Jókai és a nemi szerepek. Meg Tóth Krisztina. Meg én.

Az elmúlt napokban hangos volt a sajtó Tóth Krisztina, többek között a Fehér farkas szerzője véleményétől, miszerint Az arany ember és a Bárány Boldizsár helytelenül ábrázolják a nemi szerepeket, ezért ki kellene venni őket a kötelező olvasmányok közül. Műkedvelőként úgy érzem, nem mehetek el emellett úgy, hogy ne reflektáljak. Ahogy Tóth Krisztináé, az enyém is egy vélemény a sokból, amely nincs se kőbe vésve, se nem tekinthető örök érvényű igazságnak.

A Bárány Boldizsárt sajnos nem ismerem, nekem nem volt kötelező, ezért csak Az arany emberhez tudok hozzászólni.

Elismerem és régóta hangoztatom azt, hogy a kötelező olvasmányok listájára erősen ráférne már egy frissítés mind az általános iskolában, mind a középiskolában. Nem azért, mert a művek elavult, vagy valaki szerint hibás értékrendet közvetítenek, hanem egyszerűen azért, mert a mai iskolások számára nehezen vagy egyáltalán nem érthetőek, általuk az olvasást nem megszeretni, hanem megutálni fogják. Más kérdés, hogy maga a kötelező olvasmány kifejezés is kényes; az olvasásnak hobbinak, örömteli cselekvésnek kellene lennie, nem kötelezőnek, pláne nem olyan nehéz művekkel, amelyek a jelenlegi listákon szerepelnek.
 

Emlékszem, nekem hetedik osztályban nem kellett A kőszívű ember fiait elolvasni, mert a magyartanárunk (nyugodjon békében) úgy gondolta, hogy az osztály 90%-a semmit nem értene belőle – ehelyett az ajánlott listáról kellett magunknak olvasmányt választani, félévenként egyet. Az említett művet azóta sem pótoltam, így nem tudom megmondani, hogy Erzsi néninek anno igaza volt-e, de erős a gyanúm, hogy tudta, mit csinál. Abból, amit mondott, valószínűleg túl nehéznek, túl komplexnek találta ezt a könyvet egy csapat 13 éves gyerek számára.
Végül az egyik félévben mégis Jókai olvastam, a Szegény gazdagokat. Ezzel semmi gond nem volt, értettem és szerettem is.

Ugyanígy szerettem aztán a gimnáziumban Az arany embert is. Anno, amikor órán vettük, biztosan  nem a nemi szerepekre éleztük ki az elemzést, hanem sokkal inkább Tímea és Noémi jellemére, azok különbözőségére. Hogy a nemi szerepek egyáltalán szóba kerültek-e arra már nem emlékszem, de nagy valószínűséggel nem említettük. Ettől függetlenül értem és elfogadom, hogy Tóth Krisztinának mi a gondja.

Valóban, erről az oldalról is meg lehet közelíteni a művet, és véleményem szerint a 16-17 éves kor épp megfelelő arra, hogy előkerüljön a párkapcsolatok és nemi szerepek témája. Viszont nekem az a meglátásom, hogy bár lehet és kell is róla beszélni, erről a témáról nem az iskolában kell kialakulnia a fiatalok véleményének, hanem inkább a családon belül kellene az alapokat megteremteni. Az irodalmi alkotások ezt a véleményt már árnyalhatják, más aspektusokat bemutatva, ezért lehet helye egy nemi szerepekről való diskurzusnak az irodalomórán is.

Az arany ember esetében például meg lehet beszélni azt, hogy az itt látható minták egy adott korban voltak érvényesek és általánosak, ehhez képest most mi van: ha beszélhetünk is még nemi szerepekről, azok gyökeresen megváltoztak, összecsúsztak. Nem kell túlkomplikálni. Ezután a diákra lehet bízni, hogy ő eldöntse, neki melyik a helyes, az elfogadható – ehhez természetesen szükséges az irodalomtanárok nyitottsága is. Ilyen formán tehát nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy a nemi szerepek egy másfajta ábrázolása miatt ki kellene venni a kötelezők közül Jókai művét.

Mindezt úgy írom, hogy bár szerettem ezt a könyvet, én magam sem értek egyet azzal, hogy a nőnek saját magát a férfinak alárendelve, őt szolgálva, soha semmiért nem szólva kell leélnie az életét.
Azt pedig, hogy maga Jókai mit szeretett volna közvetíteni a művével, leginkább tőle kellene megkérdezni, de már nem lehet.

Ha mégis amellett kardoskodunk, hogy vegyük ki Jókait a kötelezők közül, akkor rendezzük át az egész listát, és ne csak őt, hanem az összes kortársát, és a régebbi szerzőket se hagyjuk benne, és nem is marad semmi a klasszikus irodalomból. A kérdés az, hogy ez gond-e. Ha az olvasás megszerettetésére helyezzük a hangsúlyt, akkor nem. Ha az alapműveltség megszerzésére, akkor már igen.

