52-53. hét: Janet Evanovich: A szingli fejvadász

Idei utolsó könyvként A Karamazov testvéreket terveztem be, azt viszont nem gondoltam, hogy annyira fárasztani fog, hogy félre kell tennem és valami üdítőbben elolvasni közben. A 300. oldal környékén jutottam el arra a szintre, hogy muszáj valami könnyedebb, amin legalább nevetni tudok. Ekkor jutott eszembe Stephanie Plum. A sorozat második részét tavaly már olvastam, és annyira tetszett, hogy az egész sorozatra kíváncsi lettem. Az első részt nemrég sikerült beszereznem, így adott volt a lehetőség, hogy az olvasását is pótoljam.

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 300
Fordító: Csáki Judit
Az olvasás ideje: 2020. december 27. – 2020. december 29.

A fülszöveg:
„Stephanie Plum közel harminc (kilóban sajnos távol), elvált, munkanélküli, kocsi nélküli, pasi nélküli. Mióta a fejébe vette, hogy beáll fejvadásznak, mindig történik vele valami. Hol kocsik robbannak körülötte, hol szatír tör rá, hol megskalpolnak valakit, és közben valahogy mintha minden Joe Morelli körül forogna. Aki hatévesen becsalta a garázsba, hogy vonatozzon vele, jó tíz év múlva pedig elvette a „csokis fánkját”. És ha mindez még nem lenne elég, ott az anyja, aki folyton újra akarja házasítani, meg persze Mazur nagyi, akinek mindenről három dolog jut az eszébe: a szex, a szex és a szex. Janet Evanovich krimifolyama a világ első számú szórakoztató női sorozata. Minden kötete már néhány nappal a megjelenése után vezeti az összes sikerlistát, sokmilliós rajongótábora jobban várja, mint a Szex és New York vagy a Maffiózók újabb részét.”

A borító:
A borítója egyáltalán nem tetszik; a leírás alapján Stephanie nem is így néz ki, és nem is árul el sokat a történetről. A hátoldalon levő ajánlás Rácz Zsuzsától viszont telitalálat.

Így tetszett:
A második részből kiindulva tudtam, hogy nagyjából mire számítsak; könnyed írói stílusra, humorra, nem túl csavaros, de szórakoztató történetre. Ezeket mind meg is kaptam, és természetesen ott volt az előzménytörténet, ami a második rész megértéséhez ugyan nem hiányzott, de hasznos volt. Érezhető volt, hogy egy sorozat első kötetével van dolgom, mintha a szerző itt bontogatta volna a szárnyait.

Magát a sztorit kicsit egy helyben toporgósnak éreztem, Stephanie nehezen jutott bármilyen eredményre, a Morellivel való helyzete pedig egész egyszerűen képtelen – ez egy sajátos bájt is ad a történetnek.
Morelli vonzereje határozottan átüt a könyvön, még talán jobban is, mint a második részben – nem jellemző rám az ilyen, de nála határozottan sajnálom, hogy csak kitalált karakter. Mazur nagyi pedig még mindig eszméletlen jó fej – némely megnyilvánulása a saját nagymamámra emlékeztet, emiatt még jobban tudok nevetni rajta.

Idézetet nem hozok belőle, mivel szinte az egész könyvet kiírhatnám. El kell olvasni. :)

Ha valaki egy jó chick litre vágyik, mindenképp ajánlom, és véleményem szerint akár olvasási válság megoldására is alkalmas lehet ez a könyv. Nálam működött.

51. hét: Edgar Allan Poe összes elbeszélései

Edgar Allan Poe munkássága akkor kezdett el jobban érdekelni, amikor 2018-ban megismerkedettem Legjobb elbeszéléseivel, szintén a Szukits kiadó jóvoltából. Az év végén találtam meg egy hirdetésben Összes elbeszéléseinek ezt a kiadását, és annyira megtetszett, hogy rögvest meg is rendeltem. Az elolvasása rekordideig tartott.

Kiadó: Szukts
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 628+602
Fordítók: Babits Mihály, Bart István, Bartos Tibor, Ferencz Győző, Galamb Zoltán, Göncz Árpád, Habony Gábor, Juhász Viktor, Káli Diána, Király György, Kovács Kristóf, Kristóf Eszter, Nemes Ernő, Oszlánszky Zsolt, Sántha Dávid, Szabó Kata, Szántai Zsolt, Szente Mihály, Takács Ferenc, Tüzes Enikő, Vétek Gábor
Az olvasás ideje: 2019. január 17. – 2020. december 19.

A fülszöveg:
„E. ​A. Poe (1809-1849) összes elbeszéléseinek első kötetét tartja kezében az Olvasó. Kiadónk célja az volt, hogy a sokat vitatott, ugyanakkor kortársaira és a későbbi írógenerációkra egyaránt oly nagy hatással lévő író munkásságát végre a magyar rajongók is teljes egészében áttekinthessék. Jelen kritikai kiadással arra törekedtünk, hogy e rendkívül sokszínű életmű magyarul eddig hozzá nem férhető darabjai is eljuthassanak a közönséghez, s egyúttal a már korábban megjelent írások is hordozzanak új tartalmat. Ezt kívánja szolgálni a rendkívül széles jegyzetapparátus is. Poe, az emberi lélek nagy ismerője, prózai műveivel megteremtette az amerikai irodalomnak azt a „sötét” irányzatát, amelyet elsősorban Hawthorne, Bierce és Faulkner neve fémjelez, de ugyanígy kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai irodalomban is. Verne Gyula az ő ihletésére indult írói útján és első regénye, A jégszfinx Poe Arthur Gordon Pymjének folytatásaként olvasható. A manapság kriminek nevezett műfaj szintén sokat köszönhet neki. Sherlock Holmes, Hercule Poirot és a többiek A Morgue utcai kettős gyilkosságból tanulták azóta is gyakorolt módszerüket. Kritikai írásai, amelyeket hírlapíróként jegyzett, a hozzáértő műkritikus képét tárják elénk, míg verseivel az európai líra olyan nagyságára hatott, mint Baudelaire.

