6. hét: Chris Carter: A keresztes gyilkos - Robert Hunter 1.

Úgy tűnhet, mintha ez lenne az első Carterem, pedig nem. Ennek a sorozatnak az előzményéhez már volt szerencsém tavaly, bár a blogon külön bejegyzést nem kapott rövidsége okán. Hozzájárult azonban némileg ahhoz, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak. A nagyobb meglepetés az volt inkább, hogy én ezt eddig miért nem találtam meg?! Miért vártam meg, amíg kihívás indul rá?

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 448
Az olvasás ideje: 2021. február 6. – 2021. február 14.

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele.
Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni?
Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…”

A borító:
A legújabb angol nyelvű kiadásról tudok nyilatkozni: Egy elhamvadó gyufa. Tulajdonképpen nem is választhattak volna kevésbé kapcsolódó elemet a borítóra.  Maradhatott volna a kereszt.

Így tetszett:
Ugyan már egyet aludtam rá, szóval nem vagyok sokkhatás alatt, mégsem ez az, ami miatt nehezen tudok nyilatkozni. A jó, vagy bővebben nagyon jó nem elégséges, mint értékelés, amit pedig ezeken kívül tudnék mondani, az nem tűrne nyomdafestéket. Azért megpróbálom.

A nyitójelenetnél úgy tűnik, hogy rögtön belecsapunk a lecsóba, aztán a fejezetnek vége szakad, és teljesen máshol, más időben vagyunk – korábban, ahol ténylegesen indul a sztori. Részletesen megismerjük a szereplőket és a körülményeket. Eddig semmi extra, leszámítva az erősen túlidealizált főszereplőt (rövid időn belül már a harmadik ilyenbe botlok bele – most komolyan, muszáj olyannak lenniük, amilyen teljesen tutira nincs is?). Annak ellenére, hogy alapvetően szeretem a lassan építkezős, háttértörténeteket bemutató sztorikat, egy kicsit lassúnak éreztem a haladást. Persze el lehet attól is, hogy hétközben alig pár oldalt tudtam naponta olvasni – lehet, hogy nem is a cselekmény haladt lassan, hanem én?
A háromnegyede táján aztán, amikor visszakanyarodtunk ahhoz a jelenethez, amivel nyitottunk, jött a nagy bumm, és onnantól kezdve mindenhova vittem magammal a könyvet, értve ezalatt a fürdőkádat és a wc-t is. Megjegyzem, ezt a bizonyos jelenetet sokáig nem is tudtam hova tenni; álmodta-e Robert, vagy meg fog majd történni, na de mikor?
A brutalitásra némileg fel voltam készülve, mégis kirázott néha a hideg, amikor egy-egy holttestet leírt. Ugyanazt tudom ismételni, amit John Cure könyvénél is írtam: Nem szeretnék így meghalni. Áú. Fáj.
A végkifejlettel istenesen meglepett, csak pislogni meg tátogni tudtam, mikor felfedte, ki a gyilkos. Pont rá nem gyanakodtam volna, bár annyi sejtésem volt, hogy nem egy teljesen ismeretlen karakterről lesz szó.

Többektől hallottam már, hogy Carter szókincse nem túl gazdag; eredeti nyelven olvasva ezt így nem jelenteném ki; tény, hogy sok a szleng, sokkal inkább a beszélt, mint az irodalmi nyelvet használja, de ettől hitelesebbnek tűnnek a karakterek. Emellett én igenis találtam olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket egy angol esszében is tudok használni – és majd büszkélkedhetek vele, hogy Cartertől tanultam.

A főszereplőket hamar sikerült megkedvelnem; Robert túlidealizált lényét gyorsan feledtették humoros megnyilvánulásai, és a Garciával való pingpongozás is kedvemre való. Isabellát is szerettem, szurkoltam is nekik Roberttel. D-King volt inkább ellenszenves, mint rokonszenves, de ez adódhat abból is, hogy az ő világa elég távol áll tőlem.

Negatívumként tudom felhozni, hogy egy kicsit olyan érzésem volt, mintha az összes ötletét ebbe az egy könyvbe akarná belezsúfolni a válogatott kínzásokkal és halálokkal. Biztos vagyok benne, hogy tévedek, és ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami a többi könyvben vár.
A könyv elején érezni véltem a Hetedik című film hatását, de ez később elmúlt. Nem is feltétlenül negatív dolog ez.

Egyelőre abszolút nem bántam meg, hogy megvettem az összes megjelent könyvét, jó eséllyel még az idén elolvasom mindet (persze angolul). Annyi biztos, hogy megértem a molytársak rajongását és függőségét; nálam is bekapcsolódott valami. Könnyen meglehet, hogy új Carter-rajongó van születőben.  

5. hét: J.K.Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

Az előző két kötetnél már említett elfogultságom a harmadiknál sem lett kisebb. Kimondottan szeretem ezt a részt; ebben kezd el érni a történet, már jobban látszik, nem egészen mese.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2002
Oldalszám: 400
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 31. – 2021. február 5.

A fülszöveg:
„Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett és szuperbiztos börtönből megszökik egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény Roxfortba tart, a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A varázslónövendék Harry Potter és barátai számára a harmadik tanév sem csak a vizsgák izgalmait tartogatja…”

A borító:
Nem igazán szeretem ezt a borítót. A hipogriff ugyan jól sikerült, én is valahogy így képzelem el, Harry és Hermione viszont nem a legszebb. A dementor jobb a hátlapon.