Ha pedig ez utóbbira hivatkozva meg akarjuk tartani a jelenlegi kötelezőlistát, célszerűbb lehet akár fordított időrendben haladni, a kortársakkal kezdeni, és Homérosszal befejezni – egy átlagos kilencedik osztályos vajmi kevés értelmet és élvezetet talál egy olyan régi műben, mint az Iliász vagy az Odüsszeia.

Mindent összevetve, én békén hagynám Jókait és a többi szerzőt is, de a fent már megfogalmazottaknak megfelelően átalakítanám az oktatást: negyedik osztályban kortárs, semmiképp nem klasszikus irodalommal kezdve, majd ahogy az ember érik, be lehet hozni a szépirodalmat, fokozatosan haladva a könnyebb olvasmányoktól a nehezebb, komplexebb művek felé. Közben meg lehet tanítani, hogy hogy kell mögöttes tartalmat keresni, hogy ez ott már, ahol ez lényeges, ne legyen gond. A kötelező olvasmányt pedig eltörölném a csodába; legyen tananyag az összes mű, beszéljék meg, de hadd válassza ki a diák, hogy melyiket szeretné elolvasni.

Természetesen én nem vagyok szakértő, vannak, akik nálam jobban meg tudják ítélni, hogy hogy kellene; én a saját magamon és a kortársaimon tapasztaltak alapján gondolom, hogy így lenne jó/jobb.  Garancia pedig még ekkor sincs arra, hogy mindenki megszereti a szépirodalmat, de ennek nem is kell így lennie. Én mondjuk úgy, hogy megszerettem a jelenlegi rendszerben is, de ez legyen az én különcségem. Minden azért nekem sem tetszik; A Karamazov testvéreket például  a középiskola után lassan 8 (hűha) évvel sem tudom értékelni.

A lényeg tehát: nem teljesen értek egyet Tóth Krisztinával, de ez nem jelenti azt, hogy hülyének nézném amiatt, hogy az enyémmel ellentétes véleményt fogalmazott meg. Egyszerűen csak mást. Olvasó, értelmes emberek közt nem szabad, hogy ebből egy kulturált vitánál erősebb nézeteltérés robbanjon ki.

Köszönöm, ha elolvastad! J

8. hét: Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós

Olyan sokszor, olyan sok helyen jött szembe velem ez a könyv, hogy elkezdte piszkálni a fantáziámat, mi rejtőzhet egy ilyen cím mögött. Így hát az újonnan megalapított Happily Könyvklubnál leadott első rendelésem ezt is tartalmazta (a másik A Vincenthez vezető út volt). Jó döntésnek bizonyult.

Kiadó: Open Books
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 250
Az olvasás ideje: 2021. február 21. – 2021. február 24.

A fülszöveg:
„„Azt mondják, amikor az ember öregedni kezd, birokra kél benne a bölcsesség és a hiúság. Akiben az utóbbi győz, pozíciókra tör, bizonygatni kezdi, milyen eredményeket ért el az élete során, és többnyire elégedetlen, cinikus öregember lesz. A bölcsnek viszont lassanként összeáll a világ, megtanulja fölülről szemlélni a dolgokat, megértő és derűs lesz, s minden a helyére kerül.”
Az örökfiatal szerző, akit természetesen még nem érintett meg az öregség, elhatározta, végére jár: lehet-e manapság valaki egyszerre intelligens és optimista, vagy aki boldog, az szükségszerűen hülye is? Saját élettapasztalatait és a tudományt – a kultúrtörténetet, a pszichológiát, sőt az atomfizikát – segítségül hívva szellemes és tanulságos elmélkedésre invitál.”

A borító:
A szerző neve és a cím hátterében idézetek helyezkednek el. Némelyik valóban kiragadott mondat, néhány pedig fejezetcím is. Ha ezeket elolvassuk, nagyjából lehet is sejteni, milyen témákat jár körül a kötet.

Így tetszett:
Még a fülszöveget nem is olvastam el, valahonnan mégis éreztem, hogy ez nem regény, hanem sokkal inkább egy értekezés lesz. Egyrészt a címben leírt jelenséget magam is megfigyeltem, másrészt kíváncsi voltam rá, hogy van-e ennek valami alapja, illetve miből gondoljuk, hogy helytálló ez a kifejezéspár.

A könyv tényleg egy hosszabb elmélkedés a boldogság mibenlétéről, melynek csak egy kis része az, hogy az intellektus és a boldogság között csak ellentétes arányosság lehet-e. Számomra ez a kötet sokkal inkább egy láncnak tűnt, amelynek kiindulópontja a feltevés, miszerint a boldog hülye, az okos meg depressziós, a kapcsolódó témákat pedig Kepes egymásba fűzi, az előző gondolat végénél folytatva a másikat. Minden fejezet egy láncszem.

