6. hét: Chris Carter: A keresztes gyilkos - Robert Hunter 1.

Úgy tűnhet, mintha ez lenne az első Carterem, pedig nem. Ennek a sorozatnak az előzményéhez már volt szerencsém tavaly, bár a blogon külön bejegyzést nem kapott rövidsége okán. Hozzájárult azonban némileg ahhoz, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak. A nagyobb meglepetés az volt inkább, hogy én ezt eddig miért nem találtam meg?! Miért vártam meg, amíg kihívás indul rá?

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 448
Az olvasás ideje: 2021. február 6. – 2021. február 14.

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele.
Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni?
Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…”

A borító:
A legújabb angol nyelvű kiadásról tudok nyilatkozni: Egy elhamvadó gyufa. Tulajdonképpen nem is választhattak volna kevésbé kapcsolódó elemet a borítóra.  Maradhatott volna a kereszt.

Így tetszett:
Ugyan már egyet aludtam rá, szóval nem vagyok sokkhatás alatt, mégsem ez az, ami miatt nehezen tudok nyilatkozni. A jó, vagy bővebben nagyon jó nem elégséges, mint értékelés, amit pedig ezeken kívül tudnék mondani, az nem tűrne nyomdafestéket. Azért megpróbálom.

A nyitójelenetnél úgy tűnik, hogy rögtön belecsapunk a lecsóba, aztán a fejezetnek vége szakad, és teljesen máshol, más időben vagyunk – korábban, ahol ténylegesen indul a sztori. Részletesen megismerjük a szereplőket és a körülményeket. Eddig semmi extra, leszámítva az erősen túlidealizált főszereplőt (rövid időn belül már a harmadik ilyenbe botlok bele – most komolyan, muszáj olyannak lenniük, amilyen teljesen tutira nincs is?). Annak ellenére, hogy alapvetően szeretem a lassan építkezős, háttértörténeteket bemutató sztorikat, egy kicsit lassúnak éreztem a haladást. Persze el lehet attól is, hogy hétközben alig pár oldalt tudtam naponta olvasni – lehet, hogy nem is a cselekmény haladt lassan, hanem én?
A háromnegyede táján aztán, amikor visszakanyarodtunk ahhoz a jelenethez, amivel nyitottunk, jött a nagy bumm, és onnantól kezdve mindenhova vittem magammal a könyvet, értve ezalatt a fürdőkádat és a wc-t is. Megjegyzem, ezt a bizonyos jelenetet sokáig nem is tudtam hova tenni; álmodta-e Robert, vagy meg fog majd történni, na de mikor?
A brutalitásra némileg fel voltam készülve, mégis kirázott néha a hideg, amikor egy-egy holttestet leírt. Ugyanazt tudom ismételni, amit John Cure könyvénél is írtam: Nem szeretnék így meghalni. Áú. Fáj.
A végkifejlettel istenesen meglepett, csak pislogni meg tátogni tudtam, mikor felfedte, ki a gyilkos. Pont rá nem gyanakodtam volna, bár annyi sejtésem volt, hogy nem egy teljesen ismeretlen karakterről lesz szó.

Többektől hallottam már, hogy Carter szókincse nem túl gazdag; eredeti nyelven olvasva ezt így nem jelenteném ki; tény, hogy sok a szleng, sokkal inkább a beszélt, mint az irodalmi nyelvet használja, de ettől hitelesebbnek tűnnek a karakterek. Emellett én igenis találtam olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket egy angol esszében is tudok használni – és majd büszkélkedhetek vele, hogy Cartertől tanultam.

A főszereplőket hamar sikerült megkedvelnem; Robert túlidealizált lényét gyorsan feledtették humoros megnyilvánulásai, és a Garciával való pingpongozás is kedvemre való. Isabellát is szerettem, szurkoltam is nekik Roberttel. D-King volt inkább ellenszenves, mint rokonszenves, de ez adódhat abból is, hogy az ő világa elég távol áll tőlem.

Negatívumként tudom felhozni, hogy egy kicsit olyan érzésem volt, mintha az összes ötletét ebbe az egy könyvbe akarná belezsúfolni a válogatott kínzásokkal és halálokkal. Biztos vagyok benne, hogy tévedek, és ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami a többi könyvben vár.
A könyv elején érezni véltem a Hetedik című film hatását, de ez később elmúlt. Nem is feltétlenül negatív dolog ez.

Egyelőre abszolút nem bántam meg, hogy megvettem az összes megjelent könyvét, jó eséllyel még az idén elolvasom mindet (persze angolul). Annyi biztos, hogy megértem a molytársak rajongását és függőségét; nálam is bekapcsolódott valami. Könnyen meglehet, hogy új Carter-rajongó van születőben.  

Ez még tavalyról itt maradt: Jussi Adler-Olsen: Hajtóvadászat - A Q-ügyosztály esetei 5.

Ahogy A szingli fejvadász 1-et, úgy a Q-ügyosztály 5-öt is pihenésképpen iktattam be A Karamazov testvérek mellé. Így esett, hogy ez lett az utolsó olvasmányom 2020-ban.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 460
Fordító: Dr Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2020. december 30. – 2020. december 31.

A fülszöveg:
„A 15 éves Marco semmi egyébre nem vágyik, csak hogy iskolába járhasson, és meg tudjon állni a saját lábán. Gyűlöli életét a klánban, amelyet a nagybátyja irányít erős kézzel, s ahol arra kényszerítik a gyerekeket, hogy kolduljanak, betörjenek. Egy nap nem bírja tovább, és megszökik. Menekülés közben rábukkan nagybátyja egy feltételezett áldozatának holttestére, s ezzel az események egész láncolatát indítja el. Hamarosan tapasztalnia kell, hogy már nem csak a saját klánjának tagjai akarják elkapni. A Q-ügyosztályt vezető Carl Morcknek és új taggal bővült csapatának nagy szüksége lenne Marco információira, mivel kiderül, hogy egy általuk keresett személyé a holttest, amit a fiú talált. Marco azonban nagyon tart a rendőrségtől…”

A borító:
Ahogy a sorozat többi köteténél már megszoktuk, fekete-fehér kép, a cím pirossal szedve. A nagyobb kép egy fiút ábrázol, jól láthatóan menekülés közben; fut és hátra néz. A kisebb kép egy tájat ábrázol, de nem állapítható meg, hogy pontosan milyet.