Edgar Allan Poe élete olyan, hogy novellaként csak saját maga írhatta volna meg. De nem írta meg, hanem végigélte, és ehhez képest stílszerűen halt meg. Kétkötetes sorozatunk e hatalmas életmű előtt kíván tisztelegni.”

A borító:
Mindkét köteté rendkívül igényes; az első fókuszában egy koponya, toll és homokóra, a másodikéban pedig a holló az, ami jelzi, kinek a műveit tartjuk a kezünkben. Öröm rájuk nézni, bár a méretük miatt nem igazán alkalmasak arra, hogy az ember a tömegközlekedésen szemezgessen belőlük.

Így tetszett:
Két teljes évemet kísérte végig Poe munkássága, ezért nagy sikerként könyvelem el magamban, hogy a végére értem. Nem is olyan egyszerű értékelni; minden egyes novelláról akár egy mondatot írni is egy jó hosszú bejegyzést eredményezne, és egy mondatban nehezen lehet érdemben nyilatkozni. Épp ezért egy általános véleményt mondok, néhány kedvencet megemlítve.

A kiadó az elbeszélések rendszerezésénél a kronológiai sorrendet követte. Ez nem rossz taktika, ugyanakkor benne van a pakliban, hogy az ember elolvas 10 olyan novellát, amelyek kevésbé tetszenek, mire elér egy számára jóhoz. Én is tapasztaltam ezt a minőségbeli ingadozást, és valóban nem mindegyik írás nyerte el a tetszésemet, míg mások miatt az egekig magasztalom Poe zsenialitását. Ezek inkább az elvontabb, sötétebb elbeszélései, detektívtörténetei. A hajózással kapcsolatosakat, vagy a fejtegetéseket sokszor kifejezetten untam, habár az Arthur Gordon Pymet szerettem – ezt egyébként inkább definiálnám kisregényként, mint elbeszélésként.

A nekem jobban tetsző, illetve a válogatáskötetből már ismert elbeszélések az első kötetben kaptak helyet, de találtam jót a másodikban is. Változatlanul kedvencek a feleség haláláról szóló novellák, a három Auguste Dupin-sztori, minden, ami az élve eltemetésről szól, illetve természetesen Az ovális portré (amelyet fel is olvastam), illetve A szemüveg. A legszörnyűbb pedig a Heuréka volt, azzal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.

Az elbeszélésein túl a kötetek tartalmaznak néhány kritikát, esszét, cikkeket, „alkotóértékeléseket”, és végül a leveleit is. Ezek is vegyesek, például A műalkotás filozófiáját nagyon szerettem, , A vers alapjai pedig elképesztően fárasztó volt a verslábakkal, a ritmizálással, és egyáltalán azzal, hogy melyik miért jó vagy miért rossz. Érdekes, hogy kritikáiban Poe támadja a dagályos fogalmazást, miközben elmélkedéseiben maga is így ír; sokszor alig tudtam követni. Ilyenkor a stílusa is átvált régiesebbe, nehezebben olvasható és érthető. A leveleit jobban élveztem, kicsit közelebb hozott a lelkivilágához, ugyanakkor sajnáltam is; ha valóban olyan élete volt, mint amiről a gyámjának írt levelekben beszámol, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy így alakult az élete.

Boldog vagyok, hogy megismerhettem ezeket az írásokat, és hogy a polcomon tudhatom őket. Biztos vagyok benne, hogy időnként elő fogom venni némelyiket, ezúttal már nem sorban olvasva, csak szemezgetve belőlük, ha éppen Poe-olvasós hangulatom lesz. Összességében egy jó erős 4-est érdemel.

50. hét: Stephen King - A Setét Torony - A Setét Torony VII

„Hát itt a vége.” – gondoltam, amikor az utolsó kötetet levettem a polcról. Nagyon lassan, rossz előérzettel nyitottam ki. Akkor még nem tudtam biztosan, miért félek tőle; csak abban voltam biztos, hogy akárhogy végződik is, sajnálni fogom, hogy vége van.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 942
Fordító: Bihari György^†
Az olvasás ideje: 2020. december 7. – 2020. december 13. meg egy fél óra

A fülszöveg:
„A Susannah ​dala ott ér véget, hogy közeleg a szülés ideje… és a Dixie Malacban zajló küzdelem során Callahan atya halálos sebet kap.
Időközben szörnyű kínok közepette megszületik Roland és Susannah/Mia fia, Mordred, a pókká átváltozni képes rettenetes mutáns. Őrületes tempóban növekszik-fejlődik, folyton éhes, és ezt az éhet csillapítani kell: elsőként szülőanyját, Miát falja fel. Majd nekiindul, hogy a Bíbor Király parancsára elpusztítsa Rolandot is.
A megfogyatkozott ka-tet rendíthetetlenül folytatja útját a Setét Torony felé. Bármennyire szereti is Roland a harcostársait, a Torony megismerésének vágya mindennél erősebb benne – bárkit és bármit képes feláldozni célja eléréséért. Véres harcok és számtalan nehézség, nélkülözés árán – miközben az író, Stephen King életét is megmentik – Roland végre ott áll a világokat mozgató Setét Torony tövében: elérkezett a végső összecsapás ideje. Le kell számolni a Bíbor Királlyal, és ezzel megmenteni a világot.
Gileádi Roland, a harcos belép a Toronyba, elindul felfelé, és minden szinten élete egy-egy szakaszával szembesül; de vajon mit talál a legfölső szobában?…
E nagy ívű eposz utolsó kötetében a kör bezárul, és búcsút veszünk a bátor, rettenthetetlen, nemes lelkű hősöktől, Kedves Olvasó.”