Sok mindenről szó esik ebben az elmélkedésben: a boldogság és a siker definíciójáról, a kettő közti kapcsolatról, intellektusról, van benne gyereknevelés, előkerül a nők helyzete, a párkapcsolatok, a halál, némi pszichológia, és még a COVID se hiányzik. Mindezt anekdotákon, saját példákon keresztül, vagy éppen kutatások eredményeit bemutatva tárja elénk a szerző. Valamilyen módon az összes felvetett témának köze van a boldogsághoz, vagy ahhoz, amit annak hiszünk. Ha viszont azt várjuk, hogy egy pontos receptet kapunk ahhoz, hogyan lehetünk egyszerre okosak és boldogok, akkor csalódnunk kell – erre ugyanis nem lesz válasz.

Az egész könyvet áthatja a szerző humora. Nem egy megjegyzésen hangosan nevettem fel, még ma reggel a buszon is (nézhettek is rám furcsán). Kissé burkoltan a mai magyar valóságról is kifejti a véleményét; politikailag nem foglal állást, de egyértelmű a szavaiból, hogy mely kérdésről hogy vélekedik – az oktatást például nyíltabban bírálja.
Rendkívül szimpatikusak a gondolatai, többet is a magaménak éreztem már korábbról, de akadt olyan is, amelyen most gondolkoztam csak el (Ami nem az, az is az).

Összességében azt mondhatom, hogy szuper élmény volt. Bár az első, de biztos, hogy nem az utolsó könyvet olvastam Kepes Andrástól. Nagy eséllyel bekerülhet a kedvenc szerzőim közé.

 

 

6. hét: Chris Carter: A keresztes gyilkos - Robert Hunter 1.

Úgy tűnhet, mintha ez lenne az első Carterem, pedig nem. Ennek a sorozatnak az előzményéhez már volt szerencsém tavaly, bár a blogon külön bejegyzést nem kapott rövidsége okán. Hozzájárult azonban némileg ahhoz, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak. A nagyobb meglepetés az volt inkább, hogy én ezt eddig miért nem találtam meg?! Miért vártam meg, amíg kihívás indul rá?

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 448
Az olvasás ideje: 2021. február 6. – 2021. február 14.

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele.
Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni?
Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…”

A borító:
A legújabb angol nyelvű kiadásról tudok nyilatkozni: Egy elhamvadó gyufa. Tulajdonképpen nem is választhattak volna kevésbé kapcsolódó elemet a borítóra.  Maradhatott volna a kereszt.

Így tetszett:
Ugyan már egyet aludtam rá, szóval nem vagyok sokkhatás alatt, mégsem ez az, ami miatt nehezen tudok nyilatkozni. A jó, vagy bővebben nagyon jó nem elégséges, mint értékelés, amit pedig ezeken kívül tudnék mondani, az nem tűrne nyomdafestéket. Azért megpróbálom.

A nyitójelenetnél úgy tűnik, hogy rögtön belecsapunk a lecsóba, aztán a fejezetnek vége szakad, és teljesen máshol, más időben vagyunk – korábban, ahol ténylegesen indul a sztori. Részletesen megismerjük a szereplőket és a körülményeket. Eddig semmi extra, leszámítva az erősen túlidealizált főszereplőt (rövid időn belül már a harmadik ilyenbe botlok bele – most komolyan, muszáj olyannak lenniük, amilyen teljesen tutira nincs is?). Annak ellenére, hogy alapvetően szeretem a lassan építkezős, háttértörténeteket bemutató sztorikat, egy kicsit lassúnak éreztem a haladást. Persze el lehet attól is, hogy hétközben alig pár oldalt tudtam naponta olvasni – lehet, hogy nem is a cselekmény haladt lassan, hanem én?
A háromnegyede táján aztán, amikor visszakanyarodtunk ahhoz a jelenethez, amivel nyitottunk, jött a nagy bumm, és onnantól kezdve mindenhova vittem magammal a könyvet, értve ezalatt a fürdőkádat és a wc-t is. Megjegyzem, ezt a bizonyos jelenetet sokáig nem is tudtam hova tenni; álmodta-e Robert, vagy meg fog majd történni, na de mikor?
A brutalitásra némileg fel voltam készülve, mégis kirázott néha a hideg, amikor egy-egy holttestet leírt. Ugyanazt tudom ismételni, amit John Cure könyvénél is írtam: Nem szeretnék így meghalni. Áú. Fáj.
A végkifejlettel istenesen meglepett, csak pislogni meg tátogni tudtam, mikor felfedte, ki a gyilkos. Pont rá nem gyanakodtam volna, bár annyi sejtésem volt, hogy nem egy teljesen ismeretlen karakterről lesz szó.

Többektől hallottam már, hogy Carter szókincse nem túl gazdag; eredeti nyelven olvasva ezt így nem jelenteném ki; tény, hogy sok a szleng, sokkal inkább a beszélt, mint az irodalmi nyelvet használja, de ettől hitelesebbnek tűnnek a karakterek. Emellett én igenis találtam olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket egy angol esszében is tudok használni – és majd büszkélkedhetek vele, hogy Cartertől tanultam.

