

14. Melyik Trimágus Tusa próba a kedvenced? 

Az első, a sárkányok miatt.

15. Ha rangsorolnod kéne a házakat a legszimpatikusabbal kezdve, milyen sorrendet állítanál fel? 

Mardekár, Hollóhát, Griffendél, Hugrabug. A Mardekár és a Hollóhát eléggé holtversenyben van, de ha választanom kell, akkor a saját házamat teszem előre.

16. Ki a kedvenc animágusod? 

Rita Vitrol. Szerintem zseniális.

17. Ki a kedvenc mellékszereplőd? 

Luna Lovegood.

18. Melyik a kedvenc horcruxod? 

Hollóháti Hedvig diadémja.

19. Melyik az a szereplő, akiről többet szerettél volna olvasni? 

Dumbledore, illetve a Tekergők. 

20. Mi a sorozat legviccesebb pillanata? 

Draco Malfoy, a pattogó görény. J

21. Mi a sorozat legmeghatóbb pillanata?

Dobby halála és a mágia nélküli temetés.

22. Milyen pozíciót szeretnél betölteni egy kviddicscsapatban? 

Félek a labdáktól, ezért inkább kívülről nézném a játékot, de ha muszáj választani, akkor terelő.

23. Melyik a kedvenc varázslényed?

A hipogriff és a thesztrál.

24. Mit gondolsz, mi lenne a te patrónusod? 

Nem emlékszem a Pottermore szerintire, ezért most gyorsan kitöltöttem egy másikat, ami szerint kígyó. Nem vitatkozom, jó lesz. J

25. Melyik a kedvenc filmed? 

Az utolsó kettő.

26. Melyik filmet szereted legkevésbé? 

Talán ez is a Bölcsek köve. Nehéz választani.

27. Melyik a kedvenc mágikus képességed (animágus transzformáció, metamorfmágia, párszaszájúság, repülés, jövőbelátás, hoppanálás/dehoppanálás, legilimencia/okklumencia, véla bűbáj, varázslattal szembeni ellenállás)? 

Ezek közül is nehéz választani, de talán a párszaszájúság nyerne a hoppanálás/dehoppanálással szemben.

28. Ki a kedvenc párosod (kiket hoznál össze)? 

Dracót és Hermionét. Ez régi perverzióm, bár úgy rémlik, mintha Rowling is megerősítette volna, hogy Dracónak igazából tetszett Hermione.

29. Ki a kedvenc Dursley családtagod? 

Petunia.

30. Melyik a kedvenc varázslatod?

A patrónusbűbáj.

A kihívottam pedig Cathreen Misery, ha van kedved. J

8 (4+4) dolog a home office-ról

A home office (ékes magyar nevén az otthoni munka) nem új találmány, nálunk mégis most, a veszélyhelyzetben, illetve emiatt terjedt el szélesebb körben. Amelyik munkáltatónak lehetősége volt rá, hogy minél több dolgozónak biztosítsa ehhez a feltételeket, az megtette. Így ismerkedhettem meg én is ezzel a lehetőséggel.

Ebben a bejegyzésben a saját benyomásaimat szeretném megosztani. Hangsúlyozom, hogy ez nem kőbe vésett dolog; ami nekem előnyösnek számít, azt más hátrányként élheti meg és viszont. Sőt olyan is van, hogy ugyanaz a dolog tud egyszerre előnyös és hátrányos is lenni. Az elmúlt két hónapban nem állandóan voltam itthon, így a tartós home office-ról nem tudok nyilatkozni. A legtöbbet az elmúlt hónapban dolgoztam itthonról; ugyan hetek óta az irodában kellene már lennem, mindig akadt valami, ami miatt hazaküldtek minket. Vegyesek az érzelmeim az itthoni munkával kapcsolatban. Jó dolognak tartom, de annak is igazat adok, aki szerint ezt is meg lehet unni.