Így tetszett:
Jussi Adler-Olsen mindig jó, és a Q-ügyosztály is mindig jó. A sorozatnak ez a kötete az, amelyik már nem önmagam felzárkóztatásáról szól (a 4. résszel kezdtem, ezután pótoltam az első hármat), most már egyáltalán nem tudtam, hogy a háttértörténet merre fog haladni, hova fog érkezni. Valahol jobb is így.

Ismételten egy több szálon futó, bonyolult cselekményt kapunk. Látjuk természetesen a Q-ügyosztályt (bár viszonylag sokat kell várni, mire színre lépnek), Marco szálát, és az ő üldözőit is, ami néha a klán, néha másvalakik, illetve a prológusban megjelenő konfliktus résztvevőit is.

Nagy odafigyelést igényel, hogy megértsük az összefüggéseket, hogy ki, kihez, hogyan kapcsolódik, emiatt kissé nehéz is követni az eseményeket. A klasszikus felépítés, ahol csak a nyomozást látjuk, és mi ugyanúgy nem tudunk semmit, mint a rendőrség, sokkal emészthetőbbé tette volna a kötetet. Így sem rossz, de ha valaki egy laza krimire vágyik, inkább válasszon mást.

A szerző remekül összerakta ezt a történetet, minden elismerésem azért, hogy ilyen szövevényes cselekményt ki tudott találni. A kezdetben feleslegesnek tűnő afrikai szál a végére nyer értelmet, amihez szokás szerint valami apróság kell. A végső megoldás kicsit talán túl banális is, a többi bonyodalomhoz képest egyszerűen is jött. A nyomozás szálát egy kicsit kevésnek éreztem, elbillent az egyensúly a háttérsztori és Marco története irányába.
Határozottan pozitívumként értékelem azt, ahogy a rendőr-főkapitányság élete zajlik, gondolok itt a személyi változásokra elsősorban. Ezek az események a valósághoz közelinek mutatják az egész szervezetet – a való életben is jönnek-mennek az emberek, tetszik, hogy a sorozat ezt is modellezi.

A Q-ügyosztály dolgozóin kívül egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, még Marcót sem igazán. Őt inkább sajnáltam a helyzete miatt, de bosszantott az is, hogy a félelme a rendőrségtől végig erősebb volt, mint amit a józan esze diktált volna.
Assad tevés megjegyzésein a hasamat fogtam, Carlt pedig szintén sajnáltam a sorozatos negatív események miatt.

Kíváncsian várom, hogy a további részekben kiderül-e valami konkrétabb Assad származásáról. Kezd a jó értelemben idegőrlővé válni, ahogy a szerző csak csepegteti nekünk az információkat. Épp ezért minél hamarabb szeretném az eddig megjelent köteteket elolvasni.

 

 A többi rész értékelését itt találjátok.

52-53. hét: Janet Evanovich: A szingli fejvadász

Idei utolsó könyvként A Karamazov testvéreket terveztem be, azt viszont nem gondoltam, hogy annyira fárasztani fog, hogy félre kell tennem és valami üdítőbben elolvasni közben. A 300. oldal környékén jutottam el arra a szintre, hogy muszáj valami könnyedebb, amin legalább nevetni tudok. Ekkor jutott eszembe Stephanie Plum. A sorozat második részét tavaly már olvastam, és annyira tetszett, hogy az egész sorozatra kíváncsi lettem. Az első részt nemrég sikerült beszereznem, így adott volt a lehetőség, hogy az olvasását is pótoljam.

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 300
Fordító: Csáki Judit
Az olvasás ideje: 2020. december 27. – 2020. december 29.

A fülszöveg:
„Stephanie Plum közel harminc (kilóban sajnos távol), elvált, munkanélküli, kocsi nélküli, pasi nélküli. Mióta a fejébe vette, hogy beáll fejvadásznak, mindig történik vele valami. Hol kocsik robbannak körülötte, hol szatír tör rá, hol megskalpolnak valakit, és közben valahogy mintha minden Joe Morelli körül forogna. Aki hatévesen becsalta a garázsba, hogy vonatozzon vele, jó tíz év múlva pedig elvette a „csokis fánkját”. És ha mindez még nem lenne elég, ott az anyja, aki folyton újra akarja házasítani, meg persze Mazur nagyi, akinek mindenről három dolog jut az eszébe: a szex, a szex és a szex. Janet Evanovich krimifolyama a világ első számú szórakoztató női sorozata. Minden kötete már néhány nappal a megjelenése után vezeti az összes sikerlistát, sokmilliós rajongótábora jobban várja, mint a Szex és New York vagy a Maffiózók újabb részét.”

A borító:
A borítója egyáltalán nem tetszik; a leírás alapján Stephanie nem is így néz ki, és nem is árul el sokat a történetről. A hátoldalon levő ajánlás Rácz Zsuzsától viszont telitalálat.

Így tetszett:
A második részből kiindulva tudtam, hogy nagyjából mire számítsak; könnyed írói stílusra, humorra, nem túl csavaros, de szórakoztató történetre. Ezeket mind meg is kaptam, és természetesen ott volt az előzménytörténet, ami a második rész megértéséhez ugyan nem hiányzott, de hasznos volt. Érezhető volt, hogy egy sorozat első kötetével van dolgom, mintha a szerző itt bontogatta volna a szárnyait.

Magát a sztorit kicsit egy helyben toporgósnak éreztem, Stephanie nehezen jutott bármilyen eredményre, a Morellivel való helyzete pedig egész egyszerűen képtelen – ez egy sajátos bájt is ad a történetnek.
Morelli vonzereje határozottan átüt a könyvön, még talán jobban is, mint a második részben – nem jellemző rám az ilyen, de nála határozottan sajnálom, hogy csak kitalált karakter. Mazur nagyi pedig még mindig eszméletlen jó fej – némely megnyilvánulása a saját nagymamámra emlékeztet, emiatt még jobban tudok nevetni rajta.