A borító:
Megint kék. Viszont ezúttal Stephen King arca van az előlapon. Biztos ebben is benne lesz, és biztos fontos szerepe lesz. A hátoldalon meg a rózsa. Lehetne pirosabb. Szebb lenne.

Így tetszett:
Az éjjel fejeztem be. Épp csak átcsúszott a mai napba, de addig nem akartam nyugovóra térni, amíg nem érek a végére – bár reggel, amikor nekiültem olvasni, plusz egy napot adtam magamnak, mivel még a fele hátravolt. Ezzel az egyéni rekordomat is megdöntöttem napi elolvasott oldalszámból.
Már az utolsó oldalaknál peregtek a könnyeim – mit az utolsó oldalaknál, gyakorlatilag az egészet végigbőgtem -, és amikor becsuktam, öt percig csak rázott a sírás, és egy ép gondolatom nem volt. Ha ekkor kérdezik, milyen volt, tömören annyit mondtam volna: Jó. És fáj. Egy órán át még nem tudtam elaludni.
Álmomban békén hagyott (talán), de még ma reggel is csak kóvályogtam; minduntalan visszatértek a gondolataim a legfelső szobához. A munka aztán felélénkített annyira, hogy most érdemben tudok beszélni írni róla.

Ahogy a fülszöveg mondja, közvetlenül a Susannah dala végén kapcsolódunk vissza a történetbe. Nagyon nehezen csúszott az első 100 oldal, nem szerettem, hogy a ­ka-tet nincs együtt. A térbeli ugrálások és a különböző nézőpontok miatt nehézkesebb volt az olvasás. Onnantól indult be, amikor a szereplők újra összegyűltek. Innentől már csak arra vágytam, hogy menjünk, érjünk oda a Toronyhoz. Ahányszor letettem a könyvet, szóltam neki: Roland, várj meg, mindjárt jövök és megyünk tovább. Teljesen a hatása alá kerültem, már-már én is Torony megszállottja lettem.

Faltam az oldalakat, miközben egy érzelmi hullámvasúton ültem. Volt, hogy a könnyekig meghatódtam, máskor a nevetéstől kellett őket törölgetnem, majd megint elszomorított.
Maga a cselekmény egyébként érdekesen halad. Kevés az igazán pörgős jelenet, ezért lassúnak tűnik, közben mégis tömöttnek. Végig az volt az érzésem, hogy tényleg soha nem érünk oda a Toronyhoz, mert még 600 dolog fog közbejönni, egyébként meg már csak 150 oldal van hátra.

Kinget pedig nagyon sokszor küldtem el a fenébe amiatt, ahogy a saját életét beleírta ebbe a kötetbe. A legjobban a ’99-ben elszenvedett balesetének a megjelenítése tetszett; zseniálisan mosta össze a két világot – vagy talán nem is kellett annyira összemosnia? Mindenesetre a lehető legjobb helyet találta magának a regényében; elvégre, ha már a két világ párhuzamos, úgy illik, hogy legyen két kulcsszereplő is, akik valahogyan megfelelnek egymásnak.

Egyszóval, nem unatkoztam. Közel ezer oldal, de csak akkor érződött ennyinek, amikor a kezeim elzsibbadtak a könyv tartásától (meg persze a macskámtól, aki szinte végig rajtam feküdt).

A vége: letaglózó. Egy olyan befejezés, amire egyáltalán nem számítottam, és ami tulajdonképpen még rosszabb, mint amit az elejétől fogva vártam. Mindenkinek megvan az az érzés, amikor ülünk a könyv fölött, és azt kiáltjuk, vagy suttogjuk: Neeeeee! Ez is ilyen. Szíven üt, földbe döngöl. És mégis azt érzi az ember, hogy nem is lehetne jobb, méltóbb befejezése egy ilyen hosszú sorozatnak.

Az egész évemet átfogó olvasmány volt; januárban kezdtem, és decemberben értem a végére. Hosszú volt. De mind a 4777 oldalt megérte elolvasni. Most kifacsart vagyok és üres. Egyelőre novellaolvasásnál többre nem vagyok képes, és az sem lepne meg, ha ez még néhány napig így maradna. Ugyanakkor legszívesebben máris kezdeném elölről.

Most nem idézgetek. Viszont végezetül még valamit elmondok, mielőtt kilépek ebből a zseniálisan felépített világból:
A negyedik kötet környékén merült fel bennem, hogy szeretném a Tornyot magamon viselni tetoválásként, és a végére ez teljesen biztossá vált. A kontúr három hete fent van. Nem látom még, mikorra lesz teljesen kész, talán a tavasszal; de az utolsó kötet után biztosan állíthatom, hogy büszkén fogom viselni. Mert King egy zseni, és ezt ezzel a sorozattal újra és végérvényesen bebizonyította számomra. És mert:

Minden dolog a Sugarat szolgálja.

49. hét: Eva García Sáenz de Urturi - Vízáldozatok

Amikor megtudtam, hogy az idei kedvencem, A fehér város csöndje második részét is kiadják még az évben, nagyon izgatott lettem és rögtön rányomtam az előrendelés gombra a kiadó holnapján. Sajnos az előző olvasmányomon többet ültem, mint szerettem volna, ezért nem tudtam rögtön elkezdeni, ami azt eredményezi, hogy az első értékelője már nem én leszek, de oda se neki.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 600
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. november 29. – 2020. december 6.

A fülszöveg:
„Kraken ​újabb sorozatgyilkos után nyomoz, miután első szerelmét, a várandós Ana Belén Lianót holtan találják. A fiatal nő életének egy 2600 évvel korábbi szertartás szerint vetnek véget: megégetik, a lábánál fogva felakasztják, majd nyakig belemártják egy vízzel teli bronzkori üstbe.