A főszereplőket hamar sikerült megkedvelnem; Robert túlidealizált lényét gyorsan feledtették humoros megnyilvánulásai, és a Garciával való pingpongozás is kedvemre való. Isabellát is szerettem, szurkoltam is nekik Roberttel. D-King volt inkább ellenszenves, mint rokonszenves, de ez adódhat abból is, hogy az ő világa elég távol áll tőlem.

Negatívumként tudom felhozni, hogy egy kicsit olyan érzésem volt, mintha az összes ötletét ebbe az egy könyvbe akarná belezsúfolni a válogatott kínzásokkal és halálokkal. Biztos vagyok benne, hogy tévedek, és ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami a többi könyvben vár.
A könyv elején érezni véltem a Hetedik című film hatását, de ez később elmúlt. Nem is feltétlenül negatív dolog ez.

Egyelőre abszolút nem bántam meg, hogy megvettem az összes megjelent könyvét, jó eséllyel még az idén elolvasom mindet (persze angolul). Annyi biztos, hogy megértem a molytársak rajongását és függőségét; nálam is bekapcsolódott valami. Könnyen meglehet, hogy új Carter-rajongó van születőben.  

4. hét: John Cure: A lány, akit élve ástak el

Ennek a könyvnek a címe tetszett meg nagyon; épp valami mást akartam megrendelni a Szukits.hu-ról, és az olcsóbb kiszállítás érdekében még szükség volt pár könyvre a kosárba. Ez lett az egyik.

Kiadó: Enigma
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 384
Az olvasás ideje: 2021. január 25. – 2021. január 30.

A fülszöveg:
„Az ​Ördögkatlannak nevezett vörös szoba szörnyű kínok és halálsikolyok színhelye. Vérbrigádnak hívják magukat, és a saját otthonukból rabolnak el nőket, hogy aztán az internet legmélyebb bugyrában, a hírhedt dark neten keresztül tegyék közzé a haláltusájukról készült videókat.
A félholt lányt, egy félig megnyúzott nő holttestével együtt egy hajléktalan férfi kaparja ki a sáros földből. A lány a nevén kívül semmi másra nem emlékszik, és napjait egy szanatóriumban tölti az emlékeiért küzdve, miközben próbál megbarátkozni nőiességében megcsonkított testének látványával. Zorának hívják. Ő a Vérbrigád rémtetteinek egyetlen túlélője. Miután Zora kiléte napvilágra kerül, a nyomozást vezető rendőrtiszt, felismerve a lányt fenyegető életveszélyt, egy régi barátját hívja segítségül abban bízva, hogy ő képes lesz megtalálni és megállítani a Vérbrigádot.
Huszti Nimród visszavonultan él egy aprócska faluban, ahol ideje nagy részét sorsukra hagyott macskák és kutyák megmentésével tölti. Ugyan reflexei megkoptak, és a múlt démonaival is meg kell küzdenie, de a férfi teste és elméje még birtokolja azt a különleges tudást, amit két évtizeden keresztül a nemzet érdekében vívott titkos háborúkban tökéletesített. Viszont mindarra, amivel szemben találja magát, még ő sincs felkészülve.
John Cure legújabb regénye egy vérbeli, hátborzongató thriller, ami egyben a Medúza-krónikák felkavaróan izgalmas és sokkoló nyitánya.”

A borító:
Kellően elmebeteg, a címnek pontosan megfelelő illusztrációval. Erősíti bennem a tudatot, hogy soha ez életben nem szeretnék így járni.

Így tetszett:
Nem tudtam, hogy magyar szerzővel van dolgom, egészen addig, amíg az első oldalon meg nem láttam a magyar keresztnevekkel rendelkező szereplőket. Be kell vallanom, elsőre furcsák is voltak; kevés hazai irodalmat olvasok, de azt hiszem, ezen sürgősen változtatni kell.

A szerző nem sokat bajlódik a felvezetéssel, rögtön belecsöppenünk a sűrűjébe egy gyilkossággal és emberrablással. Aztán, mint a híradóban, a véres részek után jön a cukiság: Nimród megment egy néhány hetes kiscicát. Aztán megint vált a kép, és megtalálják a lányt, akit élve ástak el.

A cselekmény több szálon fut: vagy egy Nimródnak, egy Zorának, és még egy a soron következő áldozat(ok)nak. Az ilyet szeretem. Meg az olyat is, amikor a leírtak olyan erősen hatnak rám, hogy konkrétan gyomorgörccsel ülök a könyv fölött és várom, mi lesz ebből.
Régóta vártam már egy olyan könyvre, ahol ennyi vér van, ilyen brutalitás, és ilyen elmebeteg elkövető. Elég sokszor szisszentem vagy kiáltottam fel olvasás közben.
A dark webért külön jár a piros pont, ebből az ötletből sokat lehet kihozni, de eddig még nem láttam, hogy bárki hozzányúlt volna a témához, főleg így. Halálpornó, mint alapkoncepció… Szerintem nem is kell ragozni.
A szerelmi szál meg egyszerűen kell. Biztos, hogy a későbbiekben lesz még jelentősége, és nem csak azért van ott, mert miért ne, vagy hogy oldja a feszültséget.