Idézetet nem hozok belőle, mivel szinte az egész könyvet kiírhatnám. El kell olvasni. :)

Ha valaki egy jó chick litre vágyik, mindenképp ajánlom, és véleményem szerint akár olvasási válság megoldására is alkalmas lehet ez a könyv. Nálam működött.

49. hét: Eva García Sáenz de Urturi - Vízáldozatok

Amikor megtudtam, hogy az idei kedvencem, A fehér város csöndje második részét is kiadják még az évben, nagyon izgatott lettem és rögtön rányomtam az előrendelés gombra a kiadó holnapján. Sajnos az előző olvasmányomon többet ültem, mint szerettem volna, ezért nem tudtam rögtön elkezdeni, ami azt eredményezi, hogy az első értékelője már nem én leszek, de oda se neki.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 600
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. november 29. – 2020. december 6.

A fülszöveg:
„Kraken ​újabb sorozatgyilkos után nyomoz, miután első szerelmét, a várandós Ana Belén Lianót holtan találják. A fiatal nő életének egy 2600 évvel korábbi szertartás szerint vetnek véget: megégetik, a lábánál fogva felakasztják, majd nyakig belemártják egy vízzel teli bronzkori üstbe.

A fehér város csöndjé-ben megismert nyomozó a regénytrilógia második részében, még éppen hogy csak gyógyulófélben van az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet során szerzett sérüléseiből, amikor újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: nemcsak a Baszkföld és Kantábria szakrális helyein a kelta eredetű vízáldozatok mintájára öldöklő tettest kell elfognia, de a saját és barátaival közös múltjával is számot kell vetnie.
A gyilkos áldozatai ráadásul egytől egyig leendő szülők, Díaz de Salvatierra főhadnagy pedig kisbabát vár, ám nem egyértelmű, hogy kitől van a gyerek. Ha Kraken az apa, annak további szörnyű következményei lehetnek: ő is a gyilkos listájára kerülhet. De hogy miért, az kiderül a regényből.”

A borító:
Ugyanolyan gyönyörű, mint az első részé, csak kékben. Jól mutatnak egymás mellett a polcon.

Így tetszett:
Az első kötetet az elsőtől az utolsó szóig imádtam, reméltem hát, hogy méltó folytatást kapok. Molytársaim, akik gyorsabbak voltak, már előrevetítették, hogy nem fogok csalódni, és a könyv hozza az előző rész színvonalát. Igazuk lett.

A történet nem sokkal az előző kötet befejező epizódja után folytatódik, és ha el is felejtettük, hol hagytuk el a szereplőket, hamar képbe kerülünk. Az előző részre való visszautalások segítenek felidézni a korábbi eseményeket, bár ezek csak a történet kereksége szempontjából lényegesek, Kraken afáziáját és annak okát kivéve. Véleményem szerint egyéb tekintetben nem is feltétlenül muszáj az első részt ismerni, érthető lehet akár önállóan is.

Így viszont, hogy az első után nem sokkal olvasom, nem tudom nem hasonlítani hozzá szerkezetében, összetettségében, stílusában.
Hasonlóan összetett, több idősíkon futó cselekményt kapunk, amelyek egyre bonyolódnak – még az utolsó ötven oldalban is megkavarja őket a szerző. Elejt néhány információmorzsát, amit ha az ember észrevesz, elkezd rajta pörögni, ezáltal falja az oldalakat, hogy kiderüljön, igaza van-e; hogy aztán rájöjjön: nincs, vagy csak félig. Végig úgy éreztem, hogy na, most Krakenék előtt járok, rájöttem valamire. Aztán mégsem. Mindig jött egy fordulat, egy újabb tanú, aki keresztülhúzta az addigiakat.

Szerettem Kraken beszédfejlődését követni, és izgalmasak a szereplők egyéni történetei – ilyen bármilyen könyvben szívesen látok, segít jobban megismerni és megérteni egy karaktert, egy szituációt.

A szereplők továbbra is hitelesek. Kraken még mindig az egyik kedvenc nyomozóm, MatuSalem a kedvenc hackerem, a „főgonosz” pedig az egyik legjobb. Estiről derült ki egy érdekesség, amit lehetett ugyan sejteni, de ebben a részben vált egyértelművé. A szívem szakadt meg, mikor olvastam – annyira szép.
Annabel karakterét nem tudtam hova tenni; plusz pont azért, mert gót, mínuszpont azért, ahogy a fiúkkal viselkedett. Az viszont tetszett, ahogy az elutasításokhoz állt; ezt az életérzést át kellene vennem tőle. Germánt pedig már komolyan sajnálom – szegénnyel mindig történik valami.

Ahogy a szerző a köszönetnyilvánításban is mondja, ez a történet a szülőségről szól. Mindenféle mintát találhatunk erre, jót, rosszat és még rosszabbat. Nem mondom, hogy az egyik család sztorija nem hajaz egy kicsit a Trónok harcára, de még ha a szerző tényleg onnan is merítette az ötletet, sikerült úgy elhelyeznie a saját világában, hogy nem feltűnő.  
Külön élvezetet nyújtott a történelmi és kulturális tartalom, ami az egyes fejezetekben megbújik. Ebből a könyvből tudtam meg például, hogy a Bluetooth logója miért úgy néz ki, ahogy, illetve megerősítést nyert az a korábbi felfedezésem, miszerint a keresztény ünnepek egybeesnek a régi pogány ünnepekkel, mind időpontot, mint a lényegüket tekintve.

Negatív gondolatot nem is tudok írni a könyvről. Könnyed stílus, izgalmas cselekmény, mély, elgondolkodtató tartalom.  Nem is lehet észrevenni, hogy 600 oldal.

Végezetül néhány gondolat:

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.” – ebből szállóige lesz; megborzongtam, amikor megint feltűnt ez a mondat.

„Áldozatok és gyilkosok leszármazottai vagyunk mindannyian.”

„Milyen szép lenne az élet, ha nem menne gajra.”

Eva García Sáenz de Urturi ezennel helyet kapott a kedvenc íróim között. A hölgy egy zseni, remélem, hogy további könyvei is eljutnak Magyarországra, és hogy a nagyközönség is megismeri a munkásságát. Megérdemli. A harmadik részt pedig tűkön ülve várom.

