William G. Winkler: Kockázatok és mellékhatások

Gyógyszerész vagyok, meg törzskönyvező, a kockázatok és a mellékhatások a mindennapjaim szerves részét képezik. Nem meglepő tehát, hogy egy ilyen című könyv rögtön elkeltette az érdeklődésemet, és repült is a kívánságlistámra. Aztán barátnőmtől meg is kaptam születésnapomra. Az elolvasása váratott magára egy ideig, most is azért kaptam le a polcról, hogy a múlt hétre való könyv meglegyen, és ez kellően rövidnek tűnt ahhoz, hogy teljesíthető legyen.

Kiadó: Atlantic Press
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 256
Az olvasás ideje: 2022. február 5. – 2022. február 7.

Nem is tudom, mit mondjak, pedig az olvasás és az értékelés megírása között aludtam is egy keveset, és egy komplett munkanap is eltelt, tehát nem mondhatom, hogy nem próbáltam meg egy kicsit emésztgetni.

Egyrészt, ez nem krimi. Másrészt nem is igazán gyógyszerháború. Hogy valóság-e, abba már nem akarok belemenni. Viszont regénynek regény.

Az ötlet alapvetően jó, és abban biztos vagyok, hogy valamennyi valóságalapja van, még ha sok helyen sarkosnak is érzem azt a korrupciót, amit megjelenít. Azt még elhiszem, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon így működtek a dolgok, de az USA-ról nehezen tudom elképzelni. Ezt mondja meg olyan, aki nálam jobban képben van, nekem mindenesetre sántít a dolog.

A főszereplő munkahelyi élete és a magánélete között egészen ügyesen egyensúlyozik; egyszer erre billen el egy kicsit jobban, másszor arra – nagyjából úgy, ahogy a való életben is lennie kell(ene). A munkahelyi szálra nem tudom teljes biztonsággal mondani, hogy mindennapos; talán abban az időben, amikorra a szerző a cselekményt helyezte, az is lehetett. A szerelmi szál ezzel szemben sajnos az, és bosszantóan klisés is. Nem számít, hogy a csajnak csak 8 elemije van, és talán csak a nevét tudja helyesen leírni, a főszereplő egy életre beleszeret, csak mert SZ É P. Rettentően irritált ez a tény, habár volt Máriának néhány jó beszólása.

Ezen felül nem kicsit idegesített az is, hogy ebben a könyvben vagy mindenki mérnök, vagy aluliskolázott; mintha más nem is létezne, annak a kb két orvosnak és egy gyógyszerésznek a kivételével, akiket megemlít egy fél oldalon. Én nagyon bírom a mérnököket, de ez egy kicsit most túlzás volt.

A törzskönyvező szememet se tudtam kikapcsolni olvasás közben; bármennyire is másmilyen volt a helyzet a gyógyszerengedélyezés tekintetében azokban az időkben, rengeteg blődséget sikerült beleírni a könyvbe. Mintha a szerzőt megihlette volna a Contergan-botrány, ami alapvetően nem baj, csak ha 20 évvel későbbre helyezünk egy hasonlót, akkor már illik a frissebb szabályozásnak is utána nézni, hogy amit leír, az megállja a helyét.

A legjobban viszont Gergő munkahelye miatt haragszom. Aki egy kicsit is képben van, pontosan tudja, hogy mit is takar az előbb Kispesti Gyógyszergyár, majd Vargha Gyula Gyógyszerművek. Nem is azzal van a gondom, hogy jogi okokból át kell nevezni egy létező gyárat, vagy mintázni egy kitaláltat egy létezőről, csak akkor azt a szerencsétlen Kalmopyrint ne vágjuk már oda… Vagy legalább az is kapjon már más nevet. Először még nevettem is az átnevezésen és a felismerésen, de a Kalmopyrin után már inkább sírni volt kedvem.

Nehezen bocsátom meg a rendkívül hanyag szerkesztést is. Az í betű mintha teljesen ismeretlen lenne, több helyen rossz a szótagolás, és nem egy tárgyi tévedés is van benne. Az írói stílusról pedig inkább nem beszélek.

Ezektől eltekintve egyébként tényleg nem rossz, sőt ha valaki a fentieket nem tudja, vagy nem akad fenn rajta, még egészen élvezhető is. A szerelmi szál minden kliséje ellenére igazából aranyos, lehet izgulni a szerelmesekért, ahogy lehet izgulni azért is, hogy Gergő kutatómunkáját siker koronázza-e végül.

Szakmabelieknek nem ajánlom jó szívvel, de akit a fentiek nem borzasztanak el, annak egy könnyed délutáni olvasmánynak még jó is lehet. Egyszer el lehet olvasni, na.

Stephen King - A holtsáv

Kingnek ez a korai műve már nagyon régóta a várólistámon pihent. Ahogy a minap vizsgálgattam a még olvasatlan könyveket, arra kellett rájönnöm, hogy azok maradtak ki, amelyeket pár éve szereztem be, de frissebb művek, ezért még a sorban nem értem oda, a régebbiek közül pedig azok, amelyeknek szerintem hülye címe van. Mint A holtsávnak. Bevallom, azért nem került eddig sorra, mert nem keltette fel az érdeklődésemet a címe, annyira se, hogy a fülszöveget elolvassam. A King plecsnihez viszont kellett, és a megjelenési sorrendben épp ez jött. Azt hiszem, meg kell tanulnom, hogy nem csak borító alapján nem ítélünk, de cím alapján se.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1996
Oldalszám: 494
Fordító: Fencsik Flóra
Az olvasás ideje: 2022. január 23. – 2022. február 1.

Az első néhány fejezetnél éreztem már, hogy hiba volt ezt a könyvet eddig halogatni. Ez nagyrészt a témaválasztásnak köszönhető. Egy ember, bármennyi időt is töltött kómában, alapvetően érdekes az átlagember számára, akkor is, ha visszatérve semmilyen változást vagy különleges képességet nem mutat. King ezt megtoldja azzal, hogy felruházza Johnny Smith-t egyfajta látói készséggel.

A történet fő szála e látói képesség meglétének megélését mutatja be; a hirtelen támadt hírnevet és az ezzel járó kellemetlenségeket, illetve a kételyt arról, hogy biztosan áldás-e ez, és nem inkább átok olyan tudás birtokában lenni, ami másokat taszít és megrémít.
Amíg Johnny a nem mindennapi tudásával és a riporterekkel viaskodik, elindul egy szál egy titokzatos fojtogatóról, akit éveken keresztül nem tudnak elkapni, és egy másik egy politikusról, Greg Stillsonról, akit egyesek futóbolondnak tartanak, a többség viszont nagyon is kedveli.