Most pedig következzék a listám a home office két oldaláról:

Pro

·         Rugalmasan osztom be a munkát és a vele töltött időt

      Alapvetően is rugalmas munkaidőben dolgozom, ami már önmagában is ad egy kis szabadságot, hiszen a törzsidőn kívüli időt úgy szervezi az ember, ahogy akarja, ez mégis egy bizonyos időintervallumra szorítja a munkaórákat, tartsanak ezek 6-tól 14 vagy 9-tól 17 óráig. Az otthoni munka lehetővé tudja tenni azt, hogy ezt az időt több kisebb intervallumra bontsuk, és egy esetleges napközben elintézendő ügy is könnyebben kezelhető, mint ha bent dolgozunk a munkahelyünkön. Elintézek egy kupac feladatot, elszaladok bevásárolni, majd visszaülök a laptop elé egy másik adag feladathoz. Az irodában ez nehézkesen menne.

·         Nem kell szabadságot kivenni, ha csomagot vagy szerelőt várok

Ez főleg azoknak nagy segítség, akiknek hozzám hasonlóan, a korukból adódóan kevés szabadnapjuk van, és nagyon nem mindegy, hogy ezeket mire veszik ki, főleg, ha olyan helyen dolgoznak, ahol a szabadságuk egy részét meghatározott időben kell kivenni.

A felnőttkori szobafogság definícióját mindenki ismeri: „Csomagját 8-17 óra között szállítjuk a megadott címre.” Azaz biztosan akkor fogok jönni, amikor leugrottál a zöldségeshez. #maradjotthon

Ezt ugyan meg lehet oldani úgy is, ha egyenesen a munkahelyünkre kérjük a csomagot, de vannak olyan cégek, akik ezt nem engedik meg, jelen helyzetben pedig sok webshop, vagy például a könyvkiadók csak házhozszállítást vállaltak.

Ha pedig valami elromlott (ahogy annak lenni kell), és a szerelő kedd reggel tud jönni, vagy a villanyóra-leolvasás mindkét megadott időpontja ütközik a munkaidővel, a legjobb megoldás a home office. Csönget, beengedem, lefotózza az órát, viszontlátásra. Megyek is vissza dolgozni.

·         Hatékonyabban lehet dolgozni

      Ez némiképp összefügg az első ponttal. Valaki a hajnali órákban tud jobban koncentrálni, másoknak ez inkább este megy. Ha nincs egy meghatározott idősáv, amikor mindenképpen elérhetőnek kell lenni, lehet ennek megfelelően szervezni a napot. Mindenki maga tudja, hogy mikor, milyen körülmények között tud a legjobban koncentrálni, mikor a leghatékonyabb a munkája, így tudja csoportosítani a feladatait. Ezen kívül otthon kiesnek a munkahelyi zavaró tényezők: traccsparti a folyosón, a másik kolléga telefonja, az a munkatárs, akit nem kedvelsz, stb. Ez megint mindenkinek más, meg az is, hogy hogy birkózik meg vele (pl. fülhallgató), mégis jelenthet egyfajta stresszforrást, ami a hatékonyságot csökkentheti. Otthon ezek a tényezők biztosan nem játszanak szerepet.

      Ezen kívül ott vannak azok az üres idők, amiket az ember azzal tölt, hogy elsétál a mosdóba a folyosó végére, vagy végigállja a sort a menzán vagy a büfében (és még oda is el kell menni). Otthon mind a fürdőszoba, mind a konyha elérhetőbb közelségben van. Aki határidőkkel dolgozik, tudja, hogy ezek a csak félórás mutatványok is mennyit tudnak számítani.