Így tetszett:
Az összes közül talán ez az a rész, amelyiken a legtöbbet lehet nevetni, főleg az első néhány fejezeten. Ron telefonja, Marge néni, a Kóbor Grimbusz… Ugyanakkor kezd előttünk feltárulni a varázsvilág egy színesebb formája. Az Abszol út eddig nem említett üzletei, a roxforti diákok új tantárgyai és a felbukkanó varázslények szépen bemutatják, hogy a mágiának Harry Potter világában mennyiféle ága van. Ezek a dolgok még komplexebbé teszik azt.

Nagyon élveztem az új órák leírását, azt viszont továbbra is sajnálom, hogy Hermione tantárgyait nem mutatta be Rowling – kíváncsi lennék rá, hogy néz ki egy számmisztika vagy rúnaismeret óra.

A karakterek is kezdik felvenni a szürke különböző árnyalatait, összetettebbé válnak; megjelennek nem egyértelműen jó, vagy nem egyértelműen rossz szereplők, és a főhősök jellemvonásai is egyre kevésbé sarkosak. Ez leginkább Hermionén látható.

Talán azért is szeretem ennyire ezt a kötetet, mert valahol tulajdonképpen a barátságokról szól. Elég sok utalást találhatunk olvasás közben arra, hogy kik, és milyenek is az igaz barátok.
Szól ugyanakkor az előítéletekről – halljuk egy sztori egy verzióját, hallunk valakiről valamit, készpénznek vesszük, véleményt alkotunk róla, miközben egyáltalán nem biztos, hogy az igaza tudjuk. Erre tanít meg minket az azkabani fogoly.

Sokadszori újraolvasás után jöttem rá, hogy igazából mennyire szeretem a Tekergőket, értelemszerűen Siriust és Lupint. Sem az ő, sem pedig Pettigrew története nem lep már meg ennyi idő után, de emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor először olvastam. Az izgalom érzése annak ellenére is megmaradt, hogy tudtam, hogy végződik.

Az viszont meglepett, hogy mennyi mindent megváltoztattak a filmben. Felcserélték egyes események idejét, másoknak új körülményeket teremtettek, párbeszédek nem ott és nem úgy, nem azokkal a szereplőkkel hangzanak el, mint a könyvben. Korábban ez nem tűnt fel.

Ezzel a kötettel még tovább erősödött bennem az, hogy nagyon szeretném, ha Rowling egyszer előzménykötetet jelentetne meg, amelyben a Tekergőkre helyezi a hangsúlyt. Remélem, egyszer megteszi.

Ha kíváncsiak vagytok az eddigi és a soron következő értékelésekre, itt követhetitek nyomon őket.

2. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

Ahogy az előző kötetnél már említettem, a sorozat iránt nagyfokú elfogultsággal viseltetek. Nem emlékszem már, hogy az első olvasáskor mennyi idő telt el az első két kötet között, de biztosan nem sok. Ahogy most sem.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 316
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 15. – 2021. Január 17.

A fülszöveg:
„Harry Potter varázslónak született. Második tanéve a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában éppen olyan eseménydúsnak bizonyult, mint amilyen az első volt. Lekési a különvonatot, így barátai repülő autóján érkezik tanulmányai színhelyére. S a java csak ezután következik…”

A borító:
Ebből is az első kiadás van meg, a rajzolt karakterekkel. Most jöttem rá, hogy tulajdonképpen mennyire lespoilerezi a végét, bár Harry arckifejezését nem igazán értem.

Így tetszett:
Ahogy az előzőnél, ennél a kötetnél is sokkal inkább arra figyeltem, hogy mennyire emlékszem az eseményekre, főleg azokra, amelyek a filmből kimaradtak – itt ugyanis már több ilyen epizódról van szó. A sok korábbi olvasásnak hála alig maradt egy-egy mozzanat, amin meglepődtem.

Szerkezetét tekintve a történet hasonló az előzőhöz, leszámítva, hogy Dursley-éknél sokkal rövidebb időt töltünk, hamarabb visszatérünk a varázslók világába, mivel itt már nincs szükség Harry családjának részletes bemutatására vagy a világ építésére. A felvezetés viszont most is hosszú, csattanó szinte megint a végén derül ki, a lezárás pedig már-már túlságosan gyors.

Érdekesnek találtam, ahogy szép lassan kezdenek kibontakozni, leképeződni az egyes embertípusok a varázslóvilágban, és ahogy bújtatva ugyan, de megjelenik a rasszizmus is. Ez a kötet azt próbálja megtanítani nekünk, hogy a származás mit sem számít, a lényeg, hogy milyen emberek vagyunk.

Rowling a leírásokkal még mindig kitűnően bánik; a Weasley-családot egy csapásra megszeretteti az olvasóval, ugyanígy otthonukat, az Odút is. Lockhartot viszont még a filmben bemutatottnál is ellenszenvesebbnek találtam, rosszul voltam a pökhendiségétől, és attól, ahogy saját magát piedesztálra emelte mindenkivel szemben. Tipikus példája az idegen tollakkal ékeskedő, saját magát mindenki másnál fontosabbnak tartó embernek.
Dobbyt még mindig szeretem, amilyen kis buzgómócsing, Voldemort meg egyszerűen csak Voldemort – tetszik, ahogy kezd már kibontakozni, ki is (volt) ő; sarkított gonosz karakter, de jó. A többi, eddig megismert szereplőről alkotott véleményem nem változott.