Kingre jellemző módon lassan bontakozik ki a cselekmény, nem tudjuk, hová tartanak a szálak, hol és miképpen fognak összeérni, milyen végkifejletet várhatunk. Aztán egyszer csak elkezdi őket összefonni, majd a végén olyan tempóra gyorsít, hogy az ember csak kapkodja a fejét és nem is érti, mi miért történik pontosan. Végül az utolsó fejezetben jön a csattanó és a magyarázat a nagy ugrásra és az addig történtekre. Jellemző, hogy a leglényegesebb, legfontosabb mozzanatnál megkavarja az időrendet, először spoilerez, majd magyaráz.

A nagyobb időbeli ugrások miatt kissé elnagyoltnak éreztem a cselekményt. Johnny felépülését például nem vezette végig; az egyik fejezetben még a kórházban volt, a következőben már épp csak bicegett egy kicsit. Engem érdekelt volna a folyamat is. Ugyanígy Greg Stillson szálán is nehezen találtam a kapcsolódási pontokat; az előbb még villámhárítókkal házalt, aztán meg közkedvelt politikus volt. A legzavaróbb pedig a fojtogató gyilkos szála volt, azt tulajdonképpen nem is igazán értettem, hogy miért így kellett beletenni. Vagy jobban kidolgozhatta volna, vagy még ennyire se, számomra ez épp a rossz arány volt. Ezen kívül egy kissé túl hamar is varrta el. Nem úgy Greg Stillsonét; ennél viszont egyenesen az volt az érzésem, hogy az utolsó pillanatban juthatott eszébe, hogy ezzel nem csinált semmit, és valahogy össze kellene kötnie Johnnyéval. Ez nem sikerült a legjobban, és tulajdonképpen le sem zárta rendesen; számomra nem derült ki pontosan, hogy mi is történt.

Ezektől a zavaró tényezőktől eltekintve szerettem a könyvet, Johnny egy imádnivaló figura volt, jó humorral. Nagyon sajnáltam az elveszett éveiért, és azért a bánásmódért, amit a külvilágtól kapott. Remekül példázza azt, hogy az emberek mennyire ellentmondásosan reagálnak arra, ha valakiről azt állítják, látnoki képességei vannak, illetve alapvetően a szokatlan dolgokra is.
Sarah helyében sem lennék/lettem volna szívesen; az ő története tulajdonképpen arról szól, hogy az adott helyzetben nem volt jó választás, de igyekezett a helyzetéből azt kihozni, amelyik a jobbnak, értelmesebbnek ígérkezett. Sajnos remekül tudtam vele azonosulni.

Greg nekem az első felbukkanásától kezdve ellenszenves volt; nála azt hiányoltam, hogy mi tette őt azzá, ami. Szívesen megismertem volna az előéletét, a miérteket.
Nála talán még jobban idegesített Johnny édesanyja a vallásos megszállottságával.

A vége nagyon nem esett jól, és ugyan nem használtam el a százas zsepit, eléggé elszorult torokkal és sűrűn pislogva olvastam az utolsó néhány lapot. A csattanóra rájöttem, még mielőtt King elárulta volna, és bármennyire is fájdalmas, azt hiszem, mégis ez volt a legjobb befejezés, amit Johnny Smith története kaphatott.

A „hülye” címekkel pedig ezután óvatosabban fogok bánni. Kincseket lehet találni egy-egy ilyen mögött.

 

 

 

Sebastian Marino: Szép álmokat, Olivér!

Rég olvastam már recenziós példányt; én inkább az vagyok, aki megvárja, míg megkeresik, nem írogat szerzőknek vagy kiadóknak. Talán épp ezért van kevesebb belőlük, de tulajdonképpen nem bánom.

E könyv esetében a szerző keresett és kért meg, hogy olvassam el és értékeljem az írását. Azzal a feltétellel vállaltam el, hogy bármit is gondolok, megírom, mert azt vallom, hogy többet segítek egy feltörekvő szerzőnek azzal, ha az esetleges negatívumokat is megírom, mint egy ötcsillagos értékeléssel, ami nem valós. Amint ebben megállapodtunk, meg is kaptam a könyvet és el is kezdtem olvasni. Most aztán bajban vagyok, mert sikerült belesétálnom a saját csapdámba.

Kiadó: EZ-KÖNYV
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 366
Az olvasás ideje: 2022. január 20. – 2022. január 23.

Több szempontból is hadilábon állok ezzel az értékeléssel. Egyrészt, a pozitív visszajelzések után nem túl kellemes elsőként ellenkezőt írni. Egyúttal nehéz is úgy megfogalmazni egy ilyen véleményt, hogy az ne sértő, hanem sokkal inkább építő legyen. Mindenesetre megpróbálkozom vele.

Az alapötlet szuper. Kevesen mernek ehhez a témához ilyen nyíltsággal hozzányúlni. Alapvetően szeretem, ha a téma megosztó, esetenként megbotránkoztatja az embereket, és ez most sem volt másképp. Betekintést kapunk egy drogfüggő mindennapjaiba, gondolataiba, ezáltal látjuk a miérteket is. A könyv segít minket abban, hogy rögtön a lezüllött, szemét drogost lássuk, hanem álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el azon, hogy mi vihette azt az embert arra, hogy szerekhez nyúljon. Messzemenően elvetem azt, hogy az életünkben felmerült problémákra ezen a módon keressünk megoldást, esetleg a megoldás elől ide meneküljünk, de abban hiszek, hogy akik ezt teszik, azok mindegyike mögött van egy megrázó történet.

Olivér is azért lehet szerethető karakter, mert ezek a miértek hamar tisztázódnak. Én leginkább sajnálatot éreztem az irányában, a vége felé viszont már azt sem. Nolen vagy Laura ebből a szempontból közelebb kerültek hozzám, főként az utóbbit tudtam jobban megérteni. Laura szála számomra kicsit későn jött be, amolyan „Hogy jön ez most ide?” érzésem volt. Az Olivér szálával való összefonódást erőltetettnek és elsietettnek éreztem, nem volt valódi.

A végének sem tudtam igazán örülni, ugyan váratlan és elég meglepő, de szerintem agyoncsapja az addig leírtakat. Ettől eltekintve az valóban nem rossz ötlet, hogy nyitva marad, mi is történt pontosan.                    

A végére hagytam az igazi negatívumokat, amelyek miatt sajnos mégsem tudom azt mondani, hogy jó élmény volt. Az egyik az írói stílus. Addig jó, hogy könnyed, mai nyelvezetet használ. A trágársággal sem volt bajom, ebben a témában bőven elfér, sőt, talán hiányoznak is, ha nem lenne egy-egy b+ vagy 3,14csa. Nem is szépirodalmi igényt vártam, de nekem az a szókincs, amelyben a leggyakrabban használt melléknév a gyönyörű és a szép, kevés. Jó ideig gondolkoztam rajta, hogy van azért ilyen egyszerű-e a nyelvezet, mert egy drogos srác fejével gondolkodunk, vagy más esetben is ilyen lenne. Szeretnék hinni az előzőben.