·         Nem kell utazni

      Erre ugyan jelenleg én panaszkodhatom a legkevesebbet (gyalog járok, és öt perc alatt beérek), de reggeli, indulás előtti rutinom nekem is van, amit, ha otthon dolgozom, nem kell csinálni. Sokan viszont messziről járnak, az utazás akár napi 3-4 órát is igénybe vehet, ami elfecsérelt idő, ha az ember nem tudja hasznosan tölteni – például képtelen olvasni a buszon, vagy túl sokszor kell átszállni. Home office-ban ez az idő is hasznos idővé válik, akár munkára, akár pihenésre, vagy szabadidős tevékenységre fordítjuk. Az én reggeli rutinom ideje a felére redukálódik, ha itthon vagyok; kevesebb időt töltök a ruha kiválasztásával („itthonra ez is jó lesz”), vagy egyenesen pizsamában ülök le a géphez („megnézem a leveleket, majd utána felöltözöm”), nem sminkelek (csak akkor, ha mégis megyek aznap valahova), és a reggelit és a kávémat is a gép előtt fogyasztom el, amit egyébként indulás előtt tennék. Ezáltal hamarabb tudok elkezdeni dolgozni és hamarabb is tudom befejezni. Még egy előny: ha nem kell utazni, nem kell annyival korábban felkelni. Ez azoknak jó, akik egyébként máskor szívesebben aludnának tovább.

·         Minden ugyanúgy elvégezhető, mint az irodából

      Ha biztosítják a távoli hozzáférést, és minden munkafolyamat működik digitálisan, akkor ezen nincs is mit magyarázni.

 

Contra

·         Akaratlanul is többet/tovább dolgozunk

      Amíg az irodából hazajövök, ha lejár a munkaidő, és nem gondolok vele másnap reggelig, otthon sokkal nehezebb a gép elől felállni. „Még ezt gyorsan.” „Ez csak tíz perc, belefér még mára.”, „Ez sürgős, erre még válaszolok.” A két percből aztán fél óra, egy óra lesz, mert közben beesik még három ilyen csak két perces feladat. Ismerős, ugye?

·         Összefolyik a munka és a magánélet

      Ez a pont az előzőből következik. Otthoni munkánál nehezebben határozunk meg egy „mára ennyi” időpontot, amikor kikapcsoljuk a gépet és másnapig nem vesszük elő. Megfelelő tudatossággal persze ez kezelhető, és összehangolható a kettő. A lényeg, hogy tudatosan kell meghatározni azt az intervallumot, amikor dolgozunk, és azt a másikat, amikor nem. „Most elmegyek futni, kiszellőztetem a fejem, elolvasok egy novellát, aztán visszaülök.”

      Abban is van valami, hogy az otthoni munkához ki kell jelölni egy bizonyos területet a lakásban, nem szabad az ágyban vagy a kedvenc fotelünkben dolgozni, mert a tudatalattink összekapcsolja a munkával járó stresszt azzal a hellyel, ahol azt végezzük, ezért nem fogunk tudni jól aludni. Magam azt vettem észre, hogy amikor a babzsákfotelban dolgoztam, utána képtelen voltam nyugodtan olvasni benne; át kellett telepedni máshova.

·         Ellustulunk

      Ha be kell menni az irodába, ahhoz illik egy bizonyos módon felöltözni, akár van dress code, akár nincs. Teljesen logikus, hogy otthon nem a legjobb ruháinkban, talpig sminkben ülünk a gép előtt, viszont magamon is észrevettem, hogy nagyobb kedvvel mozdultam ki otthonról akár élelmiszert vásárolni, ha már eleve szépen felöltözve és kisminkelve, indulásra készen álltam, mintha az egészet az átöltözéssel kellett volna kezdeni. Edzeni ugyan nem járok, itthon jógázom reggelente, de biztos vagyok benne, hogy az itthoni munka után az edzőterembe sem lenne motivációm elmenni.