Ennél a kötetnél már érezhető, hogy ez nem egy egyszerű mese lesz, de még nem lehet látni, hogy hova is tartunk, milyen háttérsztorik, milyen csavarok várhatók még. A sorozatot ismerve ugyan mosolyogtam pár dolgon, amik most már megvillantak – például annak az oka, hogy Harry miért párszaszájú; kicsit olyan, mint amikor megtanuljuk, hogy a Föld gömbölyű, majd később pontosítják geoid alakra, ami ellipszis alakú pályán mozog, amit később még tovább pontosítanak arra, hogy azért ez az ellipszis se teljesen szabályos. Valahogy így épül fel és így tárul elénk Harry története is.

Változatlanul jó ebbe a világba visszatérni, de akkora áttörés nem volt most, mint az első kötetnél. Talán egy kicsit meg kell szakítanom a láncot, hogy az élmény ne vesszen el.

Ha kíváncsiak vagytok az eddigi és a soron következő értékelésekre, itt követhetitek nyomon őket.

 

1. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Mielőtt belekezdenék az értékelésbe, szeretném leszögezni, hogy mind a könyv, mind a sorozat többi része iránt erős elfogultsággal viseltetek. A Harry Potter és a bölcsek kövét hétéves koromban ajándékba kaptam a nagynénéméktől valami alkalomra – legalábbis az emlékeim ezt mondják. Egy darabig a polcon pihent, aztán piszkálni kezdte a fantáziámat, és nekikezdtem. Ezzel együtt megszületett egy új könyvmoly, és elkezdődött egy életen át tartó rajongás is. Ha jól számolom, hatodik alkalommal olvasom, az első rész eredeti megjelenésének 25. évfordulója alkalmából.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 286
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 9. – 2021. január 10.

A fülszöveg:
„A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot.”

A borító:
Nekem még a régi van meg, az illusztrált, seprűn repülő Harryvel az elején. Még a védőborító is megvan, a betűi szinte ugyanúgy fénylenek, mint újkorában. Nem ez a legszebb borító, amit életemben láttam, de a tartalomhoz hű. És habár gyönyörűek az új kiadások, és nagyon fáj a szívem a mardekáros borítóért, nem cserélném el rá semmi pénzért.

Így tetszett:
Furcsa érzés ennyi idő elteltével újra kézbe venni a sorozatot. Az utolsó filmmel lezárult egy korszak nemcsak az én, hanem sok kortársam életében is. Azóta évente előveszem a történetet valamilyen formában, de már idejét sem tudom, a könyveket mikor olvastam utoljára. Éppen itt volt az ideje.

Most, majd’ négyszer annyi idősen, mint amennyi az első olvasáskor voltam, azt kívánom, bár újraélhetném az első olvasás élményét, bár így sem volt rossz – mintha egy rég látott jó baráttal találkoztam volna. Ismerős történet, kívülről tudott mondatok, olyan részek, amelyek a filmben nem, vagy nem így jelennek meg, és amelyekről azt hittem, nem emlékszem már rájuk, de aztán kiderült, hogy valahol az agyam egy rejtett zugában megvannak. Nosztalgikus hangulatban, nevetve, néha borzongva, néha könnyezve olvastam; mégis egy kicsit más szemmel tekintettem az egészre, mint tiniként.

Régen unalmasnak találtam az első 100 oldalt. Most már nem, de azt továbbra is tartom, hogy valóban már-már aránytalanul hosszú és részletes a bevezetés. Rowling lassan, aprólékosan építi a muglik világa mögött megbúvó varázsvilágot, Harryvel együtt fedezzük fel azt. A könyv utolsó harmadában válik egyáltalán világossá, miért is az a cím, ami – itt érthetjük meg azt is, miért akarta Rowling eredetileg a Harry Potter és a varázslóiskola címet adni a kötetnek. Ennyi év és ennyi olvasás után túl sok izgalom nem maradt már bennem, inkább arra voltam kíváncsi, hogy minden mozzanatra emlékszem-e még, illetve gyötörnöm kellett az agyamat, hogy ne minduntalan a filmbeli kastélyt és szereplőket lássam magam előtt. Ez utóbbi volt a legnehezebb.

Más szemmel néztem a szereplők jellemét is, mint korábban. Megértem, hogy miért Hermione volt a kedvencem gyerekként –majdnem ugyanilyen voltam én is, de be kell vallanom, hogy a trollos jelenetig meglehetősen idegesített. Ugyanígy maradtam Draco-fan is. Rowling mesterien tudja érzékeltetni, hogy Harry hogyan érez bizonyos szereplők vagy helyzetek iránt; a remek leírások és a sok találó jelző szinte átragasztja ránk az általa érzett szimpátia vagy éppen antipátia – véleményem szerint ez a korunkkal fordított arányosságban áll. Egyfajta sajátos humor is áthatja a történetet – többször felnevettem egy-egy poénon, amin korábban átsiklottam.

A legérdekesebbek mégis a rejtett üzenetek, hivatkozások voltak; ahhoz, hogy ezeket megtaláljuk, kellenek bizonyos ismeretek a nagyvilágból. Csak hogy a két kedvencemet említsem:

·         Dumbledore 1945-ben győzte le Grindelwaldot – no vajon miért épp akkor?

·         Nicolas Flamel a tavalyi évben ünnepelte 665. születésnapját – akkor idén hány éves is? 😃

Jól esett visszatérni ebbe a világba, újra annak a kisgyereknek lenni, aki a saját roxforti levelét várja. De ha már az nem jött, még mindig itt vannak a könyvek, amelyek ajtót nyitnak Harry világára. Bízom benne, hogy a sorozat többi része is hasonló élményt fog adni. A közeljövőben kiderül.