Még ezt el is tudnám engedni. Azt viszont nem, hogy sajnálatos módon a szöveggondozás, mint olyan, csak névlegesen történt meg. Nem, nem központozásról vagy egy-egy elgépelésről van szó, még az ember azt is lenyeli. Nem tudok viszont felülemelkedni néhány rendkívül durva helyesírási (egzotikus x-szel, Egyesül Királyság kisbetűvel) és nyelvtani hibán (nem-e). Nem voltam kibékülve azzal sem, hogy a stilisztikai bakikat (felkeltette a fantáziámat) és a tárgyi tévedéseket (a rómaiak kiváló mérnökei) sem javította ki szemlátomást senki.
Tisztában vagyok vele, hogy ezekre esetenként túlérzékeny vagyok, de nekem az olvasás élményét az ilyen hibák nagyban befolyásolják a rossz irányba.

Sajnálom, mert az alapötletből kiindulva jó lehetett volna, és rengeteg jó gondolatot, életigazságot is megfogalmaz a szerző a két cselekményrész közti elmélkedésekben. Nekem ez most egy erős közepes, de lehet jobb. Rengeteg olvasással, még több gyakorlással, és sok-sok utánajárással.

A lehetőséget ezúton még egyszer köszönöm!

 

Adeline Dieudonné: Az igazi élet

Ezt a könyvet a kiadótól kaptam, mondhatjuk úgy, hogy a nyelvtannáciságomért. Stephen Kingtől olvastam Az Intézetet, és az enyém volt az első értékelés a Molyon, amelyben szóvá tettem a sok elgépelést és más hibákat, amelyeket a könyvben találtam. Ezután a kiadó megkeresett, hogy szedjem össze őket pontosan, és ha ezt megteszem, küldenek nekem egy példányt Adeline Dieudonné Az igazi élet című könyvéből. Akkor még hallani se lehetett a megjelenésről, de utánanéztem, és úgy találtam, tetszeni fog. A kérést teljesítettem, a könyvet megkaptam. A polcról viszont csak most vettem le, jó sok „mi a csodát olvassak?” vívódás után.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 220
Fordító: Bíró Péter
Az olvasás ideje: 2022. január 18. – 2022. január 19.

Én nem tudom, miért, de az volt bennem, hogy ez horror. Viszont ahogy elkezdtem olvasni, gyanús lett, hogy mégsem. Nem mintha különösebben szíven ütött volna, és szerencsére időben rá is jöttem a tévedésemre ahhoz, hogy másképp álljak hozzá. Tulajdonképpen nem is tudom megállapítani, hogy milyen műfajba tartozik, de oda se neki.

Merthogy ebben minden IS van. A családon belüli erőszaktól kezdve a poszt-traumás stresszen keresztül a mérgező szülőkig minden, meg a fordítottja is. A történet a főszereplő tíz éves korában kezdődik, amikor is hatéves öccsével együtt szemtanúja lesz felkavaró balesetnek, amely megváltoztatja az addig sem éppen fényes életüket. Adott egy család egy zsarnok, elnyomó apával, egy elnyomott, gyakorlatilag jellem nélküli anyával, és két sérülékeny lelkű kisgyerekkel. Kettőjük közül az említett balesetet a kisfiú sínyli meg jobban; ebben az életkorban és ebben a környezetben képtelen az őt ért traumát kibeszélni, feldolgozni, tipikus poszt-traumás tüneteket produkál.

Nővére, az elbeszélő próbál rajta segíteni, és igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy visszautazhasson az időben, hogy meg nem történtté tehesse a balesetet. Ezt a segíteni akarást követhetjük nyomon a történetben, miközben megelevenedik előttünk egy olyan család élete, amilyenről tudjuk, hogy létezik, és amilyenben nem akarunk élni. Nyersen, hitelesen és húsba vágóan részletesen írja le, hogy mi történik, amikor az apa dührohamot kap, és ennek valaki más látja kárát. Élesen láttam magam előtt minden jelenetet, egyúttal nőtt bennem a tehetetlen düh, hogy nem tesznek semmit a helyzet javulása érdekében. Gyűlöltem azt a hímnemű egyedet, aki ezt tette a családjával, és bár sajnáltam, egyúttal haragudtam az anyára is, amiért tűrte. Aztán amikor a lány elkezdett nővé érni, kezdett megérni benne a gondolat, hogy kiszakadjon ebből a helyzetből, már szurkoltam, hogy sikerüljön neki.

A sztori nekem két ponton kicsit sántít: egyrészt, rendben van, hogy csodagyerekünk van, de nehezen tudom elképzelni, hogy egy tízéves lány megépíti a Vissza a jövőbe autóját, tekintve, hogy a komolyabb tanulmányait csak később kezdi el. De persze lehet, hogy ez csak azért van, mert abból indulok ki, hogy engem mi érdekelt tíz éves koromban.
Másrészt, ahogy haladunk előre az időben, és egyre inkább kezd kitűnni, milyen okos is a főszereplő, nem értem, miért nem jött rá, hogy nem kvantumfizikát kellene tanulnia, hogy az öccsén segítsen.
A cselekményt ettől eltekintve jónak mondom, már csak azért is, mert sajnos sok pontja nagyon is valóságos. A vége… Mondjuk úgy, hogy a valóságban nem így szokott történni.

Amellett, hogy a folytonos izgalmak is pörgették alapokat, még tovább könnyítette az olvasást az írói stílus is, amelyen a főszereplő éppen aktuális életkora is érezhető. Az első oldalakon egyszerűbb mondatokat használ az írónő, tényleg olyan, mintha egy, az átlagnál valamivel műveltebb tízéves írta volna, először fogtam is a fejem, hogy mi lesz, ha ez így marad. Később aztán, ahogy a főszereplő is érik, úgy válnak egyre felnőttesebbé a mondatai is, és én is rájöttem, hogy ez szándékos. És jó. Hasonlóval sem találkoztam még.

Az az ötlet is nagyon tetszik, hogy a vadász-áldozat kapcsolatra építi fel a lélektant és a mondanivalót is. Az elbeszélő jellemén pedig érezhető a feminizmus hatása; a szerző egy olyan erős női karaktert alkotott meg, aki korunk hasonló helyzetben levő lányai és női számára példa lehet. Néhány tudományos utalással volt csak bajom; egyet-egyet a helyzethez nem illőnek éreztem, az volt a benyomásom, hogy csak azért került oda, hogy ezzel is jelezze a szerző, hogy milyen okos a mi főhősünk. Ez szükségtelen, egyébként is elhittem volna.