Nimród karakterével egy új kedvencet avattam; katona, macskás és jó humorú… Hatalmasakat nevettem a beszólásain. Az előéletéről még szívesen olvastam volna, remélhetőleg a további részekben még több háttérinfo kerül elő róla.
Gréti nagyon cuki, Zorát rettenetesen sajnáltam (a kilétére egyébként elég hamar rájöttem), a legközelebb viszont Karola szála állt hozzám – az ő történetének egy része nagyon elevenembe talált.

A vége egy kicsit túl egyszerűen jött, kicsit még húzhatta, vagy esetleg jobban bemutathatta volna, hogy hogyan jöttek rá, kiket és hol kell keresni. Ez kicsit olyan húzás volt, mint amilyeneket akciófilmekben lehet látni.

Egyébiránt bátran ki merem jelenteni, hogy nemzetközi színvonalú bűnügyi thrillert olvastam. És ezek után tuti, hogy a Normafára se fogok tudni úgy elmenni soha többet, hogy ne ez a könyv jusson eszembe.

Ami sajnos egy kicsit levesz az értékéből, az a szerkesztés; az újranyomás előtt érdemes lenne az illetékeseknek átnézni, hogy ne maradjanak benne elgépelések, nem egyeztetett mondatrészek, ly-j hiba, stb. Az olvasás élményét számomra nem rontották ezek, de azért fennakadtam rajtuk. És azt sem ártott volna eldönteni, hogy az a bizonyos valaki vegyész vagy gyógyszerész, mert nem egészen mindegy. Emiatt vonom le azt a fél csillagot. Ezt jelzésnek szánom, egyénként ettől eltekintve új kedvencet avatok.

3. hét: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov-testvérek

Hosszú volt, kemény, és nagyon fájt. Mielőtt bárki félreértené: egy könyvről, egy olvasmányélményről beszélek. Kihívás volt rá, még tavaly év végi határidővel, mondanom se kell, hogy nem sikerült, ha csak most írok róla. Bevallom, el is felejtettem, és az oldalszámot meg se nézve álltam neki december közepén. Még akkor is úgy gondoltam, hogy beleférhet. Aztán rájöttem, hogy nem, ez nem a Setét Torony hetedik része.

Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 1502
Fordító: Makai Imre
Az olvasás ideje: 2020. december 19. – 2021. január 24.

A fülszöveg:
„Akárcsak a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb – s egész életművét betetőző – alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. „A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát – írja a mű alapeszméjéről Sőtér István –, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket.””

A borító:
Másfél arc szerepel a borítón, amiről nem tudom eldönteni, hogy vajon melyik Karamazové. Nem nyerte el a tetszésem.

Így tetszett:
Olvasás előtt is furcsának találtam már a krimi címkét, de gondoltam, majd ahogy haladok vele, biztos kiderül, miért van rajta. Most, 1502 oldallal később még mindig halványlila segédfogalmam sincs, hogy ez mi a jó bánatért krimi. Arra meg pláne nem sikerült rájönnöm, hogy miért a 70. legjobb.

A cselekmény röviden és tömören összefoglalva ennyi: a Karamazov-család fejét valaki megöli és kirabolja, és az egyik fiút gyanúsítottként tartóztatják le és fogják perbe. Az összes többi csak duma.
Tény, hogy egy meglehetősen rossz időszakomban olvastam, és ez is az egyik oka lehetett, amiért nem tudom ezt a művet nagyra értékelni. A másik meg az, hogy iszonyatosan túlírt; szóval aki azt mondja, hogy a King-művek túlírtak, az megkockáztatom, hogy ezzel a könyvvel nem találkozott még.

Az első kétszáz oldalt, amelyben nagyjából minden szereplő egyenként megvitatja valakivel, hogy van-e isten, gond nélkül kidobnám a kukába; a későbbiekben az itt megállapítottaknak semmi jelentőségét nem fedeztem fel.
Amint ezen túljutunk, kezdődik tulajdonképpen a bonyodalom a két nővel, meg apával és legidősebb fiával. Olvassuk a jellemrajzokat, a hosszas eszmecseréket, miközben ténylegesen nem sok minden történik. Néha Alekszejről van szó, néha Ivanról, máskor Dmitrijről, és szövődik egy szál a helyi iskolás gyerekekkel is, ami Alekszejjel és Dmitrijjel áll kapcsolatban. Nem túl izgalmas, és irgalmatlanul lassú, arról nem is beszélve, hogy egyikükkel sem igazán szimpatizáltam.
Aztán a könyv felénél hopp, egy gyilkosság. No, gondoltam, talán kezd érdekessé válni a történet? Egy ideig így is volt, fel is pörgött, elkezdtek nyomozni, fejtegetni, hogy mi történhetett, hogy történhetett. Aztán Dmitrij elfogása után megint kezdett ellaposodni, és egy ponton megint visszatértünk ahhoz, hogy van-e isten. *forgatja a szemét*
A bűntény megoldása még érdekes, a pert viszont már a gyilkosság előtti tempóban írja le – gyakorlatilag az utolsó 200 oldalon megismétli az előzőekben történteket. Itt már tényleg azt hittem, kitépem a hajamat.  