43. hét: "Ne aludj! Macbeth megöli az álmot," - Shakespeare kontra Nesbø

A legutóbbi könyvtártúrám utolsó áldozata volt ez a könyv. A választást egy kedves molytársamnak köszönhetem, akivel hasonló az ízlésünk, nemrégiben olvasta és neki tetszett; gondoltam, akkor nagy bajom nekem se lehet vele. Nem is volt.

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 534
Fordító: Petrikovics Edit
Az olvasás ideje: 2020. október 17. – 2020. október 25.

 A fülszöveg:
„A ​züllött rendőrfőkapitány, aki a drogkereskedelem és a korrupció mocsarába süllyesztette az egykor virágzó iparvárost, végre meghalt. A város lakói és rendőrei egy tisztességes és szebb jövőben reménykednek, a háttérben azonban hamar kezdetét veszi a hatalmi harc.
    A fiatal és tehetséges nyomozó, Macbeth, a város drogbandájának felszámolására teszi fel életét, ám amikor sikerei nyomán magasabb pozícióba kerül, őt is megkísérti a hatalom csábítása. Az ambiciózus Duff rendőrtiszt – aki együtt nevelkedett Macbethtel az árvaházban, és ott a legjobb barátok lettek – szintén kiveszi részét a drogbandák elleni küzdelemből, és szinte bármire képes lenne, hogy vezető pozícióba kerüljön. Lady, a befolyásos kaszinótulajdonos-nő folyamatosan terveket sző maga és szerelme, Macbeth előbbre jutására.
    A vetélkedést gyilkosságok sorozata kíséri.
     A Macbethet Shakespeare azonos című tragédiája ihlette – Nesbø szemében a darab a hatalomért vívott harc thrillere, melynek színhelye komor, örökké esős, noir-szerű városi táj.

Jo Nesbø (60) a világ egyik leghíresebb krimiírója. Fiatalon focistának készült, de egy sérülés miatt le kellett mondania erről a pályáról. Közgazdász és pénzügyi elemző tanulmányokat folytatott, majd tőzsdeügynökként dolgozott, és mindeközben a Di Derre (Ők ott) nevű együttesben zenélt. Amikor egy kiadó megbízta, hogy írjon memoárt a banda turnéiról, ő ehelyett a Harry Hole-krimisorozat A denevér című szinopszisával állt elő, amivel kezdetét vette szédületes írói karrierje.
    Regényeit eddig 50 nyelvre fordították le, és több mint 40 millió példányban adták el világszerte.“

A borító:
A skandináv krimikre jellemző fekete-fehér-piros színvilág jelenik meg a borítón. A cím alatt egy gyárváros utcaképét látjuk, a közepén egy férfi sziluettjével. A helyszín elképzelésében segít, de több támpontot nem ad. A vasút és a mozdony jelentősége az olvasás során derül ki.

Így tetszett:
A fülszöveg is elárulja, hogy Sharespeare történetének újragondolásával van dolgunk. Amikor elkezdtem olvasni, nem ismertem az eredetit, nem volt viszonyítási alapom. Egy olyan izgalmas sztorit láttam kibontakozni, amit nemcsak hogy letenni nem tudok, de a végére egy új idegrendszerre is szükségem lesz a fordulatok miatt.

A fele előtt nem sokkal jártam, amikor a számomra szimpatikus főszereplő kezdett átfordulni. A már említett molytárssal vitattuk meg ezt a kérdést, amely során említette, hogy ő nagyon megutálta Macbethet ezután. Ekkor döntöttem el, hogy még ez előtt kell elolvasnom az eredetit, hogy értsem, mi miért történik, illetve hogy jobban lássam a párhuzamokat.

El is látogattam a könyvtárba, egyúttal a 7. cellát is visszavittem. A könyvtáros hölgy a könyv visszavétele után megjegyezte, hogy már csak a Macbeth maradt otthon Nesbøtől, mire azt válaszoltam, hogy akkor szeretném kérni Shakespeare-től is. Nevettünk egy jót, megegyeztünk abban, hogy a klasszikus fordítást viszem, mert csak a párhuzamokat szeretném látni, és mentem is tovább a dolgomra.

Még aznap este elolvastam, dráma lévén nem tartott sokáig, közben megállás nélkül kommentáltam nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, hogy Nesbø képes volt az egész sztorit megfogni a nevekkel és helyszínekkel együtt, és áthelyezni egy modern kori rendőr-főkapitányságra. Egy picit trükközött csak, például Macbeth várát kaszinóként alkotta meg újra. Ami viszont nagyon tetszett, hogy a shakespeare-i legfontosabb mondatokat is meghagyta a történetben, a megfelelő időben és a megfelelő helyen ugyanúgy hangzanak el, mint a drámában. Néha kissé környezetidegennek hatnak ezek a mondatok, az eredetit ismerve viszont megvan az értelmük.

Nesbø krimijét ezután folytattam csak, kissé hátrébb dőlve, mivel a végkimenetelt már lespoilereztem magamnak. Így már nem arra voltam kíváncsi, hogy hova jutunk el, hanem az, hogy hogyan. Egy fokkal kevésbé volt idegtépő, hogy tudtam, melyik szereplőkért nem kell izgulni. A vége viszont így is hatásos volt. Nesbø tudta úgy mozgatni a szálakat, hogy a körmömet rágjam, és az utolsó oldalakon egymás után háromszor kiáltsak fel, hogy „Menjél te a fenébe, Jo!”.

Nagyon jól felépített hatalmi harcot látunk, tele korrupcióval, és olyan fordulatokkal, amelyekre hirtelenjében az „ilyen nincs” felkiáltással lehet reagálni. A drogos vonalat azért szerettem, mert ezzel tökéletesen lehetett magyarázni Macbeth hallucinációit a történet közepe táján, a lelkiismeret megszólalása mellett. Időnként valóban kétségbe vonható, hogy egy-egy helyzetben valódi nyomozók így viselkednének-e, de a szerző mentségére szóljon, hogy az eredeti történettől nem akart túlságosan eltérni, ezért ezeket a botlásnak tűnő dolgokat a történethűség számlájára írom.