A fehér város csöndjé-ben megismert nyomozó a regénytrilógia második részében, még éppen hogy csak gyógyulófélben van az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet során szerzett sérüléseiből, amikor újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: nemcsak a Baszkföld és Kantábria szakrális helyein a kelta eredetű vízáldozatok mintájára öldöklő tettest kell elfognia, de a saját és barátaival közös múltjával is számot kell vetnie.
A gyilkos áldozatai ráadásul egytől egyig leendő szülők, Díaz de Salvatierra főhadnagy pedig kisbabát vár, ám nem egyértelmű, hogy kitől van a gyerek. Ha Kraken az apa, annak további szörnyű következményei lehetnek: ő is a gyilkos listájára kerülhet. De hogy miért, az kiderül a regényből.”

A borító:
Ugyanolyan gyönyörű, mint az első részé, csak kékben. Jól mutatnak egymás mellett a polcon.

Így tetszett:
Az első kötetet az elsőtől az utolsó szóig imádtam, reméltem hát, hogy méltó folytatást kapok. Molytársaim, akik gyorsabbak voltak, már előrevetítették, hogy nem fogok csalódni, és a könyv hozza az előző rész színvonalát. Igazuk lett.

A történet nem sokkal az előző kötet befejező epizódja után folytatódik, és ha el is felejtettük, hol hagytuk el a szereplőket, hamar képbe kerülünk. Az előző részre való visszautalások segítenek felidézni a korábbi eseményeket, bár ezek csak a történet kereksége szempontjából lényegesek, Kraken afáziáját és annak okát kivéve. Véleményem szerint egyéb tekintetben nem is feltétlenül muszáj az első részt ismerni, érthető lehet akár önállóan is.

Így viszont, hogy az első után nem sokkal olvasom, nem tudom nem hasonlítani hozzá szerkezetében, összetettségében, stílusában.
Hasonlóan összetett, több idősíkon futó cselekményt kapunk, amelyek egyre bonyolódnak – még az utolsó ötven oldalban is megkavarja őket a szerző. Elejt néhány információmorzsát, amit ha az ember észrevesz, elkezd rajta pörögni, ezáltal falja az oldalakat, hogy kiderüljön, igaza van-e; hogy aztán rájöjjön: nincs, vagy csak félig. Végig úgy éreztem, hogy na, most Krakenék előtt járok, rájöttem valamire. Aztán mégsem. Mindig jött egy fordulat, egy újabb tanú, aki keresztülhúzta az addigiakat.

Szerettem Kraken beszédfejlődését követni, és izgalmasak a szereplők egyéni történetei – ilyen bármilyen könyvben szívesen látok, segít jobban megismerni és megérteni egy karaktert, egy szituációt.

A szereplők továbbra is hitelesek. Kraken még mindig az egyik kedvenc nyomozóm, MatuSalem a kedvenc hackerem, a „főgonosz” pedig az egyik legjobb. Estiről derült ki egy érdekesség, amit lehetett ugyan sejteni, de ebben a részben vált egyértelművé. A szívem szakadt meg, mikor olvastam – annyira szép.
Annabel karakterét nem tudtam hova tenni; plusz pont azért, mert gót, mínuszpont azért, ahogy a fiúkkal viselkedett. Az viszont tetszett, ahogy az elutasításokhoz állt; ezt az életérzést át kellene vennem tőle. Germánt pedig már komolyan sajnálom – szegénnyel mindig történik valami.

Ahogy a szerző a köszönetnyilvánításban is mondja, ez a történet a szülőségről szól. Mindenféle mintát találhatunk erre, jót, rosszat és még rosszabbat. Nem mondom, hogy az egyik család sztorija nem hajaz egy kicsit a Trónok harcára, de még ha a szerző tényleg onnan is merítette az ötletet, sikerült úgy elhelyeznie a saját világában, hogy nem feltűnő.  
Külön élvezetet nyújtott a történelmi és kulturális tartalom, ami az egyes fejezetekben megbújik. Ebből a könyvből tudtam meg például, hogy a Bluetooth logója miért úgy néz ki, ahogy, illetve megerősítést nyert az a korábbi felfedezésem, miszerint a keresztény ünnepek egybeesnek a régi pogány ünnepekkel, mind időpontot, mint a lényegüket tekintve.

Negatív gondolatot nem is tudok írni a könyvről. Könnyed stílus, izgalmas cselekmény, mély, elgondolkodtató tartalom.  Nem is lehet észrevenni, hogy 600 oldal.

Végezetül néhány gondolat:

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.” – ebből szállóige lesz; megborzongtam, amikor megint feltűnt ez a mondat.

„Áldozatok és gyilkosok leszármazottai vagyunk mindannyian.”

„Milyen szép lenne az élet, ha nem menne gajra.”

Eva García Sáenz de Urturi ezennel helyet kapott a kedvenc íróim között. A hölgy egy zseni, remélem, hogy további könyvei is eljutnak Magyarországra, és hogy a nagyközönség is megismeri a munkásságát. Megérdemli. A harmadik részt pedig tűkön ülve várom.

3 éve moly

Fontosak nekem a dátumok, az évfordulók, szeretek róluk megemlékezni. A bejegyzés apropója így hát: Ma pontosan három éve regisztráltam a Moly.hu-ra.

Hogy miért tettem?

Puszta kíváncsiságból. Facebookon láttam egy ismerősömnél az akkor még automatikusan posztolt tevékenységeket erről az oldalról: elkezdte ezt a könyvet, befejezte ezt a könyvet, értékelt egy könyvet, átvett egy kitüntetést. Egy ideig csendben figyeltem ezeket, aztán egy napon úgy döntöttem, megnézem már, hogy ez micsoda.

Hogy jól tettem-e?