Az idei első: Farkas Bíborka: Druidaösvény - Az Istenek akarata I

Ha nincs a Molyon egy bizonyos karc, amelynek a hozzászólásában megemlítik ezt a könyvet, valószínűleg sokkal később, vagy talán soha nem jut el hozzám. Ideje lenne jobban figyelnem erre a műfajra, ugyanígy a magyar szerzőkre is. A recenziós példányért köszönet a kiadónak! ❤

Kiadó: Pergamen Libro
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 348
Az olvasás ideje: 2021. január 1. – 2021. január 3.

A fülszöveg:
„Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.”

A borító:
Lenyűgözött már akkor, amikor a csomagolásból kibontottam a könyvet. Nagyon kelta, nagyon igényes és impozáns. Innen is gratulálok a tervezőjének, valószínűleg dobogós lesz nálam a valaha látott legszebb borítók között.

Így tetszett:
Izgalmasnak ígérkezett a fülszöveg alapján, már csak a kelta vonal miatt is, habár volt egy olyan érzésem, hogy a célközönség nem feltétlenül én vagyok. Ez a kételyem aztán hamar eloszlott.

Igazi felnövésregényt tartottam a kezemben. Lineáris cselekmény, kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal. Minden esemény, ahol megállunk, fontos, nem egyszerűen a Druidaösvény bejárásáról szól. Az írónő nem traktál felesleges részletekkel Gwyneth tanulmányairól, habár egy icipicivel több is elfért volna belőlük, csak hogy érthetőbb és kézzelfoghatóbb legyen, pontosan milyen utat is kell egy növendéknek bejárnia és mit kell tudnia.
Nem várt fordulatokat nem találtam, lehetett sejteni, hogy hova is lyukadunk ki a végére. A pontos kimenetelt nem tudtam volna megjósolni, de érezhető volt, hogy egy precízen felépített, átgondolt cselekménnyel és világgal van dolgunk. Az utolsó harmadban már nagyon izgultam, hogy elérik-e a céljukat, sikerrel járnak-e. A legvégére pedig vártam volna Gwyneth felnőtté válását, mintegy utolsó mondatként, de végül a tényleges utolsó mondat kárpótolt azért, hogy ez nem történt meg.

A kelta kultúra, az áldozatok bemutatása is kedvemre való volt; úgy tárul elénk, amilyen valójában lehetett, minden szépségével és számunkra ma már elfogadhatatlan szokásaival. Ha létezne időutazás, biztosan visszamennék közéjük néhány napra, hogy a saját szememmel is lássam.
Külön örültem a lábjegyzetekért, amelyek az istenségek és ünnepek bemutatására szolgáltak. Az ünnepeket és néhány istent személyes oknál fogva ismertem már, de jó volt gyarapítani a tudásomat a többivel is.

Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy a nálam fiatalabb főszereplők frusztrálnak, éretlennek és gyerekesnek tartottam őket. Gwyneth esetében tört meg a jég. Bármennyire is kislány, az írónőnek sikerült úgy ábrázolnia őt, hogy ez a legkevésbé sem zavart. Egy szerethető kis figura, akinek az ember akaratlanul is szurkol, hibáit, túlkapásait pedig betudja zsenge korának. Már csak azért is, mert a hibái belátásakor és azok jóvátételénél igazi jellemfejlődést mutat.
Connort is igazán kedveltem, igazi tanító karakter. Számomra olyannak tűnt, mint Albus Dumledore, egy másik világban, más képességekkel, más feladattal. Én is szívesen lennék a tanítványa.
A Sötét Hollóról szívesen megtudtam volna többet, felkeltette a kíváncsiságomat a személye és a története. Remélem, a következő részekben többet kapunk belőle.

Jó ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni az évet, csak pozitívan tudok róla nyilatkozni. Kötelező azoknak, akiket a kelta kultúra érdekel! Kíváncsian várom a további köteteket!

5/5

Ez még tavalyról itt maradt: Jussi Adler-Olsen: Hajtóvadászat - A Q-ügyosztály esetei 5.

Ahogy A szingli fejvadász 1-et, úgy a Q-ügyosztály 5-öt is pihenésképpen iktattam be A Karamazov testvérek mellé. Így esett, hogy ez lett az utolsó olvasmányom 2020-ban.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 460
Fordító: Dr Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2020. december 30. – 2020. december 31.

A fülszöveg:
„A 15 éves Marco semmi egyébre nem vágyik, csak hogy iskolába járhasson, és meg tudjon állni a saját lábán. Gyűlöli életét a klánban, amelyet a nagybátyja irányít erős kézzel, s ahol arra kényszerítik a gyerekeket, hogy kolduljanak, betörjenek. Egy nap nem bírja tovább, és megszökik. Menekülés közben rábukkan nagybátyja egy feltételezett áldozatának holttestére, s ezzel az események egész láncolatát indítja el. Hamarosan tapasztalnia kell, hogy már nem csak a saját klánjának tagjai akarják elkapni. A Q-ügyosztályt vezető Carl Morcknek és új taggal bővült csapatának nagy szüksége lenne Marco információira, mivel kiderül, hogy egy általuk keresett személyé a holttest, amit a fiú talált. Marco azonban nagyon tart a rendőrségtől…”

A borító:
Ahogy a sorozat többi köteténél már megszoktuk, fekete-fehér kép, a cím pirossal szedve. A nagyobb kép egy fiút ábrázol, jól láthatóan menekülés közben; fut és hátra néz. A kisebb kép egy tájat ábrázol, de nem állapítható meg, hogy pontosan milyet.