A szereplők jelleme a drámához képest változatlan, de annál kiforrottabb; egy regényben mégiscsak több lehetőség van ezt kibontani. Macbethet a végére nem utáltam meg; olyasvalakinek látom, aki bár hataloméhes és megalomán, irányítható, és szüksége is van az irányításra, a megfelelő lökésekre. Lady határozott női jellemével némiképp tudtam azonosulni, egy helyen magamra is ismertem benne, az intrikákkal, a benne levő kegyetlenséggel viszont nem szimpatizáltam. Duff is inkább ellenszenves volt végig, mint szimpatikus. Akit igazán kedveltem, az Banquo volt, illetve Jack, a legnagyobb játékos a történetben. Rá körülbelül a történet fele óta gyanakodtam is.

Az idézetgyűjtéssel most nem foglalkoztam, túlságosan beszippantott a történet ahhoz, hogy a szükségesnél többet jegyzeteljek, ezért csak egyet hozok most:

„Az élet egy játék, amelyben az ember vagy játszik a kártyáival, vagy bedobja őket.”

Jó ötletnek tartom ezt a Shakespeare újragondolást, mert nagyobb esély van arra, hogy ha valakinek ez tetszik, meg akarja ismerni az eredetit is; úgy, ahogy velem is történt. Nesbø Macbethje méltó újragondolásnak tekinthető.

5/5

42. hét: Kerry Drewery - 7. cella

Múltkori könytárlátogatásom alkalmával találtam rá erre a könyvre. Krimit kerestem, és először a címen akadt meg a szemem. Ismerős volt, rémlett, hogy valaki, akit a Molyon figyelek, a közelmúltban olvasta. A fülszövegnek csak az első mondatát olvastam el, de már ebből éreztem, hogy jóban leszünk.

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 368
Fordító: Robin Edina
Az olvasás ideje: 2020. október 12. – 2020. október 17.

A fülszöveg:
„Egy ​olyan világba csöppenünk, ahol az igazságról és a gyilkossággal vádolt foglyok sorsáról nem kijelölt bírák vagy esküdtszék dönt, hanem a közemberek. Egy televíziós show keretein belül bárki szavazhat, hogy a vádlott ártatlan vagy bűnös. Az ítélet pedig élet vagy halál. A szavazás 7 napig tart, ezalatt a rabok egyre kisebb és egyre szűkebb cellákban várják az ítéletet. Ha eljön a 7.nap és a 7. cella, szembesülnek a sorsukkal. Jackson Paige-et, az egykori TV-reality népszerű sztárját meggyilkolták. A tizenhat éves Martha önként tett vallomást, hogy megölte őt. Az ítélet egyértelműnek tűnik. De vajon valóban ő tette? Ha mégsem, miért vállalta magára a gyilkosságot? Talán az önfeláldozásával akarja leleplezni a romlott és kegyetlen rendszert? Vagy valaki mást próbál védelmezni? Az igazságot csak kevesen ismerik, és csak egyetlen embernek van elég hatalma, hogy nyilvánosságra hozza. Ő Martha szerelme, Isaac Paige…

13.000.000 néző
7 nap, hogy kiderüljön: bűnös vagy ártatlan
1 ember, aki harcol az igazságért
Élet vagy halál? Légy te a bíró!“

A borító:
Rácsokat látunk, mögöttük egy kék íriszt, és egy madár sziluettjét. A címből és a rácsokból biztonsággal következtethetünk arra, hogy valami börtönös sztori lesz. A szem jelentősége első pillantásra nem derül ki, de a történet elején fény derül rá. A madarat sajnos még most, az olvasás után sem értem.

Így tetszett:
Az ötlet, miszerint hozzuk vissza a halálbüntetést és az igazságszolgáltatást adjuk a nép kezébe, az első pillanatban felcsigázott. Ha jobban belegondolunk, nem is annyira elrugaszkodott az ötlet, hisz napi szinten hallunk borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságokról, a kommentszekcióban az emberek azt ecsetelik, mit tennének a bűnössel, mások a halálbüntetés visszaállítását követelik. Teljesen jogos tehát szerző részéről, hogy eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha…?

A történet főszereplője, Martha Honeydew 16 éves, a nép hőse meggyilkolásának beismerése után kerül az igazságszolgáltatás elé. 7 napot tölt el 7 különböző cellában, az utolsóban villamosszék várja. Utolsó napjait a tévé közvetíti, a nézők kezében a döntés, hogy halálra ítélik-e. Showműsort csinálnak a vádlott utolsó hét napjából, és nem is annyira burkoltan buzdítják az embereket, hogy a kivégzés mellett tegyék le a voksukat. Mindeközben felmerül Martha ártatlanságának kérdése is; míg a vezetés a beismerésre hivatkozva egyértelműen elítélné, akadnak páran, akik szerint ez túl egyszerű, a háttérben másnak kell állnia.

Végigkísérjük a hét napot, Martha gondolatait, az emlékeit, illetve pártfogóinak az események közbeni tevékenységeit az igazság kiderítésére. A történet lassan építkezik, Martha emlékeiből és a többi közjátékból derül ki, mi történt valójában. Az ugrálás a térben és az időben odafigyelést igényel, de valamelyest megkönnyíti a dolgunkat a különböző személyek és igeidők használata. A történetet jelen időben meséli a szerző, kívülállóként, amikor azonban Martha gondolataira térünk át, átvált E/1-re. Az emlékeit szintén E/1-ben, múlt időben meséli el. Elsőre, és felületesen olvasva ez kuszának tűnik, de ha rájövünk a váltogatások okára, a helyére kerül a sztori.

A történet maga nem kifejezetten egyedi, hisz minden krimiben van gyilkosság, bűnös és igazságszolgáltatás, írója válogatja, hogy ezt hogy csomagolja be. Most sokkal inkább a mondanivaló és a körítés az, ami miatt letaglózott ez a könyv. Két, meglehetősen vitatott témát is felhoz: a halálbüntetés létjogosultságát és a hatalom kérdését. Mindeközben egy őrült nagy kritikával illeti korunkat, társadalmunkat és a modern kormányzatokat.