A lehető legjobban. Akkor még nem tudtam túl aktív lenni, az egyetem minden időmet lefoglalta, a tankönyveken kívül mást alig olvastam, nem tudtam még egy közösségi oldallal is foglalkozni. Akkor sem, ha az a közösségi oldal a legkedvesebb hobbimhoz kapcsolódik.

Mert mire is jó a Moly?

Azoknak, akik nem tudják: ez tulajdonképpen a könyvmolyok közösségi oldala, ami egy hatalmas adatbázison alapul. Vezethetők az aktuális olvasmányaink percre pontosan, kiadással összekötve. Felvehetjük a saját könyvpéldányainkat, és listát készíthetünk azokról, amelyeket szívesen elolvasnánk (Várólista), illetve amelyeket szeretnénk megvenni (Kívánságlista). Az elolvasott könyveket csillagozással és szövegesen is értékelhetjük.
Ezen kívül rengeteg fórumtopic létezik az oldalon (amelyeket itt zónának hívnak), amelyekben a többi mollyal lehet beszélgetni, nem csak könyvekről.
Lehet polcokat létrehozni, amelyeken a nekünk tetsző módon rendszerezhetők a könyvek (pl. 2020-ban szeretném olvasni, vagy Előrendeltem). A szempont bármi lehet.
Kommentálhatjuk egymás aktivitását, követhetjük a többi molyt és privátban is lehet levelezni, így még barátokat is szerezhetünk.
A kedvenceim pedig a kihívások: ezek arról szólnak, hogy meghatározott időn belül, meghatározott feltételekkel kell megadott számú könyvet elolvasni, a teljesítésért kitüntetés jár, ami a profilon megjelenik.
Ennél jóval több funkciója van, amelyeket nem említettem, mert nem használom, vagy még nem is ismerem. Az oldalt ugyanis folyamatosan fejlesztik, mindig akad valami újdonság.

Mit kaptam a Molytól?

Rengeteg jó olvasmányt és hatalmas motivációt az olvasmánylistám és a magánkönyvtáram bővítéséhez.

Ahogy böngészünk, szembejönnek velünk olyan új megjelenések, amelyekkel nem biztos, hogy találkozunk, mert ritkán járunk könyvesboltba, vagy ha járunk is, egy bizonyos jól bevált sarkot keresünk, figyelmen kívül hagyva az összes többi polcot. Az utóbb időben nem egyszer rendeltem elő olyan könyvet, amelyet itt láttam és olvastam az ajánlóját. A boltban nem biztos, hogy észrevettem volna őket.

Az érdeklődésem is sokat bővült, amióta tag vagyok itt. Korábban hajlamos voltam leragadni a kedvenc történeteimnél és íróimnál, ezeket olvasgattam újra. Ehhez a bővüléshez a kihívások járultak hozzá a legnagyobb mértékben. Nem kezdtem volna például science fiction-t olvasni, ha nem találok egy kihívást, amelyet Isaac Asimov 100. születésnapja alkalmából indítottak, és valószínűleg ennyi krimit se olvasnék, ami most már elképzelhetetlen lenne. A klasszikusok irányába is kinyíltam a kihívások által, habár ezeket korábban is kedveltem.

Tulajdonképpen abban is szerepet játszik, hogy vettem egy e-book olvasót, ezáltal ösztökélve magam az idegen nyelven olvasásra, amiről hajlamos vagyok megfeledkezni.

Egy jó barátot már biztosan, és több kedves netes ismerőst.

Végül pedig: rekordokat: idén először sikerült 50, illetve még ennél is több könyvet és 20 ezer oldalt elolvasni.

Hogyan tovább?

Úgy, ahogy eddig. A rekordjaimat nem feltétlenül megdönteni, hanem inkább fenntartani szeretném, és a műfajok tekintetében még tovább szeretném szélesíteni a látókörömet. Hosszú távú cél pedig az, hogy a saját könyveim olvasottságát (merthogy ezt is tudja ám mérni!) 90% körüli értékre tornázzam fel. 100—ra semmiképp nem szeretném, hisz egyfajta életcélom, hogy mindig legyen a polcomon olvasatlan könyv (és persze elég nagy polc, és elég nagy szoba, hogy mindannyian elférjenek).

Kinek ajánlom?

Mindenkinek. Annak is, aki sokat olvas, hogy nyomon követhesse, és még több szuper könyvet találjon. És annak is, aki most ismerkedik a könyvek világával: sokkal könnyebb megtalálni azt, amelyik mollyá változtat minket, ha bátorítást kapunk egy-egy véleményből, vagy a többi tagtól.

Végezetül:

A bal oldali könyvet akkor olvastam, amikor regisztráltam az oldalra, a jobb oldali pedig az aktuális. Azt hiszem, jól látható a kontraszt. 

48. hét: Paula Hawkins - A lány a vonaton

Ahogy már említettem: van a molyon egy kihívás, amelyre való jelentkezéskor három címkét kellett megadni, amely alapján a kihívásgazda választott három könyvet, amelyeket a teljesítéshez el kell olvasni a megadott határidőig. Az én címkéim az igaz történet, a krimi és a thriller voltak. A kapott könyvek pedig a Nem vagyok sorozatgyilkos, A lány a vonaton, és a Nemes teremtmények. Korábban egyiket sem olvastam, és csak a másodikról hallottam egy keveset. Kettőn már túl vagyok (az értékelések a címekre kattintva olvashatók), most végeztem a harmadikkal is.

Kiadó: XXI. század
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 290
Fordító: Tomori Gábor
Az olvasás ideje: 2020. november 22. – 2020. november 29.

A fülszöveg:
„Te nem ismered, de ő ismer téged

Elképesztő lélektani thiller – a Hátsó ablak találkozása a Holtodiglannal.

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. „Jess és Jason”, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.
Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton…

Paula Hawkins első thillere azonnal a bestsellerlisták első helyezettje lett.