Így tetszett:
Jussi Adler-Olsen mindig jó, és a Q-ügyosztály is mindig jó. A sorozatnak ez a kötete az, amelyik már nem önmagam felzárkóztatásáról szól (a 4. résszel kezdtem, ezután pótoltam az első hármat), most már egyáltalán nem tudtam, hogy a háttértörténet merre fog haladni, hova fog érkezni. Valahol jobb is így.

Ismételten egy több szálon futó, bonyolult cselekményt kapunk. Látjuk természetesen a Q-ügyosztályt (bár viszonylag sokat kell várni, mire színre lépnek), Marco szálát, és az ő üldözőit is, ami néha a klán, néha másvalakik, illetve a prológusban megjelenő konfliktus résztvevőit is.

Nagy odafigyelést igényel, hogy megértsük az összefüggéseket, hogy ki, kihez, hogyan kapcsolódik, emiatt kissé nehéz is követni az eseményeket. A klasszikus felépítés, ahol csak a nyomozást látjuk, és mi ugyanúgy nem tudunk semmit, mint a rendőrség, sokkal emészthetőbbé tette volna a kötetet. Így sem rossz, de ha valaki egy laza krimire vágyik, inkább válasszon mást.

A szerző remekül összerakta ezt a történetet, minden elismerésem azért, hogy ilyen szövevényes cselekményt ki tudott találni. A kezdetben feleslegesnek tűnő afrikai szál a végére nyer értelmet, amihez szokás szerint valami apróság kell. A végső megoldás kicsit talán túl banális is, a többi bonyodalomhoz képest egyszerűen is jött. A nyomozás szálát egy kicsit kevésnek éreztem, elbillent az egyensúly a háttérsztori és Marco története irányába.
Határozottan pozitívumként értékelem azt, ahogy a rendőr-főkapitányság élete zajlik, gondolok itt a személyi változásokra elsősorban. Ezek az események a valósághoz közelinek mutatják az egész szervezetet – a való életben is jönnek-mennek az emberek, tetszik, hogy a sorozat ezt is modellezi.

A Q-ügyosztály dolgozóin kívül egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, még Marcót sem igazán. Őt inkább sajnáltam a helyzete miatt, de bosszantott az is, hogy a félelme a rendőrségtől végig erősebb volt, mint amit a józan esze diktált volna.
Assad tevés megjegyzésein a hasamat fogtam, Carlt pedig szintén sajnáltam a sorozatos negatív események miatt.

Kíváncsian várom, hogy a további részekben kiderül-e valami konkrétabb Assad származásáról. Kezd a jó értelemben idegőrlővé válni, ahogy a szerző csak csepegteti nekünk az információkat. Épp ezért minél hamarabb szeretném az eddig megjelent köteteket elolvasni.

 

 A többi rész értékelését itt találjátok.

52-53. hét: Janet Evanovich: A szingli fejvadász

Idei utolsó könyvként A Karamazov testvéreket terveztem be, azt viszont nem gondoltam, hogy annyira fárasztani fog, hogy félre kell tennem és valami üdítőbben elolvasni közben. A 300. oldal környékén jutottam el arra a szintre, hogy muszáj valami könnyedebb, amin legalább nevetni tudok. Ekkor jutott eszembe Stephanie Plum. A sorozat második részét tavaly már olvastam, és annyira tetszett, hogy az egész sorozatra kíváncsi lettem. Az első részt nemrég sikerült beszereznem, így adott volt a lehetőség, hogy az olvasását is pótoljam.

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 300
Fordító: Csáki Judit
Az olvasás ideje: 2020. december 27. – 2020. december 29.

A fülszöveg:
„Stephanie Plum közel harminc (kilóban sajnos távol), elvált, munkanélküli, kocsi nélküli, pasi nélküli. Mióta a fejébe vette, hogy beáll fejvadásznak, mindig történik vele valami. Hol kocsik robbannak körülötte, hol szatír tör rá, hol megskalpolnak valakit, és közben valahogy mintha minden Joe Morelli körül forogna. Aki hatévesen becsalta a garázsba, hogy vonatozzon vele, jó tíz év múlva pedig elvette a „csokis fánkját”. És ha mindez még nem lenne elég, ott az anyja, aki folyton újra akarja házasítani, meg persze Mazur nagyi, akinek mindenről három dolog jut az eszébe: a szex, a szex és a szex. Janet Evanovich krimifolyama a világ első számú szórakoztató női sorozata. Minden kötete már néhány nappal a megjelenése után vezeti az összes sikerlistát, sokmilliós rajongótábora jobban várja, mint a Szex és New York vagy a Maffiózók újabb részét.”

A borító:
A borítója egyáltalán nem tetszik; a leírás alapján Stephanie nem is így néz ki, és nem is árul el sokat a történetről. A hátoldalon levő ajánlás Rácz Zsuzsától viszont telitalálat.

Így tetszett:
A második részből kiindulva tudtam, hogy nagyjából mire számítsak; könnyed írói stílusra, humorra, nem túl csavaros, de szórakoztató történetre. Ezeket mind meg is kaptam, és természetesen ott volt az előzménytörténet, ami a második rész megértéséhez ugyan nem hiányzott, de hasznos volt. Érezhető volt, hogy egy sorozat első kötetével van dolgom, mintha a szerző itt bontogatta volna a szárnyait.