Mindent összevetve egy szuper élmény volt, nagyon köszönöm a lehetőséget a kiadónak; nem biztos, hogy magamtól rátaláltam volna.

 

Stephen King: Lisey története

Nem keveset bámultam a könyvespolcomat január elsején azon tűnődve, hogy melyik könyvvel is kezdjem az évet. Célszerű volt Kinget választani, ha már erre az évre időzítettem az életmű befejezését; Lisey-re végül azért esett a választásom, mert februárban záruló kihívás van rá.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 684
Fordító: Totth Benedek
Az olvasás ideje: 2022. január 1. – 2022. január 16.

Nagy lélegzetvételű, nagyon komoly, összetett művel sikerült kezdenem az évet. Valamikor régen a gimnáziumban az egyik osztálytársam olvasta, és már akkor ajánlotta. Én ódzkodtam tőle, de valójában magam sem tudom, miért. Talán a címe volt az, ami miatt valami laposabbat, nem túl izgalmasat vártam. Hatalmasat tévedtem.

Tény, hogy nem kellett a fejemet kapkodni a gyorsan pörgő események miatt, de egy cseppet sem zavart, hogy minden szép lassan csordogált. Valahogy így is kell kinéznie annak, amikor az özvegy visszaemlékezéseiből megismerjük elhunyt férje életének különleges eseményeit.

Amit a Lisey története elmond, az egy házasság története, egyúttal kézen fog és végigvezet minket a gyász fázisain. Nem időrendben haladunk, és az emlékek időnként meg is szakadnak Lisey jelenkori életének eseményei folytán, legyen szó nővére, Amanda betegségéről, vagy az őrült rajongóról, aki Scott Landon kiadatlan munkáiért zaklatja a főszereplőt. Nekem végig úgy tűnt, hogy ezek a jelenetek az intermezzók, és a fő cselekmény az emlékekben játszódik. Ez utóbbiak nem időrendi sorrendben jönnek, hanem ahogy Lisey eszébe jutnak valamiről. Tényleg ilyen, amikor egy hosszú házasság után a házaspár egyik tagja egyedül marad a közös otthonukban, és próbálja élni a mindennapjait a társa nélkül.

Nagyon érdekelt Scott életének története, ezért amennyire időm engedte, faltam az oldalakat, hogy megtudhassam, mi az, hogy dincs, mikor lesz szükség a KÖMAK-ra, illetve hogy Scott Landon egy zseni volt, vagy egy kimaszott őrült, akibe beleköltözött a gonoszotty. (Külön gratuláció a fordítónak ezekért a szavakért!)
Tulajdonképpen a szűk 700 oldal nem adott maradéktalanul választ ezekre a kérdésekre, ennek ellenére jól szórakoztam. A Scott gyerekkoráról szóló részeket nem egyszer borzongva olvastam, de közel sem a félelem volt az, ami miatt a hideg rázott, sokkal inkább az, ahogy átéreztem a fájdalmát.

Ahogy peregtek a lapok, nemcsak Scott története bontakozott ki, hanem a Lisey-vel való házasság története is. Minden házasságban vannak olyan dolgok, amelyekről a külvilág nem tud, mert nem tartozik rá; és ennek csak az első lépcsőfoka az a közös nyelv, amelyet a felek egymással használnak. Kimondottan élveztem, ahogy ezek megelevenednek a könyvben.

Egy ponton elgondolkoztam rajta, hogy a hely, ahová Scott időnként eltűnt, kapcsolatban lehet a Setét Toronnyal, de tökéletesen nem vagyok róla meggyőződve, ha valóban van kapcsolat, az nagyon halvány. A magam részéről egyébként a misztikus vonalat egy kissé erőltetettnek és feleslegesnek éreztem, el tudtam volna képzelni anélkül is, és szerintem úgy is tökéletes lett volna.

A lezárásban nem csalódtam, szurkoltam, hogy valami hasonló legyen a vége, hogy ne rontsa el valami lökött fordulat. Nem is tette.

Most megint azt érzem, hogy elhagyott valami azzal, hogy becsuktam a könyvet. Az ilyen érzések miatt merülök el újra és újra a könyvek világában. És persze az olyan szuper, mély gondolatokért, amilyeneket ebben a történetben is találtam.

Howard Phillips Lovecraft összes művei I.

Howard Phillips Lovecraft, Edgar Allan Poe-hoz hasonlóan korának ikonikus alakja a horrorirodalomban; sokan tartják példaképüknek, és szinte minden mai horroríró magán viseli műveinek nyomát. Mondhatjuk úgy is, hogy mindannyian Lovecraft köpenyéből bújtak elő. Írásait lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy biztos: elmenni nem lehet mellettük.
Noha nálam is várólistán volt, mégis sokáig kérettem magam, mire levettem a polcról. Howard Phillips Lovecraft Összes műve a Szukits kiadó gondozásában három kötetben jelent meg. Októbertől mostanáig az elsőt olvastam el.

Kiadó: Szukits
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 418
Fordító: Bihari György, Gálvölgyi Judit, Kornya Zsolt, Sóvágó Katalin, Szalai Judit
Az olvasás ideje: 2021. október 11. – 2022. január 8.

Elég nehéz nyilatkoznom róla. Nagy várakozásokkal mentem neki, ugyanakkor egy kicsit tartottam is tőle. Azt sejtettem, hogy valamennyire hasonlítani fog Poe-hoz, ha másban nem is, akkor a nyelvezetben – erre igyekeztem lélekben felkészülni, de teljesen nem lehet.

Az első kötet öt részre oszlik, amelyek hosszabb-rövidebb novellákat tartalmaznak. Némelyiket a hossza alapján inkább már kisregénynek mondanám.
A világ elképzelésében sokat segített, hogy a nyáron megismerkedtem az Arkham Horror társasjátékkal, amely pontosan erre a világra épül – épp ezért az ismerős nevek megjelenése már kellemes érzéssel töltött el. Lovecraft világa egyébként hihetetlen lassúsággal és körülményességgel építkezik, leginkább azért, mert igyekszik mindent a lehető legapróbb részletekig bemutatni.

Sok esetben éreztem azt, hogy a novelláknak nincs is igazi cselekménye, nem tartanak sehova, a hangsúly sokkal inkább azon van, amit a szereplők látnak és tapasztalnak. Ezt erősíti a párbeszédek szinte teljes hiánya is; talán egy vagy két novella van ebben a kötetben, ahol két szereplő ténylegesen beszélget egymással. Ezek némileg nehézkessé és fárasztóvá tették számomra az olvasást.