Tizenkét nyelvre már lefordították, vitathatatlan, hogy 2015 meglepetését tartja kezében az olvasó.”

A borító:
Nagyon találó a vonatablak, és az abból látott elmosódó táj képe, ugyanez az elmosódás megjelenítve a címben is, bár különösebben nem szép.

Így tetszett:
Ismételten nehezen tudok mit mondani. Nem egészen azt kaptam, amit a fülszöveg alapján vártam. Arról például szó sem volt, hogy a főszereplő alkoholista, ami a történet szempontjából egyáltalán nem mindegy. Emiatt sokkal hangsúlyosabb a lélektani aspektus – annyira, hogy számomra a thriller jelleg el is veszett.

Az eseményeket váltott szemszögből követjük; három különböző nő életéről van szó, akik valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz. Furcsa, hogy mindenki E/1-ben mesél, de nem zavaró, a fejezetcímekből lehet látni, hogy épp kivel vagyunk.

A cselekmény csigalassúsággal halad, a hangsúly egyáltalán nem ezen van, Rachel lelki vívódása van a középpontban. Az ő életével kapcsolatban végig azt éreztem, hogy amint tesz egy lépést előre, a következő kettőt már hátrafelé sikerül. Idegesített a folytonos visszaesés, hogy nem halad, nem tart semerre, annak ellenére, hogy tudom, ez nagyon is valódi. Nem is igazán sikerült megkedvelnem, ahogy igazából senki mást sem a szereplők közül.

Anna még Rachelnél is jobban idegesített a butaságával és a beképzeltségével. Valóban a világ egyik csodája lehet, ha valakinek gyermeke van, de ahogy ezt az ő felfogásában a szerző tálalja, engem rendkívül irritált – mint aki nem ezen a világon van. Megan iránt pedig a végére inkább csak szánalmat éreztem a kisiklott élete miatt.

A befejezés túlságosan összecsapott volt, és egyre csak azt éreztem, hogy ilyen nincs, ezek a dolgok a való világban nem így működnek. Bármennyire is igaziak és hitelesek a jellemek, a történések annyira bugyuták voltak, hogy elvitték az egészet negatív irányba. Az érdeklődésemet sem sikerült igazán fenntartania, nem voltam kíváncsi rá. Kissé nyögvenyelős volt. Idézetgyűjtésre nem is pazaroltam az időmet.

Sajnos a bejegyzés elején említett kihíváshoz választott egyik könyvnél sem éreztem nagyon nagy áttörést, háromból kettő kevéssé nyerte el a tetszésemet, és a harmadik is inkább sokkolt, mint meggyőzött. Emiatt az olvasási kedvem is visszaesett kissé. A következő olvasmányomat épp ezért nem a futó kihívásaim alapján fogom kiválasztani.

3,5/5

 

47. hét/2: Han Kang - Nemes teremtmények

Ahogy az előző bejegyzést is kezdtem: van a molyon egy kihívás, amelyre való jelentkezéskor három címkét kellett megadni, amely alapján a kihívásgazda választott három könyvet, amelyeket a teljesítéshez el kell olvasni a megadott határidőig. Az én címkéim az igaz történet, a krimi és a thriller voltak. A kapott könyvek pedig a Nem vagyok sorozatgyilkos, A lány a vonaton, és a Nemes teremtmények. Korábban egyiket sem olvastam, és csak a másodikról hallottam egy keveset. A Nem vagyok sorozatgyilkoson már túl vagyok, az értékelés a címre kattintva olvasható. Most a Nemes teremtmények következett.

Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 220
Fordító: Kiss Marcell
Az olvasás ideje: 2020. november 19. – 2020. november 21.

A fülszöveg:
„1980 májusában Dél-Koreában a diktatúra ellen tüntetnek a diákok. A hatalom válaszul bejelenti a szükségállapotot, kivezényli a hadsereget, és a katonák meggyilkolnak több száz fiatalt. A diákok, köztük tizennégy-tizenöt éves gimnazisták gyűjtik össze a harcokban elesett társaik holttestét, hogy azonosíthassák és eltemethessék őket. Ebből a tragédiából bomlik ki az áldozatok és a gyászoló túlélők története. Meg egy diktátor vezette rezsimé.
Elmesélni az elmesélhetetlent – erre vállalkozik a Nemzetközi Man Booker-díjas Növényevő szerzője. Han Kang második magyarul megjelenő regényében hazája, Dél-Korea elfojtott traumájának, a szülővárosában történt 1980-as véres kvangdzsui mészárlásnak állít emléket.”

A borító:
Egy szegycsont nélküli bordakosár, beletűzött virágokkal, rajta egy madár. Tetszetős, nem kellemes témát vetít előre, de az igazi szimbolikájára nem sikerült rájönnöm. Színvilágában ellensúlyozza a tartalom komolyságát és komorságát, ami szerintem nem túl szerencsés; félrevezető lehet annak, aki a fülszöveget nem olvasta el.

Így tetszett:
Sokkolt. Elég sok borzalmat olvastam már, súlyos, szomorú eseményekről, ennyire mégsem rázott meg egyik sem, mint most ez a kötet. 50 oldalon keresztül csak a halál, a holttestek, a szenvedés… Tény, hogy rosszkor olvasom (nekem is volt halottam két hete), talán emiatt is ütött meg jobban, viszont ettől eltekintve is nyomasztó a hangulata.

Általában jól bírom a kegyetlenség, a kínzások leírását, esetleg felszisszenek egyszer-egyszer; itt ennél többről volt szó: elkerekedett szemmel meredtem a könyvre, miközben kicsúszott a számon egy hosszabb Áááááúúúú!!! A legrosszabb az egészben pedig az, hogy a leírt események nem is a nagyon távoli múltban történtek. Az utolsó néhány fejezet idején már éltem, sőt, ha bármiféle híradások eljutottak ide az ottani dolgokról, akár hallhattam is róluk. Mérhetetlen sajnálatot éreztem a szereplők iránt az átélt dolgok miatt.