A cselekmény még egy dolog; a könyv ezen kívül is bővelkedett bosszantó dolgokban.

•       Dosztojevszkij az előszóban azzal kezdi, hogy Alekszejt választja főszereplőnek. Csak tudnám, hogy akkor mi a csodáért beszél állandóan Dmitrijről, majd 500 oldalon keresztül, az állítólagos főszereplőt meg sem említve, mintha nem is létezne.
•       Alekszejt leírja, mint szerzetest (ebből jönnek az istenes eszmefuttatások az elején), majd kiveszi a kolostorból és elhelyezi a világi életben. A kolostor szála nem tér vissza történetben, csak annyiban lényeges talán, hogy Alekszejt szent embernek tartják, és adnak a véleményére az előélete miatt. De akkor miért kellett kivenni onnan?
•       Ez a rengeteg monológ. Se füle, se farka, elindul valahonnan, és a végére egy teljesen ellenkező következtetésre jut, valahogy így: Igen, talán biztos, hogy nem tudom, de egyértelműen nem. Ezektől szabályosan rosszul voltam.
•       A vége: két teljesen értelmes érvelés, a megfelelő levezetések után döntenek egy hülyeséget.
  
  

Néha elcsíptem egy-egy jó gondolatot a műben, például azzal kapcsolatban, hogy a nők egy őket ért sérelem után csak akkor bocsátanak meg, ha előbb a férfira foghatnak olyan egyéb sérelmeket, amelyek nem is történtek meg. Ezen jót mosolyogtam.

Egyébiránt nagyon nem az én könyvem volt, abszolút nem érte meg a szenvedést. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy a következő ilyet abbahagyom, de sajnos megvan az a rossz tulajdonságom, hogy akármilyen rossz is, végigolvasom, hátha a végére kitisztul, hogy miért is jó. Hát, itt sajnos ez nem történt meg. Mégis nagy teljesítményként, és győzelemként könyvelem el. Egyhamar viszont nem veszek a kezembe szépirodalmat.

 

2. hét/2: Tóth Krisztina: Fehér farkas

Ezt a kötetet azért szorítottam be még vasárnap estére, hogy én is átvehessem az 1000 elolvasott oldalért járó kitüntetést. Nem, ez tényleg nem normális dolog.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 126
Az olvasás ideje: 2021. január 17.

A fülszöveg:
„„Minden ​lakás másik történet” – mondja Tóth Krisztina novellájának elbeszélője, miközben saját egykori otthonát keresi. Mindegyik lakás emlékezteti rá valamennyire, de egyik sem lehet ugyanaz. Minden boldogtalan lakás a maga módján az. Ilyenek a könyv katartikus történetei is, amelyek a korábbi műveknél élesebben mutatják meg a hatalmi elnyomás törésvonalait, az alárendeltség, a kirekesztettség stigmáit, az erőszak állomásait. Rendszerint névtelen hősei ismerősek, mellettünk toporognak a liftben, mögöttünk loholnak a lépcsőházban. Felfigyelünk rájuk, ők pedig elkezdenek beszélni: egykor volt otthonokról, bizarr találkozásokról, évtizedes talányokról, kapcsolatokat szétfeszítő titkokról. Hogy egy lerobbant autó, egy rossz pillanatban megtett mozdulat, egy elveszettnek hitt táska, egy véletlen megváltoztat mindent. Pontosabban: megváltozott már minden, de csak most vesszük észre. A Fehér farkas olvasója is ezt kezdi érezni. Mások életébe pillantunk be, de a szövegek tükrében magunkra, a bennünk élő idegenre is ráismerünk.”

A borító:
Ez nem igazán tetszik; sajnos akárhányszor, akármilyen meredt szemmel néztem, nem sikerült kivennem, mit ábrázol, illetve melyik novellához kapcsolódhat. Cserébe szép fényes fekete.

Így tetszett:
Nem lenne célszerű az összes novellát egyesével értékelni, ezért inkább egyben nézem a kötetet. Nem olvastam még Tóth Krisztinától, nem ismerem a munkásságát, de örülök, hogy most találkoztam vele. Maradandó élmény volt.

Rövid, tömör novellákat kapunk, a legtöbbnek se felvezetése, se konkrét vége nincs – mint amikor a vonaton, utazás közben beszélgetésbe elegyedünk a velünk szemben ülővel. Arra a kis időre, amíg együtt utazunk, bepillantunk az életébe, de se azt nem tudjuk, hogy addig mi történt vele, se azt, hogy azután mi fog, hogy leszálltunk a vonatról. Ilyen érzésem volt a novellákkal kapcsolatban – de ez jó.