·         A társas interakciók hiánya

      Persze, írásban kommunikálunk a kollégákkal,és megbeszélések is vannak Skype-on vagy Teams-en keresztül, ez mégsem ugyanaz, mint reggel 9-kor, amikorra mindenki beér, együtt kávézni vagy teázni a kollégákkal, majd délben egy másik csapattal ebédelni az étkezőben. Nem beszélgetünk, nem építjük a kollégákkal a kapcsolatainkat, így elvész annak az esélye is, hogy valamelyikükkel akár munkahelyen túlmutató barátságot köthessünk. Lehetne azt mondani, hogy az ilyen beszélgetések a munka rovására is mehetnek, ami igaz is lehet, ha valaki a nyolc órából négyet ezzel tölt, viszont növelheti a hatékonyságot, ha valaki egy kis nem munkáról való beszélgetéssel szellőzteti ki a fejét. Mások meg kimennek cigizni.

 

Ennyi idő alatt még nem sikerült eldöntenem, hogy ha választanom kellene, bejárnék, vagy inkább itthonról dolgoznék tartósan. Nem volt gondom az otthoni munkavégzéssel, és bár egyszer-egyszer elcsúsztam, tudtam tartani azt, hogy ettől eddig dolgozom, most elteszem, és holnapig nem érdekel. 

Jól esett viszont két hét után úgy felöltözni, ahogy szoktam, és találkozni a kollégákkal. Valószínűleg az arany középutat céloznám meg: heti x nap bent, y nap otthon.  

Ti szívesebben dolgoznátok otthonról? Vannak még érveitek a felsoroltakon kívül?

 

 

21. hét: Stephen King - Varázsló és üveg - A Setét Torony IV

Ismét eltelt egy hónap A Setét Torony sorozat két kötete között. A Puszta földek lassabban haladt, mint ahogy az ízlésem megkívánta, ezért döntöttem egy kicsit hosszabb pihenő mellett, de visszavágytam ebbe a világba. Hajtott a kíváncsiság, hogy van tovább. Ezt nem igazán tudtam meg, azt viszont igen, hogy mi volt korábban.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 904
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. május 11. – 2020. május 25.

A fülszöveg:
„Roland és hűséges barátai sikeresen megküzdöttek Blaine-nel, a Monóval. Egy valaha civilizált, ám mostanra elpusztult városban szálltak le a bomlott számítógépagyú egysínű vasútról. Roland elérkezettnek látja az időt, hogy pihenőjük közben elmesélje társainak múltját. Megtudjuk, miért kellett idő előtt elhagynia atyái földjét, Gileádot, s milyen küldetéssel érkezett Alain és Cuthbert barátjával a Külső Ívbe. Itt ismerte meg a gyönyörű és bátor Susan Delgadót, s egy csodaszép, szenvedélyes, ám tragikus szerelem története tárul elénk. A pihenő végeztével hőseink ismét útnak indulnak; céljuk a távolban magasodó, égbe nyúló tornyú, rejtelmes üvegpalota. Talán meglelték a Setét Tornyot? Stephen King regényfolyamának negyedik kötete – a korábbiakhoz hasonlóan – izgalmakban, kalandokban, érzelmekben bővelkedő, lebilincselő olvasmány.“

A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet végződik: a Blaine-nel, a Monóval való utazással és a találós kérdésekkel. Az utolsó néhány oldal szó szerint megismétlődik, ami segít visszahelyezkedni térben, időben és hangulatban. A bemutatott találós kérdések kis részét ismertem csak, így a többi megválaszolása nekem is kihívást jelentett, bár túl mélyen egyiken sem gondolkodtam el, a történet, és az, hogy ki és hogyan nyeri meg a versenyt, jobban érdekelt.

Ezután következik a főattrakció: egy történet Roland ifjúkorából, nem sokkal harcossá válásának idejéből. Egy történet a történetben, amely segít megérteni főhősünk lelkivilágát és indítékait. Az egész kötet erre a történetre épül fel. Minden apró részletet feltár a múltból, úgy bemutatva azt, mintha egy filmet néznénk Roland emlékeiből. Nem mesél, egyszerűen visszaugrik az időben.