A szerzőnek sikerült úgy átadnia a történteket, hogy az ember szinte ott van az események középpontjában, mindent lát, mindent érez. Ami viszont megnehezítette a befogadást, az az elbeszélési mód. A váltott szemszög még nem is lett volna annyira zavaró, az E/1-ben, és/vagy E/2-ben íródott fejezetek és az elbeszélő kiléte egyértelmű tisztázásának hiánya viszont zavarossá tette, hogy épp kinek a szemszögéből figyeljük az eseményeket vagy a másik szereplőt. A végére ugyan körbeérnek a szálak, és össze lehet rakni, hogy ki, kihez, hogyan kapcsolódik, de a klasszikus regényforma mellőzésével egy határozottan nehéz. A párbeszédeket sem jelölte egyértelműen, így azt sem volt egyszerű megállapítani, hogy azok meddig tartanak, és honnan olvassuk ismét a belső monológot. A magam részéről a kiadók helyében hoznék az írók felé egy szabályt, miszerint a párbeszédeket egyértelműen jelölni kell.

Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a fordító utószavának utolsó mondataiból válik egyértelművé, hogy melyik fejezet kiről szól. Ez lehetett volna inkább előszó, így nem az olvasás végén kerülnek a helyükre ezek a dolgok.  

Egyetlen idézetet emeltem ki a könyvből, amely véleményem szerint az egészet összefoglalja:

„Igaz, hogy az ember alapvetően kegyetlen jószág?”

Bármennyire is nehéz volt, örülök, hogy ezt a könyvet kaptam az említett kihíváshoz, különben nem biztos, hogy ráakadtam volna. Szélesedett általa a látóköröm és bővültek az ismereteim a világban történt borzalmakról. Helye van a gyűjteményemben. Az egy csillagot a szerkezete miatt vonom le.

4/5

47. hét: Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver I)

Van a molyon egy kihívás (már megint), amelyre való jelentkezéskor három címkét kellett megadni, amely alapján a kihívásgazda választott három könyvet, amelyeket a teljesítéshez el kell olvasni a megadott határidőig. Az én címkéim az igaz történet, a krimi és a thriller voltak. A kapott könyvek pedig a Nem vagyok sorozatgyilkos, A lány a vonaton, és a Nemes teremtmények. Korábban egyiket sem olvastam, és csak a másodikról hallottam egy keveset. A teljesítést viszont mégsem ezzel kezdtem.

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 240
Fordító: Szebegyinszki Szilvia
Az olvasás ideje: 2020. november 15. – 2020. november 18.

A fülszöveg:
„John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

“A Dexter könyvek és a belőlük készült tv-sorozat rajongói imádni fogják Dan Wells kirobbanó sikerű debütáló regényét.” – Publishers Weekly.”

A borító:
Ötletes a vérfoltos füzet, tökéletes egy olyan történethez, amelyet egy szociopata kamasz fiú mesél el E/1-ben. Nincs szükség művészi igénnyel tervezett borítóra.

Így tetszett:
Nem is tudom, mit mondjak. Szerettem is meg nem is. Remekül indult, az első harmadig nagyon lelkes is voltam, nem kis izgalommal olvastam, hogy mi jön ki ebből. Imádtam a balzsamozásról szóló részt – ez a téma engem is érdekel. Eléggé hitelesnek tűnt a folyamatok leírása, de mostanáig nem mentem utána, hogy valóban így zajlik-e. A továbbiak is ígéretesnek tűntek, az volt az érzésem, hogy új kedvencet avathatok.

Ekkor lépett be a természetfeletti szál, és elvitte a történetet ebbe az irányba. Alapvetően a természetfelettivel semmi gond nincs, de egy olyan indításnál, ami nagyon is ragaszkodik a valósághoz, azt várom, hogy végig maradjon is ezen a vonalon. Kicsit olyan volt, mintha a szerző félúton jött volna rá, hogy ily módon nem tudja folytatni a történetet, bedobta hát a természetfelettit, mert az úgyis mindig jó. Szerintem itt nem, épp ezért nagyon sajnáltam, hogy ilyen irányt vettek az események. Innentől kezdve John viselkedése is gyerekesebbé vált, némiképp kiesett a karakteréből, és a történetet is ellaposodónak éreztem.

Az írói stílus kiváló; könnyed, gyorsan olvasható, és helyenként a morbid humor is fellelhető, amiért jár a piros pont. Szintúgy jár a piros pont a szociopata jellemrajzért – ez halálpontos.

A felvetett témák is érdekesek: egy ilyen ember beilleszkedése a társadalomba, saját lelki vívódása, illetve a halál egy másfajta megközelítése mind olyanok, amelyekkel érdemes és kell is foglalkozni.

Rossznak semmiképp nem mondanám, inkább egy jó erős közepes. Bízom a következő kötetben.

3,5/5

46. hét/2: Dot Hutchison: Pillangók kertje - A gyűjtő I

Ennek a könyvnek egy kedves molytárssal való közös olvasás mellett úgy indultam neki, hogy egy kihíváshoz kaptam elolvasandóként, és az értékelés írásakor döbbentem rá, hogy ezt bizony rendesen eltévesztettem. Oda se neki, gazdagabb lettem egy remek olvasmánnyal!

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 366
Fordító: Komáromy Zsófia
Az olvasás ideje: 2020. november 13. – 2020. november 14. + fél óra

A fülszöveg:
„A ​szépség még soha nem volt ilyen rettentő.

Egy elszigetelten álló, hatalmas ház mellett gyönyörű kert terül el.