Ezen túlmenően ott van még a nyelvezet, ami szinte teljesen ugyanolyan, mint amit Poe-nál is tapasztaltam. Szépirodalmi igénnyel megírt, hosszú, többszörösen összetett mondatok, amelyeknek időnként az elejét el is felejtettem, mire a végére értem. A történetek témája és a megírásuk módja között egyfajta ellentét feszül azzal, hogy a stílus a klasszikus irodalomnak felel meg, a téma viszont modern, nem hétköznapi, és kicsit sem hasonlít a korabeli szépirodalmi regényekéhez. A magam részéről határozottan örülök neki, hogy a kor előrehaladtával egyszerűsödött a horrorirodalomban használt nyelvezet.

A történetek alapvetően tetszettek, és látom már, miért tartják zseninek a szerzőjüket. El sem tudom képzelni, micsoda fantázia kellett ahhoz, hogy valaki egy ilyen összetett világot megalkosson. Számomra viszont egyáltalán nem ijesztő a novellák hangulata, egyáltalán nem kapott el a fülszövegben is emlegetett hideg iszonyat. Azt sem mondanám, hogy nyomasztó az egész, viszont egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy hangulat kell Lovecraft olvasásához. Nekem sem volt mindig, ezért is tartott olyan hosszú ideig az első kötet elolvasása.

A legjobban az Iranon keresése és az Ulthar macskái tetszett, a legkevésbé pedig a Zarándokút Kadath-ba. Ez utóbbival leginkább a lassúsága volt a bajom, mivel a Lovecraft által felépített világ zsenialitása ebben teljesedik ki, ami egy rövidebb írás esetén egyértelműen pozitív irányba billentené el a mérleget.

Természetesen folytatni fogom az életművet, mert kíváncsi vagyok a többi novellára is.

Újévi fogadalmak book tag 2022

Szerintem hagyományt fogok alkotni ennek a book tagnek a kitöltéséből - na jó, igazából csak megint lusta vagyok új kérdéssort keresni.

A tavalyi válaszaim ide kattintva elérhetők. Nem szerepeltem valami fényesen, a molyos listára összeszedett 20 könyvből 9-et sikerült elolvasni. Habár, a 9-es ponthoz két sorozatot adtam meg, és mindkettőt feltettem a listára, ebből az egyik teljesült, a másiknak meg vagy rajta kellene lennie, vagy nem, értelmezéstől függően. A 9-es pont tehát, ha úgy vesszük, teljesült, ezen kívül még a 3-ast és a 10-est tudom kipipálni. Szörnyű teljesítmény, de legalábbis elégtelen. 

No de lássuk az idei válaszokat - nem adom fel a próbálkozást!


1. Egy író, akitől szeretnél olvasni idén, de eddig még semmit nem olvastál tőle

Berényi Anna. Richter Gedeonról szóló életrajzi művére kihívást is indítottam a Molyon, így semmiképp nem maradhat ki.

2. Egy könyv, amit mindenképpen szeretnél elolvasni

Farkas Bíborka: A Halhatatlanok Hegye. A tavalyi év első olvasmánya a Druidaösvény volt, a sorozat első kötete. Mivel nagyon tetszett, szeretném mihamarabb folytatni.

3. Egy klasszikus, amit szeretnél elolvasni

Konkrét tervem nincs idénre klasszikusból, valószínűleg nem fog beleférni.

4. Egy könyv, amit szeretnél újraolvasni

Stephen King: Állattemető. Amióta megjelent az Ice Nine Kills Funeral Derangements című dala és klipje, amely ezt a történetet dolgozza fel, ott motoszkál a fejemben, hogy újra kellene olvasnom.

5. Egy könyv, ami ezer éve várólistás és idén el akarod olvasni végre

Ismételten, minden olyan Stephen King-könyv, amit 2011-ben egy nagy csomagban szereztem meg, és a mai napig nem került sorra. Harmadszor a Christine-re bökök rá, idén már meglesz. Tuti.

6. Egy jó vastag könyv, amit beterveztél

Stephen King: Lisey története. Csak hogy itt már ne az legyen, ami tavaly volt.

7. Egy író, akitől már olvastál és idén is szeretnél

Stephen King. Ezt az évet az életműve befejezésének szentelem, az ő könyvei még nagyobb prioritást élveznek, mint eddig.

8. Karácsonyra kapott könyv, amit el fogsz olvasni idén

Patrich Rothfuss: A bölcs ember félelme. Ezt az egy könyvet kaptam karácsonyra, viszont ez egy olyan sorozat második része, amelynek az első kötetét sem ismerem, így a két ünnep között beszereztem, és értelemszerűen ezzel kezdeném. Remélem, tényleg bele fognak férni.

9. Egy sorozat, amit elkezdeni és befejezni is 2022-ben fogsz

Úgy döntöttem, hogy ehhez a ponthoz az újraolvasás is számít.
Ezt az évet Rick Riordan Percy Jacksonja fogja végigkísérni, az eredeti 5 kötet.

10. Van valami olvasási terved? Ha igen, hány könyvet tervezel idén elolvasni?

A terv alapvetően ugyanaz, mint tavaly; legalább 52 könyv, az oldalszám nem érdekes. Ezen felül, mint már említettem, King életművének hiányzó darabjait szeretném pótolni. 

Ismét készítettem a Molyon listát, aki szeretne, csatlakozzon! ☺

Éveim könyvekben - 2021

Sikeres évet zártam - olvasás tekintetében biztosan. 

A terv az volt, hogy ebben az évben 52 könyvet olvasok el; minden héten egyet. Emellett, ha úgy jön ki a lépés, a 2020-as 63 darabot tartom vagy felülmúlom. Cél volt továbbá, hogy új műfajokkal ismerkedjek, hogy növeljem a saját könyveim olvasottságának arányát, és természetesen Stephen King életművével is haladni akartam - résen kell lenni, mert az öreg szélsebesen írja az új könyveket; mire azt hinném, hogy utolértem magam, megint jön egy.

A tavaly bevezetett és sikerrel alkalmazott szisztémát idén továbbfejlesztettem, így egész évben folyamatosan 3 könyv volt olvasásban: 

• egy novellás- vagy kisregényes kötet, amelyet reggel ébredés után illetve este elalvás előtt olvastam, 
• egy ismeretterjesztő kötet utazáshoz, legtöbbször (na jó, mindig) valami Harmadik Birodalom témában
• egy regény

A tapasztalat azt mutatja, hogy ha ténylegesen tartom magam ahhoz, hogy minden reggel és minden este olvasok egy novellát és minden utazáskor kinyitom az ismeretterjesztő könyvet, sokkal több és főként többféle könyv fogy, mint ha mindig csak egy regényt olvasnék egy időben. Az év vége felé sajnos meggyengült ez a szokásom; ahogy az alvásciklusom felborult, egyre nehezebb volt a novelláskötetet beilleszteni a reggeli rohanásba és az esti rutinba, a buszon pedig az utóbbi időben több kedvem volt csak a hallgatott zenében elmerülni, mint a nálam levő könyvben - ennek oka részben az, hogy megismertem pár új zenekart, de ez egy másik lapra tartozik. A regényeket illetően többször szaladtam bele olyanba, amit hosszú heteken keresztül olvastam, mert vagy időm, vagy hangulatom nem volt hozzá. Valószínűleg nem figyeltem elég jól arra, mikor mit választok.