Magát a sztorit kicsit egy helyben toporgósnak éreztem, Stephanie nehezen jutott bármilyen eredményre, a Morellivel való helyzete pedig egész egyszerűen képtelen – ez egy sajátos bájt is ad a történetnek.
Morelli vonzereje határozottan átüt a könyvön, még talán jobban is, mint a második részben – nem jellemző rám az ilyen, de nála határozottan sajnálom, hogy csak kitalált karakter. Mazur nagyi pedig még mindig eszméletlen jó fej – némely megnyilvánulása a saját nagymamámra emlékeztet, emiatt még jobban tudok nevetni rajta.

Idézetet nem hozok belőle, mivel szinte az egész könyvet kiírhatnám. El kell olvasni. :)

Ha valaki egy jó chick litre vágyik, mindenképp ajánlom, és véleményem szerint akár olvasási válság megoldására is alkalmas lehet ez a könyv. Nálam működött.

50. hét: Stephen King - A Setét Torony - A Setét Torony VII

„Hát itt a vége.” – gondoltam, amikor az utolsó kötetet levettem a polcról. Nagyon lassan, rossz előérzettel nyitottam ki. Akkor még nem tudtam biztosan, miért félek tőle; csak abban voltam biztos, hogy akárhogy végződik is, sajnálni fogom, hogy vége van.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 942
Fordító: Bihari György^†
Az olvasás ideje: 2020. december 7. – 2020. december 13. meg egy fél óra

A fülszöveg:
„A Susannah ​dala ott ér véget, hogy közeleg a szülés ideje… és a Dixie Malacban zajló küzdelem során Callahan atya halálos sebet kap.
Időközben szörnyű kínok közepette megszületik Roland és Susannah/Mia fia, Mordred, a pókká átváltozni képes rettenetes mutáns. Őrületes tempóban növekszik-fejlődik, folyton éhes, és ezt az éhet csillapítani kell: elsőként szülőanyját, Miát falja fel. Majd nekiindul, hogy a Bíbor Király parancsára elpusztítsa Rolandot is.
A megfogyatkozott ka-tet rendíthetetlenül folytatja útját a Setét Torony felé. Bármennyire szereti is Roland a harcostársait, a Torony megismerésének vágya mindennél erősebb benne – bárkit és bármit képes feláldozni célja eléréséért. Véres harcok és számtalan nehézség, nélkülözés árán – miközben az író, Stephen King életét is megmentik – Roland végre ott áll a világokat mozgató Setét Torony tövében: elérkezett a végső összecsapás ideje. Le kell számolni a Bíbor Királlyal, és ezzel megmenteni a világot.
Gileádi Roland, a harcos belép a Toronyba, elindul felfelé, és minden szinten élete egy-egy szakaszával szembesül; de vajon mit talál a legfölső szobában?…
E nagy ívű eposz utolsó kötetében a kör bezárul, és búcsút veszünk a bátor, rettenthetetlen, nemes lelkű hősöktől, Kedves Olvasó.”

A borító:
Megint kék. Viszont ezúttal Stephen King arca van az előlapon. Biztos ebben is benne lesz, és biztos fontos szerepe lesz. A hátoldalon meg a rózsa. Lehetne pirosabb. Szebb lenne.

Így tetszett:
Az éjjel fejeztem be. Épp csak átcsúszott a mai napba, de addig nem akartam nyugovóra térni, amíg nem érek a végére – bár reggel, amikor nekiültem olvasni, plusz egy napot adtam magamnak, mivel még a fele hátravolt. Ezzel az egyéni rekordomat is megdöntöttem napi elolvasott oldalszámból.
Már az utolsó oldalaknál peregtek a könnyeim – mit az utolsó oldalaknál, gyakorlatilag az egészet végigbőgtem -, és amikor becsuktam, öt percig csak rázott a sírás, és egy ép gondolatom nem volt. Ha ekkor kérdezik, milyen volt, tömören annyit mondtam volna: Jó. És fáj. Egy órán át még nem tudtam elaludni.
Álmomban békén hagyott (talán), de még ma reggel is csak kóvályogtam; minduntalan visszatértek a gondolataim a legfelső szobához. A munka aztán felélénkített annyira, hogy most érdemben tudok beszélni írni róla.

Ahogy a fülszöveg mondja, közvetlenül a Susannah dala végén kapcsolódunk vissza a történetbe. Nagyon nehezen csúszott az első 100 oldal, nem szerettem, hogy a ­ka-tet nincs együtt. A térbeli ugrálások és a különböző nézőpontok miatt nehézkesebb volt az olvasás. Onnantól indult be, amikor a szereplők újra összegyűltek. Innentől már csak arra vágytam, hogy menjünk, érjünk oda a Toronyhoz. Ahányszor letettem a könyvet, szóltam neki: Roland, várj meg, mindjárt jövök és megyünk tovább. Teljesen a hatása alá kerültem, már-már én is Torony megszállottja lettem.

Faltam az oldalakat, miközben egy érzelmi hullámvasúton ültem. Volt, hogy a könnyekig meghatódtam, máskor a nevetéstől kellett őket törölgetnem, majd megint elszomorított.
Maga a cselekmény egyébként érdekesen halad. Kevés az igazán pörgős jelenet, ezért lassúnak tűnik, közben mégis tömöttnek. Végig az volt az érzésem, hogy tényleg soha nem érünk oda a Toronyhoz, mert még 600 dolog fog közbejönni, egyébként meg már csak 150 oldal van hátra.