Közelinek, valóságosnak éreztem a novellákat, a szereplőit, az eseményeket. Mindegyik olyan cselekményt mutat be, ami bármikor, bármelyikünkkel, vagy bármelyik ismerősünkkel megeshet, vagy akár már meg is történt. Sokan titkolnak olyan sztorikat, mint A lány, aki nem törölte le az apját, vagy éppen a Hinta főhősnője, ugyanígy sok ember érezhet hasonlót, mint a férfi a Nyári gumi című novellában, és rákos ismerőse is sajnos szinte mindenkinek van (A bal oldali szék).

Azt mondhatom, hogy szinte az összes novella tetszett, a fent említetteken kívül közel áll hozzám a Fehér farkas, a Sárga flakon és a Visszajönnek a gólyák is. Ez utóbbi, illetve a Borjú tette a legnagyobb hatást rám, ezek voltak a legmegrázóbbak.
A legkevésbé A tükör nyerte el a tetszésemet.

Mind tökéletesen bemutatják az egyén és a társadalom problémáját is; arcul csap minket korunk valósága. Szimbolikát nem véltem felfedezni egyik novellában sem, sokkal konkrétabbak és direktebbek annál, semmint hogy ilyesmivel kelljen dolgozni.

Komorabb napjaimon biztosan előveszem még ezeket a történeteket, és jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szívesen ismerkedne a magyar kortárs irodalommal. Ennél a könyvnél jöttem rá ismét, hogy igenis érdemes.

Az idei első: Farkas Bíborka: Druidaösvény - Az Istenek akarata I

Ha nincs a Molyon egy bizonyos karc, amelynek a hozzászólásában megemlítik ezt a könyvet, valószínűleg sokkal később, vagy talán soha nem jut el hozzám. Ideje lenne jobban figyelnem erre a műfajra, ugyanígy a magyar szerzőkre is. A recenziós példányért köszönet a kiadónak! ❤

Kiadó: Pergamen Libro
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 348
Az olvasás ideje: 2021. január 1. – 2021. január 3.

A fülszöveg:
„Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.”

A borító:
Lenyűgözött már akkor, amikor a csomagolásból kibontottam a könyvet. Nagyon kelta, nagyon igényes és impozáns. Innen is gratulálok a tervezőjének, valószínűleg dobogós lesz nálam a valaha látott legszebb borítók között.

Így tetszett:
Izgalmasnak ígérkezett a fülszöveg alapján, már csak a kelta vonal miatt is, habár volt egy olyan érzésem, hogy a célközönség nem feltétlenül én vagyok. Ez a kételyem aztán hamar eloszlott.

Igazi felnövésregényt tartottam a kezemben. Lineáris cselekmény, kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal. Minden esemény, ahol megállunk, fontos, nem egyszerűen a Druidaösvény bejárásáról szól. Az írónő nem traktál felesleges részletekkel Gwyneth tanulmányairól, habár egy icipicivel több is elfért volna belőlük, csak hogy érthetőbb és kézzelfoghatóbb legyen, pontosan milyen utat is kell egy növendéknek bejárnia és mit kell tudnia.
Nem várt fordulatokat nem találtam, lehetett sejteni, hogy hova is lyukadunk ki a végére. A pontos kimenetelt nem tudtam volna megjósolni, de érezhető volt, hogy egy precízen felépített, átgondolt cselekménnyel és világgal van dolgunk. Az utolsó harmadban már nagyon izgultam, hogy elérik-e a céljukat, sikerrel járnak-e. A legvégére pedig vártam volna Gwyneth felnőtté válását, mintegy utolsó mondatként, de végül a tényleges utolsó mondat kárpótolt azért, hogy ez nem történt meg.

A kelta kultúra, az áldozatok bemutatása is kedvemre való volt; úgy tárul elénk, amilyen valójában lehetett, minden szépségével és számunkra ma már elfogadhatatlan szokásaival. Ha létezne időutazás, biztosan visszamennék közéjük néhány napra, hogy a saját szememmel is lássam.
Külön örültem a lábjegyzetekért, amelyek az istenségek és ünnepek bemutatására szolgáltak. Az ünnepeket és néhány istent személyes oknál fogva ismertem már, de jó volt gyarapítani a tudásomat a többivel is.

Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy a nálam fiatalabb főszereplők frusztrálnak, éretlennek és gyerekesnek tartottam őket. Gwyneth esetében tört meg a jég. Bármennyire is kislány, az írónőnek sikerült úgy ábrázolnia őt, hogy ez a legkevésbé sem zavart. Egy szerethető kis figura, akinek az ember akaratlanul is szurkol, hibáit, túlkapásait pedig betudja zsenge korának. Már csak azért is, mert a hibái belátásakor és azok jóvátételénél igazi jellemfejlődést mutat.
Connort is igazán kedveltem, igazi tanító karakter. Számomra olyannak tűnt, mint Albus Dumledore, egy másik világban, más képességekkel, más feladattal. Én is szívesen lennék a tanítványa.
A Sötét Hollóról szívesen megtudtam volna többet, felkeltette a kíváncsiságomat a személye és a története. Remélem, a következő részekben többet kapunk belőle.