És most nézzük a számokat!
Noha nem sikerült ténylegesen minden héten befejezni egy könyvet, átlagosan kijön az 1 db/hét. 2021-ben 56 könyvet olvastam el, összterjedelmük 23 287 oldal. A pontos listát a bejegyzés alján találjátok. Két könyv maradt ezeken kívül, amelyek befejezése jövőre tolódik. Mindezt 311 nap olvasással értem el. A hiányzó 54 nap minden valószínűség szerint túl zsúfolt volt ahhoz, hogy bármelyik könyvet is kinyissam - vagy csak egyszerűen elszúrtam.
Az összes könyvbeszerzés 2021-ben 90 darab, a nagy részét vásároltam (az összeget le sem merem írni), néhányat kaptam.

Az olvasott könyvek jelentős része krimi volt, egy másik nagyobb halmaz pedig a Hitler/Harmadik Birodalom-témájú ismeretterjesztő könyvek. Ezek kívül akadt némi horror, thriller és sci-fi is, sorra került egy-egy szépirodalmi mű, képviseltette magát a fantasy, sőt még életrajzot is olvastam. Ha valamit, akkor romantikust nem. (Nem is fogok!) Valamikor a tavasszal az egyik könyvszekérnél mondta nekem az eladó úr, hogy "maga nem olyannak tűnik, aki csak egyfélét olvas". A felsorolást látva, tényleg nem. ☺

Szemezgessünk ebből a sokból! (A címre kattintva elolvashatjátok az értékeléseket is.)

Az év kedvence: (És máris megnehezítem a saját dolgomat. )
Frank Herbert - A Dűne
Elképesztően nehéz volt kiválasztani, de ha valamitől igazán elájultam, az ez volt.

Az év mellényúlása:
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - A Karamazov testvérek
Kedves molyos barátnőm most biztos nevet rajtam; szegény végigasszisztálta a szenvedésemet ezzel a könyvvel, épp ezért sosem mulasztja el, hogy ugrathasson vele, amikor csak lehet. 

Az év felfedezése:
Marisha Pessl - Éjszakai mozi
Teljesen véletlenül futottam bele a Molyon, és azóta is azt mondom, méltatlanul kevesen ismerik. Akárhányszor szembe jön velem a könyv, minden alkalommal végigfut az agyamon, hogy Fú, de jó volt!

Az év meglepetése:
John Cure - A lány, akit élve ástak el
Amikor ilyen könyvvel találkozom, elgondolkozom rajta, hogy mégiscsak több magyar szerzőt kellene megismernem. Igazán meglepő volt, hogy magyar nevű szereplőkkel, magyar helyszínen is lehet ilyen jót alkotni, még ha elsőre furcsa is Normafát olvasni egy krimiben.

Az év sorozata:
Harry Potter
Ahogy a 2020-as évemet a Setét Torony, a 2021-est a Harry Potter sorozat kísérte végig. Ezt a hagyományt megőrzöm a későbbiekre is.

A legjobb friss megjelenés: (Szintén őrült nehéz...)
Eva García Sáenz de Urturi - Az idő urai
Spanyol krimisorozat befejező kötete. Mindhárom rész iszonyatosan erős volt. Egy-két éven belül vissza is fogok térni hozzájuk.

Egyrészt elfogytak a színek, másrészt ha akarok, mind az 56 könyvnek tudnék kitalálni valamilyen kategóriát, de akkor nincs értelme annak, hogy bármelyiket is kiemeljem. És micsoda csoda, egyik sem Stephen King. Valahol ez szándékos.

A jövő évi tervekről holnap, addig is nézegessétek az idei listát, hátha megtetszik róla valami. Jövőre is olvassatok sokat, én is fogok!

Molyok könnyebben elérik itt: https://moly.hu/tagok/hellena/olvasmanylista
Nem molyoknak pedig (a címek linkek az értékelésekhez):

Farkas Bíborka - Druidaösvény
J.K. Rowling - Harry Potter és a bölcsek köve
J.K. Rowling - Harry Potter és a Titkok Kamrája
Tóth Krisztina - Fehér farkas
Fjodor Mihajlovics Fosztojevszkij - A Karamazov testvérek
John Cure - A lány, akit élve ástak el
J.K. Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly
Chris Carter - The Crucifix Killer (magyarul A keresztes gyilkos címmel jelent meg)
Stephen King - Rémálmok és lidércek
Henrietta Westman - A Vincenthez vezető út
Kepes András - A boldog hülye és az okos depressziós
Stephen King - Minden haláli
Frank Herbert - A Dűne
Serena Valentino - Ki a legszebb?
Chris Carter - The Executioner (magyarul Kivégzés címmel jelent meg)
Babarczy Eszter - A mérgezett nő
Jussi Adler-Olsen - Határtalanul
Ray Bradbury - Fahrenheit 451 és más történetek
Jussi Adler-Olsen - Szelfik
Jussi Adler-Olsen - A 2117. áldozat
J.K. Rowling - Harry Potter és a Tűz Serlege
Joe Hill - Furcsa időjárás
Chris Carter - The Night Stalker (magyarul Vadász címmel jelent meg)
Genki Kawamura - Ha a macskák eltűnnének a világból
Lisa Rogak - Kísértetszív
Hiro Arikawa - Az utazó macska krónikája
Richard Dargie - Merényletek Hitler ellen
Bodor Ádám - Sehol
Eva García Sáenz de Urturi - Az idő urai
Richard Dargie - Hitler utolsó napja
Stephen King - Napnyugta után
Thomas Sandkühler - Adolf H.
Isaac Asimov - Azazel
Dean R. Koontz - A rossz hely
Kurt Rieder - A III. Birodalom hóhérai
Isaac Asimov - Fekete Özvegyek Klubja
Akif Pirinçci - Bársonytalpon oson a halál
Stephen King -Richard Chizmar - Gwendy és a varázsdoboz
Stephen King - Minden sötét, csillag sehol
José Antonio Cotrina - A sötétség gyermekei
Jean Christophe Brisard - Lana Parshina - Hitler halála
Marisha Pessl - Éjszakai mozi
Jack Ketchum - A szomszéd lány
Stephen King - Atlantisz gyermekei
J.D. Barker - A negyedik majom
Heather Dune Macadam - 999 fogoly
Dan Simmons - Terror
William Golding - A Legyek Ura
J.K. Rowling - Az Ickabog
J.K. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje
Stephen King - Billy Summers
J.K. Rowling - Harry Potter és a Félvér Herceg
J.K. Rowling - Harry Potter és a Halál ereklyéi
J.K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne - Harry Potter és az elátkozott gyermek

Folyamatban:
Adrian Gilbert - Waffen-SS
H.P. Lovecraft - Howard Philips Lovecraft összes művei I.