Kinget pedig nagyon sokszor küldtem el a fenébe amiatt, ahogy a saját életét beleírta ebbe a kötetbe. A legjobban a ’99-ben elszenvedett balesetének a megjelenítése tetszett; zseniálisan mosta össze a két világot – vagy talán nem is kellett annyira összemosnia? Mindenesetre a lehető legjobb helyet találta magának a regényében; elvégre, ha már a két világ párhuzamos, úgy illik, hogy legyen két kulcsszereplő is, akik valahogyan megfelelnek egymásnak.

Egyszóval, nem unatkoztam. Közel ezer oldal, de csak akkor érződött ennyinek, amikor a kezeim elzsibbadtak a könyv tartásától (meg persze a macskámtól, aki szinte végig rajtam feküdt).

A vége: letaglózó. Egy olyan befejezés, amire egyáltalán nem számítottam, és ami tulajdonképpen még rosszabb, mint amit az elejétől fogva vártam. Mindenkinek megvan az az érzés, amikor ülünk a könyv fölött, és azt kiáltjuk, vagy suttogjuk: Neeeeee! Ez is ilyen. Szíven üt, földbe döngöl. És mégis azt érzi az ember, hogy nem is lehetne jobb, méltóbb befejezése egy ilyen hosszú sorozatnak.

Az egész évemet átfogó olvasmány volt; januárban kezdtem, és decemberben értem a végére. Hosszú volt. De mind a 4777 oldalt megérte elolvasni. Most kifacsart vagyok és üres. Egyelőre novellaolvasásnál többre nem vagyok képes, és az sem lepne meg, ha ez még néhány napig így maradna. Ugyanakkor legszívesebben máris kezdeném elölről.

Most nem idézgetek. Viszont végezetül még valamit elmondok, mielőtt kilépek ebből a zseniálisan felépített világból:
A negyedik kötet környékén merült fel bennem, hogy szeretném a Tornyot magamon viselni tetoválásként, és a végére ez teljesen biztossá vált. A kontúr három hete fent van. Nem látom még, mikorra lesz teljesen kész, talán a tavasszal; de az utolsó kötet után biztosan állíthatom, hogy büszkén fogom viselni. Mert King egy zseni, és ezt ezzel a sorozattal újra és végérvényesen bebizonyította számomra. És mert:

Minden dolog a Sugarat szolgálja.

49. hét: Eva García Sáenz de Urturi - Vízáldozatok

Amikor megtudtam, hogy az idei kedvencem, A fehér város csöndje második részét is kiadják még az évben, nagyon izgatott lettem és rögtön rányomtam az előrendelés gombra a kiadó holnapján. Sajnos az előző olvasmányomon többet ültem, mint szerettem volna, ezért nem tudtam rögtön elkezdeni, ami azt eredményezi, hogy az első értékelője már nem én leszek, de oda se neki.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 600
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. november 29. – 2020. december 6.

A fülszöveg:
„Kraken ​újabb sorozatgyilkos után nyomoz, miután első szerelmét, a várandós Ana Belén Lianót holtan találják. A fiatal nő életének egy 2600 évvel korábbi szertartás szerint vetnek véget: megégetik, a lábánál fogva felakasztják, majd nyakig belemártják egy vízzel teli bronzkori üstbe.

A fehér város csöndjé-ben megismert nyomozó a regénytrilógia második részében, még éppen hogy csak gyógyulófélben van az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet során szerzett sérüléseiből, amikor újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: nemcsak a Baszkföld és Kantábria szakrális helyein a kelta eredetű vízáldozatok mintájára öldöklő tettest kell elfognia, de a saját és barátaival közös múltjával is számot kell vetnie.
A gyilkos áldozatai ráadásul egytől egyig leendő szülők, Díaz de Salvatierra főhadnagy pedig kisbabát vár, ám nem egyértelmű, hogy kitől van a gyerek. Ha Kraken az apa, annak további szörnyű következményei lehetnek: ő is a gyilkos listájára kerülhet. De hogy miért, az kiderül a regényből.”

A borító:
Ugyanolyan gyönyörű, mint az első részé, csak kékben. Jól mutatnak egymás mellett a polcon.

Így tetszett:
Az első kötetet az elsőtől az utolsó szóig imádtam, reméltem hát, hogy méltó folytatást kapok. Molytársaim, akik gyorsabbak voltak, már előrevetítették, hogy nem fogok csalódni, és a könyv hozza az előző rész színvonalát. Igazuk lett.

A történet nem sokkal az előző kötet befejező epizódja után folytatódik, és ha el is felejtettük, hol hagytuk el a szereplőket, hamar képbe kerülünk. Az előző részre való visszautalások segítenek felidézni a korábbi eseményeket, bár ezek csak a történet kereksége szempontjából lényegesek, Kraken afáziáját és annak okát kivéve. Véleményem szerint egyéb tekintetben nem is feltétlenül muszáj az első részt ismerni, érthető lehet akár önállóan is.

Így viszont, hogy az első után nem sokkal olvasom, nem tudom nem hasonlítani hozzá szerkezetében, összetettségében, stílusában.
Hasonlóan összetett, több idősíkon futó cselekményt kapunk, amelyek egyre bonyolódnak – még az utolsó ötven oldalban is megkavarja őket a szerző. Elejt néhány információmorzsát, amit ha az ember észrevesz, elkezd rajta pörögni, ezáltal falja az oldalakat, hogy kiderüljön, igaza van-e; hogy aztán rájöjjön: nincs, vagy csak félig. Végig úgy éreztem, hogy na, most Krakenék előtt járok, rájöttem valamire. Aztán mégsem. Mindig jött egy fordulat, egy újabb tanú, aki keresztülhúzta az addigiakat.