A történet több szálon fut: bemutatja Roland és barátai küldetését, magát Susant és az ő szerződését, és látjuk az ellenfelek, a Nagy Koporsóvadászok és a cöosi Rhea szerepét is a saját szemszögükből. Szeretem, amikor mindenkinek a fejébe beleláthatok; így kevésbé tűnik egyoldalúnak az elmesélés. Minden oldalon lehet valamiért izgulni: a helyiek és a fiúk a kezdetektől macska-egér játékot (vagy inkább Kastélyjátékot) játszanak egymással; próbálnak túljárni egymás eszén, és mindig egy lépéssel a másik előtt járni. Ez a játék egyaránt vezet várt és nem várt fordulatokhoz is. Emellett Roland és Susan szerelmének kibontakozását is részletekbe menően láthatjuk; szinte mesébe illő, mégis Stephen Kinghez méltó. Nem túlzottan nyálas-romantikus, sokkal jobban hasonlít arra, amilyen a kamaszok szerelme lehet.

A kettős élet viszont soha nem tartható fenn sokáig, még Rolandnak sem. Egy regényben pedig különösen fontos, hogy eljöjjön az a pont, amikor a főhős hibázik, és ezzel elszabadul a pokol. Ebben a regényben erre viszonylag sokat kell várni; látszólag minden tökéletes, minden adott hőseink győzelméhez, de nem gondolhatjuk komolyan, hogy Stephen Kingtől happy endet kapunk, főleg, hogy egy tökéletesen sikerült akció nem magyarázná Roland eddig megismert jellemét. Mégis, amikor ehhez a bizonyos csavarhoz értem, kezdett egy kicsit „rétestészta-érzésem” lenni. Mintha soha nem akarnánk elérni a végponthoz; még egy váratlan esemény, még egy kis bonyodalom, még mindig nem fejeztük be, amit elkezdtünk, még ez kell, még az kell – a másik oldalon emiatt kicsit sűrűnek is éreztem a végét. Mint amikor reggel, munkába indulás előtt még ez, még az eszembe jut, ami azt eredményezi, hogy a tervezettnél fél órával később érek be. Egyszer aztán csak elérkeztünk a „mese” végére; Roland remegve nézi az üveggömbben, mi történik Susannal; én pedig remegve olvastam.

Az utolsó szűk száz oldalon ismét visszatérünk a jelenbe, azért, hogy még egy utolsó pillantást vethessünk a múltra, majd hőseink folytatják útjukat a Torony felé. Tetszik, ahogy a jelenben játszódó jelenetek keretbe foglalják Roland meséjét – jobban nem is lehetett volna megoldani.

Tudtam arról, hogy A Setét Torony-sorozat kapcsolja össze a Stephen King-univerzumot, de ebben a kötetben találtam erre először nyilvánvaló utalást. Bizonyos jelenetekben a Végítélet köszön vissza, zseniálisan belefűzve ebbe a történetbe. Sőt, Abagail anya nevével és magával Randall Flaggel is találkozunk – utóbbit már vártam; eddig is volt egy sejtésem, hogy ebben a világban ki is lehet, nagyjából jól is tippeltem.

Annak ellenére, hogy a nyelvezet a szokásos, és a történet eseménydús, érdekes és izgalmas, lassabban haladtam az olvasással, mint szerettem volna. Ebben szerepet játszhatnak a hártyavékony papírlapok, amelyek miatt feleannyinak tűnik a hátralevő oldalak száma, mint amennyi ténylegesen maradt még.

Tévedtem azzal, hogy a Puszta földeket átvezető kötetnek gondoltam a második és a negyedik között. A Varázsló és üveg elolvasása után azt mondom, hogy ez a kettő az átvezetés a második és az ötödik között. Kíváncsian várom, most igazam lesz-e.