52. hét/2: J.K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Ha már Harry Potter újraolvasás, úgy illik, hogy ez az utolsó, sokak által nem kedvelt nyolcadik történet se maradjon ki. Szegény egy kicsit mostohagyerek, a kihíváshoz sem kellett, és vannak, akik nem ismerik el a sorozat részeként. Én igen, bár tény, hogy lehetett volna ezt jobban is csinálni.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 312
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 30. – 2021. december 31.

A fülszöveg:
„Tizenkilenc évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.

Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.

A Harry Potter és az elátkozott gyermeket elsőként a Sonia Friedman Productions, Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre.“

A borító:
Én ezt akárhogy nézem, nem tudom megállapítani, hogy mi a csoda az a szárnyas fészekszerű valami, amiben egy emberalak kuporog. Sajnálom, de az én fantáziám ehhez kevés.

Így tetszett:

Az első olvasás alkalmával már egy ideje Harry Potter világa nélkül voltam; elhalmoztak az egyetemi dolgaim, és se a nagy kedvenceket, se mást nem tudtam olvasni, annyira nem volt szabadidőm. Ezt valahogy beszorítottam, és nagyon jól esett akkor. Hiába a sok zúgolódás, nekem akkor nem volt különösebb bajom a történettel. Most, évekkel később,és közvetlenül a 7 kötet után olvasva megértem, hogy akinek baja van vele, miért van baja vele.

Az alapötlet szerintem jó. Az is, hogy ezúttal nem Harryék vannak a középpontban, az már túl erőltetett lett volna. Az is rendben van, hogy a szerzők egy nagy csavarral két olyan gyereket tettek meg legjobb barátoknak, akiknek a szülei anno nem kedvelték egymást, habár egy kissé klisés; a Romeo és Júlia óta tipikus, hogy az ellenségeskedő szülők gyerekei bírják egymást, akár szerelmi szállal, akár anélkül. És valahol talán Murphy törvénye is benne van ebben. Még azt is jó ötletnek tartom, ahogy Voldemortot belekeverték a dologba – és még a matek is kijön, direkt figyeltem a 6-7. kötetet is, hogy megtaláljam, ha valahol ellentmondás van. Ha van is, nekem nem tűnt fel.

A cselekmény nagy része tulajdonképpen olyan, mintha egy vagy több fanfiction lenne; mintha abból indultak volna ki, hogy mi lett volna, ha… Milyen világot élne a varázslótársadalom, ha Voldemort visszatérte körül másképp alakulnak az események. Nagyon érdekes ebbe belegondolni, és tulajdonképpen tetszett is, amiket bemutattak. Alternatív jelenek, párhuzamos valóságok – jó ez. Még az időnyerővel sem rúgja fel teljesen a korábban megalkotott szabályokat, habár egy picit valóban sántít a dolog. Én ezt is a mi lenne ha... gondolatsor számlájára írom.

Amivel viszont bajom van nekem is, a megvalósítás. Ezt a történetet Rowlingnak egyedül kellett volna megírnia, és regényként, nem pedig színdarabként. Túl nagyok az időbeli ugrások; két lap, és már másik évben vagyunk. Ahhoz képest, amilyen tempóban Harry életét követtük, ez túl gyors, és elég slendrián.

A másik a korábbi főszereplők felnőtt élete. Harry munkája rendben van, Ronét már kevésbé értem, Hermione pedig egy egyértelmű miafrancez érzés volt. Klisé klisé hátán, arról nem is beszélve, hogy a személyiségüket sikerült teljesen kifacsarni, mintha muszáj lenne teljesen ellentétesen viselkedni ahhoz képest, amit eddig megszoktunk a szereplőktől. Rendben van, hogy változnak az emberek, fejlődik a személyiség és nem teljesen ugyanaz a szituáció, mint 19 évvel korábban, de az alapszemélyiség nem változik meg. Úgy éreztem, itt abba is sikerült belenyúlni, és most nem az alternatív valóságokban szereplő golden trióról beszélek. Ez már nem az a golden trio, nem az a Draco Malfoy, nem az a McGalagony professzor, és nem is az a Roxfort, amit eddig ismertünk. És szerintem ez baj.

A hibái ellenére mégis azt mondom, hogy én kedvelem ezt a könyvet, ha nem is annyira, mint az előző 7-et. A szeretetről, a szülők-gyerekek viszonyáról szép és megszívlelendő gondolatokat olvashatunk most is, ha túllépünk a bosszankodáson. Nagyon sajnálom ezt a szerencsétlen megvalósítást, mert lenne ebben a fajta folytatásban potenciál. Mégpedig sok. Viszont ha továbbra is így szeretnék bővíteni az univerzumot, akkor inkább ne tegyék, mert senkinek nem lesz jó.

52. hét: J.K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi

Nehéz szívvel kezdtem neki; régóta tudom, mi a vége, és azzal is tisztában voltam, hogy ennyi év után is végig fogom sírni Harry útjának végét. Van, ami nem változik.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 28. – 2021. december 30.

A fülszöveg:
„Amikor a tizenhetedik évét betöltő Harry – ezúttal Hagrid motorjának oldalkocsijában – utoljára hagyja el a Privet Drive-ot, az őt védő bűbáj szertefoszlik, és a halálfalók azonnal a nyomába erednek. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre szöktesse őt, csakhogy Harrynek a bujkáláson kívül egyéb tervei is vannak: Dumbledore professzortól kapott feladatát kell végrehajtania. Így a tanév nélküle kezdődik el a Roxfortban. Vajon sikerül-e a folytonos életveszély közepette teljesítenie a küldetést, amitől a végső összecsapás kimenetele függ?”

A borító:
Ezt szeretem talán a legkevésbé; az ereklyékről semmit nem mond, csak előrevetít egy nagy harcot Harry és Voldemort között.

Így tetszett:

Könnyeztem már az ajánlásnál, aztán a boldog jeleneteknél, megható pillanatoknál, az egyes szereplők halálánál, és persze a végén is. Ennyi év után is? Örökké.