Szerettem Kraken beszédfejlődését követni, és izgalmasak a szereplők egyéni történetei – ilyen bármilyen könyvben szívesen látok, segít jobban megismerni és megérteni egy karaktert, egy szituációt.

A szereplők továbbra is hitelesek. Kraken még mindig az egyik kedvenc nyomozóm, MatuSalem a kedvenc hackerem, a „főgonosz” pedig az egyik legjobb. Estiről derült ki egy érdekesség, amit lehetett ugyan sejteni, de ebben a részben vált egyértelművé. A szívem szakadt meg, mikor olvastam – annyira szép.
Annabel karakterét nem tudtam hova tenni; plusz pont azért, mert gót, mínuszpont azért, ahogy a fiúkkal viselkedett. Az viszont tetszett, ahogy az elutasításokhoz állt; ezt az életérzést át kellene vennem tőle. Germánt pedig már komolyan sajnálom – szegénnyel mindig történik valami.

Ahogy a szerző a köszönetnyilvánításban is mondja, ez a történet a szülőségről szól. Mindenféle mintát találhatunk erre, jót, rosszat és még rosszabbat. Nem mondom, hogy az egyik család sztorija nem hajaz egy kicsit a Trónok harcára, de még ha a szerző tényleg onnan is merítette az ötletet, sikerült úgy elhelyeznie a saját világában, hogy nem feltűnő.  
Külön élvezetet nyújtott a történelmi és kulturális tartalom, ami az egyes fejezetekben megbújik. Ebből a könyvből tudtam meg például, hogy a Bluetooth logója miért úgy néz ki, ahogy, illetve megerősítést nyert az a korábbi felfedezésem, miszerint a keresztény ünnepek egybeesnek a régi pogány ünnepekkel, mind időpontot, mint a lényegüket tekintve.

Negatív gondolatot nem is tudok írni a könyvről. Könnyed stílus, izgalmas cselekmény, mély, elgondolkodtató tartalom.  Nem is lehet észrevenni, hogy 600 oldal.

Végezetül néhány gondolat:

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.” – ebből szállóige lesz; megborzongtam, amikor megint feltűnt ez a mondat.

„Áldozatok és gyilkosok leszármazottai vagyunk mindannyian.”

„Milyen szép lenne az élet, ha nem menne gajra.”

Eva García Sáenz de Urturi ezennel helyet kapott a kedvenc íróim között. A hölgy egy zseni, remélem, hogy további könyvei is eljutnak Magyarországra, és hogy a nagyközönség is megismeri a munkásságát. Megérdemli. A harmadik részt pedig tűkön ülve várom.

47. hét: Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver I)

Van a molyon egy kihívás (már megint), amelyre való jelentkezéskor három címkét kellett megadni, amely alapján a kihívásgazda választott három könyvet, amelyeket a teljesítéshez el kell olvasni a megadott határidőig. Az én címkéim az igaz történet, a krimi és a thriller voltak. A kapott könyvek pedig a Nem vagyok sorozatgyilkos, A lány a vonaton, és a Nemes teremtmények. Korábban egyiket sem olvastam, és csak a másodikról hallottam egy keveset. A teljesítést viszont mégsem ezzel kezdtem.

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 240
Fordító: Szebegyinszki Szilvia
Az olvasás ideje: 2020. november 15. – 2020. november 18.

A fülszöveg:
„John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

“A Dexter könyvek és a belőlük készült tv-sorozat rajongói imádni fogják Dan Wells kirobbanó sikerű debütáló regényét.” – Publishers Weekly.”

A borító:
Ötletes a vérfoltos füzet, tökéletes egy olyan történethez, amelyet egy szociopata kamasz fiú mesél el E/1-ben. Nincs szükség művészi igénnyel tervezett borítóra.

Így tetszett:
Nem is tudom, mit mondjak. Szerettem is meg nem is. Remekül indult, az első harmadig nagyon lelkes is voltam, nem kis izgalommal olvastam, hogy mi jön ki ebből. Imádtam a balzsamozásról szóló részt – ez a téma engem is érdekel. Eléggé hitelesnek tűnt a folyamatok leírása, de mostanáig nem mentem utána, hogy valóban így zajlik-e. A továbbiak is ígéretesnek tűntek, az volt az érzésem, hogy új kedvencet avathatok.

Ekkor lépett be a természetfeletti szál, és elvitte a történetet ebbe az irányba. Alapvetően a természetfelettivel semmi gond nincs, de egy olyan indításnál, ami nagyon is ragaszkodik a valósághoz, azt várom, hogy végig maradjon is ezen a vonalon. Kicsit olyan volt, mintha a szerző félúton jött volna rá, hogy ily módon nem tudja folytatni a történetet, bedobta hát a természetfelettit, mert az úgyis mindig jó. Szerintem itt nem, épp ezért nagyon sajnáltam, hogy ilyen irányt vettek az események. Innentől kezdve John viselkedése is gyerekesebbé vált, némiképp kiesett a karakteréből, és a történetet is ellaposodónak éreztem.

Az írói stílus kiváló; könnyed, gyorsan olvasható, és helyenként a morbid humor is fellelhető, amiért jár a piros pont. Szintúgy jár a piros pont a szociopata jellemrajzért – ez halálpontos.

A felvetett témák is érdekesek: egy ilyen ember beilleszkedése a társadalomba, saját lelki vívódása, illetve a halál egy másfajta megközelítése mind olyanok, amelyekkel érdemes és kell is foglalkozni.

Rossznak semmiképp nem mondanám, inkább egy jó erős közepes. Bízom a következő kötetben.

3,5/5