Hosszú könyvhöz képest meglepően kevés idézetet írtam fel; az események sűrűjében nincs idő a mélyenszántó gondolatokra, de néhány tetszetős mondatot azért találtam:

„Nem volt választása. És ha nincs választás, a tétovázás mindig hiba.”

„Tudja, hogy az ingvállal ellentétben egy úrinő jó híréből nem veszi ki a foltot a citromlé.”

„Ez a fajta csönd rendszerint azt jelentette, hogy valaki meg fog halni.”

„A Sugár Útja. Valahol előttük, ahol ez a Sugár keresztezi a többit, ott áll a Setét Torony.”

Az az érzésem, hogy nagyon fogom sajnálni, ha odaérünk a Toronyhoz, és ez a történet véget ér. Korábban A Tűz és Jég dalát gondoltam felnőttkorom Harry Potterének. Ennél a kötetnél viszont rájöttem, hogy A Setét Torony az.

4,5/5

20. hét: Mentő-Rejtő-kötetek

Néha szükség van egy-két rövidebb történetre. Ha másért nem, át azért, hogy megmentsék a hetet, és születhessen bejegyzés a 20. hétre is – ha már a Setét Torony 4 kilencszáz oldalát nem sikerült egy hét alatt elolvasni. Ismét Rejtő Jenő mentett meg, tegnap este két kisregényét olvastam el.

A drótnélküli gyilkosság

Kiadó: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 70

A fülszöveg:
„Már majdnem minden együtt volt a bűntényhez: a tettesek, a hatalmas örökség és az áldozat. Csak egy holttest hiányzott. Viszont gyilkosság hulla nélkül még a technika mai fejlettsége mellett is szinte elképzelhetetlen.” Így a három tettes – „az örökké vidám, gyönyörű Jojo” valamint két testvére, Henry és Bob – kénytelenek voltak kitalálni a „drót”, azaz a holttest nélküli gyilkosságot, hogy hozzájuthassanak fukar nagybátyjuk vagyonához. Sikerül is eltüntetni a nagybácsit a színről – eltűnését öngyilkosságnak álcázva. A három ál-gyilkos öröme azonban hamarosan ürömre fordul: a felbontott végrendelet kellemetlen meglepetéseket tartalmaz, ráadásul bácsikájuk tetemét megtalálják egy közeli tengeröbölben. Így menekülniük kell számos kalandot és megpróbáltatást átvészelve…“

Számomra ez a könyv egy fejlődésregény; azt követjük figyelemmel, ahogy a három szertelen fiatal felelősségteljes, komoly felnőtté érik. Rejtő mindezt a szokásos humorral tálalja, mely ebben az esetben kissé morbidnak is tűnhet. Bob és Jojo őserdei kalandjai pedig arról igyekeznek képet festeni, amilyen élet zajlott ebben az időben egy ültetvényen. Ebből is látható, hogy a felszín alatt egy komoly társadalmi probléma rejtőzik. Látszólag könnyed olvasmány, mélyebb tartalommal, mint amit elsőre várunk. Az írói stílus a szokásos; bár kevesebb kifacsart mondattal találkoztam, mint az eddig olvasott műveiben, egy-egy megfogalmazáson most is hangosan nevettem. A helyesírással nem voltam elégedett, sajnos nagyon sok hiba van ebben a kiadásban.

A kedvenc idézetem a könyvből:

„Sajnos a legszebb események éppoly kevéssé tűrik a nyomdafestéket, mint a legrútabbak.”

4,5/5

Jó üzlet a halál

Kiadó: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 80

A fülszöveg:
„A regény főszereplője Tom – Fülig Jimmyhez hasonló figura –, aki Honolulutól Batáviáig otthonosan mozog a kikötők világában. Biztosabb megélhetés reményében elszegődik az Új Amszterdami Részvény Társasághoz, ahol tisztességes munka mellett gyors meggazdagodást ígérnek a jelentkezőknek. Ezek után pottyan egy ház tetejéről Tom fejére a csinos Elly, aki láthatóan menekül valaki elől. A fiatalok egymásba szeretnek, s Tom végül fényt derít a Részvény Társaság piszkos ügyeire is.”