Harry történetének utolsó kötete nem kevés izgalmat, fordulatot és fájdalmat tartogat. A kezdeti események még egészen gyorsak, aztán ahogy Harry, Ron és Hermione elindulnak, hogy elvégezzék a Dumbledore-tól kapott feladatot, lassabbá válik. Ugyan valami mindig történik velük, mégis azt lehet érezni, hogy nem haladnak, sehova nem tart a cselekmény. Aztán fordul a kocka, és felpörögnek a dolgok, egyik veszélyes helyzetből a másikba keverednek. Miközben a Voldemort legyőzéséhez szükséges tárgyak után kutatnak, felmerül a Halál ereklyéinek rejtélye is, ami szintén megoldásra vár. Érződik ugyanakkor, hogy ez már a végjáték; ha minden megvan, oda lehet állni az utolsó küzdelemre.

A kötet vége felé pedig kitisztulnak az egész sorozat alatt rejtélybe burkolózó dolgok, kiderül az igazság a Harry és Voldemort közti furcsa mágikus kapcsolatról, és Rowling tisztára vagy majdnem tisztára mos néhány szereplőt. Ezeket a részeket szerettem a legjobban.

Ahogy sokaknak, úgy nekem is ezzel a kötettel vált kedves szereplővé Piton, a legszebb jellemfejlődés viszont szerintem Neville-é. A többiek is mutatnak természetesen változást, érést, de ezt sokkal kisebb mértékűnek láttam, mint az ő esetében.
Érdekes számomra az is, hogy Voldemort és ténykedése milyen nagy mértékben állítható párhuzamba a másik kedvenc témámmal, a Harmadik Birodalommal. Az egész sorozat alatt a kapcsolódási pontokat kerestem és figyeltem, és rendesen meg is találtam őket.

Habár úgy érezhető, hogy minden szál elvarródott, az epilógussal mégis maradt egy kiskapu a folytatásra. Ennek ellenére én mégis inkább az előzményeket firtatnám, például a Tekergők történetét, Dumbledore életútját, vagy a Roxfort alapítását. Sok minden van még ebben a világban, ami a fősztori lezárása után is kihasználható – lenne, ha a megfelelő személyek megfelelően nyúlnának hozzá.

Szuper élmény volt ismét elmerülni ebben a világban, némiképp a gyerekkoromat is visszahozta. Ezzel együtt az egész történetre másképp tekintek most, mint 20 évvel ezelőtt, amikor először szippantott be. Meghatározó volt könyvmoly életem alakulásában is, és azt hiszem, az élethez és a halálhoz való hozzáállásomat is a Harry Potter alapozta meg.
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.

Köszönöm, Joanne Kathleen Rowling, hogy mindezt megmutattad!

51. hét/2: J.K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg

Ahogy közeledik az év vége, úgy kezdtem pánikba esni a vállalt Harry Potter-újraolvasás kihívással kapcsolatosan. Reménykedtem benne, hogy az ünnepek és az év végi szabadság lehetővé teszi majd, hogy az utolsó két kötetet még idén elolvassam, ugyanakkor tartottam tőle, hogy a sűrű karácsonyi napokba nem fog beleférni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2006
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 23. – 2021. december 27.

A fülszöveg:
„A Voldemort elleni harc állása aggasztó; a baljós jeleket már a muglikormány is észleli. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. Harry azt gyanítja, hogy esküdt ellensége, Draco Malfoy is a halálfalók jelét viseli. Az élet azonban háborús időkben sem csak harcból áll. A Weasley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai pedig továbbra is versengenek egymással. Harry Dumbledore segítségével igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.

A borító:
A borítón szereplő jelenet a kötet egyik legfontosabbika. Sokadszor ránézve kíváncsiságot már nem ébreszt bennem, szomorúságot annál inkább.

Így tetszett:

A sorozat utolsó előtti kötete lévén, ezt valamivel kevesebbszer olvastam, mint az előzőeket; ez talán a harmadik vagy a negyedik alkalom volt. A nagyjára persze emlékeztem, más részletek olvasás közben jutottak eszembe, de tudott olyat is mutatni, amit az eddigi olvasások alatt nem vettem észre.

Ha a Főnix Rendje érdekes volt a sok háttérinformáció miatt, akkor a Félvér Herceg ebben a tekintetben valóságos kincsesbánya; imádom Voldemort élettörténetét, ahogy lassan, mások emlékeinek segítségével bontakozik ki előttünk, és választ ad, ha nem is az összes miértre, de jó néhányra. Őszintén sajnálom, hogy csak ennyi jutott belőle, szívesen megismertem volna még több részletet – jó kis spinoff lehetne belőle.

Harryék hatodik éve a felnőtté válásuk minden szempontjából fontos. A Roxfortban ebben az évben kezdenek el szakosodni, és csak azokat a tárgyakat tanulni magasabb szinten, amelyek a pályaválasztásukban játszanak szerepet – engem leginkább az érettségi utáni továbbtanulásra emlékeztet a helyzet. Főhőseink a tőlük megszokott módon reagálnak; Hermione minden akadályt sikerrel vesz, Ron halogat és pánikol, Harry valahol kettőjük között lavírozik, kivéve a bájitaltant. Ez a tantárgy az egész kötet során kiemelt szerepet kap, az én nem kis örömömre – ha roxfortos lettem volna, nekem is ez lett volna a kedvenc tantárgyam. Várjunk csak… Gyógyszerész vagyok… Akkor nem is csak „lett volna”…

Ezen kívül alakulnak a szerelmi szálak is, nem is egy háromszöget láthatunk. Mostanában többektől olvastam, hogy elégedetlenek ezekkel, összecsapottnak látják őket. A magam részéről én inkább azt gondolom, hogy csak nagyon finoman voltak elhintve a megfelelő jelek az előző kötetekben, nem pusztán arról van szó, hogy egyik vagy másik szereplőnek most jutott eszébe, hogy XY tetszik neki.

Két dolgot szeretek még nagyon ebben a kötetben: a horcruxokat és Draco Malfoy szálát. A horcruxokat már az első olvasáskor is zseniálisnak tartottam, ez a véleményem mostanra sem változott meg.
Draco mindig is a kedvenceim közé tartozott, így külön öröm számomra, ahogy a történet során kibontakozik az, hogy ő igazából egy szürke karakter. És nem is teljesen sötétszürke.
Draco tulajdonképpen ebben a kötetben megtestesít minden olyan fiatalt, aki nagyon szeretne megfelelni valakinek, de a bensője tiltakozik, mert ehhez a megfeleléshez nem önazonos dolgokat kell tennie.

A vége rossz, nagyon. Valami okból sokkal jobban meghatott most, mint a korábbi olvasásoknál. De nem csak emiatt tettem le nehéz szívvel. Hanem azért is, mert az utolsó kötet jön.