A kert nemcsak buja virágokat és árnyas fákat rejt… A „Pillangók” becses gyűjteményét is: elrabolt fiatal nőket, akiket fogvatartójuk pillangószárnyas tetoválással bélyegez meg. A gyűjtemény ura a brutális, őrült Kertész, akinek mániája, hogy elkapja és megőrizze magának a szépséges pillangólányokat.

Miután a kertet végül fölfedezik, az FBI ki akarja kérdezni az egyik túlélőt. Victor Hanoverian és Brandon Eddison ügynökök kapják a feladatot, hogy göngyölítsék fel karrierjük egyik leggyomorforgatóbb ügyét. Ám a kihallgatott lány, akit csak a Maya néven ismernek meg, önmagában is kész rejtélynek bizonyul.

Ahogy kibontakozik a lány fordulatos és csavaros története, lassan fény derül a Pillangók kertjére is, Maya pedig mesél régi sérelmekről, új megmentőkről, valamint egy szörnyűséges férfiról, aki semmitől sem riadt vissza, hogy rabságban tarthassa a szépséget. De minél többet árul el a lány, az ügynökök annál inkább gyanakodnak, hogy vajon mit titkol még…

Azonnali sikert aratott thriller, mely a Goodreads Choice Awards 2016 szavazáson a 2. helyet érte el, a megfilmesítési jogokat pedig A visszatérő Oscar-díjas producerei vették meg.

Ismerd meg a pillangólányok múltba nyúló titkait!”

A borító:
Fekete borítóval nem nagyon tudnak nálam mellélőni, középen a pillangóval pedig különösen ízlésesnek találom. Mindeddig nem sikerült rájönnöm, hogy a feketékben levő barna és fehér szemcsék mit lehetnek, de gyanítom, hogy az egész földet akar ábrázolni, így illusztrálva a címet.

Így tetszett:
A „női pszichothriller” címkével már korábban is találkoztam, és már akkor is furcsának találtam. A pszichothrillert értem. De mitől női? Gyengébb? Esetleg valami romantikus szál van benne? – kérdeztem anno a kiadótól és a többi molytól. Azt a választ kaptam, hogy nem erről van szó, hanem a téma olyan, ami elsősorban nőket érint, illetve nagyrészt női főszereplősek ezek a könyvek. Ez akkor némileg megnyugtatott, bár maradt valamennyi fenntartásom. Most, e könyv elolvasásánál mégis azt érzem az igazabbnak, amit elsőre gondoltam erről a meghatározásról. Sőt, ezt is ki merem jelenteni: nőinek női, de nem pszichothriller.

Ezen viszont gyorsan túl tudok lendülni, hiszen a tartalom abszolút kárpótolt. Olyannyira, hogy gyakorlatilag alig több mint egy nap alatt ledaráltam.

Nagyon tetszett maga a téma, az alapötlet; körülbelül a könyv felénél felmerült bennem, hogy nem lehet-e esetleg John Fowles A lepkegyűjtő című művének egyfajta újragondolása – biztos nem lehetek benne, mert az említett könyvet csak hallomásból ismerem (még!). Alapvetően elég bizarr az egész - a Kertész személye, gondolkodása, a gyűjtői szenvedély megnyilvánulása. A megvalósítás viszont elég visszafogottra sikeredett; lehetett volna egy kicsit brutálisabb, betegebb. Tulajdonképpen el is hiszem, hogy a lányoknak olyan unalmas életük volt, mint ahogy Maya elmondja.

Mégsem az fogott meg a legjobban, amiről a könyv szólt, hanem az, ahogy elmesélte. Váltogatta a szemszöget; egy rövid párbeszéd a kihallgatásról, majd Maya története – mint egy kirakós. Abszolút életszerű, ahogy mesél; kérdeznek valamit, ő válaszol, de a tárgytól sokszor eltér, mást részletez – ahogy eszébe jut. Vagy amerre terelni akarja a beszélgetést. Ilyen formán nem is feltétlenül kronológiai sorrendben ismerjük meg az eseményeket.  A végére mégis összeáll. Szerettem a fordított perspektívát is: tulajdonképpen a Kert történetének a végével kezdődik a könyv, és csak Maya elbeszéléséből tudjuk meg, hogy egyáltalán mi ez. A csavar a végén meglepett, és jó is volt, de kicsit az az érzésem volt, hogy ez az ötlet hirtelen jött a szerzőnek – mintha neki is nem várt fordulat lett volna, nem tervezte bele előre a sztoriba.

Maya karaktere vegyes érzéseket keltett bennem. Sokszor zavart a nemtörődömsége, flegmasága, és az, hogy az „ennek meg mi értelme”- típusú mondataival nagyon érettnek és tapasztaltnak gondolta magát, ám időnként teljesen téves volt az elképzelése. Szerettem viszont a keménységét, ahogy próbált túlélni, nem keseregni a megváltoztathatatlanon. Összességében inkább szerettem, mint nem, viszont meg tudtam érteni Eddisont is, akit idegesített. Victor szimpatikus karakter volt, és Desmond is errefelé hajlik. A Kertész karakterét jól megformáltnak gondolom, Avery pedig egyértelműen ellenszenves volt.

A történet nagyon olvasmányos, gyorsan lehet vele haladni, és az elbeszélési stílus miatt az érdeklődést is fenntartja. Én faltam. Olyannyira, hogy idézeteket sem értem rá gyűjteni. Kettőt írtam csak fel:

„A szépség elveszíti a jelentőségét, ha az embert túl sok veszi körül belőle.”

„Igazából az a gond a pszichopatákkal, hogy az ember sosem tudhatja, hol húzzák meg a határt.”

A felsorolt negatívumok – amelyek nem is igazán azok – ellenére azt mondom, hogy ez egy szuper jó könyv, megérdemli, hogy kedvenccé nyilvánítsam. Várom a folytatást!