Tudtomon kívül két, témában elég hasonló kisregényt választottam. Tom jellemfejlődése hasonlóan látványos, mint Bobé és Jojóé  A drótnélküli gyilkosságban; szintén haszontalan fiatalemberből válik komoly felnőtt a történet végére. A történet középpontjában egy biztosítási csalás áll, amely a való életben is fennálló, komoly probléma. A hangvétel könnyed, kevésbé humoros, és a problémát is sokkal inkább a felszínre hozza. A helyesírással sajnos itt sem voltam kibékülve, remélhetőleg ezeket a hibákat más kiadásoknál nem követték el.

A kedvenc idézetem ebből a történetből:

„Fényes nappal nyilvános helyen tilos az emberevés.”

4,5/5

A következő hét végére megpróbálom befejezni a Setét Torony kötetet. Ha esetleg nem sikerül, ismét keresek valami mentőkötetet. Rejtőt vagy sem, majd kiderül.

19. hét/2. Pető Andrea - Elmondani az elmondhatatlant

Ennek a könyvnek nem a borítója, hanem a címe tetszett meg. Kényes téma, amiről nem sokat és nem szívesen beszélnek – épp ezért keltette fel az érdeklődésemet.

Kiadó: Jaffa
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 280
Az olvasás ideje: 2020. május 9. – 2020.május 10.

A fülszöveg:
„Magyarország ​II. világháborús történetét a politika- és hadtörténet alaposan feldolgozta már, létezett azonban a hadviselésnek egy olyan része is, amely sokáig láthatatlan és kibeszéletlen maradt. A civil lakosság elleni atrocitások, azon belül is elsősorban a nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszak története politikai és személyes okokból is hosszú évtizedeken keresztül tabutémának számított.
Pető Andrea Elmondani az elmondhatatlant című kötete a módszertani és elméleti nehézségeket szem előtt tartva, alaposan és érzékenyen elemzi a kérdést, és a feminizmus fogalomrendszerét segítségül hívva elsősorban arra keresi a választ, hogy milyen események és elbeszélések formálták a nemi erőszakkal kapcsolatos kollektív emlékezetet, mi alakította ki a hallgatás és az elhallgatás spirálját, és végül hogyan vált a nők elleni erőszak története emlékezetpolitikai csatározások játékszerévé. A környező országokban történt hasonló esetek összehasonlító elemzésével azokat a tényezőket is igyekszik feltárni, amelyek egy háborúban tömeges nemi erőszak elkövetéséhez vezetnek. Az emlékezeti formák mellett részletesen szól a nemi erőszak láthatóvá tételéről, és ennek emlékezetpolitikai és jogi gyakorlatáról is. Végül a hozzáférhető szovjet forrásokat feldolgozva kísérletet tesz rá, hogy a másik oldal szempontjait is bemutassa.

PETŐ ANDREA (1964) történész, a Közép-Európa Egyetem (CEU) professzora, az MTA doktora. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. Öt monográfiája, 31 szerkesztett kötete, számos tanulmánya jelent meg. Munkásságát Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, az MTA Bolyai Plakettjével és az Európai Akadémiák (ALLEA) Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díjával ismerték el.

Ezúttal nem tudom bő lére ereszteni a mondanivalómat. Maga a kötet is rövid, és a tényeken nincs mit értékelni. Beszélnek azok maguktól. Sokkal inkább a benyomásaimat írnám le.

Nem igazán tudom, mit vártam ettől a kötettől, mindenesetre valamiért azt gondoltam, hogy kevésbé lesz száraz és tényszerű. Az volt a benyomásom, mintha egy nagyon hosszú szakdolgozatot olvasnék. Ezt az érzetet erősítette a forrásmegjelölés, majd azok felsorolása 40 oldalban.