Jó ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni az évet, csak pozitívan tudok róla nyilatkozni. Kötelező azoknak, akiket a kelta kultúra érdekel! Kíváncsian várom a további köteteket!

5/5

Ez még tavalyról itt maradt: Jussi Adler-Olsen: Hajtóvadászat - A Q-ügyosztály esetei 5.

Ahogy A szingli fejvadász 1-et, úgy a Q-ügyosztály 5-öt is pihenésképpen iktattam be A Karamazov testvérek mellé. Így esett, hogy ez lett az utolsó olvasmányom 2020-ban.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 460
Fordító: Dr Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2020. december 30. – 2020. december 31.

A fülszöveg:
„A 15 éves Marco semmi egyébre nem vágyik, csak hogy iskolába járhasson, és meg tudjon állni a saját lábán. Gyűlöli életét a klánban, amelyet a nagybátyja irányít erős kézzel, s ahol arra kényszerítik a gyerekeket, hogy kolduljanak, betörjenek. Egy nap nem bírja tovább, és megszökik. Menekülés közben rábukkan nagybátyja egy feltételezett áldozatának holttestére, s ezzel az események egész láncolatát indítja el. Hamarosan tapasztalnia kell, hogy már nem csak a saját klánjának tagjai akarják elkapni. A Q-ügyosztályt vezető Carl Morcknek és új taggal bővült csapatának nagy szüksége lenne Marco információira, mivel kiderül, hogy egy általuk keresett személyé a holttest, amit a fiú talált. Marco azonban nagyon tart a rendőrségtől…”

A borító:
Ahogy a sorozat többi köteténél már megszoktuk, fekete-fehér kép, a cím pirossal szedve. A nagyobb kép egy fiút ábrázol, jól láthatóan menekülés közben; fut és hátra néz. A kisebb kép egy tájat ábrázol, de nem állapítható meg, hogy pontosan milyet.

Így tetszett:
Jussi Adler-Olsen mindig jó, és a Q-ügyosztály is mindig jó. A sorozatnak ez a kötete az, amelyik már nem önmagam felzárkóztatásáról szól (a 4. résszel kezdtem, ezután pótoltam az első hármat), most már egyáltalán nem tudtam, hogy a háttértörténet merre fog haladni, hova fog érkezni. Valahol jobb is így.

Ismételten egy több szálon futó, bonyolult cselekményt kapunk. Látjuk természetesen a Q-ügyosztályt (bár viszonylag sokat kell várni, mire színre lépnek), Marco szálát, és az ő üldözőit is, ami néha a klán, néha másvalakik, illetve a prológusban megjelenő konfliktus résztvevőit is.

Nagy odafigyelést igényel, hogy megértsük az összefüggéseket, hogy ki, kihez, hogyan kapcsolódik, emiatt kissé nehéz is követni az eseményeket. A klasszikus felépítés, ahol csak a nyomozást látjuk, és mi ugyanúgy nem tudunk semmit, mint a rendőrség, sokkal emészthetőbbé tette volna a kötetet. Így sem rossz, de ha valaki egy laza krimire vágyik, inkább válasszon mást.

A szerző remekül összerakta ezt a történetet, minden elismerésem azért, hogy ilyen szövevényes cselekményt ki tudott találni. A kezdetben feleslegesnek tűnő afrikai szál a végére nyer értelmet, amihez szokás szerint valami apróság kell. A végső megoldás kicsit talán túl banális is, a többi bonyodalomhoz képest egyszerűen is jött. A nyomozás szálát egy kicsit kevésnek éreztem, elbillent az egyensúly a háttérsztori és Marco története irányába.
Határozottan pozitívumként értékelem azt, ahogy a rendőr-főkapitányság élete zajlik, gondolok itt a személyi változásokra elsősorban. Ezek az események a valósághoz közelinek mutatják az egész szervezetet – a való életben is jönnek-mennek az emberek, tetszik, hogy a sorozat ezt is modellezi.

A Q-ügyosztály dolgozóin kívül egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, még Marcót sem igazán. Őt inkább sajnáltam a helyzete miatt, de bosszantott az is, hogy a félelme a rendőrségtől végig erősebb volt, mint amit a józan esze diktált volna.
Assad tevés megjegyzésein a hasamat fogtam, Carlt pedig szintén sajnáltam a sorozatos negatív események miatt.

Kíváncsian várom, hogy a további részekben kiderül-e valami konkrétabb Assad származásáról. Kezd a jó értelemben idegőrlővé válni, ahogy a szerző csak csepegteti nekünk az információkat. Épp ezért minél hamarabb szeretném az eddig megjelent köteteket elolvasni.

 

 A többi rész értékelését itt találjátok.