Feszegeti azt a kérdést, hogy mi lenne, ha a vádlottakat bármilyen előzetes nyomozás, bármilyen bizonyíték hiányában, csak egy beismerő vallomással kiszolgáltatnánk a nép haragjának. Bemutatja, hogyan élhet vissza egy kormány azzal, ha a népnek ezt a látszólagos hatalmat, látszólagos szabadságot megadja, miközben a háttérben való manipulálással azon munkálkodik, hogy a számukra nemkívánatos személyeket eltörölje a föld színéről, hogy hogyan legalizálják ellenségeik eltüntetését.

Gyomorforgató volt látni, ahogy a fogyasztói társadalom termékévé tették az igazságszolgáltatást is a tévéműsorral, az emelt díjas szavazással, és egy olyan műsorvezetővel, akiről nem is igazán tudtam eldönteni, hogy ennyire agymosott, vagy maga is szadista, esetleg mindkettő. Kerry Drewery ezzel a húzásával el tudta érni, hogy szívből gyűlöljem ezt a fajta rendszert, az ilyen embereket, és hogy minden ízemben remegjek a dühtől olvasás közben, és még most is, amikor ezt az értékelést írom.

Pár ütős gondolat a könyvből, érdemes rajtuk elmélázni:

„A halálbüntetés megteszi a hatását; rendesen viselkednek tőle az emberek.”

„…amikor egy nagyhangú ember előlép, könnyen követi a többség, és bizony akárhová hajlandó követni, amíg mindenki más is azt teszi.”

„Furcsa dolog az igazság; nem mindig tanácsos tudni, vagy éppenséggel kimondani.”

„A hatalom a leghatalmasabb dolog a világon. Aki a kezében tartja, mindent megtehet, amit csak akar.”

„Sokkal több erőfeszítésbe kerül gondolkodni, mint meghúzni a ravaszt.”

Tisztában vagyok a kötet hibáival is, néhol repetitív, helyenként túl egyszerű a szókincse, és a szerkesztés sem sikerült tökéletesen (van egy-egy szófordulat, ami furcsára sikeredett, és elgépelések is akadnak). Azt a fél csillagot emiatt vonom le. Izgatottan várom a folytatást.

Az ilyen könyvekért érdemes élni és olvasni.

4,5/5

41. hét/2: Lawrence Block: Sírok között

Előző roppant nehéz olvasmányom után feltétlenül valami krimire vágytam. Mivel egész héten sugdosott a fülembe a kisördög, hogy vegyek könyvet, megpróbáltam egy könyvtárlátogatással elhallgattatni. Végül ez csak egy napig sikerült, de a könyvtárból is három kötettel tértem haza. A Sírok között e három egyike volt.

Nagyon meglepett, hogy könyvcímen látom; emlékeztem egy ugyanilyen című filmre, amit még 2014-ben láttam, és bár a történetére nem emlékeztem tisztán, tudtam, hogy tetszett. Meg is volt a válasz arra, hogy miért: mint már oly sok filmnél, ennél is az a helyzet, hogy könyvből készült adaptáció, amiről a film megnézésekor fogalmam sem volt. Ahogy arról sem, hogy ez a könyv egy sorozat része, mégpedig a tizedik. Megint belenyúltam.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 356
Fordító: Varga Bálint
Az olvasás ideje: 2020. október 9. – 2020. október 11.

A fülszöveg:
„A nagymenő drogkereskedő Kenan Khoury gazdag ember, így nem csoda, hogy felesége emberrablók céltáblájává válik. Kenan kifizeti a váltságdíjat, feleségét pedig visszajuttatják hozzá az emberrablók – darabokban.

Mivel a drogkereskedő nem fordulhat a rendőrséghez, Matt Scudder segítségét veszi igénybe, akinek először azt kell kiderítenie, hogy mi lehetett az emberrablók valódi indítéka. Scudder hamarosan két, kegyelmet nem ismerő szadista pszichopata nyomában találja magát, akiknek végzetesen beteg és kegyetlen játéka csak most kezdődött el.

New York talán soha nem volt olyan mocskos és reménytelen, mint Lawrence Block tizedik Scudder-regényében, amelyből Liam Neesonnal a főszerepben forgattak – végre a szerző elismerését és tetszését is elnyerő – nagy sikerű filmet.”

A borító:
A borítót a filmhez készítették, más kiadásban nem is jelent meg a könyv. A sorozat többi részét nem ismerem, de annyit kiderítettem, hogy ezzel a borítóval sajnálatos módon kilóg a többi közül. Az előlapon a Matt Scuddert alakító Liam Neesont látjuk, amint egy temetőben áll fegyverrel a kezében. Tulajdonképpen ez segített összekötni a kezemben tartott könyvet és a rég látott filmet. Túl sok mindent a kép nem sugall; lesz benne temető, és valami bűnügyi sztorit kell várni.

Így tetszett:
Ahogy már említettem, csak emlékfoszlányaim voltak a sztoriról, és az igazat megvallva ezek olvasás közben sem váltak élesebbé. A viszonyomat a történettel az ismeretlen ismerős kifejezéssel lehet a legjobban leírni. Egyszerre éreztem azt, hogy minden, amit olvasok új, és azt, hogy nem az. Az agyam erőlködött, hogy előhívja a filmbeli jeleneteket, de nem sikerült neki, ami valahol mégis jó, hiszen így magam képzelhettem el a helyszíneket és a szereplőket.

Maga a cselekmény nem kifejezetten bonyolult, egy szálon fut és nem mondanám túl fordulatosnak sem. Eléggé kiszámítható a következő esemény, nem volt semmi csavar, az események pedig az én ízlésemnek egy kissé lassú folyásúak voltak, de ettől függetlenül abszolút élvezhető volt, és a kiszámíthatóság ellenére fenn tudta tartani az érdeklődésemet, gyorsan is haladtam vele. Az sem volt zavaró, hogy az előző 9 részt nem ismerem, ha a szerző utalt is az előző részekben történtekre, mindig adott mellé annyi magyarázatot, hogy érthető legyen az ismeretük nélkül is.