A kötet bevezetéseként a szerző pontosan elmondja, mit vizsgált, milyen módszertannal, milyen forrásokat használt és milyen nehézségekbe ütközött. Ez nagy segítség, ugyanis előre tudjuk, hogy a témán belül mire számítsunk és mire ne – például azért, mert hiányoznak a források, vagy nem kutathatók. Ebben a témában ez különösen jellemző.

A kérdést nagyon részletesen, minden oldalról megvizsgálja. Először kapunk egy történeti áttekintést a Magyarországot megszálló csapatokról; ezeket össze is hasonlítja.  Ezt követően beszél magáról a nemi erőszakról. Típusokba sorolja és magyarázza őket; teszi ezt olyan megvilágításban, amilyenről eddig még nem hallottam – ugyanis nem csak az a magyarázat van, hogy „a háború az háború, a nemi erőszak meg a természetes velejárója”, vagy az, hogy a katonák ezt azért tették, mert évekig nő nélkül kellett élniük. Megütköztem például azon, hogy a nemi erőszakot a hatalommal kapcsolja össze és háborús fegyverként jelöli – ebben az értelmezésben a nők meggyalázása a másik nép legyőzésének szimbóluma. Nagyon érdekes aspektus, korábban nem gondoltam erre az értelmezésre.

Tárgyalja a nemi erőszak következményeit is: a nem kívánt terhességeket, az ezeket követő abortuszokat, illetve megszületett gyerekeket, és a nemi betegségeket is, amennyire lehet, számszerűsítve. Ezután az elmondás/elhallgatás problémájával szembesít minket: melyik területen milyen arányban volt lehetőségük a nőknek az őket ért atrocitásokról beszámolni. Nagy átlagban azt mondhatjuk, hogy kevéssé. Sok területen nem mertek, másutt nem tudtak róla beszélni (nem volt erre megfelelő fórum, illetve hiányzott a megfelelő szókincs hozzá). Gyakori volt, hogy a szégyen – saját vagy férfirokonaik szégyene - elkerülése végett hallgattak. A rögzített beszámolókat pedig sok esetben megfelelő bizonyíték hiányában nem vették komolyan.

Végezetül betekintést nyerünk a másik oldal helyzetébe is – ugyanis mindennek két oldala van, akkor is, ha egyértelmű, melyik is a helyes. Keveset tudunk meg, ugyanis a források hiányosak, illetve ezen az oldalon még nem érték el azt az áttörést, amit az áldozatok oldalán. A katonanők helyzetéről mindenesetre érdekes volt olvasni.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a tanulmányt, mert sok új információval gazdagodtam, és némiképp a látóköröm is szélesedett a témában. Ilyen gyorsan viszont nem érdemes olvasni; nagyon tömör és száraz, ami megterheli az agyat – nem is tudtam vele gyorsan haladni. A sok szakkifejezés is nehezíti az olvasást, és ugyan egyet-egyet zárójelben megmagyaráz, jobb lenne a többihez is egy lábjegyzet, hogy laikus olvasók számára is érthetőbb legyen.

Egyetlen mondatot emelnék ki a kötetből, ami megragadta a figyelmemet:

„A leírásban az „özvegyek és árvák” éppen olyan elbeszélési fordulat, mint később a „nők és gyerekek”: láthatatlanná és személytelenné teszi az áldozatokat, de egyben elítélendővé teszi a cselekedetet.”

A mondat igazsága vitán felül áll; hogy a szófordulat használata mennyire helyes, azt mindenki döntse el maga.

Azt hiszem, egy időre most elég lesz a tényfeltáró irodalomból; van ugyan még pár hasonló kötet a polcomon és a várólistámon, de most egy kicsit még halasztom őket. Épp itt az ideje visszatérni Gileádi Rolandhoz. J

4/5