Matt karaktere valósághű, és 100%-ban emberi. Nem szégyelli bevallani, hogy valamilyen infót elfelejtett, hogy egyáltalán nem tökéletes a jelleme és a módszerei, melyek nem is egészen legálisak. Nem is az az igazi tökös nyomozókarakter, amilyeneket korábbi olvasmányaimban megszoktam, mégis kedveltem. Szerettem azt is, ahogy a többi szereplőt bemutatja. Valósághűen, a rossz oldalt sem elkendőzve, mégis úgy, hogy lehessen irántuk szimpátiát érezni. A kedvencem egyértelműen TJ lett.

A könyvben bemutatott technológia először furcsa volt, elavultnak tekintettem a kazettás magnót és a nem egyértelműen nyomógombos telefonokat a 2014-es megjelenéshez képest, a mobil hiányáról nem is beszélve. Ezek akkor kerültek a helyükre, amikor megnéztem az eredeti megjelenés évét: 1992.

Vegyesen találtam magvas gondolatokat és humormorzsákat is; mindkettőt szívesen látom bármilyen könyvben. Előbbiekből hoznék néhányat:

„A dolgok azonban változnak. Ez a lényegük. Ha máshogy nem, hát az megváltoztatja őket, hogy önmagukban nem változnak.”

„Ahogy valaki egyszer rámutatott, akár az egész életet le lehet élni naponként. Elvégre a világ ekként adagolja.”

„Az ember egész életében fél valamiről, mire másvalami végez vele.”

Apránként szeretném majd megismerni a sorozat többi részét is, érdekelnek az előzmények, főként Matt előélete, és természetesen folytatást is szívesen olvasnék, akkor is, ha magyarul nem jelent meg.

4,5/5

35-36. hét: Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló - A Q-ügyosztály esetei 4.

 Idén másodszor fordul elő, hogy egy, már korábbról ismert könyvet veszek a kezembe. A 64-es betegnaplót a tavalyi évben már olvastam, de akkor nem született blogbejegyzés róla, dacára annak, hogy az egyik kedvencem volt. Most, hogy a teljes sorozatot megszereztem, és már az előző részeket pótoltam, úgy kerek, ha ezt a részt is elolvasom, és értékelem. 

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 432
Fordító: Somogyi Gyula
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 29. – 2020. szeptember 2.

A fülszöveg:
A bántalmazás és az erőszak mindennaposnak számított azon a félreeső dán szigeten, amely kényszerű lakhelye volt szellemi fogyatékosnak ítélt nőknek, de prostituáltaknak is. Amikor Rita Nielsen első ízben lépett a szigetre, egy olyan dráma részese lett, amely 55 évvel később a megoldatlan ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztály eddigi legbonyolultabb esetéhez vezetett. A nyomtalanul eltűnt prostituált irattári anyagát tüzetes vizsgálat alá veszik, így Carl, Rose és Assad hamarosan rájönnek, hogy a nő egykori eltűnése egy súlyosan törvénysértő ügy része, amely nyilvánvalóan azóta is folytatódik. Amikor pedig mélyebbre kezdenek ásni, egy rendkívül hidegvérű ellenfél jelenik meg a színen…“

A borító:
Ahogy megszokhattuk: fekete-fehér, a cím pirossal. A cím feletti képen egy sziklás parton álló épület egy részét látjuk, alatta pedig egy, a földön fekvő nőalakot; valószínűleg meztelen és ájult vagy halott. A képek a önmagukban keveset mondanak, a fülszöveget elolvasva sejthető, hogy a felső kép az említett szigetet ábrázolja, és azt is sejthetük, hogy a nőalak kapcsolatban áll vele.

Így tetszett:
Nagyon szeretem ezt a történetet mind könyvben, mind filmen; az elmúlt egy évben négyszer vagy ötször találkoztam vele valamilyen formában. Számomra a vonzereje a témában áll: a fajelmélet újraértelmezése a modern korban. A film sokkal jobban kiélezi az aktuális helyzetre; döntően muzulmánokat vonultat fel; a könyv ennyire nem direkt, nem népcsoportra, hanem inkább társadalmi rétegekre helyezi a hangsúlyt. Mindenesetre érdekes a párhuzam a náci Németországban zajló kényszersterilizálásokkal, mind az elméletet, mind a gyakorlatot illetően.

A másik oldalon pedig ott van Nete bosszúja azért, amit ártatlanul elszenvedett. Első olvasáskor rettenetesen idegesített a személye, butának tartottam. Második olvasásra már másképp látom: egy egyszerű, meg nem értett lány, aki rosszkor volt rossz helyen,akit testileg-lelkileg összetörtek, megnyomorítottak, hogy mint a főnix, hamvaiból új életre keljen, és megtorolja sérelmeit.

Természetesen a Q-ügyosztályt sem lehet kihagyni, akik ezt a két oldalt nagy nehézségek árán összefésülik, közben egy percig sem hagyják abba az egymás közti ping-pongozást, amin ismételten jókat derültem.

A történet jól felépített; az előző kötetekben már megszokhattuk, hogy nem csak a rendőrség oldalát látjuk, hanem az áldozatét és/vagy a gyilkosét is. Itt minden és mindenki terítékre kerül, nekünk annyi a dolgunk, hogy szurkoljunk, hogy a végén összeérjenek a szálak. Kezdetben ugyanis teljesen ellentétesen futnak a szálak, nem lehet tudni, hogyan áll majd össze, megtalálják-e Carlék a jó nyomot. Lépésről lépésre látjuk Nete bosszújának megvalósulását, ezzel párhuzamosan a Q-ügyosztály szintén lépésről lépésre azonosítja az áldozatokat, és bogozza ki a csomókat. Látjuk ugyanakkor az áldozatokat is; mindenkiről előkerül valamilyen emlék, ami magyarázattal szolgál. Ez egy olyan könyv, ahol igazából egyszerre lehet szurkolni a rendőrnek is meg a gyilkosnak is, mert kettőjüknek tulajdonképpen ugyanaz a célja: leszámolni a harmadikkal. Ettől olyan zseniális ez a sztori, és itt látszik, mennyit fejlődött Jussi Adler-Olsen írói stílusa is az előző kötetekhez képest. Talán elfogult is vagyok, de rosszat nem tudok mondani róla.

Nem is rabolom tovább senki idejét az ömlengéssel; egyetlen idézettel zárom soraimat:

„A rossz hírekkel nem foglalkozunk a reggeli cigaretta előtt, és a dolgoknak egyébként is megvan a maguk menete.”

A következő részre is igyekszem minél hamarabb sort keríteni.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

32. hét: Gaston Leroux: Az operaház fantomja

Van az úgy, hogy bizonyos könyveket újraolvasunk. Vagy azért, mert nagyon tetszett, vagy azért, mert egy sorozat része, és szeretnénk újraélni, mielőtt kijön a következő, vagy épp azért, mert régen olvastuk és nem emlékszünk a tartalmára, csak az van meg, hogy akkor, abban az élethelyzetben szerettük. Az operaház fantomja nálam ebbe az utolsó kategóriába esik.

Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 310
Fordító: Pelle János
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 2. – 2020. augusztus 11.

A fülszöveg:
"Az operaház fantomja nem mese. Egyáltalán nem az volt, aminek sokáig hitték, nem holdkóros művészek, babonás igazgatók találták ki, nem a kartáncos kisasszonyok, a balettmamák, a jegyszedőnők, a portások és a ruhatári alkalmazottak túlfűtött képzeletének fura teremtménye.
Bizony hogy létezett, hús-vér ember volt, noha mindent megtett, hogy szakasztott olyan legyen, mint egy igazi fantom, vagyis egy árnyalak."
Így kezdi világhírű regényért Gaston Leroux, a francia krimi század eleji nagy klasszikusa, aki az „igazi” irodalom olyan nagyságait mondhatta rajongó barátainak, mint Apollinaire vagy Éluard, és akinek hatvan (!) kötetét ma már a posztmodern előképeit is újra felfedező rácsodálkozással szokás emlegetni.“

A borító:
Régi könyvként több kiadást is megért már; nekem A krimi gyöngyszemei című kiadói sorozatban megjelent kötet van meg. Keménykötés, vörös, filc (?) anyagú borító, középen egy fekete-fehér képpel. A kép előterében egy férfialak áll nekünk háttal, a középtájt elhelyezkedő épületetre nézve. Az épület mögött egy koponya helyezkedik el, melynek orrnyílása pontosan egybeesik az épület csúcsdíszével. A szerző neve és a cím feketével szedve. Zseniális kompozíció és gyönyörű kiadás, az egyik legszebb a polcomon. A kis kép a történet fő konfliktusát hivatott ábrázolni, de amíg nem olvassuk el, addig ez így nem derül ki.

Így tetszett:
A Fantom története kisiskolás korom óta vonzott valami megmagyarázhatatlan okból. Nagypapámmal újra meg újra elmeséltettem, hogy ki is ez a sejtelmes lény, aki álarccal takarja torz ábrázatát. A könyvet is tőle kaptam valamilyen alkalomra, talán a 12. vagy a 13. születésnapomra. Akkor olvastam először, de ma már csak azt tudom, hogy akkor jónak találtam. Még egyszer ennyi idősen is jónak találom, semmivel sem jobbnak vagy rosszabbnak, mint fiatalabb fejjel, inkább az változott, amit amiből az akkori 4 csillag és a mostani 4 csillag összeáll.

A történetre annyira nagy vonalakban emlékeztem csak, hogy a szerelmi háromszög sem volt meg (tehát szinte semennyire), viszont ahogy olvastam, sorra éltem át a ja, tényleg!-érzést, ahogy a mélyen eltemetett emlékek előjöttek. Viszont az volt a benyomásom, hogy ezt a történetet rövidebben is el lehetett volna mesélni. Soknak éreztem a sallangot, a szerző kiszólásait, és túlzónak éreztem egy-egy leírást vagy magyarázatot is. A történet fő szála ezekben bújt meg, szinte már el is veszett, bár annyira azért mégse, hogy A szépség és a szörnyeteggel való párhuzamot ne lehessen észrevenni benne. Ez a párhuzam a tetőpontban a legnyilvánvalóbb. A vége szép és megható, kicsit függő, keserédes befejezés.

A szereplők jellemrajza túl egyszerű, és olyan franciásan szélsőséges. Raoul, a tapasztalatlan hősszerelmes figurája sok ponton esetlennek, és abszolút férfiatlannak tűnt számomra, egyáltalán nem hiteles. Christine az elején inkább passzív; a törékeny kis madárka, akivel csak úgy történnek a dolgok, aztán a végére beérik. Kettőjük viselkedése és párbeszédei viszont olyanok, mintha mindketten borderline személyiségzavarban szenvednének; az egyik pillanatban még őrülten szerelmes, egy oldallal később pedig már megveti a másikat. A Fantom legalább konzekvensen egy pszichopataszerű figura, bár a végére nála is látható egy nagy fordulat.

Az írói stílust nem szerettem; ahogy már említettem, túl sokszor szólt ki, néha agyonmagyarázott dolgokat, és a történetvezetés is zavaros volt. Elkezdte E/3-ban, múlt időben. Aztán néha átváltott jelenre, majd vissza múltra. A végjátékban pedig E/1-re vált, és egy mellékszereplő szemszögéből meséli el a történteket. Ez elég zavaró volt; jobb lett volna, ha megmarad az egyiknél. Ennek a történetnek épp mindegy is lett volna, hogy melyiket választja.

Habár lassan haladtam vele, és az érdeklődésemet sem tartotta fenn, és szinte pozitívumot nem is írtam róla, mégis azt érzem, hogy ez egy jó könyv. Megmagyarázni viszont nem tudom ezt az érzést. Talán az a titokzatosság okozza, ami körbelengi az egész sztorit, vagy talán a mindenki által valamilyen feldolgozásban ismert dal, ami a fülemben felcsendült, amikor arról olvastam, hogy a Fantom zenél.

Idézetet csak egyet találtam, amit meg is osztanék:

„Van, amivel nem büszkélkedünk, másról pedig még csak nem is panaszkodunk, annyira megalázó.”

Egyszer mindenképp érdemes elolvasni, már csak azért is, hogy megismerjük azt a művet, amelyet a keletkezése óta nagyon sokan, nagyon sokféleképpen dolgoztak fel.

4/5🌟